Heves Megyei Népújság, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-14 / 163. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MOVEIODÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN A MIKOR GYEREK VOLTAM gyakran **' játszottunk pajtásaimmal „kiszámolót”, valamiféle mondókával, amely így végződött: „te következel..És emlékszem, mennyire örültem, valahányszor a kiszámoló ujja rám bökött, ami azt jelentette, hogy én voltam soron a játékot újra kezdeni. Tudnivaló, hogy az életben milyen nagy tényező az önszeretfet. Aki ezt nem érti, nem ért semmit az életben. Felnőtt koromban is úgy voltam: mindig szerettem „soron lenni”. És mégis sajnálattal állapíthatom meg, hogy jóformán sohasem következtem én ... Csak nagysokára jöttem rá foglalkozásom egyszerű voltának hátrányaira. A szemétszállítóknál dolgoztam. Erről a foglalkozásról mindenfélét beszélnek. Mondják, hogy ez a legalacsonyabb, még talán a koldulásnál is alacsonyabbrendű munka. Lehetséges. De, ha szemetesek nem lennének, mi történnék? Kitűnik ez olyankor, amikor a szemetesek sztrájkolnák. Ilyenkor az egész város szeny- nyes, piszkos, papírhulladékkal és szemetesvödrökkel van teli. És ilyenkor a legszebb utcák válnak legszennyesebbekké, mert a gazdagoknál több a hulladék, mint a szegényeknél. A szemetesvödrök tartalmából ugyanis meg lehet állapítani, hogyan élnek az emberek. Röviden és egyszerűen: akkor látszik, milyen fontos szerepük van az életben, amiki»’ sztrájkolnak. Amikor a szemeteskocsival jártam, az az érzésem volt, hogy soha többé nem hallom a vetkezett — különösen a nőknél. Mindig, va- vetkezett — különösen a nőknél. Mnidig, valahányszor egy lánynak — aki tetszett nekem —. azt mondtam, hogy „szemetes vagyok”, láttam, hogy elfintorítia az orrát, megváltozik az arca, aztán előbb, vagy utóbb, mind faképnél hagyott, mintha azt mondtam volna: gonosztevő vagyok! EZDETBEN NEM TUDTAM ezt kellő- képpen értékelni, de lassanként rájöttem, hogy okosabb dolog, ha eltitkolom a foglalkozásomat. Aki végül is felnyitotta a szememet, az Szilvesztro volt, egy idősebb ember, aki velem együtt dolgozott a szemeteskocsi körül. Egyik reggel, amikor szokásunk szerint házról házra jártunk és én közben elpanaszoltam neki problémámat, hogy az asszonyok mindig kifogásolják foglalkozásomat, teketóriá- zás nélkül mondta: „Ez egy piszkos foglalkozás! És a piszkos foglalkozás nem imponál a nőknek! Hallgass inkább az egész dologról!” — Hogyan csináljam? — Mon^d azt, hogy városi alkalmazott vagy. Ez igaz is. Mindannyian városi alkalmazottak vagyunk, mi, akik elhordjuk a szemetet csakúgy, mint az, aki a hivatali pult mögött áll. Mindannyian városi alkalmazottak vagyunk... Egy másik barátunk, Ferdinande — egy Vörös hajú, szeplős, szemüveges, velem egyidős férfi —, közbeszólt: „Véleményem szerint nincs igazad ... Miért kell a foglalkozásunkat eltitkolni? Ez egy egész normális foglalkozás! Olyan munkások vagyunk, mint a többiek, Ha ebből valaki titkot csinál, csak az előítéleteket táplálja! — Nagyon helyes... — válaszolt Szilvesztro. — De ezek az előítéletek léteznek. És mi fontosabb Luiginak: harcolni ezek ellen, vagy megtartani egy kislány rokonszen- vét? A hordárokkal is így van: isten tudja, . mi mindennek hívják őket, csak éppen teherhordóknak nem. Mivel pedig a dolgok, mint olyanok, nem tudnak megváltozni — azért a szavakat kell megváltoztatni az előítéletek miatt! — Hallgass rám, Luigi! — szólt Fernando makacsul. — Ne titkolj te semmit! Ha egy asszonyt az előítéletek befolyásolni tudnak, az csak annak a jele, hogy számára az előítéletek fontosabbak, mint te vagy. JGY VITÁZTUNK, miközben kocsinkkal a ködös novemberi reggelen utcáról utcára jártunk. Minden ház kapuja előtt megálltunk, Ferdinando fogta a zsákot, vállára dobta és fütyörészve belépett. Eközben Szilvesztróhoz fordultam: Te idősebb vagy és ismered az életet... Mit tegyek? Kivette szájából a pipát és így válaszolt: — Ferdinando dicsekszik azzal, hogy szemetes. Az én szememben azonban ez csak egy másik fajtája a szégyenkezésnek. Aki nem szégyenkezik," az én vagyok. Nem dicsekszem és titkot sem csinálok belőle. Szemetes vagyok és kész! — Igen, de én ... — Nálad valóban más egy kissé a helyzet ... A te érdeked az, hogy a dolgot eltitkold. Én azt mondom neked: mondd azt, hogy városi alkalmazott vagy! Ez a tanács tetszett nekem legkevésbé. Végeredményben a köztisztasági hivatalnak dolgoztam és nem értettem, miért kell ezt eltitkolnom. Néhány nappal később azonban történi valami. Szabadnapos voltam, egyensapka és kötény nélkül üldögéltem a Villa Borghesé- ben egy pádon. Ismét végiggondoltam problémámat és magamban azon tanakodtam: vajon Szilvesztrónak van-e igaza? E fontolgatás közben olyan érzésem támadt, mint az egyszeri embernek álmában, amikor ingben és kitakart hátuljjal járkált, de mindaddig nem tudott róla, amíg nem figyelmeztették Eá. Aztán rájött, hogy csaknem meztelen, taégyellte magát — é6 felébredt. Két éven AlWttO Mm VIA t Sághoz, így feleltem: — Ez is foglalkozás, ök is városi alkalmazottak, akárcsak én. ök az utcákat seprik, én irok. Ez az egyetlen különbség köztünk. Ismét iám nézett, csodálkozva, aztán hirtelen így szólt: — Engem Giacintanak hívnak... és önt... ? — Luigi vagyok ... így kezdődött a kapcsolatunk. Címét nem mondta meg: „Úrnőmnek nem szabad tudnia, hogy ismerjük egymást..— mondta. Azt mégis megtudtam, hogy azon a környéken lakik, amerre mi jártunk szemetes kocsinkkal . Ezután .gyakran találkoztunk. Minden vasárnap, de gyakran hét közben is. JEGYSZER, AMIKOR a rendevún hosz- szán megvárakoztatott, szemrehányást tettem neki, anélkül, hogy megkérdeztem volna, miért késett, és így szóltam: — Végül is én férfi vagyok, nem pedig egy rakás szemét! — Azonnal az ajkamba haraptam, és a fülem hegyéig elvörösödtem. Onem válaszolt, de nekem úgy tűnt, hogy befelé mosolygott. Abban az időben olyan szerelmes voltam, hogy már eljegyzésre gondoltam. De egyre keresztül voltam már a szemeteseknél, anélkül, hogy észrevettem volna valamit, úgyszólván ingben mászkáltam és én voltam az egyetlen, aki erről nem tudott. Tehát... CZÉP ŐSZI NAP VOLT, november kö- ^ zepe, a levegő enyhe és kissé párás. A fák sárga és vörös színben tobzódtak, a sétányon nők és gyermekek sétálgattak, jöt- tek-mentek. Gondolataimban annyira elmerültem, hogy nem vettem észre, amikor a padta mellém egy lány ült le, kisgyerekkel. Valószínű szolgálólány, vagy nevelőnő. Először csak akkor fordultam meg és néztem rá, amikor a hangját meghallottam: „Ne menj messzire/Beatrice!” Fiatal, erős lány volt, kerek, világos arcú, szőke, copfos, copt- jai vastag kötelekként fonták körül a fejét. A legmélyebb benyomást mégis szemei tették rám: fénylők, feketék voltak, mint a bársony — és mosolygósak. A gyerek leguggolva, a kavicsokkal játszott. A lány ült a pádon, kezében a gyerek játékvödrével és lapátjával. Amikor észrevette, hogy nézem, felém fordult és csendesen megszólalt: — Ón nem ismer engem, de én ismerem önt... Azonnal kollégáimmal folytatott beszélgetéseinkre gondoltam, elpirultam és így szóltam magamban: „biztosan szemetes ruhában látott...” Mégis így válaszoltam: — Kisasszony, Ön bizonyára összetéveszt engem valakivel. Én önt sohasem láttam. — Én mégis ismerem önt! Nagy merészséggel azt mondtam: — Az lehetetlen ... vagy talán a hivatalban láthatott, ahol alkalmazott vagyok. Oda igen sokan járnak. Nem válaszolt azonnal, hanem csak hosz- szan nézett rám és látszólag csodálkozott. Végül így szólt: — On tehát városi alkalmazott? — Természetesen! — Melyik részlegnél? — Ah, hol itt, hol ott... A városnál sok részleg van ... — Valóban... — mondta lassan —, ott láthattam önt. Két nappal ezelőtt jártam ott először... — Biztosan. A kisgyerek eközben eltotyogott néhány lépésnyire, két kezével a lehullt levelekben turkált. ' A LÁNY RÁSZÓLT: — Hagyd, Beatrice! Piszkos! Rendes kisgyerek nem játszik a piszokban! Ennél a szónál, „piszok”, ösztönszerűen összerezzentem, arcom tűzpiros lett. A lehető legjobbkor jött arra épp akkor egy utcaseprő szennyes, szürke egyenruhájában, pléhkocsi- jával, és sepregetni kezdte a hullott leveleket. — Sok munkájuk lehet ilyenkor — jegyezte meg a lány. Ismét elpirultam. Azzal a szándékkal, hogy valahogyan közelebb kerüljek a valótisztábban láttam, hogy állást kell változtatnom, ha nősülni akarok. Sokat hazudtam. Ha elmondanám, hogy a szemeteseknél dolgozom — mindent elrontanék. Micsoda kiábrándulás lenne számára egy ilyen „meglepetés”: szemetes a szerelme! Ezenfelül megtudná, hogy hazudtam neki — márpedig tudott dolog, hogy azt nem szeretik a nők! Egy álláscsere azonban nem egyszerű dolog. Nálam meg ráadásul kettős álláscseréről van szó — a valódiról és az állítólagosról. § § FARKAS ANDRÁS: S § § § ÉBLI KATALIN: A lomb remeg, némán siratja, Hogy úgy lehullt tavaly az apja, Tavalyelőtt apjának apja, Hogy a hullást 5 nem láthatta. A lomb remeg, mint tiszta dajka, Fűiét jövő időre hajtja, S iszonyú bánat súlya rajta: Más árvaságát is siratja,’ Pedig a nap nevetve tombol, Minden levélről el-leszippant Sok-sok könnyet jó irgalomból, Amíg a fák nagy álmaikban Lombot szülnek, lombot temetnek: Kiss dallamát nagy énekeknek. § § § § § § 5 § §KOPIÄS SÁNDOR: § VIRÁGOSKERT § § § § § § § § § § § § Nagy szárnycsapással repülnek a sárgák, szédítő táncba kezdenek a kékek. ...S most kitör a rózsák tűzvésze is! Piros zászlókat bontanak a bimbók, gomolyog, lángol a virágzás, s a viharzó színek tarajos hullámai átcsapnak a kerti utakon. Klorofil izzik a levelekben, lángnyeWekké válnak a szirmok, s felragyog a porzók csillagrendszere. Ennyi fény nem fér a nyárba* — ki kell tágulnia lelkűnknek és a világnak!-} Szarvasok hozzák Szarvasok hozzák a nyarat, s az agancsos fák alatt — mint vándor, ki hazatalál — lehever a fűre a táj. Az ég a sejtekbe szivárog, fénnyel telik meg az árok, s a zománcos folyók partját forró szelek simogatják. Minden falevél egy kis nap; a tavakból felhők isznak. Villám-betűket firkál a mező, fürtösen hullik az eső. POLNER ZOLTÁN: Qlijári zápöT Száz kaszások rendet vágnak dűl a zápor, tócsa nő. Dohog hangjuk villám szava, fergeteges nyáridő. Regi módi aratással kasza alá ért a mag. Száz kaszások megizzadnak felhőn túli tál alatt. Mögöttük szép szttirványos fényt gőzölgő asztagok. Száz kaszások messzejárnak utánuk mély csend ragyog. Kazlakba gyűlik estére tiszta, áttetsző vidék. Száz kaszások hazamennek villog nyomukban az ég. C ZABAD ÓRAIMBAN tehát elkezdtem ^ munkát keresni Rómában. De nem • találtam. Végül arra gondoltam: feladom állásomat és egyszerűen munkanélküli leszek. Ki tudja, miért, de a munkanélküliség jobban tetszett nekem, mint a szemetesség. Idáig jutottam elhatározásomban, amikor bekövetkezett, amitől tartottam. A kocsival reggelenként ugyanabban a kerületben jártunk. Amint már mondtam, .hárman voltunk. A sorrend szerint akkor Ferdinando és én töltöttük a zsákokat,-. Szilvesztro vezette a kocsit, ha kellett segített a rakodásnál. Munka közben kévését beszéltünk. Szilvesztro a bakon ült, kezében a gyeplővel, és szívta a pipáját. Ferdinando, miközben .ment a kocsi, a szemét tetején ült és rendszerint valami folyóiratot, vagy újságot olvasgatott, amit a hulladék közül halászott elő. Jómagam, Giacintara gondoltam és kitalált történeteimre. Azon a reggelen én töltögettem a zsákokat. Kocsinkkal egy sárga, háromemeletes ház előtt álltunk meg. a Piazza della Liberia közelében. Szótlanul fogtam a zsákot, leszálltam a kocsiról és beléptem a házba. Nem volt felvonó, az éoület régi volt és olyan üres, hogy szinte lakatlannak tűnt, pedig három lakás volt benne. Zsákkal a kezemben, kettesével ugráltam fel a lépcsőfokokon és az első lakás ajtaia előtt megálltam. A lakás aj- taián névtábla fehérlett, semmitmondó névvel: GINESI. Határozatlanul emlékeztem rá, hogy itt mindig egy tenyerestalpas, barátságtalan, kedvetlen szakácsnő nyitott ajtót, akit akár férfinek is lehetett volna nézni. Ezen a reggelen is, a szokott módon, mechanikusan és anélkül, hogy felnéztem volna, arhint nyílt az ajtó, mondtam a jelszót: „Szemetes!” A MIKOR AZONBAN észrevettem, hogy az alumínium szemetesedényt két kis fehér kéz nyújtja felém, nem pedig a megszokott, sötét bőrű szakácsnői kéz, felnéztem. ö volt...! Később mindent megtudtam. Ebben a lakásban két háztartási alkalmazott volt, ő és a szakácsnő. Ö, mint szobalány, eddig nem jött ajtót nyitni, de az ablak mögül mindig látott engem. Ezen a napon a szakácsnő beteg volt. Amikor pedig Giacinta a küszöbön állva megpillantott, úgy láttam, nincs bátorsága ahhoz, hogy valamit mondjon. Én pedig gúnyos csillogást véltem észrevenni sötét szemeiben, miközben szótlanul nyújtotta felém a szemetes edényt. Előbb elvörösödtem, majd elsáppadtam, átvettem a vödröt, tartalmát zsákomba borítottam, a zsákot vállamra dobtam és mentem. Tehát látott annak, ami vagyok ... látott, mint szemetest, nem városi alkalmazottat, látott egyensapkával a fejemen és bűzlő köténnyel magam előtt...! Mint mondtam, később mindent megtudtam és meg is értettem. Ekkor azonban biztos voltam benne, hogy nem lesz többé soha bátorságom, hogy a szeme elé kerüljek. És ahelyett, hogy a következő lakáshoz mentem volna, visszarohantam az utcára, Ferdinan- dónak dobtam a félig üres zsákot, földhöz vágtam .a sapkát és a kötényt, társaimnak odakiáltottam: — Vigyétek ezeket a vacakokat! Nekem elég! Elmegyek! Mondjátok meg a központnak! — Mi ütött beléd? Megbolondultál? _ Nem, nem bolondultam meg! A vi&zontlátásra! Aznap randevúm lett volna Giacintával, § de nem mentem el. Ágyamon feküdtem az S' alagsorban, ahol egy varrónő bérlőjeként é laktam. Mintha sírnom kellene, úgy éreztem, Sde nem tudott kitörni rajtam. Mintha tüsz- § szenteni kellene, de nem sikerül... Valamikor jr estefelé végre elaludtam és amikor ismét S felébredtem, tudtam, hogy mindennek vége. § Most rettentem meg igazán. Isten tudja, S’ meddig kell munka nélkül lennem, s Szerencsére azonban, rövid időn belül ta- y láltam állást, messze kívül a városon, Mag- § liana környékén, ahol őr lettem egy telepen. § T'ALAN NÉGY HÓNAPIG játszottam S’ A a házőrző kutya szerepét, anélkül, hogy Rómába bementem volna. Egy vasárit nap mégis belátogattam a városba és a Piaz- § za Risorgimentón összetalálkoztam Szilveszt- 2 róval. •5 Üdvözlés után azonnal a tárgyra tért: — § Megtudtuk ám, miért mentél el! Amiatt a S lány miatt! De hagyon tévedtél! ö valóban szeretett téged, egyszerűen úgy, amilyen voltál. Azt mondta, ezután sem fog mást szeretni, § mint valakit közülünk, és a szíve hevesebben § dobog, ha a szürke sapkánkat megpillantja. A mi kocsink az ő szemében szebb, mint a § legpompásabb luxuskocsi. És a történet csattanója: most Ferdinandóval jár! y — Ferdinandóval?! S — Na, igen. Közülünk választott, éspedig, § mondom, Ferdinandót. Ö sosem szégyellte a Kj foglalkozását. Sőt! Dicsekedett vele! Igazán •: szeretik egymást... / Szótlanul sarkon fordultam és faképnél K hagytam Szilvesztrót. Szerettem volna a ke- zembe harapni. Egyetlenegyszer rám került volna a sor, de én akkor sem vettem róla § tudomást. A számtalan lány közül épper -ra § az egyre találtam rá aki vonzalmat érzett a . szemetesek iránt és én ezt nem vettem észre! | Á , MENNYI BALGASÁGOT te . af S ember életében! Egyszer valóba:- so§ ron lettem volna, — de azt is elszalasztc tömj c , Fordította: Antalfy István
