Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-28 / 123. szám
Modern barbárok Stanislaw indrzej Sochaekit- darab. A tettes ezúttal még ismeretlen maradt!) A felnőttek között — tiszte-, let a kivételnek — a gépkocsik vezetői képeznek külön kasztot és a rongálás egyéni módját produkálják. Gépesített barbárok ők, akik gépkocsijukkal nagy sebességgel gázolnak a víztócsába, és sárral spriccelik tele frissén vasalt ruhádat, vagy tüzelőszállítás ürügyén pillanatok alatt feltúrják gondosan ápolt, virá- • gos, vagy veteményes kertedet. A gyűjtögefrők A modern barbárok egy különös típusához tartoznak a gyűjtögetők. Ha pontosan akarnánk fogalmazni, még barbároknak sem nevezhetnénk őket), hiszen a történelmi- meghatározás szerint a barbárság az emberi társadalom fejlődésében a vadság után következő szakasz,' amelyben az ember már fémeket használ, állattenyésztést, s némi kezdetleges földművelést és ipart is űzött. Nos, a mi barbárjaink a fejlődésnek még a vadságnál is kezdetlegesebb: a gyűjtögetés fokán állnak. A régmúlt 1-dők barbárjai fémeket használtait, a modem utódok gyűjtögetik azokat. Így tűnnek el a cukrászdákból a kávéskanalak, a vendéglőkből a kések, villáik, de lába kél a szappannak, törülközőnek és egyéb apró tárgyaknak is. Még ipart is űznék egyesek, s nem is kezdetleges fokon: csavarhúzó segítségével szerelik le a villanykapcsoló fedélét, s még szerencse, ha kisebb áramütéssel megússza a gyanútlan ember, aM villanyt gyújtani nyúl a kapcsolóhoz. A kulhjrbarbárok Ellentmondásnak tűnik, hiszen fentebb arról írtunk, hogy a barbárság a műveletlenség- ből fakad, s most mégis a modem barbárok egyik olyan típusáról kell szólnunk, amelynek tagjai a kultúra eszközével, vagy pedig kulturális helyiségben követik el garázdálkodásaikat. Zsúfolt nézőtér a filmszínházban. Pereg a film, drámai pillanatok... S egyszer csak megzörrenek a papírzacskók, elől felnyerít egy ifjú barbár, azitán többen- is követik a kezdeményezést. Gyakran hangos megjegyzések kísérik a film dialógusait, csapkodják a székeket, s mire nagy nehezen elcsendesedik a nézőtér, oda a legjobb jelenet, de a művészi élmény is. A kultúrbarbárok másik csoportja már fejlettebb eszközökkel dolgozik: táska-, vagy zsebrádióval. Ülsz a vendéglőben, cukrászdában, esetleg a zöldben egy kis pádon. Csendet remélsz, — hiszen ha hangos szórakozást óhajtanál, zenés helyre is mehetnél — és akkor az asztalod mellett, vagy a kispadon bömbölni kezd egy rádió. Ha szerencséd van, csak egy, de gyakran több is egyszerre. Mindegy, hogy mi a műsor, úgyis csak a hangorkánt érzékeled, s míg magadban elátkozod a. technika e vívmányát, a „tulaj” a szemedbe nevet. A kultúrbarbárokhoz sorolandók azok a „művészi ambícióval” megáldott „tehetségek” is, akiket nem hagy nyugton a mosdóik és mellékhelyiségek tiszta, fehér fala, s fáradságot nem kímélve, ezen tudatják trágár üzeneteiket, hírt adnak elkövetett „hőstetteikről”, * sőt rímbe faragott disznóságaiknak is ilyenformán teremtenek „fórumot”, de vannak, akik rajzban közük anatómiai „ismereteiket.” Miért tűrjük ! Itt élnek közöttünk, nap nap után találkozunk velük, sőt csaknem a szemünk előtt „produkálják” magukat. De miért tűrjük!? Hiszen mi vagyunk többségben! Miért garázdálkodhatnak büntetlenül a modem barbárok? Elsősorban azért, mert közömbösek vagyunk. A moziban becsületes nézők ülnek a rendbontók mellett, de tűrnek, nem akarnak beleszólni mások dolgába. Ugyanezért nem véd meg a pincér a rádiós barbárokkal szemben. Lehet, hogy tanúi vagyunk annak is, amikor kitépnek egy virágot, kőért nyúl a gyerek, zsebbe csúszik egy kanál, s még a ruhákat összecsapó gépkocsit is megállíthatná néhány járókelő, de nem, némán tűrjük, szótlanul megyünk tovább: közömbösek vagyunk. A modem bartrárok a bosz- szan tások on túl Kárt is okoznak az egyénnek, de a társadalomnak is. Az ő „működésük” nyomán kell például évenkint felújítani a játszóterek felszereléseit is. Védekezni kell ellenük sokkal erélyesebben', határozottabban. A közömbösség nem véd semmi ellen, nem jó gyógyír ez a modem barbarizmusra sem. Márkusz László Fejezetek a lengyel—magyar fegyverbarátság történetéből A közelmúltban jelent még a népeink közötti baráti kapocs újabb dokumentumaként dr. Stanislaw Sochácki kandidátus könyve az Országos Béketanács gondozásában. A fiatal lengyel kutató művének külön érdeme, hogy legújabb kori történelmünknek két fontos fejezetével (népeink fegyverbarátsága a Tanácsköztársaság idején és a fasizmus eüe- ni harcban) gazdagította azt az irodalmat, amely a magyar— lengyel barátság több évszázados történetét foglalja magában. A szerző bevezetőjében olvashatjuk, hogy hogyan siettek a magyar önkéntesek 1803—31 és az 1863. évi nemzeti felkelések idején Lengyelországba és hogy mennyire sajátjuknak tekintették a lengyelek az 1848—49- es szabadságharcunkat. Mindez azonban a fegyverbarátságnak csak a kezdete volt, amelyhez ma már írott történelemként is csatlakozik az 1919. évi magyarországi prole- tárforradalom idején és az antifasiszta küzdelemben tanúsított magyar—lengyel aktív fegyverbarátság, amelyek népeink nemzetközi szolidaritásának is ékes bizonyítékaivá váltak. Az igen ízléses kötet első része a forradalom lengyelországi visszhangjával, a lengyel kommunista párt magyar- országi tagozatával és -annak lapjával a „Czerwona Gazeta” (Vörös Üjság)-val foglalkozik, de igen érdekes fejezete a műnek a Vörös Hadsereg lengyel zászlóalja tevékenységének bemutatása és a Magyar Tanács- köztársaság vezetőinek (Kun Béla, Szamuely Tibor... a lengyel forradalmárok hősies küzdelmével kapcsolatos elismerő nyilatkozatait tartalmazó rész is. A kötet második felében jórészt ismeretlen dokumentációkkal (főleg a LEMP KB. Párt- történeti Levéltárának anyaga felhasználásával) ismerteti a szerző a magyar antifasisztáknak a lengyel ellenállási mozgalomban való részvételét. Ezt a fejezetet az a tény teszi különösen érdekessé, amely a II. világháború népeinket is kettéválasztani akaró törekvése ellenére megvalósuló barátságunkban, sőt fegyverbarátságunkban rejlik. Igaz. hogy a II. világháború külön tömbhöz csatolta az országot, de a magyar társadalom nagyobb része, a nép, rokonszenvet érzett a lengyel nép hősies küzdelme iránt, sőt eredményesén tevékenykedett a főleg szökött katonákból verbuválódott eüen- állási mozgalom magyar csoportja is. A kötetet számos eddig nem publikált fénykép, röplap, falragasz, újságfotó színesíti és hatalmas jegyzetanyag gazdagítja. A szerző bevezetőjét a következő mondatok zárják: ,,... ha munkám felkelti az olvasók érdeklődését, a legkisebb mértékben is hozzájárul a lengyel —magyar fegyverbarátsáig, a népeink által a haladásért és függetlenségért vívott harcban kötött szövetség alaposabb megismeréséhez, akkor nem dolgoztam hiába.” Meggyőződésünk, hogy nem dolgozott hiába! Nagy Andor Earóti Géza koUégánk' a Magyar Nemzet hasábjain indított harcot a rontópáiok ellen. Az ő csatáját segítendő, mi is szétnéztünk szűkebb hazánkban és összegyűjtöttünk egy csokorra valót a modern barbárok különböző típusaiból. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a barbár szó műveletlenséget, kegyetlenséget, erőszakosságot, embertelenséget jelent. E meghatározásból most az embertelenséget, kegyetlenséget elhagyva, a műveletlenségből eredő erőszakos durvaságot hangsúlyozzuk ki, s mivel hogy a barbárok típusai nem a rómaiak korában, hanem napjainkban élnek, nyugodtan használhatjuk a címben szereplő „modem” jelzőt is. Modern barbárok. Különböző típusok élnek itt közöttünk, szinte naponta találkozunk velük, sőt csaknem szemünk előtt) űzik tevékenységüket. Sportjuk: a rongálás Ne higgyük, hogy valami ősi ösztön ránk maradt formájáról van szó. Nem! A mi modem barbárunk nem általában rongál. Tudatában van ő cselekedetének, hiszen a sajátját soha sem rongálja, mindig csak a másét. Űzik ezt gyerekek, de felnőttek is, természetesen más-más változatban. Űj parkokat varázsolnak a szorgalmas kezek, s a zöld pázsiton, a virágok között órák alatt mezsgyét taposnak a barbár lábak. Mikor leszáll az este, tövestül tépik ki a virágokat, letörik a frissen ültetett fákat, s még a pádok is áldozatul esnek e furcsa szenvedélynek. A rong áló nem visz él semmit, ő nem lop, ő „csak” rongál. Nem viszi haza a telefonkagylót, csak éppen letépi a készülékről, a szemétgyűjtőket Is „csupán” kiszakítja a falból, a villanykörtékre sincs szüksége — hiszen akkor kicsavarná — nem, ő kiüti. És ha pótolják az égőket, azt is megcélozza néhány kődarabbal. Ezért maradt sokáig sötétben az egri Foglár utca, az Ár- nyékszala és a Cifrapart környéke. S hogy változatosabb legyen az „étrendjük”, kiszúrják a magára hagyott autók — és kerékpárok gumiját, betörik az ablakokat), sőt olykor még a fejeket is. (Nemrég egy egri iskolás kislány fejét szakította be a vasúti sínek mellől felelőtlenül elrepített kőFéltve őrsött kincsek Azt mqndják az öregek, Bátor, Hevesaranyos, Egerbocs indákén valamikor ősrengeteg húzódott. Farkasok tanyáztak a hegyekben és rettegésben tartották a parányi falucskák lakóit. Az évtizedek során azután ritkultak az erdők, a falvak felkapaszkodtak a hegyek lábáig és eke hasította a meredek oldalakat. Akkor az erdő adta a kenyeret, ma már a föld, a bánya, meg a gyár, Valamikor olvastam egy könyvet, amely az erdőt járó, hegyi emberek lelkivilágával, fantázia gazdagságával, hiedelmeivel foglalkozik. Ez jut eszembe, amikor a bátori emberekkel beszélgetek. — Van-e még babona? — kérdem Mester Györgyné védőnőt, aki a három falu legkisebbjeivel törődik. — Az öregek, mondhatnám csak a legöregebbjei között. Ha „kelevény” bántja a csecsemőt, füvekért szaladnak, pirított liszttel akarják behinteni a felsebzett bőrt. A jellemző azonban már nem ez. Iratai között keresgél és máris jegyezhetem a szánkókat: ötven csecsemőt gondoz a védőnő a három faluban, ezenkívül száznál több 1—6 éves korú gyermeket. A terhes anyák tanácsadása rendszeres, megfogadják és szívesen veszik a védőnő javaslatait. Bátorban a 'temető felé visz utam. Alig találok gyereksírt Az öreg temetőben viszont apró, fűvel benőtt dombocskák jelzik, hogy hajdanán bőven aratott errefelé is a halai. — Evek óta nem hal meg csecsemő — mondja a védőnő. Később Kassai Sándorék és Nagy Béláék házánál újra találkozunk. — Sokat legyen napon a kicsi! Adjanak a babának sok zöldfőzeléket... — kapom el ® szíves tanácsokat. A háziasszony mindkét helyen a kapuig kíséri a látogatót, aztán máris egy másik háznál csattan a> kertajtó. — Akad mindig munka — meséli útközben a védőnő. Hónapok óta másik három faluban is helyettesítek, így a körzetem hat faluból áll. Itthon csak keveset vagyok. Esténként vöröskeresztes munka, KISZ-klub, népfrontülés, nem is szólva a kötelező adminisztrációról. Délidő van, autóbusz érkezik és indul. Néhány pillanat múlva eltűnik a kanyarban és utána már csak a fehér por látszik. Naponta százakat hoznak és visznek a járatok. Nem is oly rég, ha beteg volt valaki, ha orvos kellett, a szekéren kívül vem volt más választás. A védőnő szobájában az asztalon sok-sok gyerekfénykép. — Ök az én szemem fényei. A kismamák adják emlékűi. Nem is gondolja, milyen jólesik a sok kedvesség, ragaszkodás, amellyel elhalmoznak. És milyen öröm látni, ha hízik, ha fejlődik a gyerek. Ilyenkor elfelejtek minden fáradtságot, törődést. Mi, védőnők, talán éppen úgy rette- f günk a betegségektől, mint a mamák. Ha beteg gyerek van, nem számit idő és munka. — Mit csinál szabad idejében? — Van egy hetedikes lányom, Kirándulni, sétálni járunk. Délutánonként pedig itt vannak a gyerekek. Mint egy kis óvoda, olyan, a ház. Közöttük jól érzem magam. Hiszen féltve őrzött kincs valamennyi. Sz. I. FORDÍTÓT! mií, vállalat tulajdonosa: Nátháin Werner. Megegyezünk. A végén nem is járunk rosszul. Az „Ipe Turísmo” tulajdonosa ugyanis őslakos az új fővárosban. Megkezdjük a túzgyűrű övezte várt» felfedezését. Ku- bitschek elnök 1956 október 6-án rakta le az alapköveket. Előtte háromszáz kilométeres körzetben az őserdőben lakó indiánokon kívül nem lehetett élőlényt találni. A várossal ma, de a további terjeszkedés érdekében folyton, égetik az erdőt. Amikor már eléggé nagy tisztás állt rendelkezésre, felépítették a „Szabad Várost”, a deszkabódékból álló lakórészt az építők számára. — Nem volt új ötlet, hogy a fővárost él kell hozni a tengerpartról — meséli Nathen Wemer. — Már 1832-ben Jene Bonifado de Andrede e Silva képviselő javasolta, tegyék át a fővárost az ország közepéBrazíliai úti jegyzetek ■ 10. A Caravell már nem sípol. A két hőlégsugarás, a gép- törzs farokrészén elhelyezett hajtómű leáll. A repülőtér betonján nyüzsög a személyzet. Fehérek, négerek, keverékek, vastag tömlőket erősítenek a betonba épített benzinkutak csapjaihoz. A szivattyús motorkocsin csupa nagybetűvel ez áll: ESSO. Már tolják a kerekeken gördülő lépcsőket a hatalmas gépmadárhoz. Aztán kinyílik a hermetikusan záródó ajtó. A stewardesek mosolyogva fogadják a földi személyzet üdvözlését. Leadják a repülőtáskát, amelyben többek között ott van az utasok pon4 MÍP9MG 1964. május 28., csütörtök tos névsora is. — Viszontlátásra, hölgyeim és uraim — búcsúzik a személyzet. Alig jutunk túl a váróterem ajtaján, középkorú ember lép hozzánk. — Németek? Szívesen segítek önöknek! Borzalmas nagy város ez a Brazília. Mindjárt jön a Volkswagenom, beviszem önöket és megmutatom az érdekességeket. — Ez nagyszerű! — lelkendezik Hady. — Tudják, ha taxival mennének, fejenként háromezer cruzeiro, ugyanannyi vissza. Én ötezerért mindent megmutatok. És amikor elutaznak, a repülőtérre is kihozom önöket. Egymásra nézünk. Mind a hárman egyre gondolunk. Később kiderül, Heddy és Rene is önzetlen jótevőnek vélte a németet; aki az egyik turistaA szenátus és a parlament épülete egy időben megkezdték az autóutak építését is. Az őserdőtől tűzzal-vassal kellett elhódítani a területet. Ennek módszere: a száraz évszak kezdetén felgyújtják a matót, ezt a gazos, cserjés, áthatolhatatlan szűz vadont. S ég egészen az esős évszak beálltáig, amikor az özönvízszerű trópusi felhőszakadás a tüzet is eloltja. A hamut pedig természetes trágyaként a földbe mossa. Ma már ötszázezerre tehető a város lakóinak szábe. Brazíliának már akkor is akadtak olyan poütikusai, akik a jövőbe láttak. Ha valaki felületesen szemléli az új várossal kapcsolatos problémákat, azt gondolja: „kár volt a dol- lármilliárdokért, a pénzt hasznosabb dologra is lehetett volna fordítani”. Valóban, az inflációval küszködő országban feleslegesnek tűnik egy olyan város felépítése, amely nem is a jelennek, hanem a jövőnek készül, (Zárójelben megjegyzem, hogy az infláció egyik oka éppen az új főváros költséges építkezése.) Ám egészen másként fest a helyzet, ha tudjuk, hogy az ország lakosságának nyolcvanöt százaléka a tengerparton él. Az új főváros telepítése új korszak kezdetét jelenti. Ez az első lépés az ország nyugati részének meghódítása félé. Amit a jenkik száz évvel ezelőtt megtettek, amikor a kalandvágy, a hirtelen meggazdagodás reményétől fűtve rohamra indultak a Wild West, a Vadnyugat ellen, azt a brazilok most próbálják. Az új főváros felépítésével arra szeretnék ösztönözni a népet, hogy elszakadjon a tengertől, megszűnjön a két városcsoport mágnesszerű vonzóereje. (Ez a két városcsoport: 1. Rio de Janeiro, Belő Horizonte, Sao Paulo, Santos, Porto-Alegre — a gazdaság és a gazdagság centruma, 2. Recife, Natal, Vortezeln, Sao Luiz, Belem — az úgynevezett éhségövezet.) Ez a hatalmas ország olyan természeti adottságokkal, lehetőségekkel rendelkezik, hogy rövid idő alatt minden tekintetben világhatalommá fejlődhet. Ennek első lépése, hogy a brazilok bemerészkedjenek a nyugati részt beborító vadonba. ' VI. A MACIIMBA ÉS A FESZTIVÁL VAROSA Rio de Janeiro százhuszonöt évig uralkodott, mint főváros. Neve elválaszthatatlanul összenőtt a szépség, a báj, a köny- nyed és habzsolt élet fogalmával, Rio, a főváros egyet jelentett a szórakozással, pihenéssel a gyönyörű tengerparton. Rio megkülönböztetett tiszteletet élvezett — sót még ma is élvez annak dacéra, hogy Brasilia kiütötte a nyeregből. Ezrével tódulnak ide a turisták szerte a világból és mindenki meg is találja, amit keres. Az elbűvölő a várost cikk-cakkosra szaggató rengeteg öblöcske, a sok- sok félsziget és sziget, az égnek meredő sziklaormok. Állok a cukorsüvek alakú hegyen, melyre drótkötél-vasút visz és gyönyörködöm Rióban. Cseppet sem csodálkozom, hogy Concalo Coelho admirális, amikor 1501-ben hajójával befutott a Cuanbera öbölbe, maga is a szeme elé táruló természeti szépség rabja lett. Próbálom elképzelni, hogyan festhetett ez a környék felhőkarcolók, építészeti remekművek nélkül ... Ügy még talán szebb lehetett, a maga szűzi természetességében. Rio de Janeiro magyarra fordítva Január folyót jelent. Egy folyó, ahol tulajdonképpen nincs is folyó, de annál több a magasba törő szikla. Szinte teljesen átszövik a várost a hegyvonulatok. Ahol ma a legszebb paloták állnak, néhány évtizeddel ezelőtt még kétszáz méternél magasabb sziklahegy, a Monte Castello állt. Hoszzti ideig dacolt az alkotó emberrel* az építeni vágyó munkáskezekkel. Végül kénytelen volt megadni magát. Ma ezen a helyen állnak az egykori központi hivatalok. Napokig-nem tudtam betelni a várossal. Kora reggeltől késő estig jártam utcáit. Éjjel pedig lefekvés előtt legtöbbször jegyzeteket készítettem, vagy levelet írtam anyámnak a Mát- ravidéki Erőmű lakótelepére a Copacabania szállodai szobámban. (Folytatjuk)
