Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
0 ILLYÉS GYULA: f Kunhalmok it. i Kunhalmok ti, a sokhalú, bő Obtól e kis Kapósig elfüzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondok- túrások, mesék babszemei, hogy hol fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban mely idehozott bennünket, kifúltan tántorgó népet szabad levegőre: ti vagytok a mi-katedrálisaink! „Márvány-zenék?!” Oh, csak módunk szerint, így, sárból! — oh ti piramisaink! Mert mégis feltörő vágy, s hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobotok tompa tam-tamját: tovább! _ ., MOLNÁR JENŐ: Sürgönypőznák Nem zavarják a forró hírek, mindig, mindenre süketek, talán az emlék úgy tavasszal ébredő erdőt emleget. Különben holtak könnyre, jóra, fut a tavasz, nyár, ősz, a tél, az életüknek semmi sója. Hol van az utolsó levél? Fegyelmezett sor. Jobbra, balra ■ incsen kitérés, az iram viszi a fénybe, zivatarba, em látják, mellettük mi van. . s amikor a hajnali lázban madárdal ébred mindenütt, nekik akkor is csak „vigyázz” van, s nem tudják miért fáj szívük. LADÁNYI MIHÁLY: o, szülőföld SOMOS BÉLA: 4 kamasz sxalmalángjai elégtek A szalmaláng a kamasz lobogása elmúlt elvitte sokfelé a szél ha keresném is mindenütt hiába az évek növő rétegeiben feketeszénné érett a szívem. A nyugtalanság és a nyugalom igy békült meg. Így élek a jövőért A múlt sok emlék a kőbeágyazott a szénbepréselt kőszénné változott virág levél és virágillatok feketesége de fénye is tiéd Fogadd el, hogyha bírod , értük minden mélységet bejártam S naponta romló épülő világban jutottam el a felszínig, a máig, évezredeket éltem öntudatlan millió év és ős munkált teremtő igazi tűzzé újuló anyaggá anyaggá, ami mindig változott hogy végre hozzád méltóvá legyen. Hogy elmondhassa.emberként: szeretlek éretted volt a milliónyi év több a vágynál, már több a szerelemnél nemcsak a csípőd lágy vonala vonz nemcsak a testi kielégülés öröme, hanem az egész életi hogy egész legyek, s általam te Is. BENJAMIN LÄSZLÖ: Negyvennyolc GARAI GABOR: Félóra magány ó, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal és üdvözlőbeszédekkel, csak bólintasz köszönésemre és «lém tartod sáros utcáidat, csak elém tereled bámész gyermekeidet, öregasszonyaidat, alkonyati konyháit füstjét, fűszeres vacsorák szagát, és így fogadsz. És megengeded nekem, hogy azt mondjam: haza jöttem, és megengeded, hogy megöleljem elfáradt öregeimet ^ mielőtt újra mennek, ' hogy megveregessem a lovak tomporát és az ivóban kinyújtsam lábam az asztal alatt, és hadonásszak a füstben a többiekkel, mielőtt újra mennék. Mindig kegyes .vagy hozzám, aki csak hűtlen csavargó vagyok, felpattintod a világ fedelét, hogy megmutasd, — amit mindenfelé keresek. Holdat gurítsz a főtér fölé az én gyönyörűségemre, és arany tócsákká varázsolod, lám, a szekerektől felvert utakat, félém tereled a kutyák elnyújtott énekét és pusztáid szagát,, hogy majd a város dzsungelében eltévedt ebként kóboroljak és keserű szájjal rágjam emlékeimet. Fölzaklat ez a félóra magány, s meghódít, bár te hiányzol belőle: imbolygók fenn a percek teraszán s játszom: lebukhatnék az utcaköre. 0 Vigyázz: nekem kedves az életem — veled szeretném folytatni halálig — s ellened se szívesen mímelem az öngyilkosok ledér mániáit — hát légy velem a kísértés fölött, » j húzó mélységek ellen légy kitárt kar, s az ég trapézain se szédülök messzi szerelmed lenge támaszával; mert azt üzented, eljössz, megölelsz, és egy napon végleg nálam maradsz már. Mondd: otthonunkká épül minden perc mély nélküled most oly vigasztalan száll. Látod, nem is vagyok öreg: Számolom még az éveket. Fájt valaha? — már meg se döbbent, úgy mondom: két év múlva ötven. Mondanák is, ha most meghalnék: „Istenem, milyen fiatal még.” Többet tud egyre a halálról, mégse hal meg a csodaváró, a nagyobb sors hívője bennem, a dolgommal—elégedetlen. Nem félt a rám—leső gonosztól, inkább újabb portyákra unszol, nem enged kényelemben ülni, buta szoborrá merevülni. Nyolc évekkel a negyvenen túl sem vagyok még a kezdeten túl: az a kevés, ami mögöttem, csak bevezetés lesz a könyvben, az csak az előszó a műhöz, csak a tolifogás a betűhöz, a lélegzetvétel a hanghoz, mag a virághoz, rügy a lombhoz, Világnyi munka gyűlik itt benn, és én még nem mondtam ki mindent — még mindig nem mondtam ki semmit kínok közt csak készültém eddig, hogy a világot megteremtsem s akit szeretek, megszeressen s akit nem állhatok, ne álljon a aki apátián, rámtaláljon. KURT KLINGER: C7Í (áln ál . Türelmesen, ahogy ő hordoz minket, Hordom a föld minden gazdagságát: Olajat, gabonát, teli borpincéket, A Hesperidák almáját, Mely vak boldogság-vágyat lop szívünkbe. Ennyi gyümölccsel halmoztál el, Szépséges, büszke, zord bálvány, J Azon a jeltelen éjszakán A falnál, mikor elröppent a szó, Mely humusszá morzsolt engem. Fordította: Bán Ervin Az osztrák költő egy versét lapunk már közölte. Ez a vers jelképes monológ: egy vértanú mondja el, akit a nácik agyonlőttek. KATONA JUDIT: cÁrmuj^pék Az égi parton mennyi csónak kék széltől hajtott óra ring. Lehorgonyzott a fényhajóhad s a fű árkok vállára kókad kiserkent zöld vérrel megint. Esők hintája leng a fákon, átfordi-1 sápadt rügy felett. Vetést (.ajkál bölcsőnyi álom ereszkedik ezüst szálon a nap szívünkhöz közelebb. ANTALIT ISTVÁN: így élsa már Így élsz Te már a szavaimban, gondolataimban, lélegzetemben, s én keresem, hogy Írhatnék Neked, és Rólad, — Kedves — leghflbben, legszebben, válogatom a szavakat, melyekkel megrajzoljalak, írjalak, örökre, aki fény vagy, aki bevilágítasz a téli éjszakába és ködökbe, Te, aki széppé tetted a Jelent és akitől az életet visszakaptam, igy élsz már örökre, benn verseimben, igy élsz Te már, akarva-akaratlan,.. Á KÉPES GÉZA: T£ Micsoda áram zuhog át rajtunk! Mint villanyvezeték összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — soha csömör egy pillanatra sem Húsz éve már pillantásodra pendül megfeszült idegem Nélküled a föld mint egy távoli bolygó torz, süket és idegen j Fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy s a tiszta öröm, mely átölel, nem enged el, nem enged, bármi jön ..
