Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
Annak az idős hölgynek, aüd nekünk a _ jótékony egyesületi csomagot hozta, s megkérdezte: miért van annyi gyermekünk, feleségem — aki azon a napon éppen rossz kedvében volt — megmondta az igazat: „Ha pénzünk lett volna, moziba mentünk volna. De nem volt pénzünk, lefeküdtünk. Hát ezért”! Az asszony láthatóan rossz néven vette ezt a választ és egyetlen szó nélkül otthagyott bennünket. Feleségemnek szemrehá-. nyást tettem emiatt, mondván, hogy nem mindig tanácsos őszintének lenni. Mielőtt őszinte az ember, tudnia kell, kivel áll szemben ... Amikor még fiatal és nőtlen voltam, gyakran — és szívesen — elolvastam az újságok római, helyi krónikáit azokról a különféle szerencsétlenségekről, amelyek az emberekkel történtek: lopásokról, gyilkosságokról, öngyilkosságokról, utcai balesetekről. E nagyon szomorú történetekről valahogy mindig azt hittem, hogy velem nem történhetnek meg. E „szánalmas eseteknél” mindig volt valaki, akinek olyan rossz volt a sorsa, hogy őt emiatt egyszerűen sajnálni kellett, mert élt — még akikor is, ha semmi különös baja nem esett. Amint mondtam, akkor még fiatal voltam és nem tudtam, mit jelent egy nagyszámú családot eltartani. Most azonban megdöbbenéssel tapasztalom, hogy az idő múlásával én is egyre inkább egy ilyen „sajnálatos eset” hőse lettem. A kkoriban ilyesmiket olvastam az űjsá- “ gokban: „a család rettenetes nyomorban él.” Noé, ma családommal együtt én is rettenetes nyomorban élek. Vagy például ez állt az újságban: „A hely, ahol élnek, nem érdemli meg a lakás nevet" Nos, féleségemmel és hat gyermekemmel ma én is így élek Tormarancioban, egy olyan helyiségben, amely matraccal van tele, és ha esik az eső, a víz mindenfelől befolyik: az ember a Tiberis partján érzi magát. Vagy „amikor a szerencsétlen megtudta, hegy teherben van, bűnös módon szabadult meg a magzattól. „Hja, mi is rászántuk magunkat erre a megoldásra, amikor ésa-evettük, hogy hetedik gyermekünk útban van. Az újszülöttet egy templomban szándékoztuk hagyni, amint az időjárás megengedi. Ügy gondoltuk: valaki majdcsak rátalál és magához veszi... Hála a jólelkű asszonyságnak, feleségem kórháziban szülhetett Antikor már jobban érezte magát, a picivel együtt hazajött Tor- marancioba. A szobába lépve, Így szólt: — Szörnyű volt a kórházban... de szívesebben maradtam volna tovább is ott, minthogy ide hazajöjjek... A gyermek akkor rettenetes sírásba kezdett, mintha megértette volna anyja szavait Erős kis teremtés volt, a hangja még erősebb. Ha éjszaka felébredt és sírni kezdett, senki nem aludhatott tovább. Májusban Tonmarancioból Rómáiba mentünk. Jó idő volt, már kabát nélkül is lehetett járni. Feleségem erősen magához szorította a csecsemőt akit a jó idő ellenére úgy bebugyolált, mintha a sarkvidékre vinné. A városban állandóan beszélt alighanem így akarta titkolni fájdalmát Végül szinte kifulladt, haja lobogott, szemei kidülledtek. A különböző templomokról beszélt, amelyek valamelyikében otthagyhatjuk a gyermeket majd azt fejtegette, hogy olyan templomban kell hagynunk, amelybe gazdag emberek járnak. Simon lajos: j Hazatérő a küszöbönj Néha az ember annyira hirtelen toppan az otthoni küszöbre, hogy szégyenli üres tenyerét. I Lélekig elpirul: Ó, kedveseim, j Iniár csak az utolsó kocsit értem el.. • b Iába alatt a küszöböt nézi, l melyre szerencsétlen dédöregapja | szerencsepatkót kalapált. így vagyok én. fgy tértem haza, üresen, mindent odahagyva I még szivem nehezékeit is, l hogy könnyedén felemelkedjek, szinte közétek szemem testvérkéi: csillagok! i Most itt