Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-19 / 66. szám

1964. március 49., csütörtök 91*1*018 AO FEKETE NAP Húsz éve szállták meg a náci csapatok hazánkat ti úsz évvel ezelőtt száll* tűk meg Hitler fasiszta csapatai nyíltan és leplezetle­nül Magyarországot, amely pe­dig addig is készséges szövet­ségesük volt a szovjetellenes rablóháborúban. Ezzel a mara­dék függetlenség is elveszett; hazánk végképpen a harmadik birodalom csizmája alá került. Nemzeti intézményeink sorra megsemmisültek, a demokrati­kus erők ellen még az eddigi­nél is kegyetlenebb üldözés kezdődött. És ami ezzel jár: a fiatalsá­got most mér csaknem teljes egészében a frontra küldték, az ország javait gondolkodás nél­kül a fasiszták háborújának szolgálatába állították. Ször­nyű fenyegetés rémítette az országot; ügy látszott, hogy a biztos bukás felé száguldó Hit- ler-fasizmussal együtt pusztul el a kis Magyarország is; úgy tűnt, a döntő csapásokat ezek után a magyarországi hadszín­téren méri a szovjet hadsereg ellenségeire, s ez népünk, ja­vaink teljes megsemmisülésé­vel jár majd. Joggal sorolja tehát a törté­nelem 1944. március 19-én a magyar múlt legfeketébb, leg­gyászosabb eseményei közé. Ta­lán a muhi, vagy a mohácsi csatavesztés, a nagymajtényi vagy a világosi fegyverletétel sem idézett fel olyan veszélyt, mint a Horthy—Kállay-klikk akkori kapitulációja a mohó Hitler-fasizmus előtt. Mind­egyiknél volt mentség, volt előzetesen egy kísérlet az or­szág megmentésére, volt az uralkodó csoportnak, a kor­mánynak egy része, amely to­vább harcolt valahol és re­ményt adott másoknak is, hogy lesz még feltámadás! Itt csak a halálra űzött békepárti kom­munisták és más tönkrenyo­morított demokratikus mozgal­mak tiltakoztak, de ezek hang­ját elnyomta a horthysta gé­pezet. Szinte ellenállás nélkül taposott át ezúttal hazánkon — szégyenszemre — az ősi ellen­ség, a német imperializmus, és vonszolta maga után az orszá­got a szakadék felé, amelyről minden, kissé felvilágosult em­ber látta már akkor, hogy ez „a sír, hol nemzet süllyed el”. A főbűnősök, Horthy és Kállay Miklós később, emigrációban összetákolt em­lékirataikban arra hivatkoztak: a Hitler-fasizmus ereje oly nagy volt abban az időben, hogy a. vele való szembeszegü­lés nem volt lehetséges. De a valóság éppen a fordítottja. A szovjet hadsereg a megvert el­lenség üldözése során akkor már elérte a Kovel—Brod—Bu- csacs—Kolomea-vonalat. Tehát a Kárpátok külső lejtőin verte a fasisztákat. A német hadve­zetőségnek a Kárpát-Vonal volt az utolsó természetes vé­dővonala. Saját, nagyon is megroppant erejében már nem bízhatott annyira, a magas hegyláncban reménykedett te­hát. Ha a magyar kormány akkor kiugrik, tefegyverzi az itt levő kis német sereget, a szovjet hadsereg könnyen át­kelhet a Kárpátok vonalán. Ez volt, ami a magyar nagy- birtokosok és nagytőkések kor­mányzóját és kormányát a szé­gyenteljes behódolásra kész­tette. Féltek a szovjet hadse­regtől, a magyar néptől, amely annak győzelme nyomán jogot kap, öntudatra ébred, meg­ismerheti az igazi hazafiak ta­nítását, tervéit. A már Kolo- meét Is felszabadító szovjet csapatok híre minden korábbi ingadozást kiölt Horthyból és cinkosaiból. Horthy, Hitler meghívásába, kíséretével már­cius 17-én elindult a „Führer”- hez Klessheimbe, és rövid vita után beleegyezett egy teljes Hitler-barát kormány kineve­zésébe és Magyarország né­met megszállásába. A szovjet csapatok közelléte megtette egyébként is a hatását: a már­cius 19-i minisztertanácsi és koronatanácsi ülésen egyetlen tiltakozó szó sem hangzott el a megszállással szemben. Az úri világ képviselői a legsze­mérmetlenebb hazaárulástól sem riadtak vissza, csakhogy a magyar nép feletti uralmu­kat ideig-óráig megtarthassák, ti orthy úgy is fémjelezte a megszállást, hogy kor­mányzó maradt. De most már nyíltan is fölébe került a „bi­rodalmi teljhatalmú meg­bízott”, von Veesenmayer, a maga 20—25 ezer főnyi SS- gárdájával és így három nap múlva kinevezte a német ügy­nökökből összetákolt Sztójay- kormányt. Sem Horthy, sem a magyar úti osztályokat, de még Hitlert sem mentette meg a Kless- heimben történt gyalázatos hazaárulás. Nem a magyar és a német urakon, de a Szovjet­unión és a magyar haladó erő­kön múlt, hogy Magyarország és népe megmaradt, s a tégi világ romjain új életet épít. magának. A nép szabad, akko­ri árulói régen eltűntek a föld­ről. A második világháború­ban legyőzött német imperia­lizmus azonban újjáéledt és a Német Szövetségi Köztársaság­ban nyíltan és titokban régi hatalmának visszaszerzésére, egykori. megbukott hatalmi terveinek végrehajtásáról áb­rándozik. Egyes nyugatnémet diplomaták arról beszélnek, hogy Németország tulajdon­kép sosem kapitulált. S maga Erhard a „német kérdés megol­dásáról” beszél, ami alatt az ott szokásos képletes beszéd sze­rint csak a szétvert, hitleri bi­rodalom erőszakos visszaállítá­sát, a Német Demokratikus Köztársaság és más, szocializ­must építő országok bekebelé- zését lehet érteni. Húsz év alatt újra fenyegetővé vált a német Imperializmus veszélye! Csakhogy az erőviszonyok azóta döntően megváltoztak. Aki azt. hiszi, hogy megismét­lődhet valaha is, ami 1944. március 19-én történt, az vak, vagy bolond. C’ájdalommaJ emléke­1 zünk a húsz év előtti gyásznapra, s rettenetes követ­kezményeire — ez a felháboro­dás is egyik erőforrásunk mai feladataink elvégzésében. De nem árt, ha a mai revansisták is tanulmányozzák a közelmúlt történelmének e körülményeit, kihatásait. Még nem késő, okul­hatnak. Máté György Hárman a kongresszusi küldöttek közül Sebestyén András .Sebestyén András, az egri Nagy József Tsz elnökhelyet­tese. nap nap Után érzi, hogy minél gyorsabban megnyugta­tó módon kell megszervezni a mezőgazdasági szakmunkás- képzést, mert a nagygazdaság­ban kisüzemi útrav&lóval dől- goztató tsz-tagöktól nem is le­het annyit várni, amennyit ma jobb körülmények között meg lehetne követelni. — A Hazafias Népfront szer­vezte meg a síkfőkúti bentla­kásos szakmunkásképző tanfo­lyamét, s a mi termelőszövet­kezetünkből tizenketten vettek részt rajta. A szőlőrekonstruk- ció terveinek megvalósításához, a nagyüzemi szőlészeti, borá­szati feladatok megoldásához ma már nem elegendő szimp­lán az önbizalom, — tanulni kell: iskolában, tanfolyamo­kon. előadásokon. A népfront később is nagyon sokat tehet azért, hogy a tanulási kedv megmaradjon, a parasztság körében pedig — elterjedjen. Sebestyén András nem az az ember, akiről azt lehet mon­dani, Vizet prédikál és bort iszik. Szőlészeti borászati tan­folyamokra járt: pedig a ma­ga három és fél hűld szőlője, amin egyéni gazda koréban dolgozott, nem kívánta meg feltétlenül a szőlész-borász ok­levelet. És beszél az elhanyagolt gyümölcsösökről, amelyekért tavaly is akciót Indított a nép­frontmozgalom és a MÉSZÖV, és arról, hogy egyetlen nagy feladatot lót a népfrontmozga­lom előtt: segítsem tettre vál­tani a jó szándékot. A faluban, városban, járásban, megyében, ez országban jelentkező, meg­valósításra érdemes szándékot. Nem hiszi, hogy az életéből, munkájából többet kellene megtudnia a közönségnek, — nem is folytatja. Küldöttnek választották a Hazafias Nép­front harmadik kongresszusá­ra: kétévi munka után a moz­galom legmagasabb fórumán kaphat szót. Többen megtették, mégis kü­lönös az az út, amelyen doktor Pekáry Gyula eljut a kongresz- szusi padok felé. A nemzeti egység politikájának meghir­detése után első ízben összeülő népfrontkongresszus küldötte a magyar társadalomnak csak­ugyan egy olyan rétegéből in­dult, amely nem „szokott” kül­dötteket delegálni a magyar demokratikus mozgalomnak tanácskozásaira. Apja földbir­tokos volt, ő Becsben végezte el a mezőgazdasági akadémiát, a doktori címet a jogi diplo­májával kapta. Nem gazdálko­dott: a felszabadulásig köny­völő volt, utána Kompoltra került. Itt volt fizikai munkás, cséplőmunkás, kétkezi dolgozó, abban a kísérleti intézetben, ahol most tudományos kutató. Ahol bebizonyította, hogy az ószí „egy adagban” történő mű­trágyázás semmivel sem marad el a szakaszos trágyaszórás mögött, ahol olyan eredménye­ket ért el, amelyeknek orszá­gos nyilvánosságot biztosított az Agrokémia és Talajtan és a Növénytermesztés szerkesztő­sége. —* A régi sérelmek, a mellő­zés nem vették el a kedvét? — Azok nem személy szerint engem értek, azokat nőm dr. Pekáry Gyula nevére címez­ték. De a munkát, az ered­ményt személy szerint tőlem várja a társadalom. És most csak az a fontos, Gyenes Katalin — Másodszor veszek részt a Hazafias Népfront kongresszu­sán, négy évvel ezelőtt én vol­tam a legfiatalabb küldött — mondja Gyenes Katalin, a Hatvani Konzervgyár dolgo­zója. Az elnök személyesen ;s üdvözölt. — Azóta? Azóta négy év telt el, meg­szerezte az első osztályú spor­tolói minősítést, , agitációs és Dr. Pekári Gyula — Doktor Pekáry Gyula, az Észaückelet-magyarországl Me­zőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos munkatársa va­gyok — mutatkozik be. — öt­venéves múltam. 1962 óta ve­szek részt a népfrontmozga­lomban. A népfront sokat te­het azért, hogy a legfrissebb tudományos eredmények, az új megállapítások népszerűvé, közismertté váljanak: magam több előadást tartottam mór kutatásaimról Füzesabonyban, Hatvanban és Gyöngyösön. KÖRÖSSÉNYI JÁNOS: propagandafelelős a KISZ-ben, társadalmi munkát szervez, jár a budapesti közgazdasági tech­nikum levelező tagozatára, jól vizsgázik. Csinos, finomvonalú, divato­san öltözködik, se közelről, fia távolról nem lehetne összeté­veszteni az ötvenes évek elejé­nek „ÚJSÁGOLVASÓ DOL­GOZÓ NŐJÉVEL”, aki a poli­tikai és közéleti érdeklődés miatt tüntetőén elhanyagolta külsejét. — Persze, a kor is más, de neki egyébként is „sá­véi vannak”. — Például? — Nem lépek be a párti» addig, amig be nem fejezem a technikumot, legalább közép­fokon, meg akarok ismerkedni a marxizmus—leninizmussal. Ma nem „ösztönös harcosokra’* van szükség, ma nem elég szimplán az „ osztói yösz tön”* mog akarom szerezni azt a „ha­talmat”, amit a tudás jelent. — Az életmódom is szigorú: ha a rendszeres edzés mellett társadalmi munkát akarok vé­gezni, akkor nagyon be kell osztanom az időmet. A KISZ- munka is megkívánja a magá­ét, a népfrontmozgalomban la a „tettek beszólnék”, a közép­iskolában aem került sor még arra, hogy társadalmi elfog­laltságaimra hivatkozva men­tegetőztem volna. — Egy kicsit sok jut egy em­berre — mondja, — Ügy ér­zem, a népfrontonozgalamnafc lehetne valamit tenni az igaz­ságosabb, egyenletesebb teher­eloszlásért. 1963 a mérlegen A lőrinci földművesszövetkezet eredményeiről Gazdag, eredményes év volt a lőrinci földművesszövetkezet történetében 1983. Az elmúlt tizenkét hónap jelentős sikere­iről számolhattak be a szövet­kezet vezetői a tagértekezleten és a küldöttgyűlésen. A lőrinci földművesszövetkezet 1963. évi kiskereskedelmi forgalma 2 489 000 forinttat nőtt a ter­vezettnél, s a vendéglátóipart ágazat bevétele is 160 000 fo­rinttal volt magasabb, mint amennyire számítottak. A ba­romfi tenyésztési és felvásárlási tervet 43,4 százalékkal túlszár­nyalták, úgyhogy a szövetkezet a tervezett 987 200 forinttal szemben 1 198 943 forint nyere­séget ért el, nem beszélve ar­ról, hogy a megtakarítás is 150 000 forint. Ha összehasonlítást teszünk 1962 és 1963 között, a mérleg nyelve mindenképp 1963 javára billen. Míg 1962-ben csak há­romnapi munkabérnek megfé- lelő összeget fizettek ki nye­reségrészesedésként a dolgozók között, addig 1963-ban már 12 napi kereset jutott egy-egy dolgozónak; ez az évi béralap 4 százalékát jelenti. A szö­vetkezeti tagoknak vásárlási visszatérítés címén 74 000, részjegy utáni kamatot pedig 12 000 forintot fizették ki. Míg az egy főre jutó termelési ér­ték 3050 forinttal, a szövetke­zeti tagok száma 61 fővel nö­vekedett 1862-höz képest. A lakosság régi kívánságát teljesítette, a kényelmesebb vásárlási lehetőséget biztosí­totta a szövetkezet azzal, hogy 1963-ban új élelmiszer és ház­tartási boltot nyitott; a szolgál­tató bolt létesítésével elsősor­ban a háziasszonyok gondján könnyítettek. Modem, korszerű kereskedelmi formát • vezettek be a vörösmajori 5. számú boltban. Kulturált, minden igényt kielégítő körülményeket teremtettek a vas-műszaki bolt, számára. Hasonló a helyzet a 6. sz. heréd! bolt esetében is, amelynek megnyitása már csalt technikai okok miatt késik. Összegezve: a számok növe­kedése a vásárló erő, az élet- színvonal növekedését jelenti, de a számokban benne foglal­tatik a szövetkezeti tagok szor­galmas és becsületes, jó mun­kája is. Szamosvári Ferenc RÁJÖTT — Géza, magának nincs is bélyeggyüjteménye! Laci unokaöcsém, tizenhárom éves. Középtermetű, oldalt vá­lasztott haja sárga, szeme ér­telmes és hideg-kék, vékony- csontú, akár a versenyparipók, szeplős arcán csibészes fél­mosoly és makacs, kihívó ön­érzet, mintha magamat látnám egy régi, iskolai csoportkép kellős közepén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, ón se őt, amolyan langyos, ro­koni kapcsolat volt közöttünk, néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem veszi észre, hogy nem gye­rekkel, hanem egy tizenhárom éves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokra, ilye­neket kérdeztem tőle: „hát a bizonyítvány, Laci?”, s máris apjához fordultam, vagy Laci apja csapott rám olyan kér­déssel, amelyre államférfiak, filozófusok és jósnők se tudná­nak felelni. A minap azonban várható­váratlan családi esemény boly­gatta meg a házirendet: a hú­gomnak, öcsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyeduralmának tizen­harmadik évében, valóban, meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, 'hogy együtt mentünk a kór­házba, a gyengélkedő mamá­hoz. A Körtéren találkoztunk: pontos volt, mint a márkás órák. — Csau, János bácsi! — kö­szönt, de nem azzal a szerte­len, kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! t— adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néztem a fiút. Ideges volt, komoly. Seprős pillája nyugtalanul rebbent, gyanakvón. A legudvariasabb uralkodó is megrezzen, s talán el is komorodik kicsit, ha hir­telen szemtől szembe kerül egy törvényes trónkövetelővel, gondoltam. Mégis, Laci lovagi módon készült fel a találkozó­ra: virággal, csokoládéval ked­veskedett a maminak, ekkép­pen jelezvén, hogy ő azért nem haragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az elgondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat be­szélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a pap­lant és ujjahegyével bánatos arabeszkeket rajzolt a sárga selyemre. Édesanyja rápillan­tott értő kis moscllyal, majd megsimogatta a fiú sima, sző­ke haját. — Te buksi — mondta —. hát nem is vagy kíváncsi a hu­gocskádra? — Dehogynem — felelte ud­variasan s felállt. De hangja fakó volt, mint egy rokoné, ' akit kisemmiztek a furfangos ' örökösök. A folyosó végén, az üvegfa- ’ Ion át benéztünk a hófehér te­rembe, ahol pöttöm ágyacskák- ■ ban feküdtek a csecsemők. Az ’ üvegfal mögött ©libánk tolták [ Laci kishugát, hogy jobban lát- , hassuk. Gyér haja a homloká- . ra tapadt, két apró öklét a ha- 1 lántékára szorította, szemét összehúzta, szája durcás volt, . az orra, az olyan pici,. hogy . alig látszott. — Mint egy Lenesi-baba. Olyan kicsi —- szaladt ki a i csodálkozás Laci száján. Át- 1 fogtam a vállát. —Már nem is olyan kicsi. Tulajdonképpen egy parányi sejtben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá igazán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéztem. — Miért? Zavartan elhallgatott. Elpi­lesz, csúfolódni, meg hülyés­kedni kezdtek, olyan undorí­tók voltak, leginkább Véber Pista, kinek bele is másztam a képébe egy jobbegyenessel, mire olyan verekedés kereke­dett, hogy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrző­könyvünkbe. Végére akartam járni a dolog­nak. Gondol­tam, a lexikon­ban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, elolvastam. Ké­sőbb megmu­tattam Véber Pistának is, hadd lássa, mi­lyen egyszerű, természetes do­log az. Két sejt találkozik. Egé­szen más, mint az a zavaros ti­tokzatosság, amelyről ők be­szélnek. Meg aztán megsaj­náltam Pistát; szegény, még azt sem tudja, hogy született. Azóta a legjobb barátom. Már nem hülyéske­dik. Nagyon rendes fiú. Mintha Laci megnőtt volna hirtelen, úgy láttam, egyfor­mák vagyunk, mintha feje egy vonalba kerülne az enyerrnjl. El is határoztam, hogy e - túl többet beszélgetek vele; ta­lán többet, mint az apjával rult, de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondaná: férfiak és barátok vagyunk, nem igaz? — Mikor a srácok megtud­ták, hogy maminak kisbabája

Next

/
Oldalképek
Tartalom