Heves Megyei Népújság, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-04 / 154. szám

4 NÉPÚJSÁG 1963. július 4., csütörtök Veszélyben a miniszteri utasítás Hat hónap elveszett, mái* csak négy hónap maradt az építkezésre ELŐSZÖR a címben szereplő miniszteri utasítást kell idéz­nem; „1963. évben a gyöngyösi cukrászüzem felépítését biz­tosítani kell, úgy, hogy 1963. október 31-ig megnyitható le­gyen. A gyöngyösi üzemhez szükséges beruházási hitel már jóváhagyást nyert...” Az iratot Tausz János bel­kereskedelmi miniszter írta alá, még 196?. november 8-án. Iktatószáma: 2583/1962. A fentiekből azt hihetnénk, hogy a szóban forgó cukrász­üzem építkezése már jóval túl van a felén, hiszen alig négy hónap van még hátra a határ­idő lejártáig. Ez lenne a ter­mészetes. De nem így van. Az építkezéshez még hozzá sem kezdtek, sőt: az építési enge­délyt sem kérték még ki, ahogy arról Kozik Pál városi főmér­nök tájékoztatott. — Ha mór ma elkezdenék az építkezést, akkor sem tud­nák a határidőig átadni az épületet — ezt mondja még Kozik Pál — Milyen beruházásból ké­szülne el az üzem? — Tervfeladat, népgazdasá­gi beruházás. A terv pedig törvény: szok­tuk mondani — nem is vélet­lenül. Itt van azonban a baj: ez a törvény most, úgy látszik, nem érvényes. Hogyan fordulhatott elő ez a furcsa helyzet? Talán köves­sük nyomon az eseményeket. NEM ÁRT EGY percre be­térnünk a Mátravidéki Ven­déglátóipari Vállalat jelenlegi cukrászműhelyébe. Szinte le­hetetlen kép fogad bennün­ket. A szellőzőablak a WC-re _ nyílik. A bejárattól két lépés- f re kamrák sorakoznak. A te­nyérnyi területű raktárban a hőmérséklet legalább 30 fok. Az öltözőhelyiséget még gúny­ból sem lehet öltözőnek ne­vezni. Van benne egy szek­rény — tizenhét dolgozó ré­szére és a tisztálkodáshoz egy vízcsap: az udvaron. Igaz, mosdótál is van hozzá. A szűk raktárba mintegy négyvenezer forint értékű anyag van begyömöszölve. A gázpalack két tűzhely között j áll vigyázzban, nedves ruha óvja a hőtől, bár a robbanást I így is valami csoda akadá-1 lyozza csak. Ilyen körülmények, ilyen le- | hetetlen körülmények között készül ebben a műhelyben ha­vonta 150—200 000 forint érté­kű áru. Naponta közel száz­ügy kezdődik, hogy a turista megjelenik a pályaudvaron fényképezőgéppel — esetleg gépekkel — fénymérővel, megszámlálhatatlan filmte­kerccsel felszerelve és izgatot­tan fürkészi a terepet. Az őt kisérő hozzátartozókra ügyet sem vet, vagy ha mégis, abban sincs köszönet, ami érthető, hiszen gátolják munkájában. A vonat indulását nem győzi kivárni, már a pályaudvaron ellő egy tekercset — megörökí­ti a búcsúzás megható pillana­tait. A vonat végre elindul, és ő nyugodtan kicserélheti a fil­met. Ideges mozdulattal kinyit­ja a zárat és bosszúsan fel­kiált: a készülés lázában elfe­lejtette betölteni a gépet! Üre­sen, mondhatni céltalanul kat- togtatott eddig. A búcsú meg­ható pillanatai mindenesetre elvesztek az utókor számára. Nagy kár. A mulasztást póto­landó, rátapad a füstös ablak­ra és egész úton kattogtat: le­fotózza a vasúti töltés mellett legelő tehenet, a gémeskutat, egyedül álló fát, csoportosan heverésző embereket, egyszó­val mindent. A fennmaradó időt táplálkozással tölti. Amint a vonat elhagyja a határt, a turista szótlanná vá­lik. Most már a fényképezé­sen kívül semmi nem érdekli a világon. Az igazi boldogsá­got az jelentené számára, ha a vonat mellett elsuhanó táj ki­zárólag vadregényes erdőből, zuhogó vízesésből, vízierőmű­vekből és népviseletekből áll­na. Közben nem feledkezik meg arról, hogy a kupé utasait is lefényképezze. Ezek a képek i később „Így utaztunk” cím alatt kerülnek be a családi al­ötven sütőlemez tészta hagyja el a műhelyt. Két műszakban dolgoznak, húsz üzletet látnak el, átlagban napi negyven féle tésztát sütnek. Az elkészült áru egy része a folyosón várja, hogy rendelte­tési helyére szállítsák. Kovács László üzletvezető, amikor azt kérdem tőle, ho­gyan tudnak ilyen körülmé­nyek között dolgozni, csak a karját tárja szét. Felkerestem Holló Bélát, a városi tanács elnökhelyettesét. Mit tud a cukrászműhely sor­sáról? — Csak annyit tudok mon­dani: több mint egymillió fo­rint értékű népgazdasági be­ruházásról van szó. A továbbiakban már nem hivatalos értesüléseit közli. Ebből kiderült, hogy a megyei tanács építési, közlekedési és vízügyi osztályának vezetője, Csank Lajos, június utolsó he­tében járt az Építésügyi Mi­nisztériumban, hogy megsze­rezze az értékhatár-engedélyt a Heves megyei Tanács Építő­ipari Vállalata részére, mivel ez a beruházás túlhaladja az egymillió forintot. Az enge­délyt megkapták. A JELEK szerint azonban a határidőre az üzem nem ké­szülhet el. Ez nem olyan nagy baj, mondhatják, volt már olyan máskor is, hogy a határ­idő eltolódott. Ez igaz. De az is igaz, hogy a mostani cuk­rászműhelyt az egészségügyi szervek tavaly december 1-ével bezárták. Az ismertetett, lehe­tetlen körülmények miatt. Ezért írta a miniszter az idé­zett levelet, amelyben a terv­feladat határidejére való hi­vatkozással a cukrászműhely további, ideiglenes üzemelte­tését megengedi. Azaz: maga Tausz János belkereskedelmi miniszter vállal szinte kezes­séget azért, hogy a korszerű cukrászműhely elkészül. Ügy látszik, nálunk ez „kevés”. Valahol hiba van. Nem aka­rom most a kereskedelmi fel­ügyelő, Kiss Zsigmond, vala­mint a városi tanács egészség- ügyi osztálya vezetőjének, dr. Bállá Gyula főorvosnak az ál­láspontját ismertetni az ügy­gyei kapcsolatban. Nem nehéz kitalálni, hogy mi lehet az. Egy tény: csak június vé­gén kérték az értékhatár-en­gedélyt. Hat hónap elveszett. Maradt négy. Hogy annyi idő alatt elkészül-e a cukrász­üzem ...? Ez valóban csoda lenne. Es ha nem? Ami na­gyon valószínű! Ki a felelős ezért? Avagy objektív nehéz­ségek jöttek közbe? Váratla­nul. Már csak ezt kell hozzá­tenni. Pedig az idézett minisz­teri leiratnak a keltezésén 1962. november 8. olvasható. Azóta pedig már eltelt néhány hónap. Mivel telt el? Ki tudja megmondani? TERVFELADAT ... népgaz­dasági beruházás ... miniszte­ri „jótállás”... Most már csak 1963. október 31-ét várom. G. Molnár Ferenc ROPPANT NEHÉZ ESET BéBé — Mondd szépen azt, hogy ÁÁÁA... — BEEEE... (Balogh Bertalan rajza) Repülőgép* szerencsétlenség WELLINGTON: Lezuhant egy DC—3. típusú új-zélandi személyszállító gép. A repülőgépen 30 személy tartózkodott; feltételezik, hogy valamennyien meghaltak. A roncs felkutatása még folyik. NEW YORK: A rochesteri repülőtéren felszállás közben lezuhant és kigyulladt a zuhogó esőben egy Martin 404 típusú ameri­kai utasszállító gép. A fedél­zeten tartózkodó 43 személy közül heten meghaltak, töb­ben megsebesültek. Ebéd — táv-séta jég gyei Tatarozzák a hevesi kis­vendéglőt. Az arra vetődő vándort öles betűk igazítják útba, hogy nem keli azért éhesen távoznia Hevesről, „a la carte” ebédelhet a strand kisvendéglőjében. Egy kis séta után meg is érkezik az éhes vendég, s nyitna be a strandvendéglő ajtaján, — ha tudna. De zárva van, s belülről kedvesen igazítják útba: tessék a strandbejárat felől. Itt várja az ebédelni vágyót az első meglepetés: belépés csak jeggyel! Hiába bizonygatná, hogy csak enni szeretne, legalább a „séta­jegyet” meg kell váltania. A második meglepetés, a választék: flekken. Csak ez van, és ez is csak azért, mert szerencsés napja volt a ven­déglősnek. Ö ugyanis csak azoktól tudja, hogy helyette­sít, akik ide tértek be ebédel­ni, más híján. Sem utasítást nem kapott a beszerzésre, sem kiutalást húsra. Vajon a bal kéz nem tudja, mit csinál a jobb? Az ebédeltetés, remélhe­tően rövid idő múlva ismét a kisvendéglőben történik. — de a sétajegy a sörözni vá­gyóknak marad. S marad vele a kérdés is napirenden: miért kell két forint felárat fizetni a község egyetlen ker­tes vendéglőjében? (— d. —) 7őatan a „izííztf&LdekML’ Magyarok külföldön búmba. Tulajdonképpen eddig más képek nincsenek is, mert a tájról készült felvételek nem sikerültek. A turista ugyanis elfelejti, hogy a táj nem halad együtt a vonattal, ezért olyan hosszú időt exponál, mintha kongói szénbányászokat fotóz­na a tárnában, rövidzárlat ide­jén. Az úticél elérésekor kiderült, hogy a turista betegesen imád­ja önmagát, ami kitűnik ab­ból, hogy végleg felhagy az ön­célú fotózással és ezentúl ki­zárólag ő áll a lencse elé tel­jes életnagyságban. Ez úgy tör­ténik, hogy nagyobb falkákba verődve ellepik a város műem­lékeit és nevezetesebb helyeit. Különös előszeretettel rajza­nak szobrok, emlékművek és hajók környékén. Ilyenkor a turista feltornázza magát Szkander bég nyakába, a többi turista pedig kéjesen hörögve kattogtatja masináját. Utána szerepcsere. Ha Szkander bég nincs kéznél, megteszi az 1264-es háború Névtelen Ka­tonájának emlékműve, vagy a XVIII. századból fennmaradt elöltöltős rézágyú is, de ezek tetejére már jóval kevesebb lelkesedéssel másznak fel. Szívesen készítenek még fel­vételeket egymásról a tenger­parton, amint kevélyen dom­borítanak a fövenyen, miként Neptun tette azt ráérő óráiban. Érdeklődését azonban legin­kább a nemzeti ereklyék csi- gázzák fel, amelyeknek tetejé­ről integetve bármikor hitelt érdemlően tudja igazolni, hogy ö járt ott és ott, azon a helyen, városban, országban, stb. Mert a turista nem a helyet kívánja megörökíteni, hanem önmagát azon a helyen, ami nagy kü­lönbség. Miután a filmtekercsek elfogy­tak — ez rendszerint már a második napon bekövetkezik — a turista levelet ír az ottho­niaknak. A levélírás komoly dolog és kötelező. Aki nem ír levelet, az nem turista, hanem pancser. írni kizárólag képes levlapot lehet, melyről az is láthatja, aki olvasni nem tud, hogy Párizsból, Rómából, Moszkvából, vagy Várnából ér­kezett, tehát arról a helyről, ahol a turista éppen tartózko­dik. Kinek ír levlapot a turista? A turista mindenkinek ír lev­lapot, akit személyesen ismer. Ebből a célból áttekinthető név és címlistát készít az ismerő­sökről, és nagyon boldogtalan­nak érezni magát, ha bárkiről, akivel köszönőviszonyban van, utólag kiderülne, hogy kima­radt a névsorból. Nem ritka eset, hogy vadidegen emberek üdvözlőlapot kapnak az Égei- tengerről. A feladó nyilván ar­ra számít, hogy a címzett ta­nácstalanságában valamely lapszerkesztőséghez fordul, ahol leközlik a levelet, vasta­gon szedve a feladó nevét és tartózkodási helyét. Persze nem szabad arra gondolni, hogy ezek a levlapok valami magvas mondanivalót hordoznak a hátsó felükön. Erről szó sincs. Leginkább ígv hangzik: „Üdvözletemet küldöm Nápolybái, ahol mos­tan üdülök. Nagyon jól érzem magam itt Nápolyban, ahol három napig leszek, mert utá­na tovább utazom Nápolybái. Majd otthon elmesélem nápo­lyi élményeimet. Addig is ölel szerető Korcsog Jánosod, Ná­polybái”. Az ilyen üdvözlőlap­ból két dolog derül ki kétség- bevonhatatlanul: az, hogy, az illető pillanatnyilag Nápoly­ban tartózkodik, viszont soha, semilyen körülmények között nem fog hosszabb időt tölteni a Nyelvtudományi Intézetben. Levélírás után következik az utazás legidegőrlőbb szakasza — a vásárlás! A kezdő turista (túristicus