a küszöbön kedvem lenne [fütyörészni sírni vagy dalolni — ó, te ellágyulás! Arcomon gyík szalad, hideg... mi az? talán a könny? a könnyek? nem! nem! Csak erős ammónia száll trágyát raknak a szekérre a kertek alatt... De felmosoly gok: mégsem érkezem üres [tenyerekkel, öcséimnek hoztam háromzseb [villamoscsörőmpölést, rám akasztott az ősz néhány bolyongó [ökörnyálat, s elhoztam, kishugaim, verjetek belőle [csipkét. S nektek, atyámfia!, jóízű híreket hoztam [haza, majd elmondom sorra mind, ésak adjatok egy széket, hogy leüljek... Alberto Moravia elbeszélése. — De, ha olyan valaki találja meg a gyermeket, alti épp oly szegény, mint mi, akár mi is megtarthatjuk... — motyogta, majd hozzátette: „Valamelyik Szűzanya-tem plombán hagyjuk, mert a Szűzanyának is volt gyermeke és megértheti a dolgot. Ezért meghallgatja az imámat... Ez a beszéd már engem is fárasztott. De szomorú voltam és nem tetszett nekem, amit terveztünk, mégis arra gondoltam: világos észszel, nyugodtan kell cselekednünk és erőt kell kölcsönöznöm feleségem számára is. Csak azért, hogy beszédáradatát megtörjem, ellenvetéseiket tettem, végül így szóltam: — Van egy ötletem. Hagyjuk a kicsit a Szent Péter templomban! Egy pillanatig habozott, majd határozottan válaszolt: — Nem! A Szent Péter olyan nagy, mjnt egy gyakorlótér. Ott esetleg meg sem találják! Kicsi templomban kell hagynunk, a Via Condot- tin, ahol olyan szép üzletek vannak. Oda gazdag emberek járnak — az a legjobb hely. Autóbuszra ültünk és a tömegben feleségem hallgatott. A gyermeket még jobban be takarta, csak arcát hagyta szabadon, hogy láthassa. A kicsi aludt — rózsaszín arc a rongyos takaróban. Nyomorúságos látvány volt De a kék színű gyapjúkesztyűbe bújtatott kezét mintha mutogatni akarná, kidugta a takaró alól és széttárva, így aludt. Amikor a Largo Goldonin leszálltunk a buszról, feleségem újra kezdte a beszédet. Majd egy ékszerbolt kirakata előtt megállt és a vörös bársonyra rakott ékszerekre mutatott: — Nézd, milyen szépek! Ebbe az utcába olyan emberek járnak, akik ezeket az ékszereket vásárolják. Szegény ember nem téved erre! És ezek a gazdag emberek két vásárlás között betérnek a templomba, és ha megtalálják a gyermeket, magúkhoz veszik. Miközben hadart,' a drágaköveket nézte, 1 1 s még jobban magához szorította a kicsit Mintha önmagával beszélne, tágranyíH szemekkel. Nem válaszoltam neki, nem akartam megzavarni. Beléptünk a templomba. Falai sárga festett márványból voltak. Néhány mellékoltára is volt a templomnak. Feleségem máshogyan emlékezett erre a templomra, most egyáltalán nem tetszett neki. De ujjait megmártva a szenteltvízben, keresztet vetett, aztán karján a gyermekkel, végigsétált a templomban, arcán egyre inkább az elégedetlenség jelei mutatkoztak. Egyik oltártól a másikhoz lépett, megnézte a gyóntatószéket és a képeket is, hogy megállapítsa: valóban ez-e az igazi hely, ahol a csecsemőt hagyhatjuk? Néhány lépésnyire követtem öt és közben állandóan a bejáratot néztem. Ekkor egy magas, piros ruhás nő lépett be. Szűk szoknyában volt, és ez térdhajtáskor látszólag problémát jelentett néki. Néhány másodpercig imádkozott, majd keresztet vetett és kiment a templomból, anélkül, hogy minket észrevett volna. Feleségem ekkor megszólalt: — Nem, ez mégsem jó hely! Ide olyan emberek jönnek, akik nem érnek rá, mert várja őket az üzlet! Mint ezt is! Menjünk! És már sietett a kijárat felé. U osszam mentünk a korzón, elől a fele- * ■ ségem, mögötte én. A Piazza Venezian egy másik templomot találtunk. Nagyobb volt az előbbinél, félhomályosabb és tele aranyozással, üvegvitrinekkel, amelyek ezüstösen csillantak a félhomályban. Az emberek, akik bent voltak, jőmódúaknak látszottak: a nők kalapban, a férfiak jó ruhában. A szószéken pap prédikált, a kis gyülekezet őt figyelte és én arra gondoltam, hogy számunkra valóban ez a legalkalmasabb pillanat, amikor senki sem figyel ránk. Halkan odaszóltam a feleségemnek: — Megpróbáljuk itt? Bólintott. Beléptünk az egyik oldalkápolnába, ahol különösen kevés volt a fény, és senki nem volt a közelben. Feleségem a takarót ráhúzta a gyermek arcára, és mint valami törékeny csomagot, a padra fektette. Végül letérdelt, imádkozott néhány pillanatig, arcát tenyerébe rejtve és én nem tudtam, mit tegyék. Különösképpen zavartak az ezüst szívek százai, amelyekkel a templom fala körben volt tapétázva. Feleségem felállt, gondterhelt arccal keresztet vetett, és indult kifelé. Én mögötte. A pap a szószéken ekkor éppen fennhangon szólalt meg: És Jézus mondotta: hová mész te, Péter? Szinte felhorkantam, mert mintha tőlem kérdezte volna. Amikor pedig feleségem az ajtó nehéz függönyét húzta volna félre, egy hang állította meg: — Asszonyom, a csomagját a padban felejtette! Egy fekete ruhás asszony volt, egyike azoknak, akik egész- nap a sekrestye és a templom körül tevékenykednek. — Ö, igen... — nyögött fel a feleségem. — Ezer köszönet. Egészen megfeledkeztem róla! így vettük vissza ismét a csomagot, és in kább holtan, mint elevenen, elhagytuk a templomot. Alig értünk ki, feleségem csaknem elsírta magát: — Senkinek nem kell ez a kis szerencsétlen! Olyan kereskedőhöz hasonlított most, aki arra számított, hogy portékája hamar elkel, de rájön, hogy az nem kell senkinek. feleségem megint sietni kezdett, szinte ■ futott, olykor úgy tűnt, mintha lábai nem is érnék az utca kövét. A Szent Apostolok terére siettünk, ott is próbát tettünk. A templom nyitva volt és csaknem teljesen sötét Feleségem suttogva hajolt hozzám: — Ez az igazi! És határozott léptekkel sietett az egyik mellékoltárhoz. Ott egy padra fektette a gyermeket, aztán anélkül, hogy térdet hajtott, vagy imádkozott, vagy a kicsit még egyszer megcsókolta volna, szinte futott a kijárat felé — mintha égne alatta a kő. De alig tett meg néhány lépést, a templom kétségbeesett gyermeksírással lett tele. Persze — ilyenkor szokott enni! Éhes lett és felébredt! Feleségem előbb még elfutott az ajtóig, de ott visszafordult és futott a pádhoz, ahol a gyermek feküdt. Leült, nem törődve azzal, hogy a templomban van, kigombolta a blúzát és szoptatni kezdte a csecsemőt. A kicsi — mint valami éhes farkas — tapadt a mellére, amikor egy felháborodott hang szólalt meg a félhomályban: — Ilyet nem tehettek az isten házában! Menjetek innét! — kiáltotta haragosan a sekrestyés, akinek fehér szakálla volt és nagyobb volt a hangja, mint 6 maga. Feleségem felállt, betakarta mellét és a kicsit, közben odaszólt a sekrestyésnek: — A Szűzanya is ott tartja a kis Jézust! — Csak nem hasonlítod magadat a Szű®anyához, te szemérmetlen! — dühöngött a któ öreg. Otthagytuk a templomot és kiültünk a ^ Piazza Veneziára. Ott feleségem folytatta a szoptatást és a kicsi újra elaludt. Közben beesteledett, zárni kezdték a templomokat. Már fáradtak voltunk és n6» voltak tiszta gondolataink. Engem főként az bo«Z- szantott, hogy annyit futkostunk egy olyasvalamiért, amit tulajdonképpen egyikőnk sem akart — Késő van! Nem csinálom tovább! Hagy* juk abba! — mondtam. Elkeseredetten válaszolt: — De hiszen a te gyermeked is! Talán otthagyjuk a sarkon, mint egy rongyoszsákot?! — Ezt nem! — feleltem. — De vagy azonnal megteszi az ember, amit akar, tanakodás nélkül, vagy egyáltalán nem! — Te egyszerűen félsz, hogy meggondolom magamat! — csattant fel. — Ti férfiak, mind gyávák vagytok! Tudtam, hogy most nem szabad ellenkeznem vele. Csak ennyit mondtam: — Értelek... Né félj! De gondolj arra, hogy a gyerek számára minden más csak jobb lehet annál, hogy Tormarancioban nőjön fel, egy szobában, amelyhez nem tartozik se konyha, se kJ özet, télen svábbogarak, nyáron legyeik között... Erre nem válaszolt. Minden különösebb cél nélkül indultunk el a Via Naziomale felé. Elgész a Nero Tornyáig mentünk. Ott, a torony közelében, egy néptelen kis utcában csukott, szürke kocsi állt az egyik kapu előtt. Hirtelen ötlettel az autóhoz léptem, találomra lenyomtam az ajtó kilincsét ée legnagyobb meglepetésemre, az ajtó kinyílt — Gyorsan! — kiáltottam. — Ez a pillanat! Fektesd a hátsó ülésre! n gy tett, amint mondtam neki és a gép- ^ kocsi ajtaja ismét becsukódott Mindez néhány pillanat alatt játszódott le. Senki nem látott bennünket Karon ragadtam a feleségemet és így siettünk tova, a Quirinal tér irányába. Ez a tér már teljesen kihalt volt szinte sötét csak néhány utcai lámpa adott némi világosságot A nagy mellvéden túl azonban Róma fényei világítottak. Feleségem az obe- liszk lábánál levő kúthoz lépett, leölt egy padkára, hátat fordított nekem és hirtelen, csendesen sírdogálni kezdett — Most mi van véled? — kérdeztem. Halkan válaszolt: — Most érzem először, hogy mennyire hiányzik. Mintha innen vettek volna el Valamit a mellemről, ahol mindig szopott... — Persze, ez érthető... de majd elmúlik — próbáltam vigasztalni. Hirtelen abbahagyta a sírdogáláat és mint ahogyan az eső áll el hirtelen, ha fújni kezd a szél, haragosan, az egyik emeletes házra mutatott és kiabálni kezdett: — Most elmegyek a királyhoz és visszakövetelem a gyermekemet! — Hallgass! — szóltam rá és megfogtam a kezét — Megbolondultál? Nem tudod, hogy nincs is már király? — Nékem teljesen mindegy! — kiáltotta. — Ahhoz megyek, aki a király helyett vaut akárki az! Cs már futott a kapu félé, s ki tudja, milyen botrány következett volna, ha kétségbeesésemben rá nem kiáltok: — Állj! Idehallgass! Menjünk vissza éa vegyük ki a gyermeket! Hiszen ml la megtarthatjuk ,.. eggyel több, igazán nem számít! Azonnal elfelejtette előbbi szándékát hogy a királlyal akar beszélni. — De ott van-e még? — kérdezte félénken és már futott is előttem, a kis utcába, a szürke gépkocsi félé. — Hát persze! — válaszoltam futás közben. — Hiszen öt perce sincs, hogy otthagytuk ... A gépkocsi valóban ott állt még a ház előtt. De éppen, amikor feleségem az ajtaját akarta nyitni, egy középkorú, alacsony, szigorú arcú férfi lépett Id a kapun és rákiáltott: — AHj! Állj! Mit akar az én autómban? — Csak azt viszem él, ami az enyém —• válaszolta a feleségem és az ülésről magához vette a csecsemőt. A férfi azonban nem hagyta annyiban. — Mit vett ki? Ez az én kocsim, érti? Látni kellett volna a feleségemet! A férfi felé fordult és szinte nekiesett: — Ki akar tőled lopni? Ne félj, nem loptam tőled semmit! Köpök az autódra! Idenézz! — és valóban ráköpött az autóra. — De az a csomag! — hebegett a másik megdöbbenve. — Ez az én csomagom! Ez az én gyermekem! Idenézz! — kitakarta a csecsemő arcát és folytatta: — Ilyen gyermeked neked nem lesz, ha újra születsz se! És ne merj hozzám nyúlni, mert rendőrért kiáltok, hogy el akarod venni a gyermekemet! A férfi, aki elvörösödött arccal, tátott ” szájjal hallgatta, csaknem gutaütést kapott. Feleségem pedig minden sietség nélkül, megnyugodva indult el az utcasarok felé, ahol én vártam rá. Fordította: Antalfy István