Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-10 / 263. szám
4 WEPÜJSAG 1963. november 10., vasárnap Néhány gondolat a Thorndike hásaspár filmjéről... 0 Egy időben mindig bosszantott, ha valamilyen irodalmi művet úgy intéztek el: a zsurnalisztika eszközeivel készült. Lekezelést, lebecsülést véltem felfedezni a történelem legprecízebb, s a történelem minden kis' rezdülését feljegyző krónikások iránt, mígnem rá kellett jönnöm, hogy bár az újságírás is írás, s kétségtelen, hogy egy bizonyos szinten ösz- szeolvad az irodalommal, — de másak, sajátosak, kevésbé általánosítok, jobban részletezők az eszközei. Az újságírás az anatómus részletességével kutatja és vázolja fel az élet mai diagnózisát, az irodalom a leglényegesebb megragadásából következtet az élet holnapjára. Mint minden megfogalmazás, ez is bővíthető s mint minden párhuzam, az is lehet vitatható, hogy ilyen a kapcsolat az úgynevezett játékfilmek és a dokumentumfilmek között is. A dokumentumfilm a tények erejével, s nem a színészek játékának mélységével, a filmkockák tárgyilagos és szinte szenvtelen szerkesztésével, s nem az emberi, társadalmi viszonyok egy lényeges „story”-jának kiragadásával, művészi megkompo- nálásával akar hatni a nézőre. Az előbbi az észnek, az utóbbi a szívnek szól. Az előbbi a valóság hiteles és céltudatosan csoportosított másolása, a játékfilm művészete a valóságnak magasabb szinten történő, a lényeges vonásokat felvillantó tükrözése. A játékfilm cselekménye lehet hihetetlen, ha a művészet ereje és igazsága, a színészei: játéka, az alapeszme hihetővé teszi azt a néző számára, — itt a realitást is lehet látszólagos irrealitás eszközeivel megközelíteni. A dokumen- tumfilm ereje és hatása a kézzelfogható, a bárki által személyesen is tapasztalható, vagy tapasztalt valóságban gyökeredzik. Egyetlen ,',hihetetlen” cselekmény, egyetlen gesztus, amely az irrealitás felé mutat, — s a dokumentumfilm céltalan celluloid-szalag pocsékolássá válik. B A tények elraktározása aktív szellemi munkát jelent. Talán ezért is érezték úgy azok, akik a dokumentumfilm műfajával akarnak hozzájárulni a holnap megformálásához, hogy az ilyen jellegű filmek terjedelme nem lehet hosszú, mert hallatlan nagy szerkesztői és művészi tudás kelj ahhoz, hogy a terjedelmesebb dokumentumfilm ne fárassza el azt, akinek szól, akit valamire rádöbbenteni akar. A Thorndike házaspárnak volt bátorsága bízni saját, kétségtelen nagy képességében és bízni a nézőben is, hogy e filmműfaj „szereplőinek” alakítása, ha azok kom- ponáltságukban változatosak, hatásukban mindig újak és többek, képesek lekötni hosz- szabb időre is a figyelmet. Az eddig megismert két dokumentumfilmjük azt igazolta, bizalmuk reális volt, egyenes arányban állt tehetségükkel, és azzal az érzékkel, amellyel témáikat és a szükséges dokumentumokat kiválogatták. Az „Orosz csoda” —, a harmadik film ebben az általuk újszerűvé kiteljesedett műfajon belül, csak megerősítette a dokumentumfilmeket szerető nézőket abban a megállapításukban, hogy a Thorndike házaspár művészete, a valóságot döbbenetes hűségben visszaadni tudó ereje, az eddigieknél is nagyobb feladattal, az „Orosz csodá”-val is sikeresen megbirkózott. , Csoda-e a szovjet nép 46 esztendeje? Az egyszerű kérdésre rendkívül bonyolult a válasz, s aki erre vállalkozik, annak meg kell ismernie és meg kell ismertetnie ennek a fél évszázadnak történetét, sőt, még mélyebbre kell hatolnia az orosz nép történetébe, legalábbis a századfordulóig. Történelmi pannót kell festeni, hogy az immáron történelemkönyvekből is jól ismert tények vizuális szerkesztése a ma embere elé varázsolja a kort, amelynek talajából szárba szökkent a forradalom tűzpiros virága. A cári Oroszország nyomora, a cárizmus egész korhadtsága és rothadtsága nélkül nem érthető meg a bolsevikok szerepe, s a bolsevikok, az orosz kommunisták, a Lenin vezette párt nélkül, annak létrejötte körülményei nélkül, egyszerűen érthetetlen lenne nemcsak 1917, de az egész 46 esztendő. Nos, ez a film olyan lenyűgözően vázolta fel a kort amelyben 100 millió paraszt vergődött az éhhalál kriptája szélén, ahol egy év alatt 246 rúbelt keresett a munkás, 30 millió arany rubelt a külföldi tőke, hogy az ismert, a már nem „új” történet döbbenetes, torkot szárító fájdalommal ülte meg a nézőt. A hihetetlen munkával, évek alatt a világ minden tájáról összeszedett korabeli képek, filmszalagok, a szerkesztés és a vágás valóságos „játékfilmet” produkált, amelyben a hős az orosz, — és a cárizmus többi elnyomott népe volt, de amelyben a hős nem elbukott, hanem végül is talpra állt, s lerázta magáról először a cárt, aztán a mocskot, szennyet, tudatlanságot, nyomort. A kétrészes fiám eme első lösze a dokumentumfilm műfajának szinte utolérhetetlen alkotása, ahol a szerzők mély történelmi és művészi alázattal vették tudomásul a történelem „forgatókönyvét”, s ahhoz alkalmazták, keresték a dokumentum-szereplőket”. Ennél mélyebbről nem indulhatott nép, ennél nagyobb nyomor aligha lehetett, s ennél vadabb terrort keveset produkált az emberiség története. A paraszt, ahogy görnyedten és révült belenyugvással aprózza fel az eladdig tetőt formáló szalmát és a ló, amely felkötve, hogy ösz- sze ne essen, remériytelen egykedvűséggel nézi ezt a munkát, — csak egy kép a sok közül, amelybe belesűrítették a kor minden nyomorúságát. És a térkép, amelyen felrajzolódott a hónapokig tartó út a száműzetésbe; és az agyonlőtt hullák; s az olaj munkás, amint félig már aludva járja körbe napi 12 órás útját; és a bányász és a többiek, mindmind csak egy rettenetes villanás, de együtt: a cári Oroszország, a népek börtöne. És az elszánt forradalmárok, a holnap kovászai! B Á film második része az első űrhajós útjáig vezeti végig a nézőt, a proletárdiktatúra kivívásától a szocializmus építésének útján át a kommunizmus hajnaláig, — a máig. Az anyag rendkívüli. Nemcsak élményében, dokumentáló erejében, de mennyiségében is. A történelem végtére is szelektál és így a film első részéhez kevesebb, de talán éppen ama „történelem” jóvoltából á lényegesebb anyagok kerülhettek felhasználásra. A második rész hallatlan mennyiségű dokumentuma már olyan feladat elé állította a két szerzőt, amellyel csak részben tudott megbirkózni, nem utolsó sorban azért is, mert itt már— legalábbis véleményem szerint — a megírt forgatókönyvbe akarták belesűríteni a valóságot. Aminek legalábbis két hátránya származott: a forgatókönyvet feszítette a valóság, az anyag gazdagsága, hát bővítettek a forgatókönyvön; másutt meg: ami nem fért a forgatókönyvbe, azt „levágták”. így történhetett, hogy líraian szép, s a szovjet nép mindennapi életéről művészi fokon ifc sokat mondó részleteket helyenkint visszafogva nagyobb és ter- jengősebb ismétlésekbe bocsátkoztak éppen ennek rovására. Amíg az első részt végig valami utolérhetetlen magabiztosság és könnyedség jellemezte, addig a film második része a könnyedséget már nélkülözte, s komponált- sága sem érte el az első részét. Mintha a Thorndike házaspár sajnált volna minden egyes filmkockát, amit talált, kapott, vagy felvett, s mintha a terjedelmes film összeállításában a második résznél kissé meg is fáradtak volna. A bátrabb vágás, merészebb szelekció. az ismétlések elkerülése, a néha feleslegesen hosszú állóképek kiiktatása nemcsak rövidebbé, de tömörebbé tette volna az egész filmet, ugyanakkor még bensőségesebbé, hitelesebbé a film második részét. Nagy alkotás és ez nem, elsősorban is nem terjedelmére értendő. Olyan feladatra vállalkozott a Thorndike házaspár, olyan enciklopédikus munkát végzett, amely már akkor is elismerésre méltó lenne, ha a dokumentumfilmek hagyományos módszerével élne, vagy egyszerűen csak a felkutatott anyag feldolgozására szorítkozna. Itt azonban lényegesen másról, minőségi különbségiül van szó. Az „Orosz csoda” történelmi és politikai dokumentum, a szocializmus, a kommunizmus eszméjének filmkockára írt és a beteljesülésről szóló .tanítása és tanulsága, — s mindezt magas művészi fokon, magabiztos és imponáló technikai tudással. A dokumentumfilm nem versenyezhet és nem is akarhat versenyezni a filmművészet másik ágával, mint ahogy az újságírásnak is teljesen céltalan és indokolatlan lenne versengenie az irodalommal. De, hogy a dokumentumfilm művészete bátran alkalmazhatja a játékfilm műhelytitkainak nem kevés eszközét és természetesen viszont is, — ez egyúttal azt is igazolja, hogy a Thorndike házaspár járta út sajátos és újszerű, de rendkívül serkentő hatású az egész filmművészetre. Gyurkó Géza Széles oiLdytiak ^ws ifjúsága, mind itt halad aetiiak.. ” Mindig gyanús az öregedő lányok szemérme. ★ A vihar előjele, ha feleséged nagyot sóhajt ruhásszekrénye előtt... ★ Nincs nagyszerűbb a női egyenjogúságnál — ők is állhatnak az autóbuszon. ★ A női hűtlenségben a férfi a nőt, a férfiúi hűtlenségben a nő a férfi hűségét félti. ★ Igazán nevetséges vagy — mondja az asszony a férjének és sírva fakad. ★ — Pont erre gondoltam — csókol homlokon a menyasszonyod, s az ajándékodat másnap már hordja is... — Pont erre gondoltam — mondja a feleséged és az ajándékodat másnap már — ki is cseréli, A nőkről nem lehet aforizmát nem mondani. <—ó) Rejtett Rejtő A magyar irodalomtörténet egyik legtöbbet vitatott és legrokonszenvesebb alakjáról, Rejtő Jenőről van szó, aki önmagát a P. Howard álnév alatt „rejtette el”, s ebben nem találhat senki kivetni valót. A literatura művelőjének szuverén joga álnév alatt írni, amelytől A ti- zennégykaráitos autó tizen- négykarátos marad, Piszkos Fred továbbra is kapitány, és a Szőke ciklon sem fogja a haját befestetni. Az író továbbá a regény hőse nevének megválasztásában is korlátlan hatalmat élvez, amivel nem mondtunk semmi újat... Illetve — idáig — „evidens” volt minden szerény ember előtt, akik tisztelik az írói jogokat. De most velük együtt e korok írójának is megrendült bizonyos fokig a hite abban, hogy mindenki tiszteli az írók jogait.. A népszerű Füles közli folytatásos képregény formájában A ti- zennégykarátos autó című Rejtő-regényt. (Már a képregény-forma is elgondolkodtató: csupán a regény pony- va-kellélceire támaszkodik és támaszkodhat, s tökéletesen alkalmatlan az író nagyszerű humorának és — mondanivalójának tolmácsolására. E képregény az eredetinek csak a csontváza). A tizen- négykarátos autó főhősét az író a Gorcsev Iván névvel „ruházta föl”, ám az olvasó csodálkozására . a Füles képregényében a Fülig Jimmi névre hallgat, amikor odafigyel. Tudvalevő, hogy a Fülig Jimmi név is Rejtő Jenő szellemes keresztapaságát fémjelzi, ám semmi köze a Füles képregényéhez és annak forrásához —, e nevet a Piszkos Fred a kapitány című regényében olvashatja mindenki. Csupán a képregény szerkesztőjének képzeletében szerepel ez a Micsurin-mód- szer, de ez semmiképpen nem nemesíti Rejtő Jenő művészetét — és a Füles kétségtelenül jóhiszemű elgondolását. Kissé érthetetlen, hogy htt a kiadó A tizennégykarátos autó című regényben nem talált semmi kivetnivalót a főhős, Gorcsev Iván nevében, miért, és mi kivetnivalót talál a Füles?... Nem követ el nagyobb bűnt az íróval szemben, mini j a Tanár úr kérem című ré- . gebbi magyar film forgató- könyve, amely Karinthy Frigyes hasonló című írása mellett a nagy humorista még jó néhány kacagtató írására támaszkodott — amelyeknek az ég p.gy világon semmi közük nincs a Tanár úr kéremhez, csupán annyi, hogy azokat is Karinthy írta, Szerkesztő űr, kérem... A képregény szerkesztése még nem jogosít fel senkit a hamisításra, az író (még ha elhunyt író is!) jogainak megcsonkítására! — kátai — A Demokratikus Ifjúsági Világszövetség 18 évvel ezelőtt bontott zászlót Londonban, amikor még csak hónapok teltek el a második világháború befejezése óta. S a világ különböző részeiről egybcgyűlt másfél ezer fiatal harmincmillió ifjú képviseletében tett fogadalmat: „Harcolni fogunk az egész világon az ifjúság egységéért, minden fajú, minden színű, minden nemzetiségű és hitű ifjúság egységéért, harcolni fogunk a népek őszinte barátságáért, az igazságos és tartós békéért. Két évtized sem telt el a fogadalom óta, s a DIVSZ-nek 97 országban 100 milliónál több fiatalt tömörítő szervezetei vannak. '
