Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
FARKAS ANDRAS: _ . Tavasszal, mert már vége van a télnek, Virágot hordunk napfényes szobánkba, Lebeg szirmok bízó, tiszta lángja, S velünk örül, hogy ma, és épp ma élhet. Ősszel, mikor a közelítő télnek Szele befúj elszürkült kis szobánkba, Sok-sok rózsának fullad néma lángja, Mert halkulnak a nyári szenvedélyek. És eljutunk a téli ködlesésig, Rábámulunk a kényes zúzmarára, A jégvirág is nyílik, az se késik, Hogy a patak befagyjon s el ne zárja A messziről jött cseppek csobogását, Ami nem víz, de erdei imádság. SOMOS BÉLA: Olajos kék munkaruhámat... bass ERvm: ' A vonzás erősödik Sugárzó, átszűrt fehérség a világ, mely körülölel, s a közel, a távol útjelzőit rakja eléd, hogy ne botorkálj, mint a vak, Ha úr lesz mindenütt a szavak és a tettek harmóniája, s az útjelző táblákon a felkiáltójelek meleg kékségbe olvadnak össze; ha a vonzás erősödik, és emberek, értelmek, szívek széttéphetetlen kötésbe izzanak, ha opálos fénytükörré tisztul az igazság; ha a gyöngypárás kacagásban a Lapp-földtől az Antarktiszig egyformán lobban az öröm; akkor lesz jobb és sugárzóbb ez a Föld minden délkörön. i I ❖ s ❖ Olajos kék munkaruhámat: a mát. fölakasztom a szegre Fénylő szíjként csattog az út rámhajlik az este, Szikrák, csillagok úsznak ámyékforgácsok töredeznek összefonódik bennem az ismétlődő örökös vég és a kezdet. Gyémántköszörűvel, fénysugarakkal játszom várnak rám: hazaérek? Fáj a szemembe hullott csillagos ég puha felhők adnak csak menedéket... Csönd van, s mint munka után a zuhany áhított zuhogása tisztaszínűre mossa az arcom a könnyű, őszi eső, , POLNER ZOLTÁN: Zsoltár Mint egy istentisztelet csendes e fülledt délután. Ragyog a tűzfalak kormos homloka s a véraláfutásos utcákon jámbor zarándokok énekelgetnek a békéről miközben saját nyugalmukra gondolnak. Őgyelgő katona őrzi a teret. Fakó xubobnyán a kor kitüntetése. De vajon miről ismerjük fel azokat akik egyenruha nélkül csatangolnak köztünk? Uram! Mutasd meg nekünk ellenségeinket és ne vigy minket a kísértésbe de őrizd meg néma tárgyaink hűségét mert az esti litániákon még nálunk is szebben könyörögnek a szemforgatók s a költők imáira zokogva mondanak áment. ANTALFY ISTVÁN: Csak te tudod . • • Megszédültek a fák, á padok megfiatalodtak, s a kis park árnyán tavasz kékleti. Lengedeben tizenegy élő bányász a föld alá temetve A filozófia tananyagában ez a tétel nem szerepel. Lé, js kopan aszfalton, salakon, és az autóbuszra is várni kell Nem időtlenül, ■ személytelenül beszél az ember az ilyesmiről; novemberi virágzás, emlék csókja, csókok emléke, befejezetlen mondatok, lepisszegett szívdobbanás, és tizenegy eleven bányász Lengedeben a föld alatt... én csak nyögöm a szavakat, fejed lehajtod a kezedre, fájó fej, szív, gerinc, novemberi tavaszban...! — Fiú, hagyd most a filozófiát! A mások karja-ölelése nem való néked és nem a tiéd! E lehajtott fej fürtjeit simogasd, amíg jut reá időd! Hidd, hogy csak te tudod, miért jött e téli tavasz, miért villan rád reflektorok fénye ... míg Lengedeben élve, tizenegy bányász őrül meg, föld alá temetve...! ❖ ❖ ❖ 2 ❖ * $ *> •> v V V * *> V ♦*« ♦ ❖ Mint a madarak Az Üj írás legújabb szá- ** mában két érdekes, tanulságos útinaplót olvashat az ember. Az egyiket egy Kubából visszatért költő írta, a másik finnországi utazás után született, országos hirű, köz- tiszteletben álló, neves író tollából. A folytatásokban közölt kubai útinaplónak szinte minden sora érdekes olvasmány, izgalmas, lebilincselő, megragadó. Több tucatnyi kubai riportot olvastam már eddig, íróktól, újságíróktól, utazóktól, barátoktól, ellenségektől. Csoóri Sándor Kubai útinaplóját olvasva nem azt érzi az ember, hogy a negyvenharmadik kubai riportot lapozgatja, meg van győződve arról, hogy felfedezővel találkozott, akinek a megfigyelései, reflexiói közérdekűek, s feltehetően eredetiek; Veres Péter a Finnországi feljegyzéseket így fejezi be: „Hazarepülünk, — mint a madarak.” Becsukom a folyóiratot, és nem emlékszem másra, mint erre az utolsó mondatra, erre a félmondatra: „mint a madarak”. Mintha nem író járt volna ott, hanem madár, s röptében figyelte volna meg azt a különös országot Mert erről az országról egyáltalán nem derül ki, hogy különös lenne. Szemmel láthatóan, az (ró sem érezte annak, mert akkor nem tudta volna eltitkolni csodálkozását, meglepetését És egy valóban különös ország bizonyára gondolatokat ébreszt benne, nem elégszik meg annyival, hogy elmondja ismét, amit már annyiszor leírt A „feljegyzések” néhány ,í* oldalán, mint egy egyhangú, szabályos zeneműben a főmotívum, úgy követeli a nyomdafestéket az a kapcsolat, amely az írót az ételekhez és az italokhoz köti; ^Hosszú vacsora, kései lefekvés ...” „Kis ebéd, lunas (löncs) után.” „Délután fogadás az írószövetségben.” „Szívesség, barátság, sok étel, ital és némi keresett, majd keresetlen beszélgetés erről, arról.” „Este Pen Klub —• vacsora, néhány íróval, szerkesztővel, irodalmárral.” „A program, hát elsősorban az evés — mindig az evés, — azután kis városnézés.” „Szauna előtt és után inni kell..; (enni is lehet).” „És minden lehetséges helyen egy-két szó az evés-ivásról.” „Hogy az ivásnak, amely azt mondják, a szomszédos Svédországban nemzeti betegséggé vált, mi az oka, mi a vonzereje, azt nem keverem most ide, túl nagy és túl nehéz kérdés . i. De én ebben talán nem is vagyok illetékes, mert az ivás kusztonozó ördögét, a Jack London Sárga Sátánját önmagámra nézve nem ismerem. Még csak azt sem kell mondanom, hogy „távozz tőlem, sétán!” mert meg sem kísért. Azért persze, volna róla mondanivalóm, de azt máskorra hagyom..." A z író, miután mindenkit meggyőzött arról, hogy az 6 sportszerű életmódjában nincs helye a mértéktelen evés-ivásnak, oldalanként háromszor négyszer kikel ellene. Ez érthető is, hiszen van róla mondanivalója. De mi mondanivalója van Finnországról? Azt, hogy a tízezer forintnak megfelelő márkát keres egy dolgozó házaspár, amely-, röl minden behatóbb vizsgálat nélkül megállapítja, hogy kispolgári életeszmények irányítják. (Támpontok ehhez: a lakásban nem voltak mosatlan edények, s a család költ a közlekedésre, lakásra, újságokra, könyvekre.) Hasonlóan meglepő az a kérdés is, amelyet a civilizált főváros láttán feltesz: „.:. mibe kerül ez a többi négymilliónak, vagy még kevesebbnek, hisz nagy vidéki városaik is vannak?” Csakugyan „még kevesebbről” van szó, hiszen a finn lakosság 37 százaléka városokban él. Az export nagy része iparcikk (feldolgozott fa, hajó), s az importált nyersanyagokba a városok munkássága és értelmisége ölj bele azt a pluszt, ami értékessé teszi a holt anyagot. Tehát nem a vidék „tartja el” a fővárost — felesleges ez a faluféltő aggodalom —, hiszen ha egy ország területének alig nyolc százalékát művelik meg, az a föld nyilvánvalóan nem táplálhat városokat „eltartó” lakosságot. Viszont jól megművelik a földet, takarmányt termelnek, s a fejlett állattenyésztés, elsősorban szarvasmarha- és baromfitenyésztés támaszkodik a hazai takarmánybázisra. Az író utazás közben kitekint- get az ablakon, s elcsodálkozik, hogy miért nem lát „a tanyák körül az elhullott magokkal gazdag tarlókon sé tyúkot, se kacsát, se libát, ae malacot?” — Persze, amiatt még virágzó baromfitenyésztése lehet ennek az országnak* mint azt a finn baromfiexportról szóló híradások bizonyítják ... [L| int a madarak ... Mint- ha madársebességgel száguldott volna végig ezen a gyönyörű vidéken ... Mintha semmire nem lett volna ideje, mintha egyáltalán nem tudott volna körülnézni..; Persze, megértjük: lehet, hogy a programot annyira rosz- szul állították össze — s ehhez még a nyelvi nehézségek is társultak —, hogy a rövid idő alatt nem jutott idő „felfedezésekre”. — De akikor miért kellett megírnia a semmit, a vigasztalan mondani valóoélküli- séget? A népszerű, a magyar irodalomban jelentős helyet elfoglaló Veres Péter az olvasóról nem feltételez aranyit, hogv ezt észreveszi? És a szerkesztő sem félti ennyire az olvasót, — és persze az írót, akinek semmi szüksége' sincs arra, hogy harmadrangú munkának tekintett felületes cikkel segítsen rontani a hitelét? Nehéz megérteni azt a szerkesztői koncepciót, amely egy folyóirat egyetlenegy számában, egymástól néhány oldalnyi távolságra két útirajzot közöl, amelyek színvonala távolabb esik egymástól, mint Helsinki Havannától? Egy folyóiratszámban felállítja a mércét; * megmutatja, hogyan lehet azt „alulmúlni”. Mi kerüljön a közönségnek szánt útinaiplóba? Nem lehet azt recepttel szabályozni. De amit itthon is meg lehet írni, amit hazai élmények alapján is el lehet mondani: azt ne próbáljuk megédesíteni az idegen tájak ingyen jött mézével. A madárrepülést észreveszi az olvasó. ti a csak madárrepülésre jut idő — nem biztos, hogy közérdekű felfedezésekkel gazdagodva száll újra hazai földre. Főleg akkor nem, ha a madár nem repüli körül azt, amit látni szeretne, hanem gyanútlanul elhiszi a látszatot, és komolyan veszi saját, hirtelen jött ötletjátékait. Krajczár Imre >-:'':4*:-*;*óóé*óóóö*:öOöec**t*tö*:**:,-:**:**:**:,':**:-*:‘,:**:**:wi**:**:**:* o*:* ’too*:* érettségizik, s utána férjhez is mehetne. A mama fáradt szeme ragyogott a büszkeségtől. Milyen boldogság, hogy az ő Tündérkéje ilyen nagyon-nagyon szép. — Lehet mosdani? — Megyek már, megyek. Biztosan meleg a Víz. öntöm a lavórba. Tündérke pici, fehér nadrágba bújt, majd a mama után ment a konyhába, mosakodni. Sietnie kellett, jóval elmúlt öt óra és Laci hatkor várja a színháznál. Némedi hadnagy ott állt a színház előtt a késő délutáni, alkonyba hajló napsütésben és várt. Két perccel hat előtt érkezett. Nem volt izgatott, de egykedvű sem. Tudta, hogy várnia kell. A férfi várjon, ne a nő. Hohó, egy ismerős! Krisztina... Köszönni kellene neki. Nem. Mégsem. Jobb, ha nem veszi észre. De miért? Hiszen igazán nincs restellkedni valója Krisztina előtt. Már két hónapja megállapodtak, hogy szépen, megértőén szakítanak. Nem illenek egymáshoz, nincs értelme, hogy együtt járjanak. Krisztina más, mint amilyent elképzelt magának. Igaz, megfordulnak utána a férfiak. Csakhogy az nem minden. Krisztina, bár szeret az érett nő pózában tetszelegni, korántsem elég komoly. Túlságosan kacér és könnyelmű. Hozzászokott ahhoz, hogy. a kelleténél könnyebben megkap mindent, amit csak kíván. Ha áldozatot kérne tőle az élet, alighanem kétségbeesne, sőt összeroppanna, vagy megfutamodna a nehézségek előL De milyen lehet Tündérke? Még nem sikerült eléggé megismernie. Mindenesetre komolyabb Krisztinánál, s mégsem unalmas. Kicsit hiú ugyan, szeret tetszeni, de nem kacér. S talán még szebb, mint Krisztina. Szépsége tisztább, nemesebb, mégis egyszerűbb. Nyíltabb, őszintébb jelleműnek is látszik Krisztinánál. Bizonyára ragaszkodó természet. Ö alighanem inkább képes arra, hogy az életet a maga egészében vállalja: küzdelmével és örömeivel együtt. De vajon miért beszél oly keveset az édesanyjáról? S miért halogatja, hogy bemutassa neki? Miért tér ki mindig a válasz elöl, ha anyjáról érdeklődik? — Szervusz, Laci — ocsúdott fel merengéséből a köszönésre a hadnagy. Néhány hetes ismeretségük első napjától tegeződtek. Féldeci csokilikőrrel szentesítették a pertut. — Szép vagy — mondta egyszerűen a hadnagy. — Igazán? — kacagott Tündérke, kivillantva fénylőén fehér fogsorát. Vállát hátrahúzta, hadd domborodjon még jobban formás melle a vékony blúz alatt. Lacin frissen vasalt egyenruha feszült, kifogástalan fehér inget viselt hozzá, amely még jobban kiemelte markáns, de kicsit még kamaszos arcának napsütötte, szélfútta barnaságát. — Sétálunk? — kérdezte a fiú. — Inkább üljünk egy presz- szóba. zetett. A kétoldali gesztenyefasor fehér és lilás virágai pompáztak a késő délutáni napsütésben. — Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak — mondta a hadnagy váratlanul, merengően. — Mi ez? — Olvastam valahol. — Akkor nálunk még nincs vége a tavasznak. — Nincs. De már nem tart sokáig —- bólintott a fiú. Az Annában leültek egy feketére. Tündérke sietve körülnézett, ott van-e Krisztina. Nem volt ott. Azután Lacira pillantott. Észrevette, hogy a kemény sapka bélése piros, csíkot nyomott a hadnagy redőtlen homlokára. Gyengéden megsimogatta a fiú homlokát. — Milyen finom a kezed — mondta Laci. — Nem árt neki a házimunka. — Ó, anyukám nem enged dolgozni otthon. — Ugye, te kettesben élsz édesanyáddal? — Igen... Baj? — Ugyan. Mi lenne baj ebben? Édesapád meghalt? — Igen — felelte halkan Tündérke és lehajtotta a fejét. — Régen. Nem is emlékszem rá. — Egyedül nevelt fel édesanyád? — Igen. — Persze, dolgozik. A lány bólintott. — Mi a foglalkozása? — firtatta Laci. A lány arcát enyhe pírral színezte a zavar. Ettől félt. Hát vallja be, hogy a mamája csak takarítónő? Nem, azt nem lehet. Mit szólna ehhei Laci. Talán lenézné érte. — A ... a mamám telefon- központos — felelte hirtelen ötlettel. — Hol? — Valamilyen vállalatnál —• erősödött a hazugság pírja Tündérke arcán. — Nem is tudom, milyen vállalat, valami furcsa neve van... És a te mamád? — Gyárban dolgozik. Szövőnő — hangzott a válasz egyszerűen. E pillanatban lépett be a2 ajtón Krisztina. Vörös haja tupírozva, ajkán halovány rúzs. Egy nyurga, pattanásos arcú fiú kísérte. Amikor Krisztina meglátta Lacit Tündérkével, egy pillanatra megtorpant, majd hirtelen elhatározással asztalukhoz lépett. — Szevasz, Laci — vetette oda büszke főtartóssal. — Szia, Tündi — biccentett negédesen, majd fontoskodva csicseregte: — 'De jó, hogy itt vagy, Tündi. Úgyis át akartam ugrani hozzátok. Az öregem üzeni, hogy hétfőn egy órával előbb menjen be a mamád takarítani, mert a papa hétkor értekezletet tart, Addigra legyen rend a szobájában ... Szia! — mosolygott leereszkedően, majd fölényesen kacér pillantást vetett a hadnagyra és ellibegett a langaiéta fiú után. Tündérke leforrázva hallgatott. Nem mert Laci hirte- lenében elfelhősödött arcába nézni. Érezte, hogy valamit nagyon elrontott. hogy mennyire tetszik a férfiaknak, Igaz, szép lány és jól öltözködik. Telik neki, hiszen az apja valami fejes a tanácsnál, éppen ott, ahol Tündérke édesanyja takarítónő. — Jó. Van itt egy, szemben a színházzal. — Ne oda — mondta a lány. — Inkább az Annába. Tündérke nemcsak azért választotta az Annát, mert az a Talán most is az Annában van Krisztina. Hadd pukkad-' :on az a felvágós pulyka, hogy Laci, miután őt faképnél hagyta, most neki teszi a szépet. Ütjük a város korzóján vekörnyók legelegánsabb presz- szója, hanem azért is, mert oda jár osztálytársnője, Krisztina, aki folyton fiúügyeive! henceg, pedig lám, Laci is szakított vele. Gyakran kérkedik, (Csont István illusztrációja)
