Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-31 / 305. szám

9 I k Javul-e a magyar film? FARKAS ANDRÄS: JÓ-PUHA IlRZÉS A vészharang elhallga- ^ tott; már elragadtatott jóslatokat is lehetett hallani. Aztán ismét egy udvarias hall­gatás következett, amely hir­telen nagy csalódást takart. Noé, végül is mi van most a magyar filmmel, javul-e való­ban, visszaszerzi-e elvesztett hírnevét? Mindenekelőtt határozzuk el, hogy a végletes indulatokat mellőzzük. Elég hiba volt az is, hogy a kritika jóindulatú bírá­latát és segítő szándékát, ami­kor filmgyártásunk az önvizs­gálat és erőgyűjtés időszakához érkezett, túlzó, olykor már sértő gúny, viccelődés, merő elutasítás váltotta fel. Épp Uyen hiba lenne, ha most, egy­két sikerültebb, vagy akár jól sikerült magyar film láttán fellendülést, virágzást, effélét emlegetnénk. Hazánkban kevés film készül évente — mintegy húsz —, s ez azt jelenti, hogy a. sikeres vagy bukott filmek aránya kirívóbb, mint na­gyobb kapacitású filmgyártá­sok esetében. Két-három gyen­gébb film s máris kondul a vészharang, két-három siker és máris harean a halleluja. Nem, a végletes reagálást mellőznünk kell, de azt se ta­gadjuk meg, hogy az évad — ha szabad ezt a színházi fo­galmat a filmműsorra is alkal­maznunk —, az évad kezdete éta bemutatott őt magyar film összképe kedvezőbb és bizta­tóbb, mint a korábbi hónapok magyar filmtermése. Az öt film között csak egy akad, amely voltaképpen kritikán aluli, s ez A tzélhámosnö. Lát­tunk két jól sikerült kom- merszfilmet, a közönség szóra­koztatására szánt, tartalmas, egyszerű filmeket, ezek a Hogy állunk, fiatalember és a Foto Habet. Végül bemutatás­ra került két nagy igényű, ér­tékes művészi film is, a Pár­beszéd és a Nappali sötétség. T) eszéljünk először erről a két utóbbiról, a két nagy eredményről. Ismét lát­hatunk Fábri-filmet — már ez is elismerés a Nappali sötét­ségről. Fábri Zoltán legtehetsé­gesebb, világhírű rendezőnk, aki korábban nemzetközi fesz­tiválokon tekintélyt vívott ki magának és filmművészetünk­nek. ö rendezte a Körhintát, amelyet az idő sem tudott ki­kezdeni, azt a magyar filmet, amelyet a világ filmszakköny- vei „a” magyar filmként emle­getnek. Fábri-film a Hannibál tanár úr, ez a szép, antifasiszta állásfoglalás egy Móra-novella alapján, az a filmünk, amely máig Is mindenütt szerepel, ahol a magyar filmművészet összefoglaló bemutatására ke­rül sor. Fábri Zoltán műve az Édes Anna és a Két félidő a pokolban — mindkettő sokat­mondó, bár egy kicsit fáradt, önismétlő alkotás. Végül most, hosszabb s bizonyára érlelő szünet után egy új és újszerű Fábri-filmet láthatunk, bár a Nappali sötétség magán viseli Fábri eddigi művészetének jel- legaetességeit is. Elmélyült, gondos kidolgozású, bensősé­ges, vívódó film ez is, akár a többi műve. A Nappali sötétség — Palotai Boris A madarak el­hallgattak című, sikeres regé­nye nyomán — megrendítő kép a fasizmus gonoszságáról, anélkül, hogy ezt a gonoszságot naturális képekben érzékel­nénk. Belső vetületében, az általa okozott fájdalomban, az igaz emberi érzések összekuszá­lásában és szétrombolásában ér. zékeljük a fasizmus gonoszsá­gát. Másrészt Fábri új filmjé­ben segít egészségesen szét­rombolni az évekkel ezelőtt di­vatossá vált, hibás hős-esz­ményt, amely szerint a hősök mind feddhetetlen, csodálatos, emberfeletti emberek. Fábri hőse maga is szenved, sok te­kintetben áldozat, hibákat is követ el, — de ezekkel együtt hős, félszabadulásunknak vala­mi részben segítője. IV/Iásik jeles eredményünk, amelyre büszkék is le­hetünk, a Párbeszéd. Ez az el­ső magyar film, amely meg­kísérli művészi módon áttekin­teni történelmünk legutóbbi két évtizedét. Herskó János rendező, egyben a film írója is, gondolkozva, töprengve veszi számba a felszabadulás óta el­telt idő minden gondja-baját, és örömét, eredményeket, ku­darcokat, vívódva élért győzel­meket. A film címe többszörös jelentésű. Legkézenfekvőbb, hogy a két főszereplő párbe­szédére gondoljunk, akik a Cí­men „kibeszélik magukat”, megvitatják életük alakulását, hogy hibáikon túljussanak és újra egymásra találjanak. De értelmezhetjük a címet úgy is, mint a művész önmagával ví­vott párbeszédét, az előre vivő út, s az ehhez szükséges tanul­ságok őszinte, tépelődő keresé­sét. S végül — de talán ez a legfontosabb — a Párbeszéd része annak a széles körű, őszinte, mélyreható beszélgetés­nek, amely az utóbbi években kialakult hazánkban, s amely­nek témája ugyancsak az, hogy felértékeljük közelmúltunkat és a megnyert tanulságokat az ország további építésében, jö­vőnk kovácsolásában értékesít­sük. A Párbeszéd szándéka és fő értéke az, hogy ebbe az országos méretű párbeszédbe kapcsolódik bele. Hozzá kell azonban tárgyilagosan tennünk, hogy itt kell keresnünk a film korlátáit is. Elsősorban azt hi­báztatjuk, hogy a Párbeszéd so­kat markol, az egész — majd­nem — két évtized szinte minden eseményére utal, mind­egyiket érinti. Ennék tulajdo­nítható, hogy nem is jut ereje, lélekzete arra, hogy mindennél egyformán mélyen, odaadóan és behatóan foglalkozzék. Más­részt, a film második felében a fordulatosság és az érde­kesség kedvéért a szerző enged­ményeket tesz, a szerelmi bo­nyodalmaknak — jelképesen és reálisan is — a kelleténél na­gyobb jelentőséget tulajdonít, s így megfosztja a filmet attól, hogy bizonyos részletekben túl­menjen azon a pontion, amed­dig aktuális kérdéseink orszá­gos megvitatása, párbeszéde már amúgy is eljutott. Eredménynek tekinthetjük azt a két szórakoztató filmet is, amely egyébként a magyar filmek szélesebb kö­zönségsikerét is meghozta. Várkonyi Zoltán filmrendeződ működésében mindenkor az ér­dekesre, az újszerűre töreke­dett, temperamentumos egyé­niségével szinte sohasem készí­tett két hasonló filmet. Most bűnügyi történetet választott, izgalmas nyomozási históriát. Szépen, ízlésesen dolgozta kd a Foto Hébert, amely a nézőtér érdeklődését mindvégig fenn­tartja, bár helyenként — szán­dékosan — felfed olyan részle- ♦ teket, amelyeket egy „igazi” J detektívtörténet az utolsó per- í dg titokban tartana. Kifogá-Í solták, hogy ez a film olykor’ elszakad a realitásoktól; olyan ♦ megoldásokat alkalmaz, ame- 4 lyak a valóságban nem létez- ♦ nek. A hiba nem ez, sőt, éppen ; keresetijük a valószínűtlensé- i get. A detektivfilm ma márt csak akkor emelkedhet a tu- ♦ catáru színvonala fölé, ha va- ♦ lamelyes fölényes humor, fék- f telén fantázia uralkodik el raj- ♦ ta, ha valószerűtlenné válik a J történet, ha az izgalmas fe-1 szültséget oldódó kacagás fű-í szerezi. A Hogy állunk, fiatalember ♦ érdeme, hogy egy hétköznapi 4 fontos kérdéshez szól hozzá, a * nevelés problémáihoz, a szülő J és gyermek közötti becsületes, 4 egyenes, őszinte kapcsolat' dől-1 gához. Révész György színvo-I nalas rendező; ebben a filmben ♦ is jó ízléssel, szépen fejezi ki 4 magát. A film nagy sikerében ♦ részes a kitűnő főszereplő, a j fiatalembert játszó Kosztold- i nyi Balázs. í IV e vesztegessünk szót az ’ évad félresikerült ma- ♦ gyár filmjeire, csak annyit je- 4 lezzünk, hogy a kudarcának* oka maradisága, elavultsága. J Észre kell vennünk, hogy film- ♦ jeink iránt az érdeklődés an- í nál nagyobb, minél elevenebb, ’ célszerűbb a témájuk, s minél J színvonalasabb a kidolgozások. 4 A szélhámosnő alapgondolatá- ♦ bői telt volna egy érdekes mai J szatírára is, közéletünk kisebb- ♦ nagyobb visszásságainak kigú-í nyolására. Az alkotó fantázia ♦ hiánya, a belső bátorság korlá- J tozottsága, a szárnyaló vidám- 4 ság helyett alkalmazott ósdi ♦ fordulatok okozták, hogy a J film döbbent csalódást keltett. ♦ A végletes véleménynyilvá- J nftás helyett tárgyilagosan ’ szemlélve, az évad kezdete — J szeptember — óta bemutatott 4 magyar filmeket, azt állapít-» hatjuk meg, hogy megkezdődött J az alkotó fantázia érvényesítő- ♦ se, az élő kérdések térhódítása, í a közönség visszahódítása. ♦ Olyan alap ez, amelyen tovább J lehet építeni, még változató- 4 sabban, még tartalmasabban és ♦ még művészibben. Ezt várjuk J filmjeinktől az új évben. ♦ Zay László j Erdő-csárda néven szerepelt hivatalosan. Bár többen ne­vezték egy másik leírhatatlan nevén. Az erdő-szélen állott, széles, oszlopos tornáca. Előtte tágas kerthelyisége dús nö­vényzetű lankára nézett le, meg távolabbi szelíd hajlású dombsorra. Nemcsak nyaranta, de télen is akadt közönsége környék­beliekből a csárdának, híres, jó konyhája és bora miatt Ami­kor az állam vette kezelésbe, sikerült a csárdásnak megma­radnia ott kiszolgálóként. A fia lett a főnöke. Ez szakácsi­jának törvényesített gyereke volt és jól értett konyhához, italhoz. A vidéknek minden verebe a csárda vendégeinek számí­tott A vendégek nagy általában szeretik ezeket a csipogó, szemtelen kis madarakat. Hullajtottak nekik a morzsát bő­ben. Tűrték, hogy az asztalok alatt, a lábuk körül nyüzsög­jenek. A csárda személyzetétől nyugodtan élhettek a verebek. De hát a veszedelmet a csárdának két nagy macskája jelen­tette, minden szárnyas hadra. A macskákat pedig nem nél­külözhette a csárda. Nyáron a teméntelen pocok, egér, az erdő körül köny- nyűszerrel gondoskodik a megélhetéséről, ám ahogy bekö­szönt a hideg, akkor a csárdának minden éléstárába belopa­kodnak a rágcsálók. Egyedül a macskák testőrsége védelem ellenük. Hát lehet-e akkor nyaranta meg nem bocsátani a cicu- soknak, ha itt-ott elkapnak egy-egy verebet? Szabad-e le­törni vadászó kedvüket? A macskák alattomosan ott leselkedtek a kerthelyiségnek minden zugában és fenyegették a verébhadat. Természetesen csupán a földön. Ezt hangsúlyozni kell itten! Mert a történet savát-borsát ez rejti magában. ★ Mind a kiszolgálóknak, mind a vendégeknek feltűnt, hogy egy kis termetű verébtojó egymagában tartózkodik ott a kerítés egyik lécének a hegyén. Soha le nem röpül a földre! Ha a kerítésről leröpül, akkor csakis olyan asztal tete­jére száll le, amelyet a vendég otthagyott. De ezt aztán gyorsan hajtja végre és föltétien ésszerűen. Nekiesik az asztal morzsáinak, vagy ha van, akkor az ét el maradék jának is. Alaposan belakmározik és a következő percben már újra a kerítés léce hegyén ül! A kiszolgáló soha ott nem éri őt az asztalon, ha leszedni jön és rendbe hozni aztán a terítéket. Amikor legelső ízben vették észre ezt, irtó kacagásra fakadtak! A fiatal vezető azt mondja: — Halljátok, ez a veréb valami előkelő nagysága a többi között Nem vegyül a többi közé és csak terített asztalról eszik! Földről nem! A vendégek is kacagtak és emel rá is ragadt a kis verébtojóra a Nagysága név. A vendégek fogadásokat kötöttek rá, hogy megtréfálják a Nagyságát. Tegyük! Néhány tagú társaság kiürítette asztalát. A Nagysága máris röpült oda. De hát a társaságnak egyik tagja készakarva piszmo­gott még a terítékével a szé­kén. A Nagyságát az nem za­varta. Rögtön táplálkozásnak eredt a visszamaradt vendég­gel szemben az asztalon. Akkor a vendég az ételmaradékot feléje tolta az asztalon. Erre a Nagysága fölröppent egy szék támlájára. De onnan nem szállott tova! Nem zavarta őt, hogy mindenki mulat rajta és a kísér­letező vendég mérgelődik. Mivel egy liter borba fogadott, hogy a Nagysága nem mer az asztalra röpülni, ha ott ül valaki. De hát bátor kis verébtojónk, amikor a vendég fölkelt ültéből, már az asztal tetején szemerkélt. Sőt, a fölajánlott ételmaradékból is pákosztoskodott, még nagyobb vihajgást indítva meg a kerthelyiségben. ★ A Nagysága látogatásait egy darabig nélkülözte az Erdő­csárda Alighanem tojásain ült Körülbelül ugyanezzel az idővel esett egybe az, hogy a csárda egyik cicája több kis cicuskának adott életet De hát ezekből mindössze egyet hagytak meg. Egy nap, kora reggel, még mindössze egy emberpár ült le a kerthelyiségben. Reggelit kértek. A kiszolgáló, mint a csárda különlegességét valami piskóta remeklést ajánlott nekik. Kihozatták véle. Egy hosszú tálon rakta eléjük az asztal közepére a két adagnyi csemegét. A Nagysága ugyanakkor szállott a kerítésre. A férfi előzőleg így szólt a nőhöz: — Látom, fiacskám, néked ízlik ez a gezemice. Edd meg az én részemet is. Én inkább egy kupica kisüstit iszom és egy sós kiflit fogyasztok hozzá! — Én sem tudok megenni két adagot! — válaszolta a nő. — De már látom, van aki segítsen bennünket. Megjelent a Nagysága. Fölkelünk és odébb ülünk egy asztallal innen1 — Jó! Lássuk! Alig keltek föl, a Nagysága máris az elhagyott asztalon termett. Egyikük a székét odatámasztotta az asztalhoz, a támlá­jával Nevetve figyelték a közelből a Nagysága viselkedését. Neki aztán ízlett a csemege. Hanem egyszerre újabb esemény figyeltette őket magára. Az odatámasztott székre keserves kínnal fölkapaszkodott egy kis cica-kölyök. Onnan még keservesebb erőlködéssel, már az asztal szélén kapaszkodott az abroszba. Akkor észrevette a Nagyságái Meglepetten meredt rá! A Nagysága félelmetlen szemlélte a kismacskái Majd, akárcsak meghívná őt Is lakomára, átröppent a hosszú tál­nak a másik végébe és ott falatozott tovább. Erre a kis cica is megmozdult. Odament a tálhoz. Macskaszokás szerint előbb beleszagolt, aztán mohón zabáin i kezdette a tésztát, a Nagyságával kettesben. Ez valami szívet-bűvölő látványt nyújtott. A halálos ellenség kicsinye a vendége a madárnak! A szomszéd asztalnál hangosan vigadtak a jelenetem. De kijött a szolgáló. A Nagysága tüstént tovaröppent őrhelyére, a kerítésre: — Héjj, te kis disznó! — vette észre a kis cicát a kiszol­gáló. — Már az asztalon akarsz étkezni te is? TERSANSZKY J. JENŐ: A csárda csodája Tegnap az ünner Egybekarolta Ezt meg amazt is. Asztalok élén Állva vagy ülve Szendvicset ettek, Bort lakomáztak. Volt a konyáknál Volt a kisüsti Vad folyadéknak Kedves ivója. — Jó puha érzés És felemelte Könnyű kezével, Szép poharában Jó borainkat Épp a színésznő. És felemelte Üjjaí közben Tartva a kortyot Éppen a nyomda És felemelte Félszegen ismét, Űjra emelte Csendben az író, És a professzor. És a tanácstól Épp az az elnök. Kit ha megismer Tettei közben Majd ez a város, Fogja dicsérni. — Jó-puha érzés. Negyvenen is tin Voltak a sorban, Szendvicset ettek, Bort lakomáztak. Udvariasnak Tűnt az egész kép: Társadalomban Létrafokokban Mérik az embert: Egyik ez, az más. Jobb, ha először Szólal a másik. — Nem puha érzés! Ámde a szívben. Nyelven, a hangban Száll a bizsergés. ' Udvariasság Szólamait kell Rendre szavalni, Többet is ennél! — Száll a bizsergés! Kérdez az egyik: Hogyha leírtad Azt a novellát, Mért, kinek írtad? Mert az a főhős Szakmai szemmel Léha kalandor! Mondja a másik: Én a színésznőt Játszva megértem. Szép az, amit mond. Mégis az arcán Döbbenet ég el, S nem hihetem, hogy Volt valahol már Sorsa megélni. Harmadik Is szólt: Nézd. ,nz az arc ott!” Szürke, barázdált. Negyvenen innen, Hatvanon is túl? Két szeme pislog, Homloka ráncol, Inge fehéren festi alája Jelleme tükrét. Issza mosolygó Arccal a kávét, S így is idézi Bükki hegyeknek Lombsusogását. Ismered őt már? — Jó-puha érzés. Egri boroktól Oldva, a nyelvben Tört fel a szó, szállt, Szállt a bizsergés. És az Író Törte az érvet; Védte, ha tudta, És igazolta, Mii, hogyan írt le, Önmaga volt-e, Vagy csak az árnyék, Mit csak a lelke, S formai ösztön Pzórt a sorokba — Szép-puha érzés! Szólt a színésznő: Most, a darabban Szolga vagyok s nő. Édesapámat — Büszke kiral« volt Rég Ieigázták. \oitam-e én már Ufgi királyok Szép palotám Ékszeres úrnő? Ebben a korban Elek eszemmel, Női szívemmel. Mégis a dráma — Épp e Szofoklész! Adja a hangot, Adja az élményt, Azt, aminek kell Lenni a nőben Abhoz a tetthez, Ahhoz a szóhoz, Mit nem a színpad, Nem csak a lélek Kér, de a sors is! — Jó-puha érzés! És ax az ember, És az „az arc ott**. Csak közelebb jött: Én liba-pásztor Voltam a Bükkben, Mint pulya-gy ennek. Tudtam-e írni? Annyit-amennyii. Hány örömöm volt? Szénakaszálás, Ülni a réten. Ülni a széna Illatos almán. Nézni a felhőt És a libákat, Fent csak a kft ég, Lent a csupasz-zöld, S széna szagával Telt meg a lelkem És libacsordám. 2s ez „az arc itt” lőtt az időben, lőtt az idővel, Védte kiválón Diplomatervét, S most bonyolultabb Dolgai vannak: Kétezer ember Dolgait érti. Sorra beszéltek. Ök, akik értem, S én, akik értük Voltam a sorban. Tiszta szavakkal Vallani jöttek Szürke szavakban Ünnepi lelkek. Társadalomban Létrafokokban Mérik az embert? Itt csak az embert Kérte a másik Inni-nevetni, Táncba-repülni És dudorászni, Mert az az ünnep, Hogyha a tettnek, Gondolatoknak Napjai közben Néha kicsordul, Szót kap a lelkünk, S megmutogatjnk. Nem, nem a rapgot, Benti valónkat. És ha a nyomdász Hangja kiválóbb, ö remekeljen, És a miniszter Tapsra derüljön Két tenyerével. ím, ez az ünnep. Jó-puha érzés, Jó-puha percek, Jó-puha órák. Megragadta a kismacska nyakabőrét és gyöngéden a földre rakta őt ★ Két-három hónap múlva, még tartott a szép idő. A Nagysága változatlan folytatta előző életét. Néha többed- magával szállott a kerítésre. Alighanem családjával. De ezek közül egy sem hallgatott anyjára. Mihelyt észrevették! hogy a földön is lehet élelmet szerezni maguknak, mohón lecsaptak rá ... A kismacskából jól fejlett nagy macska lett már. 0 is vadászott verebekre és akármilyen hozzáférhető madárra. Egy nap a Nagysága leszállott őrhelyéről az egyik ki­ürülő asztalra. De óvatosságból előbb egy otthagyott szék karjára röppent. Onnan aztán az asztalra. Egyidejűleg a macska a földről egy szökkenéssel ugyan* annak a széknek az ülőkéjére ugrott. Nyilván a szék karján látott madár miatt. A Nagysága már lakomázott az asztal másik végén. A macska támadásra készen az asztalra szökkent a székről. Ha rögtön a kis verébre ugrik, vége annak! De a macska hirtelen meggondolta. Kicsit tétovázva, szagolgatni kezdte az asztalon maradt hulladékot és maj­szolni kezdte, épp úgy, mint az aszta] ellenkező végén a Nagysága. No, ez volt az, amit a csárda megcsodált. A kismacská­ból lett nagy macska, nem feledte el a Nagysága vendég­látását. Más mi magyarázata lett volna magatartásának?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom