Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
világ prompt Arjai, egyesüljetek! AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS NAPILAPJA Ára I forint Dies Vitae: az élet naoia — Apu, milyen az a háború? —kérdezte minap a fiam. — Hogy milyen? Na, várj csak... 1944 karácsonyán az óvóhelyen... — Mi az, hogy óvóhely? — Na, várj csak, fiam, az óvóhely a bombák ellen van, amelyek ... — Apu, milyen az a bomba? Egy pillanatra elöntött a méreg, hogy milyen ostoba is az én fiam, alti még azt sem tudja, hogy... De hát honnan is tudná? Huszadik esztendeje nincs háború, legalábbis Európában; két évtizede béke van, amelyről én tudom, hogy mit jelent, mirt ismerem rettenetes ellenpontját, tudom a másik sző jelentését: háború. Számára a béke olyan természetes, mint annak a gyereknek a számára a háború volt, aki a szomszédunkban lakott és hároméves korában, Budapest felszabadulása után néhány hónappal, éjszalM felébredt az ágyában és sírva kérdezte az anyjától: — Mami... Én úgy félek... Miért nem lőnek? Húsz esztendő! Az újszülöttből izmos fiatalember lett. Húsz esztendő: az újszülött békéből izmos, világot átfogó húszéves erő, — legalábbis Európában. Ezen a földön, amelyet évszázadok óta, mintha valami végzetszerű menetrendet, hajtanának végre, pusztította újra és újra a háború rettenete. Ezen a földön, ahol az újszülött, mire húszéves lett, vagy hősi halott lett, vagy roklcant, vagy lélekben nyomorult. Aki 1900-ban született, még pelyhedzö állal, dehogyis angyal, — sokkal inkább a halál bőrében masírozhatott a frontra... S aki 1918-ban született, mire húszéves lett, búcsút mondhatott az utolsó, „legendás” békeévnek. S aki 1900-ban született, annak abban a „nagyszerű” élményben lehetett része, hogy pelyhes állú legényként, majd családos, felnőtt emberként, egy életében kétszer is szemezhetett a halállal, anélkül, hogy valaha is sajgott volna a szíve ezért a kegyetlen és kegyetlenül megrendezett randevúért. — Mami... Én úgy félek... Miért nem lőnek? Több mint egy fél évszázad két generációja tehette volna fel ugyanezt a döbbenetes kérdést, míg most a harmadik gene- ■ ráció végre ezt kérdezheti meg: — Apu, milyen az a háború? Es „apu”, legalábbis itt, Európában, most ícissé tanácstalan, de tc-nácsta,lanságában is boldog, hogy ilyen a kérdés, s milyen nehéz válaszolni rá, milyen nehéz megértetni, de ugyanakkor elgondolkodik is... Milyen a háború? Hát honnan jutott eszébe egy gyereknek, második évtizede hajnalán, majd húsz évvel a második világháború után, egyáltalán feltenni ezt a kérdést? Miért alzarja tudni, hogy milyen és hogy mi az a háború? Hallott róla gyakran? Kétségtelen. De, ha hallott, ha beszélnek róla, akkor létezik, akkor van, legalábbis valahol van háború, akkor nincs béke, akkor létezik valami számára és személyesen ugyan ismeretlen, de fogalmában felfogható, — a háború v e sz é l y e. Hát van ilyen veszély? Hát féltenünk kell közel húsz év után az akkor kivívott békét? Hát féltenünk kell magunkat, apáinkat és fiainkat? A kigyúló karácsonyi gyertyák fényében riadtan kell idézni a fiam számára ismeretlen óvóhely féltett kincsének, az utolsó szál gyertyának a fényét? Van ilyen veszély! \£s ezt tagadni évven olyan ostobaság lenne. mint reményt veszteni és önként a halál kriptámba temetni a békét. Az eltelt tizenkilenc esztendő az évről évre beteljesülő remények két évtizede volt. Az elszánó évek a küzdelmek, a győzelmek esztendei voltak, amelyeken mint valami gránitlépcsőn, haladt egyre magasabbra, egyre mész- szebb a sír, a halál mélyétől az élet Végtelen magasságai felé, az ember. Ha< visszatekintünk, tulajdonképpen előrenézünk. Ha L _______________________— fe lidézzük a régi karácsonyi asztalokat, a fákat, alattuk az ajándékokat, ha felidézzük szorongó, old >dó gondolatainkat, voltaképpen a holnapi életünket látjuk, a holnap egyre nyugodtabb gondolatait formáljuk. A fasizmus szörnyű vérzivatarából, a háború rettenetes romjaiból kászálódott ki az ember, s az immáron történelemmé vált idő leckéjét feledni nem akarván, gyarapodó reménnyel, a gyarapodó évekkel arányban néz előre és ’ bízik holnapjában. Moszkva alól Berlinig vezetett az út a béke első napjáig, s a béke első napjától — bízzuk és hisszük — a történelmi idők „utolsó” napjáig visz tovább a kétségkívül még kanyargós, helyenkint buktatókat is rejtegető, ve- vaszélyes csalitokon átkígyózó útja az életnek. Mert az élet élni akar! Mert az élet, ha lüktetését az értelem, a józanság diktálja, felmérte és felméri ezt a hat betűt: háború,; amelybe minden belefér, ami pusztulhat, ami volt és ami lehetett volna. Mert az értelem diktálta élet mögött az értelmet diktáló eszme, az emberiség leghumánusabb és legigazabb eszméje és ereje áll Dies irae! A harag napja. De ez a nap nem az isteni „büntetés”, hanem az emberi aljasság felülkerckedésének napja lenne, — ha lehetne. Dies vitae: az élet napja! S ez a nap, s ezek a végtelenbe nyúló napok sem isteni kegyeletről beszélnek — mert istenem, hol voltál, amikor a halál pusztított, s amikor a gyerek felsírt a csend miatt? —, hanem az erős emberről, az igaz emberről, a béke emberéről, az alkotás emberéről, — a tíz— és százmillió holnapot tíz- és százmillió vággyal, tervvel, akarattal formáló emberről. Ünnepi mementónak sötét sorok? Miért lenne az? Ha a halál, a háború ellen szólunk, ha a halál, a háború ellen bizakodunk, akkor az életről, a békéről szólunk Mert a bizalom, és a bizalmat az élet emlőjén tápláló erő a legszebb, a legünnepibb. Az életről beszélni, a teremtő munkáról, a küzdelemről, amely lassan két évtizede őrzi — legalábbis Európában — a béke fehér ruháját a vér veres pecsétjétől, az ünnepi, karácsonyi gondolat. Legalábbis Európában? Nos, igen. Mert a béke egyetemleges. A béke nem európai, nem valamilyen kontinenshez kötött, mint ahogy majdan az asztronauták korában nem lehet csak a Földhöz, öreg bolygónkhoz sem kötni. Picasso galambja nem repülheti még végig a világot, az öt földrészt úgy, hogy meg ne perzselödjön szárnya, hogy hófehér tollára ne freccsenjen a vér rubin sztigmája. Nekünk nem csak ezen a földön, nem csak Európában, hanem az egész világon kell a béke! A legigazabb szeretet, ae internacionalizmus eszméje, ez a világot átfogó nagy-nagy érzés kényszerít bennünket arra az óhajra, hogy mindenütt béke legyen. Mert, ahol felüti a> fejét a háború tüze, onnan átcsaphat más világrészre, az egész világra is. Mert, amíg valahol a halál kaszál, nem lehet teljesen szabad a> szívünk a szeretet ünnepének fája alatt; „Békét, békét a világnak, De ne zsarnok kénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből...” S amíg nincs teljes béke a világon, amíg valahol halált osztanak a fegyverek, s romba dőlnek az otthonok, árvákat vár az országút, addig lehet meghökkentő, de nem indokolatlan a gyermeki kérdés: — Apu, milyen az a háború? — Rettenetes, fiam. Ne ismerd meg soha... ... és az óvóhelyeket, az éhezést, az árvaságot, a szenvedést, a pusztulást sem. Soha. Ne imádkozzunk a békéért, amelyért annyit imádkoztak már, hogy utána megáldják a fegyvereket. Tegyünk és újra tegyünk érte, s áldjuk meg mi magunk, -1- a szerszámokat. Gyurkó Géza kat'át-Jóniji 4> .... s'k
