Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
& nlfv fai> eulwtyGU Gyanútlanul állok az utcán. kell. — És pánikszerűen elro- Égy asszony megkér, hogy han. «míg bemegy az üzletbe, vi- Aztán jön Malvinka, ö vén- gyázzak agyerekére. A srác le- kisasszony, tehát imádja a hét féléves és egy áramvona- gyereket. tas babakocsi mélyén visít. Nem tudom milyen lehet, amikor nem bömböl, de így nagyon csúnya szegény. Vörös, mint a paprika és az arcán levő összes nyílásból jön valami nedvesség. Máshol nem látni. Feje ugyanis nagy,, már a hároméves tervét is teljesítette. Persze, én a gyerek megítélésében nem vagyok mérvadó, mert számomra az én gyerekem a. legszebb, aki körülbelül ekkora. Az anyjának biztos, ó is nagyon szép, mert egy anyának minden kisgyerek szép, még ez is, aki nagyon csúnya. Ettől persze, még leihet nagyon kiváló ember. Mert igaz, hogy olyan orra van, mintha szétkenték volna a kis képén, de ez az orr nem akadályozhatja meg, hogy a XX. század második felének költőóriása legyen. Lehet atomfizikus, vagy híres énekes is. Csak ne ordítana annyira.... Kínosan érzem magam. Rázom a kocsit. Visít! Rázok egy csörgőt. Még jobban visít! Rázom a gyereket. Üvölt! Honnan jön egy ilyen kis gyerekből ekkora hang? Közben többen megállnak. Belelesnek a kocsiba, megnéznek engem, aztán aztmoncL ják, hogy „hm... izé”,, és tovább állnak. Aztán jön Kovács kartárs. Ott dolgozik *a vállalatnál. Megnézi a srácot. Kidülled a szeme. Látom, hogy szeretne elszaladni, de nem mer. — Tudja, az a helyzet... — kezdeném, de félbeszakít. — Nem számít, csak egészséges legyein... Különben is, nagyon szép kis gyerek. Kiköpött a papája. Nézze, itt ez a vonás — dadog. — ütyuii, putyuli... Jaj„ most jut eszembe, mennem — Jaj, de szívtelen. Milyen apa. Miért nem veszi fel azt az aranyos csöppséget... — Belenéz a kocsiba. Egy kicsit megrángatózik az arca, de aztán mosolyog. — Jaj, de aranyos. ... Na, te szépség, gyere csak ide, a nénihez... A néni majd odaad annak a gonosz apukának... Egyem a griberlidet — tartja el magától a ködyköt, majd bátorítóan megjegyzi'—— Imádni fogják a nők. Aztán a kezembe nyomja. — Nem kell kényesnek lenni egy apának. Az csak rózsavíz — bájologja és sürgősen távozik. Aztán még sokan jönnek és dicsérik rendületlenül Megállapítják, hogy a szeme az enyém, az álla az anyjáé. Persze, vannak becsületesebb ismerőseim is, akik egy pillantást vetnek a gyerekre, és aztán úgy tesznek, mintha nem vették volna észre, vagy nagyon elgondolkoztak volna. Egyik kollegám rossaullétet színlel De a többség dicsér. Miért hazudnak? Miért nem mondják meg az igazat? Mert így illik? Jön egy kartársnő. Hatéves fiát vezeti. — Jaj, de aranyos... Nem is tudtam, hogy magának ilyen hercig kis gyereke van. Fiú? — Én azt sem tudom, hogy fiú, vagy lány..; — Hogy magának milyen humora van. Persze, most még mindegy. Kis angyal — mondja. Kívánom neki, hogy olyar mennyországba utalják, ahol ilyen angyalok teljesítenek szolgálatot — Juj, de csúnya mondja a kis srác, és őszinte érdeklődéssel szemléli a zis bőgőmasinát. Persze, kap egy hatalmas pofont, hogy idejeko- rában megtanulja az Illemszabályokat — Nem szégyened magad! Egy ilyen szép kisgyerekre azt mondani, hogy csúnya, — utasítja rendre, majd elránci- gálja. Még hallom, hogy néhány lépéssel tovább így folytatja: — Minek jár a szád. Ilyet nem illik mondani... legalábbis nem neki. . Végre megjön a gyerek mamája — Ne haragudjon, hogy feltartottam ... — Ugyan, drága asszonyom... Egy ilyen aranyos, szép kis gyerekre öröm vigyázni. Egészen megszerettem..; Utyuli... putyuli... tiszta anyukája;;; — gügyögök és alig tudok elszakadni. Csak a sarok után kezdek elszaladni ... On Ferenc W Hazám földjén is száműzött vagyok... Emlékedéi i loncois Villonra halálának 500. évfordulóján A százéves háború döbbe- ** netes nyomorba és züllésbe döntötte Franciaországot. E zaklatott és bomlatag korban született a francia költészet egyik legeredetibb tehetsége és legmerészebb hangú költője: Francois Villon. Élete fájdalmas, hányatott élet, telve drámai fordulattal. Egyszerű emberek gyermeke, szüleitől nem maradt rá más örökség, csak a szegénység, egész életében a százéves háború agyankínzott és züllött Franciaországa veszi körül. Tetteinek, gondolatainak, világnézetének és költői magatartásának is ez a meghatározója. Kora gyermekkorától anyai nagybátyja pártfogolja, aki tehetségét felismerve, beíratja a párizsi egyetemre. Tizennyolcezer diák élt akkor Párizsban, akik a maguk módján, a diákjogok védelmében lázongtak a társadalom ellen: visszautasították az egyetem rendjét javító és szigorító reformokat. E hevesen zajló diákéletből Villon is alaposan kivette a részét, s nyilván ezek az események zökkentették ki tanulmányaiból. Állandó tanyái lettek a párizsi kiskocsmák, ahol jóízű versekkel mulattatta diáktársait és alvilági cimboráit. Élete ettől kezdve tragikus kalandok soro. zata: megöl egy rátámadó féltékeny papot, három társával kirabolja az egyik kollégium pénztárát, majd kegyszerlopás gyanúja miatt az orleans-i püspök börtönében raboskodik. De megfordul előkelőbb kö rökben is, műveltsége, művészi tehetsége lehetővé teszi, hogy hercegi udvarok vendége lehessen, s elítélendő tetteiért újra meg újra kegyelmet nyerhessen. p1 szélsőségek kö~t ingado- zó élet hátteréből lép elénk Villon, a „sovány kis fekete diák”, az élet szépségére és teljességére áhítozó igaz ember, s független gondolkodó, hogy élete mélypontján vallomást tegyen önmagáról, s ítéletet mondjon a végső dolgokról, az életről, a halálról,, a társadalomról és személyes ismerőseiről. Villon az első szubjektív költője, az első modem költői egyénisége a francia lírának. Villon humanizálja a francia középkor személytelen költészetét A gáláns és finomkodó líra haldoklása korában friss és fesztelen temperamentuma, felejthétetlenül egyéni hangja, kifejező eszközeinek elevensége való élettel, keserves és kézzelfogható valóságg0! telíti az elődöktől kapott kifinomult kész formákat. Az előtte járt francia költőket a hideg allegorizálás, eszményítés és mitizálás, az iskolás precizitás és a jól bevált költői sémák használata jellemzi. A megelőző lírai költészetben az a faita lírai személyesség és őszinteség, amely az ihlet és lmény melegével tárja át a vers belső szerkezetét, még ismeretlen és tiltott dolog a középkorban. Villon költészetének, gondolatvilágának még vannak jellegzetesen középkori vonásai, de ezeken mindig átüt. és áttör a születő új világ, az eszmél- kedő francia reneszánsz hangja. A halálban nem a lélek sorsa, hanem az élet elvesztése, az enyészet, a pusztulás, a szépség hervadása tölti el fájdalommal. A vallásos áhitat és bűntudat még ott bújkál soraiban, de a középkor szertelen és túlzó vallásosságával szemben Villon hite józanabb és kevesebb bizalommal tekint a túlvilág megoldásai felé. \J illőn a bomló feudális ’ rend, az elavult középkori erkölcs világában új utakat keres, ellentétek közt vergődik, keserű és csüggedj szenvedélyes és igazságkereső szemmel néz a világra és a '.ársadalomra. Élete telve van személyes sérelemmel és váddal a világi és egyházi hatalmasságok ellen. Panasza és vádja a szegények, a társadalom alatti rétegek nevében hangzik el. A társadalomból kivetettek bizonytalan sorsát és gyalázatát maga is átélte, ezért tudta oly döbbenetes erő. vei és megrázó őszinteséggel feltárni a csavargóélet mélységeit és szédítő örvényeit. Hányatott életének élmény- és érzelemvilágából csak azt fejezte ki, ami közös volt korával, s a vele azonos társadalmi viszonyok közt élők világávaL Tiszta és felelősségteljes szelleme és költészete így válhatott egyetemes érvényű igazsággá, a csavargóéletbe kényszerült francia népi sors kifejezőjévé. Szerencsétlen sorsa az útszélre sodorta, kívülre- kedt a társadalmon, de költészete mindvégig lázadó ítélet a hatalmasok ellen és részvét a szegények és elesettek iránt. Villon életműve nem nagy, de hatása páratlan a világirodalomban. Ma már nemcsak a francia költészet nagy klasszikusa, hanem a világirodalom egyik legeredetibb és legnagyobb költője is. Berry András nem barátkozhatsz tovább ezzel a... szóval, a pajtásoddal, Ricardóval. Nagyon szép volt gyermekkorotokban. Két kis pocok ... De most már ... A fekete, az fekete. Ahány ismerősöm, az mind rágja a fülemet, hogy így meg úgy, nem törődöm a neveléseddel, hogy szabadjára vagy engedve. Te is nagyon jól tudod, hogy én itt nem... — Jó, megteszek mindent, amit akarsz. Csak most hagyj békében. Puszta lett a szíve. Ricardo ... Ö, az egész csak messzi emlék. Emlék, amely egy fénykép földre szórt darabkáihoz fűződik. — Elég már abból, hogy mindig vele mégy a líceumba, vele jössz haza, vele tanulod a leckét... — Jól van, mama... Felült, kinézett az ablakon; A távolban fekete foltnak látszottak a kunyhók. A lógó ágú nagy fa árnyékában ... Ez megint Ricardóhoz terelte a gondolatait. A lány viharos mozdulattal anyja felé fordult. A szeme villogott, az ajkót dacosan összeszorította. — Jól van, megértettem. — S kiabálta: — Hallod? A párnájába gyömöszölte az arcát, és elkeseredetten zokogott. II. Ezen a holdfényes éjszakán Richardóban összetorlódtak az emlékek. Egy fa alatt ült. Zá- logosdi, fogócska... görkorcsolyázás. Elfogta a vágy, hogy most azonnal beszéljen vele. Túlságosan hozzászokott Marina közelségéhez a barátság és a közös tanulás hosszú évei alatt. Elhatározta, hogy átmegy az aszfalt-határon. Cipőjének gumitalpa csattogott áz aszfalton. Körös-körül minHARGITAI ISTVÄN: MEMENTÓ A botot el kell dobni, mert az nem jő! Így nyilatkozik Géza fiam olykor — Mikor vesszőt fogok: — amely mementó. Hogy kifizettünk a Paradicsomból ... Elfordul, s jeló, megveti e kardot, S mintha mi sem történt volna, csak játszik. — Én állok ott. Lenyelvén a kudarcot Megszégyenült arkangyal áll sután így ._ Négyéves. Én meg több, mint tízszerannyi! S nem tudom a helyzetet megragadni — Mint vesztes várom az ítéletet ... A botot el kell dobni, — mondja újra — S játszik tovább. Széttörve apró ujja Magasságomba vetett hitemet. — ÉBLI KATALIN. (Csont István illusztrációja.! rína néma felelete: Kihunyt a§ világosság. Aztán sirás hallatt-c szott a sötétből. Ricardo las- san megfordult. Reszkető kéz-9 zel nyomogatta a haját. S ak-S kor hirtelen egy rendőrlámpa e kínzó fénye csapott az arcába. S — Állj! Mit keresel itt? § Ricardo megijedt. A fekete § bőrű ember rémülete volt ez,K ősi félelme a rendőrségtől.? Egyetlen ugrással a kertbe S szökkent. Száraz levelek sza-§ ladtak a lába alá, és megcsú-r szott. Tony csaholni kezdett i — Meg ne moccanj, néger!» Állj! Állj meg, néger! § Ricardo talpra ugrott, és ro-§ hant tovább. A rendőr a nyo-K mában. £ — Állj meg, néger fattyú, a 2 mindenségit! » Ricardo azonban nem állt y meg. Átvetette magát a kerí-§ tésen. Puhán ért földet a gu-§ mi talppal. De az aszfalton § megint csak elcsúszott. Elesett, § és feje keményen neki csapó- g dott a járdának. . « Minden ablakban világosság | gyűlt... Tony csaholt... Az éjS feketeségébe belehasított a § copfos szőke kislány sikoltása.«' A hold kegyetlenül csillo-j* gott az égen, ráborította *S földre hideg, acélkék fényét K A rendőr, aki keki színű egyen- - ruhát viselt, a kinyúlt testre Csillagokat kaszál a Hold. (Ez eddig az ég titka volt.) Arat a Hold. Kifényesül a határ, erdő-mező tudja már: arat a Hold. Zizzen a fény, mint a szalma, minden készen lesz hajnalra. (Arat a Hold.) Rendre dőlnek a csillagok, az éj.kalászos tűzként ragyog. Arat a Hold, a Hold, a Hold. PAPP MIKLÓS: ESŐBEN § célozta a lámpáját Ricardo J ‘ — “§ dent elárasztott a hold ke- — Én vagyok, Ricardo! mény fénye. S ni csak, világos — Ricardo? Mit akarsz? az ablaka... Ricardo átugrott — Beszélni veled. Meg kell az alacsony kerítésen. Lába magyaráznod, mi történt! alatt száraz levelek roppan- — Most nem tudom. Dol- tak. Igvekezett zajtalanul jár- gom van. Menj haza! Majd ni. Eljutott a teraszig. Átper- holnap, az autóbuszmegálló- dűlt a balusztrádon, és óva to- nál... Gyere minél korábban! Iy®k a £ san kopogott. — Nem. Látnom kell téged Apasztott kunyhókat rej-_ — Ki az? — hallatszott be- még ma. Mindent tudni aka- tettek. S lülről Marina ijedt, drága rok. (Az angolai író művét fordí-§ hangja. És a szobából megjött Ma- tóttá: Bán Ervin.) C a határvonalon feküdt — as járdaszélen, amelyre lila rirá-^. gok hulltak. § Messziről feléje nyújtották § görbe árnyukat a fák, ame-f agyag- ? eseppenként hullnak gondolatok ezüst csíkokká állnak össze megperdült szél szórná szét őket ferde kések metszik az utcát megroppantó a súlyos idő boszorkány felhők nyilai szúrnak ó nap oldd föl már a szorongást a szem a szívre fordul magok gyökerek nedvek vidáman törjetek rostok közé izmokba pezsegjetek földben szívben fussatok soká az útra néz a- szem halkul a verés közöttünk napsugár karú emberek nőnek ki a betonból beszélnek megérzett minket az antó frissen szaladt be s rakétaként lő ki a rossz esőből mezőn virágok készülődnek kacagósan két gyerek vár otthon a legszebb ruhát fogjuk magánkra venni
