Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-19 / 66. szám

4 NEPOJSAO 1964. március 19., csütörtök É Harminchat esztendő után újra itthon — Yes, nagy a sár. De jó... e... hogy is mondják itthon ? — az unokák kisegítik.. Már egy hete itthon van nagyapa, megszoktak, hogy a „yes” min­dig benne szerepel a magyar— angol keverékű beszédben. — Nem tudott a sógor jófor­mán magyarul, ahogy hazaért, de már megjött a szava! A rokonok egymásnak adják a ‘kilincset. Még mindig új­donság Szarvaskőben, hogy hazajött az egykori vöröskato­na, hazajött Kiss József, akit 36 esztendőre magánál tartott Amerika. — Hogy is volt? Meséljen már! Mondja már el, mit lá­tott, milyen ott az élet? — a kérdések záporoznak, s a 65 esztendős ember, aká végig kőbányában, nehéz munkán, meg farmon dolgozta le a fél emberöltőt, nagyon türelme­sen, nagyon akkurátusán „be­számol” a 36 esztendő viszon­tagságairól, öremeiröl és meg­próbáltatásai róL — Yes... — mindig ezzel kezdi. — Szóval, itthon nem haladtam semmire. Mindig fel­emlegettek, hogy a vörösöknél szolgáltam. Gondoltam egyet, hiszen akkor sokan gondolták ezt, megpróbálom az új világ­ban. 1928. április 18-án reggel kilenc órakor vonatra ültem. Elindultam. Egy árva szó, annyi nem sok, de még any- nyit se tudtam, mikor a szo­bornál kiszálltam a hajóból. Valami építkezéshez kerültem, azt se tudtam jóformán, hogy mit akarnak, nem értettem a nyelvüket, de amint csákányt meg lapátot adtak a kezembe, már biztos voltam a dolgom­ban, ezen a nyelven értek! Hosszú ideig dolgoztam itt. Aztán jött a... hogy is mond­ják, sógor? — Gazdasági válság, sógor, ezt már beszéltük. — Igen, igen. Tízévi munka- nélküliség. Nekem nem egé­szen, mert minden nyáron ki­jártam valamilyen farmra, aztán csak összejött annyi, hogy meg tudtam élni. Igen ám, de a tervem, az bizony kútba esett. Küldöztem haza a pénzt, felépítették itthon ezt a házat, amiben mos vagyunk, s mire arra került volna a sor, hogy hazainduljak, mindig csak halogattam. Pénz nélkül? Akkor ott vagyok, ahol a part szakad! — Olyan éveket éltünk, hogy a rossz kutyának is kár azért a sorsért! A demonstrációk tartották bennünk a lelket, hátha elérünk valamit. Aki be­adta a peszportotí útlevél), azt hazatoloncolták. Én nem ad­tam be! Azért is megtalálom, amit kerestem! ■ Ezt határoz­tam. Végül sikerült elhelyez­kednem egy kőbányában. Ott dolgoztam én addig a napig, amíg végleg el nem indultam az óhazába: 21 esztendeig. Ne­héz volt, de megérte. Mindig becsületesen dolgoztam, ezért nem dobtak ki. Mert volt egy idő, éppen a háborús évek, amikor az utcán minden férfit igazoltattak, s aki nem dol­gozott, munkára fogták. De ahogy jött a béke, újra csak el kellett engedni az embereket. Én maradtam. Nehéz a kőbá­nyában dolgozni, de aki jól csinálja, ott se szívesen cseré­lik lé újjal — Nagyapa! Olyan szép a Niagara-vízesés? — az unokák előtt most szinte megelevene­dik a földrajzkönyv, hisz Kiss bácsi a csodálatos vízesés tö­vében húzta le a 36 évet, volt alkalma télen-nyáron gyönyör­ködni a félelmetes zúgásban, a víz csodálatos zuhanásában. — Olyan bizony, fiam! Csak az a világ más! Nagyon más. Nem az ember kell ott, hanem a munkaerő. Ha beteg vagy, köpnek rád. Akár fel is for­dulhatsz. Kaptam a híreket itthonról — fordul újra a hall­gatókhoz —, hittem is, nem is. Olyan messze van ez a két világ, mi az igaz abból, amit írnak? De vágytam haza. Két apró gyereket hagytam itthon, meg az asszonyt. Aztán, mikor meghallottam, hogy elköltözött az élők világából, eszembe ju­tott, Józsi, nem vagy már fia­tal. Ideje hazatérni, otthoni földet taposni! Hajóra száll­tam New Yorkban — érdekes, tökéletesen beszél angolul, s „Nevjork”-nak ejti a város ne­vét ma is — február 7-én, és hosszú utazás után leléptem erről a kis putnoki vonatról, hogy megöleljem a lányaimat, az unokáimat. — Mit szólok ahhoz, amit itt találtam, azt akarja ugye kér­dezni, mert ezt még mindenki megkérdezte. Semmit. Csak egy hétig volt szokatlan a kör­nyezet, aztán ezzel úgy van az ember, mint az anyanyelvével, bármivel keveri, előjön annak minden szava. Így jött elő az én öreg szívemből is a falusi otthon szeretete, a régi emlé­kek. Most már megszoktam, hogy itt tanácsháza van, hogy a gyerekek - tatában tanul­nak. hogy asszony a tanács­elnök, meg azt is, hogy villany van és sok a televízió. Legjob­ban pedig azt szeretem, hogy ha rám bízzák a malacokat, az apró jószágot. Pihenni akarok itthon, a ház körül tevékeny­kedni, megtanítani az unoká­kat angolul, meg mesélni mindarról nekik, a rokonok­nak, ami velem történt, ami itt új lehet, vagy amiről nem ír­nak az újságok, öreg ember vagyok, beteg nem, hála az ég­nek, de azért 65 esztendőmmel inkább pihenek már, bejárva a világot, elmondom tapasztala­taimat a fiataloknak, s bármi­ről beszéljek is, azóta, mióta hazai földre tettem a lábam, egyre mindig ki kell, hogy tér­jek: igaz az a mondás — jó helye lehet az embernek bár­hol a világon, de otthon csak egy van, a szülőföldön. Maga még fiatal. Talán úgy érzi, hogy ez nagyon könnyesen, na­gyon érzelgősen hangzik. Most én, kérem, hogy ezt írja le, ha egyáltalában ír rólam valamit, mert találkoztam én nagyon sok olyan fiatallal, aki 1956- ban jött ki, és már egy hónap múlva öklével törölte a sze­mét. Elmondtam én azoknak is, hogy mi, öregek, miért cserél­tünk hazát, s csak most látom, igaz könnyeket sírtak, mert a jó embereknek innen ugyan nem volt miért menekülniök. Ezt írja meg, ezt az az ember mondja, aki 36 évig nem élt ugyan rosszul, de egy fél vilá­gért sem maradt volna idegen földön — bár előbb hazajöttem volna:.. Cs. Adám Éva Csak a haverok ... ? NEM AKART SÍRNI. Össze­szorította a fogát, szemének fénye megtört, tekintetében a szégyen, a könyörgés és a két­ségbeesés váltogatta egymást. A kényelmes fotelnak csak a szélére mert ráülni. Apró, vékony, törékeny teste, meg­nyúlt, madár-arca: mintha ma. ga a gyámoltalanság testesült volna meg benne. Az idő előtt elnyűtt, korán megöregedett fiatalasszony önkéntelenül szánalmat váltott ki minden­kiből. A zord tekintetű, ba­rázdált arcú, tömött bajuszú igazgatóból is, aki kényelmet­lenül kezdett feszengeni író­asztala mögött a könnyek lát­tán. Az asszony nem akart sírni. Amíg félénk léptekkel haladt az utcán a vállalat felé, szinte állandóan azt szugerálta magába, hogy bármi történjék is, nem sírhatja el magát. Nem akarta, hogy az igazgató színészkedésnek tartsa köny. nyeit. Az utolsó utcasarkon még egy pillanatra megállt, már-már visszafordult, de ekkor két gyerekére és az öreg szülőkre gondolt. Mi lesz ve­lük, ha az utolsó pillanatban megretten? Szégyenérzetét le kell küzdenie, a családja miatt, a férje további sorsa miatt. Most nem lelhet gyáva. Hat ember jövőjéről van szó. A portán alig akartak been­gedni, de az igazgató titkárnő­je is kedvetlenül hallgatta. Tudta ő nagyon jól, hogy az igazgató elvtárs ma nem fo­gad, de neki feltétlenül be­szélnie kell vele. Igen, még ma, azonnal. És most itt ül a fotel szélén, szeméből hangtalan sírással zúdulnak elő a könnyök, és hüppögnie kell, hiába akarja a hangokat visszanyélni. — Mióta csinálja ezt a fér­je? — hallotta az igazgató kér­dését Nem mert felnézni, a zseb­kendőjét gyűrögette az ujjai­val. — Néhány hónapig nem volt már semmi. Azt hittem, hogy minden rendbe jön. Olyan bol­dog voltam: és most... teg­nap, a fizetéskor... Hogy mondja el? AMIKOR ELMÉÉT már este hat óra, tudta, sejtette, hogy kezdődik élőről minden. A fér­je csak éjfél után jön haza, a fizetésének csak a roncsait ka­parássza elő a zsebéből, és a részeg ember bamba mosolyá­val nyújtja majd feléje. Eset­lenül, bocsánatkérőén, de a tehetetlenség suta mozdulatával tartja az arca elé a markában szorított, gyűrött papírpénzt. — A haverok ... — motyog­ja maga elé a férje magyará­zatként. Akkor is zokogni szeretett vol­na. A kislánya azonban meg­mozdult az ágyban, valamit gügyögött is, erre a hároméves Pisti félig felriadt, dobott ma­gán egyet, fészkelődött, hogy Évi mellett kényelmesebben el tudjon helyezkedni a kis rá­csos ágyban, amit már régen kinőttek, kettőjüknek pedig olyan szűk volt, hogy csak ösz- szeölelkezve tudtak elférni benne. A konyhában aludt a két öreg. A férje szülei. Az apósa asztmás volt, mindig köhögő, magával is tehetetlen ember. Az anyósa a magas vérnyomás miatt tört össze. A két gyerek mellett még ők is. Az a kis öregségi járadék, amit az apó­sa kapott, az ő takarítónői ke­resete, nagyon szűkösen volt csak elegendő a férje fizetésé­vel együtt arra, hogy tisztessé­gesen tudjanak élni. Minden fillérnek megvolt a helye. — Szinte hihetetlen! — pat­tant fel az igazgató az asztal mögött. — A legjobb munká­sok közé tartozik a férje. Min­dig lehet rá számítani. És ez a... Az igazgató tett néhány lé­pést, aztán szembefordult ■ az asszonnyaL — Tehát á haverok... — inkább kérdezte, mint megál­lapította. — Nem próbált be­szélni vele? A férjével? — Egy fél évvel ezelőtt — kezdte el az asszony, ahogy a könnyeket kitörölte a szemé­ből — ő maga kért ré, hogy én vegyem fel a fizetését, mert különben... öt hónapig nem is volt semmi baj. De én na­gyon szégyelltem, igazgató elv­társ, hogy mindig én jöjjek be a borítókért Olyan ember az én uram, hogy ... ? Nem, ez nem lehet! Nem bábáskodha­tok egy életen át fölötte. És... — Mennyi volt a borítékban? — Ezernyolcszáz. — Mennyit vitt haza? — Valamivel többet, mint öt­száz forintot. ÉVINEK CIPŐT kell vennie, mert különben nem tud menni az iskolába. Neki is nagyon, kellett volna már egy ruha, de az még ráérne. Egy selyemken­dőre már egy éve vágyik, ki is nézte magának a kirakatban, de ... A férjének ing, az öre­geknek néhány meleg holmi, a tüzelő is fogytán van, de most még a kosztra sem lesz elég' a pénz. Úgy ahogy rendbe jöttek mér az elmúlt öt hónap alatt, és most minden összeom­lott. Ha csak ez lenne az első eset, 'még valahogy kikecme­regne belőle, de ha az ura új­ból elkezdi azt, amit azelőtt...! — Tessék elhinni, igazgató elvtárs, nem az uramban van a hiba. Ha a haverok nem hec- celnék ... Nem mondom, ő is tudhatná, hol a határ, de sze­ret gavalléroskodni. Amíg én jöttem a fizetéséért, miért nem csinált ilyet? — Kikkel szokott mulatozni? — kérdezte az igazgató nyer­sen, ingerülten. Az asszony megijedt ettől a hangtól. — Ne tessék nekik szólni, igazgató elvtárs, én nem aka­rok árulkodni. Nem akarom, hogy.., — Akkor mit akar? — Valahogy emberségesen, valahogy úgy, hogy senkit se szégyenítsenek meg, de ... Mindegyiknek van családja! Rájuk nem gondolnak ezek az emberek? Az igazgató hangja megeny­hült. — No, jó. Akkor ... bízza ránk. A legszívesebben ököllel vert volna rá az asztalra. Tür­tőztette magát, az ajtóig kísér­te a félénk, ijedt, meggyötört asszonyt, és észre sem vette, hogy jobb kezével átfogta az asszony vállát. Mér csak az járt az eszében, mit csináljon, hogyan fogjon hozzá. Először a pártcsoport-bizalmival fog be­szélni, határozta el az igazgató. És sehogy sem tudta megér­teni, hogv érmen a legjobb munkásaival történhetett meg ilyen. AMIKOR AZ IGAZGATÓ a telefonkagyló után mr'Ht, ak­kor ért a portához a kisírt sze­mű asszony. Félénken bekö­szönt a kis fülke nyitott ajta­ján, és meggyorsította a lépteit. A bejárat előtt visszafordult, felnézett a vaskapu fölötti cég­jelzésre, amelyen nagy fém­betűk adták tudtul a vasipari vállalat nevét G. Molnár Ferenc .j. .j.v v «:• *:* *:• •:» •:» •;» •:» *:» *:*»:»•:* *:• •:* z- *:• »:» *:* »:* *:• *:• *:• ^ *:• *:• •** *t* •»• *«• **• í* y *:* ••• í* *:* ••• ••• ••* ••• *•* *:• *:• *:• í* ••• ••• *»• *:• *:* *:* *:• *:• •:* <:• *:» •:» *:> •:» *:• *:• >j. .j. .j. .|. .j. ,*< .*. .j. .j. ,j. .^. .*. .*. .*. •*« «*• «J» **• «*« «J* **♦ KI VOLT OSWALD? (Az NDK legillusztrisabb iépeslapjának, a Neue Berli- ler Illusztrierte-nek két tu- lósítója, Ursula és Otto Weil, frdekfeszítp riportban szá- nolnak be ennek az elvakí- ott, politikai kalandorok ál­ul kihasznált fiatalembernek íz életéről. Tudósításukban elhasználták a nyugatnémet, '.meri kai és francia távirat- rodák, sajtóügynökségek és tapilapok mindenre kiterjedő tidósításait.) Mr. Dallin megnyugodva fe­ste be előadását. A feszülten íyelő tengerészgyalogosok ar­ról észre lehetett venni, gy a legnagyobb figyelem- “1 kísérték előadását. Az US-Navy J'ülöp-szigeték- kivezényelt tengerészgyalo- s egységei között van négy tiszt, akiket különösen érdé­it mindaz, amit Mr. Dallin mondott. Az előadás befe- ítével külön kihallgatásra je- ntkeztek nála. Sajnos. Mr. illin nem tudja őket fogadni, gyón fáradt. Mindenesetre ítészébe feljegyzi valameny- iök nevét, s kéri, hogy hol- p "keressék fel őt. Á hadosztály-parancsnokság hárító tisztje még aznap este adja mind a résv fi atal em- sr személyi nyilvántartóját Dalimnak. Késő éjszakáig ta­nulmányozza azokat. Régi el­ve, csak azokkal áll szóba, akiknek előéletét töviről he­gyire áttanulmányozta, „Mindig nyomorogtunk" Éppen ezért tud mindent Lee Harvey Oswaldról, amikor az másnap szemben ül vele. Könnyedén kezdi a beszélge­tést: „Hallottam, hogy valaha marxista volt. Ügy látszik, ha­sonlóan kezdtük pályafutá­sunkat”. „Azt hiszem, én most is marxista vagyok még” — vá­laszolta Oswald önérzetesen. „ön is úgy gondolja, hogy anélkül is lehet valaki marxis­ta, hogy nem tartozik egyet­len kommunista párthoz sem?” „Pontosan ez a véleményem nekem is!” Dalimnak rögtön az a véle­ménye támad, olyan emberrel találkozott, akit nagyszerűen lehet eszközként felhasználni. „Hogyan lett marxista?” — folytatta a kérdezősködést. „Tulajdonképpen már 15 éves koromban. Akkoriban a kezembe került egy könyv, amely az egész földön uralko­dó igazságtalanságot ostorozta. Ügy éreztem, olyasmit talál­tam, amivel én is teljesen egyetértek.” Mint mindig, Oswald az tó- só mondatok után most is visz- szataszító pátoszíha esik. Rö­vidre vágott, sötét haját ide­gesen simogatja kezéveL Dal­lin érdeklődve figyeli. „Apám még születésem előtt meghalt sorvadásban. Anyám­nak nagyon kellett dolgoznia. Csak cselédsorsot, munkát és nélkülözést ismertünk. Ennek ellenére sohasem volt otthon elegendő pénzünk.” „Biztos olvasta Marx Tőké­jét is?” „Éppen .ez volt az, amit már régóta kerestem” — válaszolta Oswald lelkendezve. „Felejt­hetetlen élmény volt a szá­momra. Mintha más a bibliát olvasta volna, úgy éreztem magamat.” Dallin a személyi nyilván­tartóból ismeri a történetet. Oswald boldog-boldogtalan- nák elmeséli, aki hajlandó meghallgatni őt. De Dallin azt is tudja, hogy erősen túloz. Egy 15 éves fiú túl fiatal ah­hoz, hogy ennek a tudományos műnek a mélységét megértse. Nem szól semmit, hisz egész élete során ő is legendákból és túlzásokból élt. Lee Oswald nagyon lelkese­dik. Végre talált valakit, aki hajlandó őt meghallgatni, s történetét sem vonja kétségbe, legtöbbször megvető vállrán­dításokban volt része, ha be­szélni kezdett fiatal koráról. Ügy érzi, Dallin mindenben megértette őt Különhien miért ígérte volna meg, hamarosan összekötőt küld hozzá, hogy a §|§ létrehozott kapcsolatot még jobban megszilárdítsák. Végeredményben hasznos is­meretségre tett most szert — gondolja Oswald, Dallin bi­zonnyal befolyásos ember. Az amerikai kormány bízta meg, <y hogy ezt az előadást megtart­sa a hadosztály katonái szá­mára. (Nem is téved sokat Mr. Dallin hosszú évek óta a CIA hidegháborús osztályának jól működő, befolyásos beosztott­ja.) Munka nélkül New Yorkban Ezen az éjszakán álmatlanul forog ágyában. A nappal hő­sége még megüli a szobát, amelyet három baj társával kell megosztania. El akarták hív­ni inni, de visszautasította őket, még gondolkozni akart. Kik is voltak azok az emberek, akikkel eddig dolga volt? Lee-nek eszébe jut iskolás kora. Tanáraira emlékezik, akik megkísérelték, hogy egy­két dolgot a fejébe verjenek, aminek később alig vette hasz­nát. Álig került ki az iskolából, máris munkanélküliként tén- fergett az utcán. Végre New York kikötője- neki azt a kis fém ticketttet. földet meghód ben kapott alkalmi munkát, amely munkábp állásra jogost- „Az ameri'- De itt jutott osztályrészül az tóttá. Dühtől elvakulva ugrott >:zet rí'- ' első tanulságos lecke is. Egyik Oswald a munkavezetőnek, de lehető“?- napoo a boss nem adta oda mielőtt megüthette volna, le­New Yorkban, a munkanélküliek csoportjában teperték a föld­re, és félholtra verték. Idegklinikán tért magához. Csaicn ern 17 éves. Feje tele van romantikus elképzelések­kel, de semmit sem sejt arról a kapcsolatról, amely a New York-i kikötő szakszervezeti vezetői és az al­világ ■ között fennállnak. Az első verés, amit kapott, elked­vetleníti. Ott akarja hagyni első szégyene színhelyét. A munkával nem sokat ér, in­kább a katonai szolgálatot vá­lasztja. Mindenütt ha­talmas plaká­tok hívják fel a fiatalok figyel­mét, sarkokon, földalatti állo­másokon. biszt­rókban: „Srácok! Gyer­tek a haditen­gerészethez! Eeész emberek­re van szüksé­günk!” „Ne felejtsé­tek, csak a csil­lagos lobogóval lehet az egész tani!” si b-ditengeré- korlátlam (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom