Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

1963. május J2vasárnap NÉPÚJSÁG s I. Furcsa gusztus kell hozzá, hogy valaki ilyen kemény tél után a tavaszt is átváltsa ha­vas világra. Mégis, 45-en to­porogtunk a hajnali derengés­ben, a túrát lebonyolító IBUSZ előtt. Kisded csoportunk in­kább kinézett egy járási tsz- spartakiádra induló melegítős társaságnak, mintsem 2000 mé­teres csúcsokat hódítók gyüle­kezetének. . A túrának pedig a havasok­ban kellett végződnie, így írta meg ezt a végzet és az IBUSZ programja, és erről az útvonal­ról senki emberfia nem térít­hette le a túra részvevőit. Be­szálltunk hát a hegymászó fel­szerelésünkbe, a farmotoros IKARUS-ba, amely a szöges bakancsot, a szakadékot át­ívelő mászókötelet, a hátizsá­kot és az élelmiszerraktárt egyesítette kékre mázolt testé­vel. Ügy átmentünk vele a Csehszlovák Szocialista Köz­társaság határán, hogy még a kezdő cigaretta- és szalámi­csempészeknek sem rebbent meg a szeme a vámőrök vizs­lató kereszttüzében. Az első nagy lendülettel Bratislava „magasságáig*5 ju­tottunk el, ahol táborozás előtt minden igaz turista kiürítette hálózsákjából a szomszéd or­szágbelieknek hozott barack- pálinkát és Fecske cigarettát és békésen pihenni tértünk volna, de nem lehetett attól a nemes felháborodástól, amely eltöltötte az IKARUS utasait, hallván, hogy útközben kerü­lőt kell tennünk a Csorba-tó miatt. Márpedig azt egyetlen vérbeli IBUSZ-utas sem veheti után hálaképpen néhányan narancshéjat vágtak önkéntes kísérőnk fejéhez, az autóbusz kormányát a Tátrának irá­nyozva, rövidesen megpillan­tottuk a havasokat. Sőt! Mivel IKARUS-unk szárnyai nem viaszból valának, de törékeny acélból, gyakorta meg-meg­tuk a hósapkás, jégcsapos há­zak utcáit, a tűző napfény azok emlékét idézte, akik e csodás tájon egykoron hasonló elragadtatással tekintettek fel a napfényes hófedte csúcsok­ra. Bajor Gizi e helyről írta lelkendező sorait: „Kint szél... lelkére, hogy ilyen apró po­csolya miatt elmulassza a vár­ható reprezentatív ebédet, s a kecsegtetőnek ígérkező pozso­nyi üzleteket. A havasokba igyekeztünk és a képzelet az anyagi érvényesülés csúcsait villantotta meg turistáink előtt a kapumélyedések jótékony sötétjében, ahol a dugáruk tü­neményes gyorsasággal koro­nára változtak. És ettől a perc­ízelítő a pozsonyi óváros hangulatából. álltunk a havas vidéken, amely sikerrel állta á tavaszi nap ostromát. S a szikrázó napsütésben, alig bírtunk fel- jebb-feljebb evickélni a vas­tag hófalba vágott keréknyo­mon, a vendég marasztaló, buszhasaljig érő, kásás hótö­megben. S úgy érzem, a napon megva­kulnék. Rém fekete vagyok ... Csupán egy kis helyen látszok fehérnek... a jegygyűrűm alatt. Ügy szeretnék itt veled lenni — írta vőlegényének. — A réten át... kergetném a napot.” Mintha a légzés rit­musát vetette volna papírra a híres színésznő. E tájon, ilyen kapkodva, szertelenül lélegzik, érez az ember. A hótól roska­dozó fenyők között, ahol csí­pős szelek riogatják a vándort, a havasok első parancsára meg kell állni, s a parancs így szók Csodáld e vidéket, e tá­jat! Kovács Endre (Folytatjuk.) Szimfonikus zenei estet rendeztek Hevesen Tegnap szimfonikus zenei estet rendeztek Hevesen, a községi művelődési házban. A község történetében ez volt az első eset, hogy ilyen műsorra is sor került a faluban. Az Egri Állami Zeneiskola KISZ- zenekara adott nagy sikerű műsort, amelyet ötszázan hall­gattak végig. A zsúfolásig megtelt terem­ben egymás után szólaltatták meg a klasszikus zeneszámo­kat és a hallgatóság lelkes, szűnni nem akaró tapssal ju­talmazott minden előadott ze­nedarabot. A műsor végén az­zal az érzéssel távoztak az emberek a teremből, hogy ér­demes volt eljönni, érdemes volt végighallgatni a műsort, és a jövőben is szeretnék, ha minél többször, minél gyak­rabban kerülne sor ilyen zenei esték rendezésére, mert nem­csak a városokban, hanem a falvakban is egyre gyarapszik azoknak a száma, akik kedve­lik, kívánják, szeretik a „ne­héz”, klasszikus zenét. — Hallatlan műveletlen emberek ezek a néme­tek .. , Sose gondoltam volna róluk, mindig azt hallottam, hogy nem­csak akkurátus, de mű­velt emberek is élnek ott . . . — Na és? — Na és . . . na és . . . Képzeld, kinn vagyok Németországban, kér­dem az egyik német hapsitói. ismeri-e Tichyt és mit gondolsz, mit mondott? — Fogalmam sincs . . . — Neki se volt . . . Nem ismerte Flórit se, Sziszit se, csak nézett rám mű­veletlenül, aztán elkezd­te valami pimf magyar csapat játékosait sorol­ni. Valami Tóth Árpit, Babits, már nem tudom, kettőt-e vagy egyet, az­tán meg Illyés vagy Il­lést említett, hogy azo­kat ismeri... Na, mit szólsz mindehhez, mi? Különben, nem tudod véletlenül, hogy kik ezek a játékosok, ,te mégis vidéken élsz? • — A Parnasszus válo­gatott tagjai . . . — Parnasszus . . . Par­nasszus — töprengett nem, még sohasem hal­lottam, de nem is izgat, végtére is, minden kis ürgét nem tarthatok szá­mon, nem igaz? (~ó) RIPORT cl ,/)liImp nett'ói” TAVALY rizsaratáskor jár­tam Kiskörén. Az egyik rizs­arató érett kalászt dörzsölt szét tenyerén és büszkén mu­tatta: — Nézze csak! Olyanok, mint a gyöngyszemek. Ilyen rizst csak a mi határunk te­rem. Akkor elnéztem a térdig iszapban gázoló, kérges tenye­rű embert, akinek napbarní­totta, cserzett tenyerében oly vakító fehéren csillantak meg a rizsszemek. Ez a kép jutott eszembe most is, amikor újra Kiskörén jártam, éppen rizs­vetéskor. Az irodában a „ve­zérkar” tárgyalt az új életről, a tervekről, a milliókról, ame­lyeket most még méhükben hordoznak a földek, a százhol­das táblák. — Három hónapja egyesül­tünk — mondja az elnök, majd a főagronómus és főkönyvelő mutatják a hétezer holdas gazdaság idei és távlati terveit. — Nálunk senki sem beszél már az egyesülésről. A jövőt, a holnapot forgatják fejükben —, szól a főagronómus és fel­áll az asztal mellől. Ceruzája gyorsan futja át a papírt: — AZ ÁLLAMI gazdaságok mintájára bevezettük az üzem­egységrendszert. Egy hétezer holdas gazdaságnál, ahol nyolc­száz tag dolgozik, csak így képzelhető el az élet. Megala­kultak a brigádok, a munka­csapatok, mindenki megtalálta a helyét. Mindenki tudja, hogy komoly terveket forgatunk fe­jünkben, amelyekre néhány esztendővel ezelőtt Kiskörén csak félve mert gondolni az ember; Magam elé képzelem óriási nagyításban a határt, amelyen mint hatalmas kígyó kanyarog végig a Tisza. A nagy folyó, amely pusztítani és áldást hozni is tud. — Ez a mi Nílusunk —, mondja találón valaki és a tervekből világosan kitűnik, hogy a kiskörei milliomosok további gazdagodásukat a nagy folyótól várják. A víztől, amelyből nemcsak halat fogni, de öntözni is lehet. — Jelenleg tizennégymillió a tiszta vagyon. Jóval megha­ladja a tizenkétmilliót az idei áruértékésítési terv is — végez egy gyors számítást a főköny­velő, majd az idei tervekről beszél. Érdekes? A tervekről beszél­ni nem tudnak a Tisza nélkül. A víz döntően szól bele a kis­körei emberek terveibe, ame­lyek máris nagyszerűek, mél­tók egy nagy gazdasághoz. Fi­gyelem és hallgatom a számo­kat: Száznegyven hold kertésze­tet, 150 hold rizst, 160 hold gyümölcsöst, közel háromszáz hold kukoricát, 280 hold cukor­répát öntöznek az idén, s ha a legelőket is beleszámítják, összesen mintegy kétezer hol­dat. A négy tsz idején csak öt­száz holdat öntöztek. És most ennyit. Másfél ezerrel többet. MIKÖZBEN hallgatom a számokat, egy másodpercre emlékezetembe villan a tavaszi kép. A megáradt Tisza, amely itt hömpölygött a falu alatt, a rétek, a szántóföldek fölött. Mennyien szidták akkor ezt a folyót? És most milyen sokan áldják: Áldása számokban ki­fejezve közel kétmilliót jelent a gazdaságnak, csupán ebben az évben. Ennyivel terem töb­bet az öntözött kukorica, a cu­korrépa, ennyivel hoznak töb­bet a rétek. Az agronómus kiegészíti gondolataimat és elmondja, hogy az idén holdanként 240 kiló műtrágyát kaptak a föl­dek és olyan munkát, amely után méltán lehet gazdag ter­mést várni. Később újra az öntözésre terelődik a szó, mint,. minden gazdagság forrásához. Űj szá­mot pillantok meg a tervben: 1964-ben 2600 hold öntözés. Gyors számítást teszek, figye­lem a grafikont: Tavalyelőtt 500, az idén 2000, egy év múl­va 2600 holdat varázsol dúsan termő kertté az- áldást hozó víz. A Tisza. És a gigantikus tervek mel­lett már csak szerénynek, de mégis szembetűnőnek mutat­koznak a kisebbek, amelyeket kiolvasok a főagronómus note­széből: a 180-as tehénállomány év végére 240-re fejlődik, a szarvasmarhák száma eléri a nyolcszázat. A jelenlegi har­mincöt erőgép helyett év Végé­re már negyven lesz. Az idén huszonkétezer csirkét nevel­nek, de jövőre harmincezrét... A TERVEKEN gondolkodom és csodálom a jelent. Bámu­lom az erőt, az embereket, akik rövid idő alatt boldog, gazdag életet teremtenek ma­guknak a kiskörei „Nílus-par- ton”. i. Szalay István KRÚDY GYULA: ELŐ HANG (az Asszonyságok díjá-hoz) boldogult terítékét. A toron már mindenki elmondta meg­jegyeznivalóit a halottról, a ja­víthatatlan felköszöntők az asztal alatt lapoznak Mély- acsai Pohárköszöntők című zsebkönyvében, a poharak ösz- szecsendülnek, az öreg embe­reknek örömükben (hogy nem őket vitte el a kaszás), kipiro­sodik az arcuk, egy boldog örökös már próbálgatja is a szekrények zárjait —, de mi nem örököltünk semmit, s így fájdalommentes szívvel men­tünk el azok közé a magáno­sok közé, akiknek még halott­juk sincs, legfeljebb saját ma­gukat fektetik minden este a koporsóba, hogy reggelre cso­dálkozva ébredjenek. A keresztelő (akárcsak a disznótor) ismét alkalmat ad néhány embernek, hogy a gyomrát elrontsa a sok jóval, temérdek ostobaságot össze­vissza fecsegjen a szülők és egyéb atyafiak udvarlására, a komák igyekeznek a legjobb oldalukról bemutatkozni, és a komaasszony úgy dajkálja ezen a napon gyermekét, mintha valóban szeretné. Nagyokat isznak és boros bajszukat a csecsemőhöz, annak ágyban fekvő anyjához, vagy a kiöl­tözködött komaasszonyhoz dör­gölik, de mi nem ragadjuk meg az alkalmat, hogy gyer­mekszülésre biztassuk a fiatal nőket, inkább elmegyünk azokhoz szomorkodni, akiknek nincs gyermekük. Tehát se nem víg, se nem szomorú ez a regény, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető alatt. Egy kis el­képzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amely­ben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az istenházában és mit cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. Mit gondol magában a kipomádézott vőlegény s mit mirtusza alatt a menyasszony. A táncos miért toporzékol, és a táncosnő miért hunyja le a szemét. Mit mondanak az öreg emberek, és mit gondolnak magukban a nők. Kis levonó- képecskék vannak itt egymás mellé sorakoztatva, melyek mást mutatnak elölről és mást, midőn ujjhegyünkkel ledör­zsöljük róluk a papírost. Lakodalomba és temetésre, halotti torra és bálba, keresz­telőre és a mogorva bíróság elé mindnyájan járunk. Tanulha­tunk tehát ebből a könyvből még magaviseletét is, valamint divatot és szokást. Hogyan él­jünk, hogy hosszú életűek le­gyünk ezen a földön. A húrok már kifeszítve pat­tognak, recseg a kürt, a cim­balom a plafonig ugrik, kezdő­dik a víg lakodalmas zene, amelyben mindenki megmu­tatja, hogyan kell táncolni, ho­gyan kell viselkedni, hogy az embereknek örökös kedvük le­gyen, a házassághoz. Harminc évvel ezelőtt halt meg a Szinbád-rc- gények — ahogy a kor- társai nevezték — gor­donka hangú szerzője, Krúdy Gyula. Lakodalomról, torról és ke­resztelőről zeng lantom, az életnek e hármas gyönyörűsé­géről (amely még a szerelem­nél is mulatságosabb), amely- lyel sohasem lehet jóllakni. A lakodalmi tánc piros arcú forgatagából elmegyünk és te­metőkocsira ülünk, hogy meg­látogassuk azokat, akik többé már nem táncolnak semmiféle lakodalomban; összefont kéz­zel és meguntan, kísértetle- pedő alá rejtett hosszú, pipa- szárléptekkel mennek el a tal­pig kivilágított ablakok alatt, és közömbös szájuk sohasem csúcsosodik füttyre, bármily vígan zeng a húr. Ók is, ez örök egykedvűek is, városban laknak, bár lakodalmi meghí­vót tévedésből sem küldenek nekik. Legfeljebb az új heti­lapból kapnak, mutatványszá­mot. De elhagyjuk idővel a tort is, ahol az élvemaradottaknak leginkább izük az étel és ital — mert megtakarítják a meg­<61 kezdve a bratislavai ko­ronázó temp­lom is «csak azért nem ke­rült az IKARUS csomagterébe, mert. elővigyá­zatosan beáll­ványozták az óvatos, magyar turista-ismerő pozsonyiak. A legelszán- tabbak ennek ellenére az óváros patinás Szépségű siká­torait keresték fel, s egy ma­gyar szakos ta­nár önkéntes, Önzetlen kalau­zolásával a ki­rályi vár négy büszke tornyá­val ismerked­tek, s áhítattal kattogtatták fényképező­gépeiket. Ha a méterek hem is, de az óváros hangu­lata, a pezsgő élet, amely ezt a negyedmilliós várost jellemzi, havasi magas­ságokba emelt bénnünket, Csak az zök­kentette ki a túra részvevőit a fennkölt han­gulatból, hogy közölték: azon­nal indulni kell, hogy a legköze­lebbi vacsorát — amelyet 120 kilométerrel cc' dez meg az IBUSZ— e! ' 1-nedvén kíhajtot- tu ' főtérről, s mi­Elértük mégis Ö-Tátrafüre- det. Sziklakertes, felhőcsodás, szanatóriumokkal és üdülők­kel ékes nehéz levegőjű táját a Magas Tátrának. S míg jár­Szeszélyes alakú házak, történelmi levegőt árasztó romok a vár alatti utcákon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom