Heves Megyei Népújság, 1963. június (14. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-23 / 145. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADASABAN1 A z autóbuszok még elindulnak, mint n Thalia modern, de korántsem mindig kényelmes szekerei, a falusi kultúrházak még megtelnek, hogy a felcsengő szavaknak, gondolatoknak befogadói legyenek, — de lényegében befejeződött az egri Gárdonyi Géza Színház 1962—63-as színházi évada. A színművészet és a színművészek iránti tisztelet, a színház, mint az emberi tudatformálás talán legősibb pódiuma, a világszerte folyó színházművészeti viták nemcsak illendővé, de szinte kötelességgé teszik, hogy a legördülő függöny után summáztassék az esztendő. Kérdések merülnek fel, amelyek választ várnak; kérdések, amelyek helyben, de országosan is az izzó viták központját alkotják; kérdések, amelyekre, bármilyen legyen is a válasz, szülőanyjuknak azt a szándékot nevezhetik, amely a színjátszás új, modern, harcosan politizáló, magas művészi igényű útjait keresik. Miközben a serpenyőbe doba- tik a Gárdonyi Géza Színház egy esztendeje, óhatatlan, hogy ezekre a kérdésekre mi magunk is ne keresnénk, s ne próbálnánk megtalálni a választ; óhatatlan, hogy éppen e válaszkeresés tükrében mérjük meg: mit adott a színház a modern, a kialakuló szocialista színjátszásnak. Az évad végén MÉRLEG ÉS HOZZÁSZÓLÁS EGY VITÁHOZ M< Azok a politikai, s bizonyos mértékig alkotóműhelybeli hibás tendenciák, amelyek fellelhetők voltak elsősorban A föld gömbölyű s egy bizonyos mértékig a Don Carlos értelmezésében, rendezői koncepciójában, az előadás megkomponálásában, még „csak” egy előadáson belül mint rész jelentkeztek. A Hamletnek nincs igaza, vagy a Karácsonyi vőlegény, tehát a népi demokratikus, illetőleg a magyar dráma bemutatójában már súlyosabb és nyíltabb formában. Nem másról, mint arról van itt szó, hogy egyszerűen az alapvető elvet, színházpolitikánk sarkalatos pontját feledte el a színház: a legjobb rendezést, a legjobb színészeket a mai életről szóló drámák mai szerzőinek! S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ; FARKAS ANDRÁS: bárki is összehasonlítást akarna tenni Schiller és Gáspár Margit között — ezért gondolom, Gáspár Margit sem sértődik meg! — mint sokkal inkább arról, hogy már eleve lemond a színház az új darabok sikerének lehetőségéről. Nos: ha úgy sincs siker, minek akkor az erőfeszítés. Pedig helyesbíteni kell, a színházhoz legalábbis három dolog szükségeltetik és a harmadik: a szerző. De vajon elképzelhető-e szocialista színjátszás a klasszikusoknak, a haladó polgári íróknak kijáró tisztelet mellett a mi társadalmunk talajából nőtt, a mi társadalmunk kérdéseire választ kereső drámaírók nélkül? Aligha. És vajon elképzelhető-e, hogy a magyar szerzők, vagy a népi demokráciák mai szerzői számára lelkesítést, konstruktív segítMOLNÁR JENŐ: Régen volt már ... Nőnek tőle az emberekj f i a titkok titka? Miért televíziós szerző az antik Szophoklész? Miért bírja el, hogy „aktualizáltassék” Arisztopha- nész? Hogyan lehet, hogy immáron évszázadok óta játszák Moliére-t és Shakespeare-t? Az orvostudomány, lám, kutatja a hosszú élet titkát, s ők, műveikben örökké élnek..: Merész gondolat: vajon Shakespeare-nak ártott volna-e a televízió konkurrenciája? És egyáltalán: valóban válságban lenne általában, vagy éppen közelebbről, hazánkban a színház, a színművészet, igazuk van-e azoknak, akik requiemet zümmögnek egy olyan nem létező sír felett, amelyben még ráadásul tetem sem temettetett? ★ A statisztika, ha untat, gondolkodtat is. Az egri Gárdonyi Géza Színház, amely alkalmi helyiségben, az elmúlt években bizonyos belső problémákkal küszködve mégis merészen, nagy terveket akarva megvalósítani, 150 ezer néző előtt vizsgázott terveit, művészi igényét illetően estéről estére. Igaz, volt ennél már nagyobb nézőszám is, s bevételi tervben sikeresebb esztendő is. De, ha egy vidéki kis színház, helyiséggondokkal és belső ellentétekkel küszködve, 13 bemutatót — és nem is akármilyen bemutatót — tart félezer előadás keretében 150 ezer néző előtt, akkor hol itt a téfoietés? Sőt: hol itt Thalia súlyos anamnézise? Nem igaz, hogy a televízió konkurrenciája a színháznak. Ezerszer elmondták, el kell mondani ezeregyedszer is: az alakítás primér- ségének nagyszerű érzését, s ennek az érzésnek katarzissá fokozódó közösségét csak a színházban lehet megkapni. A legjobb színházi közvetítés is szegényebb élményekben, mint egy gyengébb, majdhogynem leggyengébb színházi produkció. Még a bukást is fejobb’* a helyszínen tanulmányozni.:. A Koldusoperát Budapest és egy nappal a televízió győri közvetítése után mutatták be Egerben — mindvégig telt házakkal. Igaz, hogy ez az „opera” kitűnő rendezői vezénylettel, jó „szólistákkal” és „karral” adott finálét a színházi évad számára. ★ Calacrou, Csehov, Schiller, Brecht — bár- mely fővárosi színháznak is becsületére váló, meghökkentő vállalkozás egy évadban. Emellett két nagyoperett, s több kisebb prózai mű —erről a tényről már egymagában is elismeréssel kell szólni. S ha, elsősorban az évad négy fő „tartóoszlopát” tekintjük, amelyben realizálódtak a színház esztétikai, politikai, színjátszásbeli törekvései, akkor sem kell fukarkodni a dicsérettel, elsősorban természetesen az előadásokat tekintve. Szenzitív játékmodor, lényegre törő leegyszerűsítés, az alapvető rendezői mondanivalóra való törekvés dinamikus megoldása, harmonikus színpadképek, világos szándék: a mához szólni, a máról beszélve .:. íme, így lehetne sűríteni a színház legfontosabb bemutatóinak erényét és ezeknek, ha nem is mindig közönség előtt, de előadásbeli sikerét. Mert bármennyire ellentmondásnak tűnik: azonnali közönségsiker még nem jelenti mindig, hogy valóban sikeres volt az előadás és megfordítva, — még akkor is, ha tudomásul kell venni, hogy a színházhoz legalábbis két dolog kelletik: néző és a színház..» Ezekre gondolva, nyugodt szívvel lehet kijelenteni, hogy nehéz körülmények között Is adott az egyetemes színházművészethez obulust, a vitához meggyőző pozitív érvet az Idei színházi évad. De rögtön hozzá kell tenni, hogy adott negatív érveket is, s volt olyan bemutató, amelynek értéke aligha gyarapítja ■'& színművészeti világ templomának kincses(25 éves érettségi találkozóra) ! Régen volt már, hogy innen messzementünk, [Sikerre, tettre éhesen, [Ezer remény harangja szólalt bennünk, [Nem vált valóra fele sem. [Azt mondtuk akkor: Vár a színes élet, ÍS az munka lett és szerelem, > Erény, bukás, kínok, nagy szenvedélyek, [És hátrálás és győzelem. # [Hányattunk harcra, százados viharra, ; Elestünk köznapi kövön, ‘Hősök lettünk akarva, nem akarva, ; Olykor gazdánk lett új öröm, ; Emlékeinkben iskolapadoknak [ Mosódó körvonalai, ; Kedves tanári arcok rajzolódtak ; Buzdítani, szólítani. [Mi minden történt általunk, mibennünk? [Évek során évezredek I Nyomását kellett vállainkra vennünk, IS az törte a gerinceket. ! Akiben bíztunk félig, az erős lett, [Akit csodáltunk, elszaladt, IS bár messzi hírek hirdetik erősnek, ! Hűsége fúvó szél maradt. ‘Mi minden történt tettekben, szavakban? ;A forrongás és izgalom ‘Hányszor kereste lelkünk? Szólalatlan vallatást most nem hagyom. ■Emberségből vizsgázhattunk naponta. ; S ha volt is jeles felelet, [Gondolhatunk barátra és rokonra [Lemorzsolt éveink megett? [Mi volt huszonöt év? A végtelennek [Feltépte vas-határait >A bonyolult atom. s szárnyalni enged: 'Repülünk roppant távlatig. [ Álmodni sem tudtunk olyan merészen, I Ahogyan tért hódít az ész: ! A szellem és erő bátor frigyében I Jövőnk újabb csodákra készt. >Ma már huszonöt év ezüst ködéből ; Távolodó fényben lebeg ;Az ifjúság. Akárki keltené föl, ; Nem nyerne itt már életet, [ De a sok emlék, a beért barátság, [ Az egymást hívó hű szemek ; Egy percre visszalopják szép varázsát [Nyolc év tűnő meséinek. sAz ősi épületben összejöttünk l Öreg fiúk, jó cimborák. [jókedv, vidámság szárnyaljon közöttünk, í Feledjük el az út porát! > Legyen e nyári, kellemes vasárnap »Egerben szívünk ünnepe, < Testvéri szó a vígabb ifjúságnak, > Hogy munkánkat továbbvigye! [FORGÁCS KÁROLY: Qíaftúk elniá idi a Régen a nap csöndben elfolyt, mint lassú víz, kitárt partok között, ha jött az est: asztmásán köhögött, s éjfélkor már állt fölötte a mennybolt; most ívelt vasabroncsok fogják dongáit össze, hogy ami belül fortyog, a földet el ne öntse; éjféltöl estig zeng, zúg a perc, míg perc után fut, de éjfélre a dongák kemény rendjét felbontják a sűrű feszültségek: a nap robbanva hal meg, mint-akna» ha falnak megy» S^hajt^--'t£rzbenHibredt Nézd csak a bokrot, a fát: minden kihúzza magát! Dohos, nagy sötét házak lábujjhegyre felállnak. Nyújtózkodik a híd is, és alatta a víz is. Ni-ni: az ég üdébb lett, tágasabb, tisztább, kékebb. És mintha ki sem fogyna: kristályos fény buzog ma, nem az a megszokott, más: üdítő, tiszta forrás. Nem zsugori: a kincse besurran minden szívbe s egyszerre — lehet, nem lehet: nőnek tőle az emberek! KATONA JUDIT: Néss utánam Hullnak az álmok. Nézz utánam. Füstölve égnek, mint a gondok. Nem is volt eskünk hű, kimondott. Nem is szerettünk. Nincs is hűség. Asszony többé, ki szeret, s úgy megy az életedbe, nem köszönt be; mielőtt arcom messze szökne, hullok egy nyárral. Nézz utánam. POLNER ZOLTÁN: Rapszódia a hazáról Ünneplő ruhás Tiborcok! Nem az a pár évtized történelem a haza amit rongyossá hordtok» Nem a vállatokra vett földek a szélben, sem a befelé sújtó láz nem érdem ha csak önzéssel köt meg. A tanyák még félig homályban merengnek. összekiáltja belőlük a csendet a hangos idő bátran. Itt ahol kezdettől egyformák voltak a nyomor jegyei egymáshoz, mostoha arcotokon itt most láng hódit és örömötök átsüt a tájon. Falvainknak többé nem kell hogy fájjon korhadt kerítésük régi gyásza, a szíwerésnyi rettenet. Közös sorsainkból formálj nemzetet teremtő munka s vésd ki szép, százados szándékainkat. Add meg a magvetők bőséges hitét holnapra, amely jövőt ringat; S mi az emberi, tiszta égbolt ajkára elhozzuk az új napot, mit a gyárak hősége kovácsolt. séget jelent, ha alkotásaikat úgy „kenik” fel a színpadra, mint giccsfestő az olajat, a vászonnak titulált foszló lepedőre? Aligha..» S itt ismét „aligha” történt előrelépés az elmúlt évekhez képest. Amíg Salacroun vitáztunk, addig még lehetett így, vagy úgy magyarázni a dráma politikai értelmezésének, rendezői tendenciájának irányát, kritikai megítélését. De az új művek igényes színre hozásával szembeni tartózkodás már arra utal, hogy ami itt tetőzött, az ott eredt. ★ A számvetés más vonatkozásban is le- hét számonkérés: az elhatározást nem követő tett számonkérése. Mert igaz, hogy kitűnő előadások, emlékezetes alakítások fémjelezték az elmúlt évadot. Igaz, hogy Szabó Ottó Savanarolája, Fonyó István körorvosa, Bicskey István Don Carlosa, vagy éppen Orsavszky Éva szinte Schiller álmodta királynője emlék marad, mint ahogy emlék a méltatlanul és érthetetlenül keveset látott Kovács Mária anya alakítása a Hamletnek nincs igaza című drámában. Lehoczky Éva Lili bárónője, Fontos Magda Pompadour- beli alakítása... De ezekből a nagy alakításokból már lényegesen kevesebbet kapott a vidék, a színház „falusi politikája” nem követte nyomon az élet gyakorlatát... A nagy elhatározások mélyén nem mindig volt fellelhető a realitás... Nem sikerült, legalábbis a tervek arányához mérten nem sikerült az egységes és már évek óta várt sajátos, egyéni stílus kialakítása sem. A kísérletezés nagyszerű dolog, a törekvés elismerésre méltó, hogy sajátos, ha úgy tetszik, lokális jelleggel bírjon egy- egy színház alkotói műhelye. De vajon, hogyan lehetett volna feloldani azt az ellentmondást, hogy a sajátos játékstílusra való törekvést vendégrendezőkkel oldják meg? Sehogy! Talán kuriózum a maga nemében, hogy legyen olyan színház, ahol egyetlenegy rendező dolgozik! Ezzel a kuriózummal az egri Gárdonyi Géza Színház szolgált... ★ ' .í \ ]\T em lehet elképzelni modern színházat 1' avítt eszközökkel. Szophoklész, vagy Moliére örök maisága abban rejlik, hogy szinte napi politikát folytattak a színpadon. Igaz: zseniális művészettel. Nincs szánház általában, nincs színművészet sem úgynevezett örök emberi érzéseket déklamálva. A szerelem örök, de korhoz kötött, mindig van tragikus hős, és csetlő-botló komikus kisember. De ezek a hősök, szerelmesek, kisemberek nem általában szeretnek, csetlenek-botianak, hanem egy adott korban, minden lépésük, szavuk ezernyi gyökérrel gyökeredzik társadalmuk, koruk talajában. Éppen ez a titka, hogy örök hős III. Richárd, vagy Cid, örök figurája és szimbóluma sorsának Harpagon ... Júlia szerelmében a ma emberének nem a szerelem mélysége a megrendítő, hanem Júlia elszántsága és Rómeóval való egyenlősége ebben a szerelemben és küzdeni tudáséban. Harpagonban nem a zsugorit látjuk már, hanem korunk kispolgárának kaparó-tieperő- jét... Minden kor embere más talajt érez hősei lába alatt, ha azok valóban hősök, hús- vér emberek, és ha azok valóban „talajon” járnak. Semmit sem érünk általános emberi eszményekkel, de semmit sem érünk újságiból kivágott esemény-figurákkal. Valahol — ha ez kissé nyersen fogalmazott is — e kettő ötvözete adja aiz igazit: a mában kell keresni az örök emberit, s az örök emberiben felvillantani a mát, a holnapot... Amíg a néző ezt nem kapja meg, amíg hősed ott a színpadon össze-vissza fecsegnek bármilyen szép szavakkal: amíg hősei esetleg nagyon is mai szóhasználattal fejtegetik az egy napra szóló gondolatokat, anélkül, hogy az igazi emberség csodálatos mélységeit villantanák fel, — hát addig lehet l«>nkurrencia a televízió. A televízió? Sőt: az ablakon való utcára bámulás is... ★ íf icsit szintézise volt — éppen adottságai, 14 körülményei miatt kicsit — az egri Gárdonyi Géza Színház mindannak, ami most kétségkívül jellemzője egész színházi életünknek. De, ha nem vádolnak elfogultsággal, úgy érezzük, hogy ebben a szintézisben a pozitív vonósok azért mintha erősebben hangsúlyozódtak volna, elsősorban a művészi merészség, az előadásokbeli bátorság miatt. Viszontlátásra a talán még merészebb terveket, még lényegesen jobban, magasabb szinten megoldani akaró új színházi évad első gongütésénél. Gyúr kő Gém
