Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-13 / 61. szám

4 NÉPÚJSÁG 1964. március 13., pénicfc A kezdő, képsor a háborgó, komor hullámokkal verejté­kező tenger: gyűrkőznek a hullámok, s elsimulnak a ten­ger örök változásában. Mint a nekibolydult élet, amikor a történelem, a forradalom fel­korbácsolja a máskor nyugodt erőket. A magyar közönség szín­padjainkról jól ismeri Vis- nyevszkij drámáját, s most mégis újra élményt nyújt. Oka — a téma mellett — leginkább abban keresendő, hogy a film a drámái pillanatokon túl a hősök arcát, belső harcát, hi­tüket, cinizmusukat jellemző képsorokkal, hitelesen mutat­ja be. S még egy többletet ér­zünk a filmben a színpadon lefolyó drámával szemben: az emberi indulatok mozgását, hullámverését, a szenvedélyek kavargását a szabad tér ölelé­sében természetesebbnek és nyugtalanítóbbnak tudja ábrá- aoilni. Az Optimista tragédia cse­lekménye újra és újra nekiru­gaszkodó küzdelem. Minden kialakuló helyzetben csatát kell vívni és nyerni. Az 1917- ben elindult erők nem egy­értelműen és nem egy irány­ban hatottak mindig. Az anarchisták jelentős veszedel­met jelentettek a dráma mat­rózainál is, országos méretek­ben is. A komisszárnak nem lehet könnyű csatát nyernie ott, ahol az agyakban, a szí­vekben és a sorsokban sebek, elképzelések, jogok, jogtalan­ságok, célok, ösztönös vágyak, hiúság, hatalomféltés, bizony­talanság láza égett A fiatal komisszámó nemegyszer ke­rült kritikus helyzetbe, ami­kor mindenki ellenére csak az ő belső döntése igaz és azt kel- Lett cselekednie, amit meggyő­ződése diktált Lehet elesni ebben a nagy és veszélyeket hordó küzdelemben? Igen, de hibázni nem — mondja a drá­ma. A komisszámő elesett, meghalt a forradalom küzdel­mes útját nem járhatta végig. Ez az ő személyes tragédiája, de nem az ügyé, amiben hitt és amire egész életét rátette. Körülötte elbukott a vezér is, a rekedt is, mert nemcsak szemléletükben tévedtek, em­berségből is hitványán állták ki a próbát. A filmet Szam-szon Szamszo- nov rendezte. Tömegjelenetei mozgalmasak és ldfejezőek. Az ezred vonulását, a helyi csatározásokat, a tájat a han­gulat aláfestésére, a hősök küzdelmének hangsúlyozására használja fel. A búcsúbál bo- rongós képei, a táncoló párok árnyékfedte alakjai, a bánat száz változatát rögzítő lány- és asszonyarcok a kikötőben, a zaklatott és fájdalommal teli éveket idézik. Más megint az a táj, az a hangulat, és az a drámai feszültség, amikor Alekszej leszámol a vezérrel: a vakító fényben, a süppedő homokban tikkasztó feszültség vibrál, amikor Alekszej kezé­ben eldördül a fegyver. Min­denki érzi, hogy a jelenetben a dráma legkritikusabb cso­mója oldódott fel: Alekszej is ugyanazt a halálos ítéletet ol­vassa le az üres papírlapról, mint a komisszámő. E döntő pillanattól kezdve nincs visz- szaút, nincs megtorpanás: az emberek hite és az események sodrása visz mindent az opti­mista tragédia felé. A rendezés eszközei, a kitű­nő jellemrajzok miatt méltán kapta a film a legjobb forra­dalmi eposz diját Cannes-ban. A komisszámőt Margarita Vologyina játssza. Bájos nőies­sége határozottsággal párosul. Eszköztelenül, de átéléssel mintázza meg az egykori fia­tal lányt, aki nehéz időkben nagy feladatot kapott és