laicus) fölényesen mosolyog egész úton odafelé, mondván, hogy ő pihenni, szó­rakozni, világot látni jött, nem pedig bevásárló körútra. Még nem tudja a szerencsétlen, hogy a szörnyű kór minden túristát megfertőz, s amint felcsillan a napfényben az első kirakatüveg, menthe­tetlenül magával ragadja őt is a gyilkos vásárlási láz. Elő­ször csak közönyösen nézegeti az árcédulákat és pénzügyi műveleteket végez. Átszámítja a forintot lírára, schillingre, rubelre, koronára, márkára, frankra, stb. és összehasonlí­tást tesz. Ekkor már nem tud tárgyilagos lenni, mert lenyű­gözi a látvány: bizonyos cik­kek olcsóbbak, mások drágáb­bak, mint itthon! Izmosodó szocialista szemlélete egyetlen szempillantás alatt kapitalista i számítássá változik és ha le-\ hetne, mindent megvenne, ami< nálunk drágább, kint olcsóbb, s j megfordítva, mindent eladna, i ami stb... j Kezét szabályosan mellhez < szorítja és őrült iramban robog j az úttesten, egyik üzletből a < másikig, vajha találna még< előnyösebb feltételek melletti vásárolható árucikkeket. Dön- ( terű úgyszólván lehetetlen, j mert nem tudhatja bizonyosan, < mikor köt egy látszólag elő-1 nyös üzletet, amiről fél órai múlva esetleg kiderül, hogyi szörnyű baklövés volt. Rémké-\ pék üldözik, étvágytalanná ! válik, s általában kimondha- { tatlanul szenved, mivel valu-< tája kevés, kurrens cikkekről \ pedig nem gondoskodott ott-! hon, melyek birtokában fel- j eleveníthetné a cserekereske- < delem édes-bús emlékeit. Tanácstalansága odáig fajul,! hogy hazautazás előtt fél órá-\ val még egyetlen fillért sem * költött, nehogy ráfizessen. Már J mozog a vonat, mikor loholva! megérkezik a pályaudvarra j egy halom bóvlival, amit az * utazóközönség sarcolására ki- J rendelt bazárokból vásárolt! össze sebtében. A városból, or- * szágból jóformán semmit nemi látott, nem pihent, nem szóra-! kozott, mert mindig mással 4 volt elfoglalva, de azért otthon* s a hivatalban váltig hangoz-* tatja: ilyen jól még soha nem♦ érezte magát. Mert hiába. ícüZ-J föld az mégiscsak külföld! ♦ Hát így utazunk mi, magya-t rok, a nagyvilágban. Mert♦ utazni már utazhatunk, s egy- ) szer talán eljön majd az az idő, ♦ amikor pihenni és szórakozni« is megtanulunk. ♦ Ivanics István * igazgató — látva nehéz mun­kájukat — ekekapákat küldött nekik a szomszédos erdészet­től. Sajnos, a szövetkezet ve­zetősége keveset törődik velük és talán nem is veszi komo­lyan őket. Ezt azzal is bizonyí­tották, hogy az erdészet által küldött ekekapák napokon ke­resztül nem kerültek ki a ker­tészetbe, nem segítették a lá­nyok munkáját. Pedig segítség nélkül, gépi erő nélkül — ha a lelkűket kiteszik is — keve­sek a tíz holdon. Mire beka­pálják a vetemények végét, az- elejét újra felveri a gyom. A szövetkezet, sajnos-, a já­rás leggyengébbjei közé tarto­zik. Amikor a bajokról ér­deklődöm, így válaszolnak: — Kevés a munkaerő, nincs egyetlen- fiatal sem a tsz-ben. — Igaz, a szövetkezetben nincs. De van itt „hat lány”, hat élni, boldogulni akaró fia­tal, tele lelkesedéssel, ök jö­vőre szívesein lennének szövet­kezeti tagok is, ha most törőd­nének velük, ha segítenék őket. De ilyen pártfogás mel­lett bajos lesz számítani rá­juk. Illés Ilona, Liktor Margit, Sípos Ilona, Csizmazia Margit, Kovács Piroska továbbra is a járási tanácsitól várnak párt­fogást. A járástól, akiktől ed­dig is támogatást kaptak, meg az erdőigazgatótól, aki patro­nálja a szövetkezetét. Várják az ekekapákat, a kis öntöző­motort, a csöveket, amelyeket az erdőigazgaitó kilátásba he­lyezett.----- 1 ......■■■. és bíznak ebben 1VA RJÁK I a segítségben, mert ők hatan meg akarják mutatni a világnak, hogy a bükkszentmártoni határban is lehet paprikát, paradicsomot, káposztát termelni. A hat KISZ-fiatal most példát akar mutatni a termelőszövetkezet­nek, a felnőtteknek: — Nézzétek meg! Ezt csi­náltuk mi, hatan. Öklömnyi paprikákat, gyerekfej nagysá­gú káposztákat termelünk ott, ahol évekkel ezelőtt még sós meg nád volt, ahol silány és hitvány maradit a krumpli, igaz, sok segítséget eddig nem kaptak a szövetkezettől, de tettükre így is büszke lehet az egész falu ... Szalay István Szokatlan kártérítési per Londonban nemrég a szé leszedte egy idősebb hölgy irága kalapját. Egy férfi szemtanúja volt a sajnálatos aseménynek. A kalap után ramodott, de segélyakciója tözben elcsúszott, a kalapra ssett, s teljesen összenyomta. A férfi segítőkészségét nem néltányoló hölgy azonnal kár- érítési pert indított ellene. A aíróság elismerte a férfi jó- ikaratát, mégis kártérítésre tételezte. A bíró azzal indokolta íté- etét, nincs semmiféle jogi tény szer a szél által elsodort degen kalapok felszedésére. Sgyébként is a kalap tulajdo- íosnője egyáltalán nem kérte :rre, tehát meg kell fizetnie r Irága fejted a paprikát, paradicsomot és a keit gazdái bizakodással néz­nek a nyár elé. hatan I vannak mind­HA1AJNI I össze. Hat lány, egyikük sem több tizenhat évesnél. Kiszesek valamennyi­en, ők vállalták ed a tsz-től szerződés szerint a tízholdas kertészetet. Amit termelnek, annak negyven százaléka az övék. Először munkaegységre akarták a tagokkal dolgoztatni a kertet, de a huzavona, a ma­radi gondolkodás ezúttal is felülkerekedett. — Nincs munkaerő! — mondták a vezetők. — Nem éri meg! — véleked­tek mások. És ekkor jelentke­zett a hat kiszes, Illés Ilona vezetésével. — Elvállaljuk! Mi nem va­gyunk tszi-tagok, de elvállal­juk. Negvven százaléka a mi­enk, hatvan, a szövetkezeté. Es ott hagyták az állami gazda­ságot, az erdészetet, korábbi munkahelyüket és elkezdtek kertészkedni Bükkszentmár- tonban. Vezető, kertész szak­ember nélkül, de hallatlan lelkesedéssel. A naplókban találkoztam velük. Hatan', segítség nélkül kapálták a gazosodó paprikát. Délidő volt, de kapáltak és ha kell, vödörben hordják a vizet a tíz holdra a patakból. Öntözőberendezés? Az nincs. Szakember? Az sincs, de van fiatalos lelkesedés, akarat és virtus: — Azért is megmutatjuk! A hat fiatal lány munkájára már felfigyelt a járás. A ta­nács szakembere most már ki­jár hozzájuk és segít. Az erdő--------------------- a dombokhoz A HÁZAK támaszkodnak. Odafenn csak ujjnyi a termő­föld, elhordta a szél, a völ­gyekbe mosta az eső. A föld sárga színű tapadós agyag, amely ha megázik sár, ha ki­szikkad megcserepesedik és olyan mint a gránit. A dom­bok oldalán krumplit, kukori­cát, gabonát termelnek, de az ormokon a föld mélyéről már kikahdikálnak a kövek. Itt már elcsenevészesedik minden és csupán néhány szál fű ma­rad meg mutatónak. Ilyen a bükkszentmártoni határ. Az ember azonban min­dig többet akar és sohasem elégszik meg azzal, amennyit kiszabott rá a természet. A szövetkezet! vezetősége itt is elhatározta, hogy lent a falu alatti völgyben, a patak men­tén tízhol'das kertészetet csi­nál. — Mit akartok? Kertésze­tet? — nevettek többen1, ami­kor először hasította a traktor a víz melletti sárga agyagot. A hír hallatára az öregek rosszat sejtettek és istenkísér­tésnek tartatták a vállalko­zást. — Kertészet Bükfcszentmár- tonban? — kérdezték. — Ott, ahol a hegytetőn csenevész marad a kukorica és hat-hét mázsánál nem ad többet a bú­za sem? A kertészet azonban meg­született. Palántákat szerezték és beültették a sárga agyagot. Azóta hetek, hónapok teltek el, néhányszor bő eső áztatta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom