Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
1984. április 26., vasárnap NEPOJSAO s Szovjet vendégek Ujlőrincfalván Harmincöt tagú szovjet csoport tett látogatást Űjlőrincfalván. A megye legkisebb községében nagy lelkesedéssel fo- jadták a tbiliszi geológiai és vízügyi intézet kutatóit. A gyerekek virággal ajándékozták meg a kedves vendégeket, a cserébe kapott jelvény igazi örömet szerzett a kis pajtásoknak. A grúz vendégek kegyelettel koszorúzták meg a hősi halált halt szovjet katonák emlékművét (Foto: Pilisy) A nagy remények rendelője A váróterem alig különbözik a többi orvosi rendelők előszobájától. A székeiken, padokon várakozók ülnek, csak itt senki sem kérdezi a másiktól, mi baja, s nem cserélik ká tapasztalataikat betegségük körülményedről sem, mint ahogy azt orvosi várótermekben szokás. A várakozók mind férfiak, csak a sarokban áll egy 35 év körüli asszony, mellette magas férfi támasztja a falat. Fogják egymás kezét és hallgatnak nagyokat ... Nem különös a rendelő sem. Kanapé, asztal, néhány szék, ennyi a bútordarab. Az orvos nem kérdezi senkitől, mi a panasza, akik itt keresnek gyógyulást, szinte megtörtén vallanak önmaguktól is. Gépiesen szántja a papírost az orvos kezében a toll s a receptre mindig ugyanaz a gyógyszer kerül: AnithaethyL — Akkor most maga is kolléga lesz —mondjuk: szigorló orvos. Így könnyebb, bátrabban beszélnek az emberek. A nevüket ne írja meg, nem kell világgá kürtötai azokat, akik már megtették az első lépésieket visszafelé — fordul hozzám a doktor, az egri II-as számú Kórház ideggyógyász főorvosa. Így fogadtak doktorrá — ha nem is szabályosan — egy délutánra. Nyílik az ajtó, Tíz év kezdődik a ren, delés. A házasUtán párt előre en------------------ gedik. Az asszony sírással küzd, a férj idegesen üli a széket. Sürgetően néznek egymásra, ki kezdje a beszélgetést. Az asz- saony határozottabb, — Segítsen, ddkitor úr... Tíz évig tűrtem, de nem bírom tovább ... Nem rossz ember az uram, de ha iszik, azt nem lehet elmondani... A két gyerek" már idegbeteg, a múltkor is a szomszédok szedték ki a férjem kezéből a baltát... — Az már régen volt — szól közbe a férj, de nem a mentegetőzés inkább a szégyen diktálta 'szavait. — Mennyit iszik naponta? — kérdezi az orvos. — Volt úgy, hogy két-három litert is, meg reggel néhány féldecit, mielőtt az üzembe mentem. Nem akartam én soha berúgni, de nem bírtam abbahagyni ... Most az orvos veszi át a szót — Nézze, mi meggyógyítjuk, de az orvosi tudomány, a gyógyszer nem elegendő. Minden a maga akaratán múlik. Ha végleges az elhatározása, holnap alaposan kivizsgáljuk és megkezdjük a kúrát. És jönnék Soha egymás után a többiek és val- tObbe lanak, egyéni ——— és családi tragédiákról, s papírra vetik az őszinte sorokat. így kerekednek szomorú történetek a kuszáit feljegyzéseken, az ital rabjainak önvádló sorai, amelyekből kicsendül a gyógyulás vágya, a ,,soha többé még egy pohárral sem” ígérete. A főorvos egy másik helyiségbe vezet. Látszólag úgy fest, mint egy pihenőszoba. A pokróccal betakart kórházi ágyon beszélgetnek, pihennek az emberek, az asztalon mint, valami italboltban, egy demizson bor, néhány üveg sör, sőt rum és pálinka áll. De az üvegek mellett ott az injekciós tű, s a poharakat fehér köpenyes ápoló- és asszisztensnő töltögeti. Alkoholéi vonás. Ambulánskezelés. F. János 40 éves. A Borvában dolgozik. A kivizsgáláson már túlesett. Az orvosi vélemény alkalmasnak találta az elvonókúrára. Láthatóan ideges, míg az asszisztensnő a fecskedőbe szívja a gyógyszert. A szúrást könnyen elviseli, aztán leülni készül, de az ápoló megállítja. — “Mit szokott inni leginkább? Bort, sört, vagy pálinkát? — Bort — feleli csendesen. Kezébe veszi a teletöltött kétdecis poharat, tekintete szinte vibrál, s szemében a nagy kérdőjel: vajon mi lesz ezután? — Igya csak meg bátran, nem lesz semmi baj. A biztatásra előbb lassan, majd egyre gyorsuló kortyokkal nyeli a bort, s az üres poharat már csaknem olyan mozdulattal helyezi az asztalra, mintha rendelné a következő kört. Negyedóra telik el, amíg jelentkezik a hatás. Először kipirulnak az arcok, aztán mintha fáznának kissé, megfájdul a fej is, valami nyomásféle a szív környékén ... és kevés a levegő... Előbb csak az ing gallérja szorít... Aztán nincs levegő, kapkodni kell utána s mint a hajón, hullámzó tengeren, felfordul a gyomor is ... Egy óra múlva már csak a kipirult arcok árulkodnak ... Pálinkából két liter \ Egy 26 éves fiatalember hosszú léptekkel rója a szobát, már teljesen jobban van — legalábbis látszólag. /Imikor megszólítom, nagy hangon válaszol: — Tudja mit ittam én, ha belejöttem a hangulatba? Két liter pálinkát... A szervezetem bírja, nekem nem árt, csak olyankor kötekedő vagyok. Már bírósági ügyem is van. Most már nem iszom többet ... Ha én mondom, elhiheti ... — Részeg egy kissé — segít ki zavaromból az orvos. — Negyedszer van kezelésen, s már a pohár pálinka is megárt neki. Az injekció után másfél órával a szervezet már visszanyeri egyensúlyát, g mikorra a vacsoraidő elérkezik, megjavul a közérzet is. Kezelés után ismét az orvos elé kerül a beteg. Néhány hasznos, jó tanács, majd felírják a gyógyszert, kiállítják az igazolást. (Az útiköltséget megtérítik, s igazolt távolmaradásnak tekintendő a kezelési nap.) Hat kiló, kétezer forint helyett Huszonöt éves Özd környéki bányász ül az orvos előtt. — Nos, hogy érzi magát? — Jól, doktor úr. Hat kilót híztam, mióta idejárok. Kíváncsi voltam, mennyit ivott el havonta. — Ügy kétezer forint körül. Még egyszer megkérdeztem, de jól hallottam: kétezret mondott. —Vájár vagyok, három és fél ezer forint a havi keresetem. Ebből mindig jlment két darab ezres. Ha én'hétfőn elkezdtem inni, azon a héten számomra nem volt sikta. Mindig azt mondtam, ráérek Szilveszterig. Aztán, amikor kijózanodtam, hozzáláttam, ledolgoztam a hiányzást. Csakhogy a szervezet nem sokáig bírja, teljesen tönkrementek az idegeim, g a bányamester is, meg a feleségem is, nem hagyott bókén, azt mondták, jöjjek el, s próbáljam meg, hátha sikerül... — És sikerül? — Kérem, én három hónapja nem iszom. Egyszerűen nem gondolok rá, még a kocsmát is elkerülöm. Valahogy a szagát sem bírom az italnak. A cimborák mindig ugratnak, még csúfolnak is, de nem iszom. Hogy őszinte legyek, egyáltalában nem kívánom. — Minden reggel beszedi az Anthaethylt? Nem felejti el? — Nem felejti azt el az asz- szony sem! Minden reggel odakészíti. .. T. Lajos harmincnyolc éves, de most ötvennek látszik. Még csak másodszor van itt. — Mióta iszik? — Tizenöt éves koromtól. — Sokat? — Nem, de nekem egy fél liter is megártott... Ha ittam, már szaladt is a feleségeim, meg a kisfiam is a háztól... Most külön élünk. Az asszony el akar válni. Azt mondta, ha megjavulok, visszajön... Azért jöttem ide, hogy... szeretem a feleségeim, meg a gyereket is ... Meg akarok gyógyulni. És csaknem sírva fogadko- zdk, hogy többé soha ... Visszatérő refrén ez az ígéret, úgy is, mondhatnám, a nagy elhatározások és fogadkozások, de ugyanakkor a nagy remények rendelőjének voltam hívatlan vendége ezen a délutánon. De nemesek a betegek, hanem a főorvos is reménykedik. Reménykedik, hogy egyszer majd nagyobb lesz a rendelő, több a kórházi ágy és... — Jobb propaganda kellene, felvilágosítani az embereket, hogy az alkoholizmus betegség, de gyógyítható betegség. Nagyon kevés a visszaeső azok közül, akik az egyéves kezelést végigcsinálták. Csak hát ehhez akarat és a józan életű emberek, a társadalom még nagyobb segítsége kell. Olyan sok rémisztőt hallottam az elvonókúráról, hogy, megvallom, rosszabbra készül-' tem. Bár látni sem volt kellemes, de híre jóval túlszárnyalja a valót. És nem csak a tabletta gyógyít, nagyon hasznos az őszinte emberi szó, az ideg- gyógyász sokat tapasztalt orvosi tanácsa. , Márkusz László Akarat és segítség kell Pázdonyi, a tsz-elnök is el- menésre készülődött. Utolsónak maradt, részvéttel nézegette a kárvallottakat. A füstölgő gerendára ráloccsantotta kannájából a maradék vizet. Azt mondta: — Most már nyugodjatok bele... Meg aztán, nem úgy van, mint régien: közösségbe tartoztok, gondunk lesz reátok. Szépen elmondta, így is gondolta, de hát miféle vigasz ez annak, akinek a háza csonkig leégett, padlásén elhamvadt a háztájiban megtermett kukorica, el a munkaegységen felül kapott természetbeni járandóság, a kenyérnek való búza. Az ember meg az asszony egymás mellett ült a szanaszét dobált féltett bútor, sokféle limlom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeü, az ura a tavaszi eget nézi, amelynek keleti hajlatán a hajnal vöröses lilás színe bágya- dozik. Nedves az udvar földje, az üszkös romok között vékonyka fonálban folydogál a víz. A pajta alól előmászik a kutya, nyelve kilóg, melle liheg, mintha vadat hajszolt volna. Még az .este. amikor a tűz kiütött, bújt e: a karók, feneketlen kosarak mögé; most óvatosan szimatól a füst- szagú levegőben, csóválja a farkát a gazdája előtt, de az mérgesen rámorran: — Eredj innen, mert beléd rúgok! Az asszony sóhajt, a sóhajtás belefullad a két szóba: — Jaj nékem. Hatszor, hétszer élismételgeti, nem csoda, ha az ura elunja hallgatni: — Ne jajgass, úgy se használ. Néz az asszonyra, aztán beletemeti arcát a két kezébe, nagy-nagy fájdalom zihál tatja a mellét. Végiggondolta, miféle kínlódással építették a házat. A sógorral együtt faragták a gerendát, kora tavasszal vetette a vályogot, leste nap. nap után, hogy szárad-e már, és ha eső fenyegetett, legszívesebben a saját testével védte volna a megázás ellen. A tetőre való cserepet akkor vette, amikor a tsz konyhakertészete jól beütött és fizették a dupla előleget. Az ajtók, az ablakkeretek árát az asszony teremtette elő; úgy, hogy libát tömött, korai csirkét vitt a pécsi piacra. Erre gondol az ember és végére jutván, fenyeget az ég felé; kimondatlan szóval számon kérve a kegyetlen istent. Felugrik, megy az istálló felé, neki szán tan, eltökélten, hogy talál még kötelet, amelyre felakaszthatja magát „Nincs miért élnem...” Ta» Ián halkan ki is mondta mindezt, de lehet, hogy csak az arcáról olvasta le az asszony, mert ijedten ugrott fel és reszketve állt a férfi elébe: — Hová mégy, Péter, — Engess utarnra, tudom én, hogy mit csinálok. — Ha tudod, akkor eredj, tedd, amit elterveztél. Mert néked az elnök ígérete semmi, azt gondolod, a bajba jutott úgy marad magára, mint amikor az uraság konvenciósának elhullott a disznaja, tehene... Csak tedd, amit elterveztél, énvélem ne törődj, a meg nem születettel se, akiről azt sem tudod, kék, vagy fekete lesz-e a szeme. — Senkivel, semmivel nem törődöm — rántja a vállát az ember, de azért megáll, visz- szaül az elferdült lábú kis- székre. Hallgatnak. A keleti égalj színeiben aranyló foltok fénylenek, a szomszédban vizet húznak: hallatszik a kút- lánc csörrenése. Az asszony ásít1, feje odahanyatlik az ura vállára. Pillanatra lecsukódik a szeme, de aztán megint rátágul a pusztulásra. Nem akarja látni, inkább az eget nézi, aztán lejjebb siklik a tekintete, megállapodik az épségben maradt istállón, amelynek jászola előtt egyetlen tehén szá- lazza a takarmányt. Furcsán felnevet. Az ura ijedten kérdezi: — Megbolondultál? — Dehogy is bol:mdultam ... odanézz: a fecskék... — Mit akarsz a fecskékkel? — Tegnap, ahogy ültem a pitvar-szélben, varrtam a kis- inget, a még meg nem születettnek, látom ám, hogy szállnak a fecskék, láttam, hogy rakják fészküket a házeresz alá. Ketten hordták csőrükbe! a sarat, egyre csak hordták, megállás nélkül, szünettele- nül... Csaknem beesteledett, amire elkészült a fészkük... Elkészült az új hajlék, de el is pusztult a miénkkel együtt.. • Baj ez, nagy baj az isten madarainak ... ~r Szegények. — Ne sajnáld őket, ne féltsd a fecskét... a fecskének van magához való esze, több, mint némelyik embernek. Odanézz, nem restellik a munkát, a fáradságot; nem siratják a tegnapi napot, hanem szállnak a gátszélbe, onnan vissza, hozzák csőrükben a sarat: rakják az új fészket, az istálló eresze alá. — Rakják... — ismételte az ember és nyúlt a bajusza felé, de nem pedert rajta, hanem sietve ledobta a kabátját. Csákányt fogott, a ledőlt falak alól kezdte kiásni a részben épségben maradt gerendákat, egy kilincset, kapocs-vasat letdsztogatott, cepelkedett a félszer alá. Megsimogatta az elébe alázatoskodó kutya fejét; annak mondta, de úgy, hogy az asszony is meghallja; — Jó lesz az új házhoz, amelyikben megszületik nemsokára a fiam ... Megállás nélkül dolgozott, homlokát kiverte a verejték, hátán megnedvesedett az ing, de csak hajladozott, csattogtatta a csákányt, közben egy- szer-egyszer az istálló felé nézett, amelynek eresze alatt nagyobbodott, egyre szebben formálódott a fecskefészek.