vál­lalt magára. Beszédes, nagy fekete szemei mély rokon- szenvet ébresztenek. A mókás, vitatkozó kedvű, harmonikázó Alekszejt Vja- cseszlav Tyihcmov alakítja. Kitűnő drámai hős, aki jóked­ve mögött érezteti a kétkedő ember gyötrődéseit s a felelős­ségvállalást is. A dráma egyik legárnyal- tabb jellemét a vezér alakjá­ban Borisz Andre jev mintáz­za meg. Nagyhasú, demagóg, arcizomrándulás nélkül küld halálba embereket, de belül remeg: nem másoktól fél, a saját bizonytalanságától nem tud szabadulni. Ez kegyetlen­ségének igazi forrása, s ez az érzés mindig ott hunyorog az arcán. Vladimir Monahov képei bemutatják egy viharos kor hőseit, akik nemcsak mások számára, maguknak is írták a történelmet, könnyel, szenve­déssel, véres áldozattal, de hittél is, lelkesedéssel is. A matrózok arcát, hangulatait, sók színnel és elbeszélő kedv­vel örökíti meg. A finálé kép­sora méltó befejezése a tragé­diának. ff. a.) „Nem nehéz ez, csak szokni kell..." Bányajáráson, Farkasmályban AMINT a robbantások zaja elül, s a kötelező várakozási idő is letelik, a megomlott sziklák fölül — madártávlat­ból szinte — újra megzendül messzehangzóan Vojtilla Jó­zsef ismerős kürtje: elmúlt a veszély... A jeladásra előjönnek „rej­tekhelyükről”, a biztos fedezé­ket nyújtó cserkőbunkerból a bányászok, megindulnak a ki­szakadt tömbök felé. ki-ki a sajátjához, ahol az imént ab­bahagyta. Így kezdődik nap nap után. évszázadok óta a farkasmályi kőbányászok munkája a Mátra ölén, a hangulatos Sárhegy­oldalban ... S a szokásnál, az ősi hagyománynál talán a módszerek sem fiatalabbak. Öt tucatnyi ember dolgozik ma a kis üzemben, tapasztalt, kipróbált, régi legény mind ... Csaknem valamennyien gye­rekkorban kezdték — vízhordó­ként, hányóegyengetőként, meddőzőként —, végigjárva szinte valamennyi munkahe­lyet itt. Így váltak mestereivé ennek az érdekes szakmának... — Kitartás, hallatlan igyeke­zet kell ahhoz, hogy az ember ura legyen a kőnek, s akiből hiányzik ez, jobb, ha elmegy innen mihamar! — magyarázza nekipirulva kisérőm, Juhász János üzemvezető. De, aki ki­bír köztünk becsülettel leg­alább egy évet, általában itt is marad az már ... A kettes szántén, néhány csille körül, cigányok szorgos- kodnak, bunkóznak, rakodnak. — Hatan vannak közülük itt, a farkasmályi bányában, s mondhatom, szorgalmas, ren­des ember valamennyi. Soha semmi bajom nem volt még velük, jól dolgoznak mind, iga­zolatlanul egyikük sem mu­lasztott eddig. A többiek be­fogadták őket maguk közé, együtt dolgoznak velük, sze­retik a cigányokat. EGY FIATAL, szinte gyere­kes arcút szólítok meg közülük: Kanalas Urbánt. — Négy éve dolgozom kőbá­nyában, két éve vagyok itt, Farkasmályban. Szeretem ezt a munkát, mert ha igyekszem, lehet vele keresni ... Huszon­egy éves vagyok, elégedett le­hetek a havi 1800—2000 fo­rinttal! — Hány csillét rak meg na­ponta? — A társammal együtt, hu­szonnyolc-harmincat. Ennyi a termelésünk, ennyit zúzunk össze a bunkóval, ennyit ra­kodunk fel egy műszak alatt. Dobásnyira tőlünk idősebb ember pihen egy szikladara­bon, cigarettájának bodor ka­rikái közül nézi a sokszínű hegyoldalt, az omladék között kopácsoló szaktársakat. Mire gondol? — ki tudna be­lepillantani ... Valamiféle munkabeli problémán tűnő­dik-e, vagy talán emlékei szök­tek elő a kiszakadt tömbök kö­zül? — Régi „bútordarab” ná­lunk, kitűnő szakember Cserta István — szólal meg mellettem újra az üzemvezető. — 1937­től dolgozik itt. Az ő keze alól nőtt bányamesterré a vállalati szb-titkár is, Petrovics Ferenc... — Épp ott közeledik, nicsak! — kiált fel hirtelen, hogy az em­legetett ember, lám megjele­— Hetvenkettő? Le akar en­gem buktatni? Maga nagyon jól tudja, hogy száztízezer a terv! Nem fogadhatom el a je­lentést. Nézze meg, jól számol­tak-e? Szerintem legalább húszezerrel többnek kell len­nie. — De kérem, elnök elvtárs, magunk között... tizenhéttel több ... — Nem érdekel! Ezzel az eredménnyel csak kinevetnek bennünket! Mit gondol, a szomszéd megye nem jobban vet, mint mi? végén kiderült a számológé­pek labirintusában, hogy a dolgozó magyar parasztság egyetlen esztendőben sem fá­radozott még olyan lelkes oda­adással a népgazdaság kenye­réért, mint éppen azon az őszön, 1952-ben. Hanem azóta perdült egyet- kettőt a sorskerék, Idfakad- tunk ezerszer is a laklcozás el­len, meguntuk a szépítgetést. S ma már másként jelentünk. Valahogy így: „Jelentem a községi tanács­nak, hogy az őszi búzát a ter­Ha jelentésekkel fel lehetne építeni a szocializmust, mi már bizonyosan a kommuniz­mus felső fokán állnánk. Mert egyetlen nemzet sem tud olyan nagyvonalúan, olyan ele­gánsan jelenteni, mint mi. Így történhetett meg, hogy míg más államok gazdasági nyava­lyákkal nyűgölődtek, birkóz­tak, mi megnyertük a széncsa­tát, megoldottuk a gabonakér­dést, kiaszfaltoztuk a tejutat és világszínvonalra emeltük a káposztasavanyítást. Tudniil­lik az úgy történt, hogy ha a Vadgerlés Tsz-ben felszántot­tak és bevetettek nyolcvan holdat, az elnök felkerekítette százra. Ne mondják a járási elvtársak, hogy a, nagy dolog­időben csak pipázgatnak a jó magyar parasztok. Bejött az­után a jelentés a Cinege, a Hegyoldal meg a Győzelem Tsz-böl is a tanácsházára, ahol Mancika összeadta a holdakat és az összesített jelentést az elnök elé tette. Ránézett ac el­nök, megcsóválta a fejét, kese­rűvé vált szájában a dohány­füst. Hiszen ő alapos fejmo­sást kap, ha csak háromszáz­nik... — A mi bányánkból ke­rült fel a recski központba, nem is annyira a kötelessége talán, mint inkább a szíve húzza oly gyakran ide vissza. Akárcsak Kálmán Gyurkát, a pesti főmérnököt... Az is itt kezdte 38-ban köztünk, bá­nyász volt ő is. No, de nem is múlik el egyetlen alkalom sem, hogy — ha erre jár — be ne nézne közénk ... AZ ALSO I. szintre érve, két jókötésű fiatalemberre mutat Juhász üzemvezető: — Tavaly, egész éven ót első embereink voltak! Az elmúlt hónapban is ragyogó ered­ményt értek el. Büszkeségei ma is a bé- ának! — Mi a szép sikerek titka? összemevet a két ember — együtt sincsenek ötven évesek még —, megszólal Mikola La­jos: — Hát, hogy is mondjam, — dolgozunk... — Jó, jó, de hogyan, mindig felül a százhúsz százalékon? — Megy az is, ha akarja az ember... Gyakorlat dolga az egész, tudja, — magyarázza nekibátorodva, a belepirult fiatalember — érteni kell a hasítás módját! Ügy kell az éket beverni, hogy szálán ha­sadjon a kő. Különben há­romszor annyit kell dolgoznia az embernek. Hallom, tanfolyamira jár a két fiatalember: robbantó, mesterire. Nem akarják talán tovább hasogatni a követ? — Szó sincs erről .. Csak hát, jó dolog az, ha az ember többet is tud. Nekem külön­ben gépjárművezetői jogosít­ványom is van, mégsem me­gyek el autót vezetni. Jobb itt nekem! — szólja el magát is­mét Mikola Lajos... — Igaz« ugyancsak megdolgozunk a vastag borítékért, de megéri. Nekem is, akinek — családos ember lévén — mindig kell valami hazulra, meg Benedek­nek is, aki ősszel akar épít­kezni. — Űj házat a menyecské­nek? — Menyecskének? Még menyasszonyom sincs... Csak udvarolgatok ... No, persze, ami késik, az nem múlik, őszig még sok minden történ­het! — mondja huncut mo­solygással Rozsnyai Benedek... — Hanem, jó lesz vigyázno­tok, gyerekek — ugratja őket komolykodó hangon az üzem­vezető, — a régi nagy vetély- társak. Molnár István és Mi- kóla Vendel, ugyancsak neki­lendültek a múlt hónapban. Figyeljétek csak, hogy lehagy­nak benneteket! — Ha engedjük! — néz össze a két fiatalember. S a na­gyobb nyomaték kedvéért könnyedén meglendítve az öt­kilós bunkót, akkorát csapnak az ékre, hogy a mázsányi szik­lák, egy ütésre kettészakad­nak ... Ezek után, jobbnak látjuk abbahagyni a „cukkolást”, s idejében odébbállni... A BÜCSÜZÄSNÄL tudom meg, hogy a bánya évi válla­lása 72 726 tonna. A tavalyi teljesítés hallatán, s a most lá­tottak alapján igazán hihető, hogy a százalékkal az idén sem lesz különösebb baj. És, ha nem lesznek különösebb szállítási nehézségeik, sikerül az az elhatározásuk is, hogy december 1-re befejezik ezt az évet... Gyóni Gyula **6jKr=­— Parányi boldogságot al<a/r- tol! Azt megkaptad. ívet. Az elnök nézi, nézegeti, elhúzza a száját. Túl szép a mennyasszony. Hiszen akkor már kilencven százalékra vé­geztek ... — Mancika! Számolja újra és faragjon le róla tizenkét százalékot! Becsapnak bennün­ket ezek az elnökök... Másnap számol a járási fő- agronómus is. Nyolcvanhat százalék ... Hm, egészen jó! ... De mennyi lehet ebben a szé­pítés? Ha utána nézünk, nem lesz csak hetvenöt? Egy kis gyomlálás ráfér erre a jelen­tésre! Még majd nekünk kell aztán segítem a többi járás­nak ... S jelent hetvennégy száza­lékot. Csakhogy a megye sem olyan hiszékeny ám már! Ha ezek a járások együttesen hetvenhat százalékot jelentenek, abból legfeljebb hetven igaz, a többi máz! Legjobb lesz ha hatvan- kilenc megy föl... Végül aztán legfölül kikere­kedik hatvanöt százalék, ami­ből megállapítják, hogy a dol­gozó parasztság egyetlen esz­tendőben sem fáradozott még olyan lelkes odaadással a nép­gazdaság kenyeréért, mint ép­pen ezen az őszön. Nem ro­hammunkával ugyan, de meg­fontoltan, gondosan szánt és vet, s a hátralevő nyolc-tíz napon teljes bizonyossággal földbe kerülnek az őszi kalá­szosok. — Nem cicomás egy kicsit ez a helyzet? — kérdezi a mi­nisztériumi főosztályvezető a jelentés összesítőjétől. — Nem, kérem. Teljesen ki­zárt dolog. Hat százalékot le­emeltem róla a realitás érde­kében ... Sz. Simon István vezeti kétszáznyolcvan hold­ból száznyolcvanon elvetettük, a cukorrépát a vetésterület hetvenöt százalékáról betaka­rítottuk, a kukoricaszárat az utolsó holdról is levágtuk — Zina péter, sk. az Arany Cin­ke Termelőszövetkezet elnöke. Jön a másik, a harmadik je­lentés is, a titkárnő összeadja és a tanácselnök elé teszi az — Legfeljebb jobban jelent... — Nem jelenthet jobban! En megtudtam, hogy nyolc- vanötezret jelentett. Ügy he­gyezze meg a ceruzáját, hogy néhány ezerrel megelőzzük őket!... S a jelentés elment. Még fönt is ragasztottak hozzá né­hány ezer holdat, hogy ott se érhesse szó a ház elejét, s a negyven holdat jelent. Hat* száz hold a terv, és már csak öt nap vám hátra. Legalább négyszázhúszra fel kell srófol­ni. És megnyálazta a ceruzá­ját. — Megnyomni a munkát, elvtársak! Megnyomni! — har­sogta a telefonba a járási fő- agronómus. — Mit szólnak a megyénél, ha megtudják, hogy tizennyolcezer holdból még csak tizenegyben van benne a mag! Ez semmi! öt nap alatt nem érjük utói a tervet! S hogy rá se mondhassák a megyénél: rosszul dolgozott — addig számolgatott, addig gya­korolta az összeadás magas tudományát, amíg lisztesebb eredmény kerekedett ki, tizen- ötezer-kétszáz! Igen, ez már impozánsabb. Talán a verseny­ben is hoz valamit. Bár nem lehet tudni, mennyit jelentett a másik három járás. A megye azonbam már tud­ta. — Hetvenkétezer holdnál ál­lunk! — tette az elnök elé a papírt a mezőgazdasági osz­tály vezetője. Az elnök hara­gosan nézett rá. Népfront-kezdeményezés: Kettő plusz egyes felnőttoktatás megyénkben Heves megyében a népfront- bizottságok az utóbbi években eredményesen foglalkoztak a felnőttoktatás segítésével. Szinte mozgalommá szélesítet­ték a tanulni vágyé dolgozók ötleteinek, javaslatainak meg­valósítását, figyelembevételét. A tanulás segítésének és az oktatás szervezésének módsze­reiben érdekes és hasznos mó­dosításokat vezettek be. A nép­front kezdeményezésére kap­csoltak össze kísérletképpen az idei tanévben a falusi álta­lános iskolákban a hetedik, nyolcadik osztály és a szak­munkásképző tanfolyam együt­tes elvégzését. A tanulni vágyó dolgozók ugyanis probléma­ként vetették fal, hogy a hete­dik, nyolcadik oszitály elvégzé­se számukra nem ad kellő szak- : mai segítséget, ugyanakkor a ; szakmunkásképző tanfolyamra : csak a nyolcadik osztály elvég- i zésével iratkozhatnak be. Mind- : kettőnek az elvégzése pedig öt ; év, ez már hosszú idő a szá- i mukra. A sokrétűen felmerült prob- ! lémák alapján szerkesztették , meg a népfront javaslatára i Heves megye művelődésügyi ] szervei a kettő plusz egyes kí­sérleti tantervet, amelyet me­gy eszerte az idei tanévben al- i kalmaznak először. Eszerint i a dolgozók a hetedik, nyolca- i dik osztály tananyagával együtt ‘ elvégezhetik a szakmunkás- képző tanfolyam első két évét, majd a nyolcadik osztály sike­res befejezése után egy év alatt elvégzik a tanfolyam har­madik évét is, amikor szak- műn,kás-bizonyítványt kapnak, [gy ötről három évre csökkent- hetik a tanulási időt. Az idei tanév tapasztalatai máris iga­zolják, hogy a falusi dolgozók hatványozottabban látják az ,iskolába járás” értelmét, mivel az általános műveltség gyara­pítása mellett egyúttal szak­munkásokká is lehetnek. A kettő plusz egyes felnőtt­oktatási forma — amelyet az dón kísérletképpen több Heves negyei iskolában, közöttük Boldogon, Nagyrédén, Domosz- lón folytatnak — jól bevált és már országos érdeklődést vál­tott ki. (Kovács) C0nifor um ■ Optimista tragédia Szovjet film

Next

/
Oldalképek
Tartalom