Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-08 / 57. szám

IM4. máreins 8., vasárnap NßPOJ8AO 8 HÁZAIK a kastély körül MESÉBE ILLŐ a kép az ivá­di kastély erkélyéről. Dombok és völgyek szerelmes ölelkeze- Sében változatos a táj. A fa­lucska — amelynek házai sze­rényen húzódnak meg a haj­dani sasfészek lábánál — hat­száz egynéhány lelket szám­lál. Ebből 500-at Ivádynak hív­nak. Ez a falu talán egyedüli az országban, ahol mindenki egyetlen őstől származik. — Itt mindenkinek minden­ki rokona, — meséli Ivády Gá­bor a tsz elnökhelyettese. A kis hegyi falu abban is példa nélküli, hogy elevenen él még a „had” elnevezés. Ki-ki tud­ja, melyik hadhoz tartozik. Van Esküdt, Birka, Páldeák, Sulyok had. Valaki egy köny­vet ad kezembe. Dr. Nemeské- ri János biogenealógiai tanul­mányát, amely szerint az utol­só Száka hadhoz tartozó Ivády férfi Rómában halt meg 1870- ben, mint pápai testőr. A szövetkezet irodájában öt emberrel is kezet fogok. Ivády nevű valamennyi. Az elnökhe­lyettes figyelmeztet: írja a ne­vem mellé a nagy K-betűt. A Kovács hadhoz tartozom. Raj­tam kívül még több Ivády Gá­bor is van a faluban. Valaki arról beszél, hogy a falú a pesti tanár kutatásai alapján messzi földön híres és még az angol egyetemeken is tanítanak Ivádról. Magyar, né­met, francia orvosok jártak itt nemrég, megvizsgálták az em­bereket. A vért, a fogakat, a testalkatot és kiderült, hogy a közös ős ellenére a rokoni há­zasságokból semmi baj nem származott Az iskolás gyer­mekek szellemi fejlettsége az átlagosnál is jobb. Meglep az ivádi hírnév, a hatalmas család sok évszáza­dos összeolvadása. — Megértik-e egymást az emberek? EGY HOSSZÚ, nyúlánk fér­fi szúrósan tekint ránt — Eszik egymást a hadak. Ez volt az ősbün, ez a baja most is a szövetkezetnek. Nemrég már híre volt az ivá­di Dózsa Tsz-nek, 40—50 fo­rintokat osztottunk munkaegy­ségenként, de az elmúlt esz­tendőben az utolsó helyekre csúsztunk. A szegényes szövetkezeti iro­dában egymásra néznek az em­berek. Valaki kivág elém egy piros jonatánt. — Ez tett bennünket tőnk­re. Az alma. Nézem a barna foltokkal te­li gyümölcsöt — Almamoly! — dörög va­laki a sarokból. — 12 vagon helyett 450 mázsát adtunk el tavaly. Térdig jártunk a rot­hadt almában, mert senkinek sem kellett a férges gyümölcs. Ügy koppannak a szavak, akár az őszi eső az ablaküve­gen. Egy-egy mondat után szinte hallani lehet a lélegze­tet — Tíz forintot esett egy év alatt a munkaegység — hajol valaki közelebb és ökölbe szo­rított kezét az asztalra csúsz­tatja. — MI volt még a baj? A emberek egymásra néz­nek. A tanácselnök, az új bri­gádvezető, az elnökhelyettes meg a többiek. — Iskolán van az elnökünk. Amióta elment, felbomlott a rend. Mindenki azt csinál, amit akar. Amikor permetezni kel­lett, mi arattunk, pedig a gyen­ge búzatermés Várhatott volna még két napot. Ez a két nap az­után elvitte a reményt. Meg­ette az almát a féreg, kidob­tunk az ablakon félmilliót... Nézem az embereket. Ne- meskéri biogenealógiai tanul­mánya jut ismét eszembe. Ab­ban láttam fényképeket, tipi­kus Ivády-arcokat. Barna szem, erőteljes állkapocs, megnyúlt arc. AZ ELNÖKHELYETTES le­ül a kemény tölgyfaasztal mel­lé. — Nekünk az alma jelenti az életünk felét. 500 ezret vesz­tettünk saját hanyagságunk miatt. — Az agronómusról miiért hallgat? — horkan fel valaki a sarokból. — Elküldtük az agronómust is. Jó ember volt, de tehetet­len. Keveset értett a szakmá­hoz. Széthúzás volt a vezető­ségben is, a tagság pedig ki­használta ezt a helyzetet. Oda lett az alma, rossz volt a bú­zatermés, elment a kedve a népnek. Megint csali az arcokat kuta­tom. Hasonlóságokat keresek a szemekben, a száj ívelésében, a homlok domborulatában. — Hibás volt az akkori el­nökhelyettes, Szilágyi Zsig- mond is. Szákértőnek hittük a gyümölcshöz, virágzáskor még­is leégette permedével a ter­mést A tanácselnök segít megta­lálni az összefüggéseket, pró­bálja magyarázni a bajok gyö­kerét. Egy hatalmas nyurga ember az asztal fölé hajol. Ka­lapja csaknem a homlokomig ér. — Az erdőről is mondjátok el az igazat. A járás segíteni akart, adtak termelési enge­délyt 1133 köbméter fára. Ez kétszázezret hozott volna zár­számadáskor. Novemberben semmit, decemberben mind­össze 95 köbmétert termeltünk. Széthúzott a nép, odalett in­nen is a forint. SÁROS, AGYAGOS úton megyünk a majorhoz A ta­nácselnök útközben a február 15-i közgyűlésről beszél. Itt váltották le az elnökhelyet­test, két vezetőségi tagot, meg az agronómust. Az új szakem­ber mór itt is volt tegnap. A járás küldte. A volt elnökhelyettest, a haj­dani brigádvezetőt, a 17 hol­das almáskert felelősét a ma­jorban találjuk. — Én csak beváhdorolt, jöttment voltam a szemükben — néz rám közönyös, megfá­radt tekintettel. — Amikor büntetni akartam á fegyelemsértőket, rám tá­madtak a „hadak”. Aratásig hétszer permeteztünk, de a legfontosabb mégis elmaradt. Ez az egy permetezés vitte el a félmilliót... Az Ivády-kastély hatalmas kandallóiban parázslik a rözse. A régi kúriában most az álla­mi gazdaság, a községi tanács és az óvoda talált helyet. A ta­nács ablakából az egész falut látom. A kastélyból az apró, piros cserepes házakat. Eszembe jut megint a kutya­bőrre írt nemesi oklevél, az Ivády család egész története. Itt az Ivády kegyelmesek haj­dani kastélyában az ivádi nép jár eszemben, akik cselédként szolgálták évszázadokon ót a gazdag rokont, ö palotában lakott, kriptába temetkezett, a hadak pedig szénégető boksák mellett virrasztottak és kraj­cáronként szedték össze a té­lire valót. Később az uraság elment, a „rokonok” átvették ősi jussu­kat, a földet. Egyetértés azon­ban ma sincs köztük. Testvér testvér ellen, had had ellen támad. — Ez lenne hát a juss, a kutyabőrre írt testámentum? EGY BARNA ARCÜ ivádi legény makacsul rázza a fejét. Dacos tekintetében egy új jö­vő ígéretét látom... Szalay István HANKÓCZI SÁNDOR: Konyak, csütörtökön A z utóbbi években fon- '**■ tos szerepet kapott éle­tében a posta. Amikor befejez­te a munkát, mindig eszébe jutott otthoni levelesládája, melyet nap nap után különös izgalommal nyitott fel. Levele­ket kapott öreg szüleitől, is­merőseitől, de szinte vala­mennyi közömbös, udvariasko- dó, vagy üdvözlő sorokat tar­talmazott. Előre tudta ezt, de mégis várt valamit. Ó, ne gon­doljanak semmire. Edit kis­asszony már nem várt szerel­mes leveleket. Valahogy elfu­tott az élete szerelmes levélek nélkül. Most harmincnyolc éves. De Edit kisasszony valami­kor nagyon szép lány volt. Volt. Most kicsit savanyú, kicsit aszalt, egy-két ráncot már a púder sem fed el elég­gé, és ráadásul mindig ölyail a szeme, mintha részeg lenne. Pedig Edit kisasszony nem iszik, csak néha két pohárka konyakot. Azt is szombat dél­utánonként négy és hét között, valami ismerőssel, mindegy, hogy kivel. És azután fut ha­za a szépen berendezett örök­lakásba, leporolja a bútorokat, elhúzza a függönyt a parkra néző ablakon; kisimulnak a szőnyeg ráncai is. Majd elnyú­lik a heverőn egy Jókai-könyv fölött és félig olvas, félig áb­rándozik. He mindenek előtt kinyit- ^ ja a levelesládát. Mint most is. És nézd csak! Hiszen ez nem levél, ez egy meghívó. Esküvőt meghívó. Edit kisasz- szony olvassa a hivatalos szö­veget, leül, le se vetkőzik, csak olvas. A neveket nézi szakadatlanul és folyton az jár az eszében, hogy jé, az Erzsiké, a picike Zsi, akitő an­nak idején még ringatott, ami­kor nagynéniét meglátogatta — most férjhez megy! Iste­nem, az Erzsi, talán tizenkilenc éves lehet... Mennyi? Tizen­kilenc, igen, biztos, semmivel sem több. És ahogy Edit kis­asszony erre gondol, egy kicsit elszomorodik. Harmincnyolc évén, a szombat délutáni két pohárka konyakján, leveles­ládáján, a kínosan szép és fe­nyegetően hallgatag lakásban. Már nem olvas, csak ül. Cigarettát vesz elő, de nem gyújtja meg. Közömbösen néz egy szénrajzot könyvespolca fölött: egy stilizált nőt csókol egy stilizált férfi. Az a címe, hogy szerelem. Fáradt neve­tésre fut a szája. Érzi, hogy arcbőre alatt finom táncba kezdenek az idegek. Előfordul ez néha, még a hivatalban is. A múltkor megjegyezte a fő­nöke: „Editke, menjen el or­voshoz, azt hiszem, pihennie kellene.” Milyen bután nézett ő (rá) akkor. De mit is adhat­na vissza két hét, akár a Mát­rában, akár Lillán. Mit mond­hatna az orvos? Ó mit is mondhatna? Most a tükör elé áll, s rövid vizsgálódás után beszélni kezd magáhöz. Na­gyon halkan, nagyon nyugod­tan: — Editke, a maga mamája egy parasztasszony. Valamikor jómódúnak nevezték. Erős aka­ratú, félelmet nem ismerő és kegyetlenül célratörő asszony. Annyira szerette magát, hogy tönkretette. Azt akarta, hogy más legyen, mint a többi fa­lusi lány. Különb és ne föld- szagú. Aztán az iskoláztatás, az angolkisasszonyok, s köz­ben az örökös anyai ábrádozá- sok egy járásbíró, vagy fő­jegyző vőről. Eltiltotta magát az otthoni fiúktól, s így ma­gát, Editke, nem érhette él még a kamaszkori szerelem se. Editke, Editke, pedig maga szép volt ám. A haja, a sze­me, az alakja. Emlékszik még, mit mondott az egyik unoka­öccse huszonöt évvel ezelőtt? Ennyit: „Edit, te vagy az esz­ményképem, hozzád hasonló nőt keresek magamnak”. Hát így. Később, jóval később, ami­kor nem voltak már főjegy­zők — csak eljötték magához is az udvarlók. És maga nézett rájuk csodálkozva, félelemmel a szemében, zavartan, mint aki nem érti, hogy miről van szó. Nem is értette. Az idő, az örö­kös tiltások kiölték magából, Editke, női önállóságát. így történhetett, hogy harminckét éves korában még azt írta ha­za a mamának: „Az a férfi, akiről a múltkor beszéltem ne­ked, anyuka, megfogta a ke­zem és én hagytam. Nem baj ez, anyuka?” És anyuka már Negyven év óta ugyanazon a munkahelyen Negyven évvel ezelőtt ült le először az írógép mellé a Ma­gyar Távirati Iroda vidéki osz­tályán Garamszegi Sándomé és negyven év óta ugyanott, ugyanazon a munkahelyen dolgozik frissen, fiatalon. Nem volt, aki oly gyorsan tudott volna fogalmazni, mint ami­lyen sebesen gépelt az azóta Manci nénivé komolyodott Kiss Margitka, aki az MTI-ből ment férjhez és úgy tekinti ma az egész kollektívát, mint egy nagy családot, hiszen e családból sokan fordultak és fordulnak hozzá ma is biza­lommal mindenféle problé­mákkal. Mert az elmúlt négy évtizedben nemcsak a tapasz­talata növekedett meg Ga­ramszegi Sándornénak, hanem megnőtt tekintélye és növeke­dett az őt körülvevő szeretet és megbecsülés is. Ma már rit­kábban ül írógép mellé, hi­szen többé nem gépírónő, ha­nem az osztály mindenese, tit­kárnője. ügyvezetője, sokrétű munka összefogója, a vidéki MTI szerkesztőségek irányítá­sának legfőbb segítője. A jubilánst szombaton sze­retettel üdvözölték a dolgozó­társai, a párt- és a szakszerve­zet és a vállalat ajándékát át­nyújtva külön köszöntötte őt az MTI vezérigazgatója, Barcs Sándor is. (MTI) Hol járjon Első hallásra roppant egy­szerűnek látszik a válasz: a gyalogos a járdán járjon, az­ért találták ki a járdát. A gyakorlatban ez azonban egé­szen másként fest. A gyalo­gos a járdán jár, ha tud, s ha ott elfér. Most csak Egerben néztünk szét, hiszen ez a város sok mindenről nevezetes és saj­nos, többek között arról is. hogy itt a legszűkebbek az ut­cák, s a legkeskenyebbek a járdák. Nos, még ezt a kes­keny kis járdát is elfoglal­ják a legtöbb helyen, s ígil veszélyeztetik a különböző vállalatok és szervek a gya­logos közlekedést. Nézzünk néhány elrettentő példát. A Csemege előtt kezdte, i a Dobó téren végezte a kábel- lefektetési munkákat az ÜMÁSZ még a múlt eszten­dőben. Azóta az Alkotmány utca egyik szűk járdája tel­jesen használhatatlan. Az amúgy is nagy forgalmú kis utcában így mindenki az út közepén jár. A Vízművek sem cselekedett sokkal kevésbé „dicséretre méltóan”, amikor felbontotta a Bajcsy-Zsllin- Szky utcában a járdát, s ami­kor megtalálták á hibát, csa­pot, papot ott felejtve, ku­pacokba halmozva a járda és szegélydarabokat — elvonul­tak. gyalogos ? Néhány ház a regi vi­lágból való, kifelé nyílik <üt ablaka. Ahelyett, hogy a la­kó szétnézne, mielőtt kirázeé a porrongyoí — ez is helyte­len — egyszerűen kivágja a* ablakot. s nemegyszer úgy fe­jen találja a gyalogost, hotfy arról koldul. Jön a tavasz. A keskeny járdákról ismét leszorul a já­rókelő, mert a lógó csatornák* a hiányos, lyukas eső leveze­tők miatt ismét csak a zsú­folt közútra kell letérni. Még valamit. Most már jót szervezetten, zárt kocsiban történik á szemét szállítása, Ám a Városgondozási Válla­lat emberei nem törődnek 4 KRESZ 16. paragrafusában előírtakkal: az üres ládákat, vödröket és szemetes edé­nyeket egyszerűen á játdárá hajigálják. Ez egyrészt 4 KRESZ szabályait s érti me ff, másrészt esztétikailag is ki­fogásolható, hiszen aki reggel 8—10 óra körül szétnéz a vá­rosban, annak elmegy az ét­vágya a láda- és egyéb sze­métgyűjtő roncsok láttára. Nem elég a gépkocsivezetők oktatása, nem elég az, hogy ők tartsák be a közúti forga­lomban előírt szabályt, ha­nem az is szükséges, hogy gondoskodjanak a gyalogosok biztonságos közlekedéséről ét szabaddá tegyék számukra « kijelölt utat — a járdát. Kábítószereket élvező angol egyetemisták Egyre több rabja van a veszélyes szenvedélynek Brit egyetemisták egy cso­portja nemrégiben furcsa ügy­ben indított nyomozást, s en­nek eredményeit egy főiskolai lapban hozta nyilvánosságba névtelenül. Megállapították, hogy az angliai egyetemisták egyre nagyobb számban válnak rabjaivá a kábítószereknek. Csak az oxfordi egyetemen több mint 500 hallgató élvezd a marihuánát. Kiderült az is, hogy az ox­fordi egyetemisták már beirat­kozásuk előtt használnak ká­bítószereket. Némelyek azért teszik, mert könnyen hozzá tudnak jutni, mások azt gon­dolják, hogy nagy dolgot cse­lekszenek. A Cambridge-i egyetemen a marihuánás cigaretták kevés­bé népszerűek. Ott inkább a bensebrin és dexedrin elneve­zésű, kábító hatású tablettá­kat használják. A londoni egyetemeken és főiskolákon az arab országokból származó akikor szívesen mondta volna, hogy nem baj, dehogy is baj, mégse szólt. Mert anyuka, ak­kor sírt hosszú idő óta először. Érezte, hogy nagy baj, ha az ő harminckét éves lánya kérdezi mindezt! No és? Két évtizedes hivatali munka, pontos kimu­tatások, példás szorgalom, sok dicséret. Mindössze ennyit le­het elmondani az ön harminc- nyolc évéről. Edit kisasszony szánalommal nézi tükörbeli mását, a kicsit savanyút, a kicsit aszaltat, azt az arcot, melyet már annyira ismernek a presszóban, a szombati két konyakjáról. Hirtelen arra gondol, mit is vigyen ajándékba a kis ti­zenkilenc éves Zsinek, aki két hét múlva asszony lesz. Mit? Hát persze! Azt a komplett ágynemű garnitúrát, amit ti­zenöt esztendővel ezelőtt olyan nagy gonddal vásárolt arra az alkalomra, ha... De minek költsön feleslege­sen az ember? Nem igaz? Úgyis sok a részlet a lakásra, a televízióra, ügyelni kell a pénzre. És ráadásul az Erzsi is örülni fog néki. Ö, hogyne örülne. Így döntött Mit kisasszony. Aztán begombolja magán a kabátját, elsiet a kis presszó­ba, ahol már nagyon jól isme­rik, és kéri a konyakját. A presszóban minden a megszo­kott, minden a régi és minden annyira ismerős. l^sak a pénztárosnő cso- dálkozik egy kicsit Né­zi Editet, s valamit nem ért: csütörtök van. hallgatók, főképp a pakisztá­niak, a heroint és az ópiumot élvezik, A nyomozás során kiderült az is, hogy a csempészek nagy üzleteket csinálnak a kábító­szerekkel, ám az egyetemeken maguk a diákok terjesztik a veszélyes mérgeket. Sók afri­kai egyetemista hazájából visszatérőben marihuánát csempész, amelynek 2,5 kiló­jáért 840 dollárt kap. Egy oxfordi egyetemista ki­jelentette, hogy a rendőrség A Sportfogadási- és Lottó Igazgatóság jelentette, hogy a 10. játékhét szelvényeinek ér­tékelése közben telitalálatra bukkantak. Azt is hamar meg­állapították, hogy a minden eddigi nyereménynél többet ígérő lottószelvényt — Győr­ben, az Aradi vértanúk útján levő totó-lottó kirendeltségen adták ed. Szombaton délelőtt, az OTP Győr megyei fiókjában jelent­kezett Ágoston Lajos győri üzemi kovács, s bemutatta a teli találatos szelvényt. A nyer­csak vesztegeti az időt, hat megpróbálja kiirtani a veszé­lyes szokást. A kábítószerek élvezői azzal érvelnek, hogy a marihuana meg a fentebb em­lített tabletták jó hangulatot teremtenek, serkentik a barát- kozást. Némelyek már azt is javasolták, hogy törvényesítsék a kábítószer-élvezetet, de az egyetemisták erélyesen tilta­koznak, attól tartva, hogy a hatóságok mindjárt illetékeket és adót vetnek ki, tehát drá­gább lesz az élvezet. tes elmondotta, hogy sógorai­val közösen lottózik, s a nagy nyereményen 30 tagú család osztozik majd. Ágostonok egyébként majd­nem kétszeres milliomosok lettek. A 10 játékhétre ugyan­is, az öttalálatos szelvényre csaknem két és fél millió fo­rint nyeremény jut. A lottó történetében ez a telitalálat fő­nyereményrekordnak számít, hiszen — nem végleges meg­állapítás szerint — „tisztán* 1 924 563 forint nyereményt kap kézhez a győri család. (MTI) Önálló vélemény Hogy Kemecseit hogyan ismerik az emberek, az tör­ténetünk szem­pontjából teljesen mellőzhető, mert sokkal inkább fon­tos körülménynek látszik az, hogy Kemecsei hogyan ismeri — Kemecse­it. Kitűnően és rendkívül nagyra tartja, különösen egy kiemelkedő tu­lajdonságáért: van önálló véleménye. Ezt Kemecsei mondja Kemecsei- ről, lehetőleg min­denütt, mindenki­nek és mindenki­nek. Mint most is. Kajevác kartárs, csoportvezető: Szerintem, bármit is mondjanak, nos, szerintem, igenis hat nap alatt te­remtették a vilá­got. Szándékosan mondok többes szá­mot, mert azért egy ember hat nap alatt még egy vilá­got sem tudott vol­na megteremte­Hl • • • Kemecsei: Nézd, Kajevác kartárs, ismersz engem, na­gyon jól tudod, hogy soha nem rej­tettem véka alá a véleményemet, még akkor se, ha ez vitára ad okot. Most csak azért nem mondok ellent a te véleményed­nek. mert az én önálló véleményem erről a kérdésről — rendkívül érde­kes — de tökélete­sen megegyezik a tiéddel... Burbulya főcso­port-vezető: Osto­ba fajankó ez a Kajevác, egy idea­lista majom. A vi­lág az anyagi lét valósába, s mint ilyent, ki a magas- ságos nyavalya te­remtette volna... Kemecsei: Nem úkarlak megsérte­ni, Burbulva kar­társ, de kissé bosz- szant, hogy nem mondhatok ellent neked... Szere­tem a nyílt vitát, az önálló véleiáé- nyek bátor han­goztatását ... D? most mit csináljak, amikor az én önál­ló véleményem er­ről a kérdésről pontosan megegye­zik a tiéddel, Bur­bulya kartárs ... Puszpáng Alfonz osztályvezető, aki történetesen kihall­gatta mind a két beszélgetést: Ide figyeljen, Keme­csei kartárs... Hm, hogy is mondjam Eh, minek 4 kertelés, maga egy ostoba fráter. Kemecsei: Ked­ves osztályvezető kartárs, én soha nem rejtettem vé­ka alá a vélemé­nyemet ... Most csak azért nem mondok ellent Puszpáng kartárs­nak, mert az én vé­leményem véletle­nül tökéletesek megegyezik az ön önálló véleményé­vel. (egri) Főnyereményrekord a lottóban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom