Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-01 / 100. szám

Éljen május a munkásosztály nemzetközi harci seregszemléje ! A PARTON PIHENTÜNK az elnökkel. Szívtuk a barázdákból kiáramló földsza­got és nagyokat hallgattunk. A partoldalban már zöldülni kez­dett a csalán és egy korai lep­ke tántorogva repült a dél­utáni napsütésben. Egyszer messze, a traktorok nyomában, két ló után ballag­va, feltűnt egy ember. Ügy bukkant elő a messzeségből, mintha a földből nőtt volna ki, s valaki kontúrjait éppen most rajzolta volna a láthatár szé­lére. Egyetlen lovas fogat a traktorok után. — Mit vetnek? — Árpát — válaszolt az elnök és nem vette le többé tekinte­tét a közeledő emberről. A traktorok után hatalmas vetőgépek ölelték át a határt és tizölnyi szélességben került egyszerre a földbe a mag. — Így haladós — gondoltam és szemembe ötlött újra a lo­vak után baktató ember. Már tisztán láttam a lovakat, egy barnát, egy derest, aztán fel­tűnt mögöttük ő is. Egy kala­pos paraszt, olyan, mint a töb­bi száz meg ezer, negyvenöt körüli, csontos arcú. Amint a tábla végére ért, az elnök meg­szólította: — Jó munkád van-e, Bódi? Kalapot emelt, majd válasz helyett felmarkolt egy csomó porh anyós földet és a kézzel vető ember mozdulatával széj­jelszórta maga előtt. Tetszett a néma válasz, meg is kérdeztem: — Ki ez az ember? Az elnök úgy tett, mintha nem értené a szót, majd kis idő után mégis beszélni kez­dett: ★ a ÁROM ÉVVEL EZELŐTT mindannyian beléptünk « szövetkezetbe, csak egyetlen feniber nem, ez a Bódi. Megkü­g4z utö ls á tfi eíke ... tötte, megmakacsolta magát, szembefordult a faluval és ha valaki mégis előhozta neki a szövetkezetei, tatármódra rázta a fejét: — Nem én! Nem, soha! Az első időben itt-ott még tetszett is Bódi makacskodása, hogy van benne mersz egy falu ellen tenni, hogy megtart­hatja kocsiját, lovait és ő maga is büszke volt önmagára. Ami­kor értesítést vittek neki vala­milyen ügyben a tanácstól, így írta alá az átvételi könyvet: Balog Bódi maszek paraszt. Az idő azonban nem állt meg, szerveződött a falu, brigádok munkacsapatok alakultak, amelyekből Bódi kimaradt. A táblásítás után négy holdját kimértük a szövetkezet mel­lett és ott dolgozgatott egyedül. Ettől kezdve különváltak a falu és Bódi útjai. Nem voltak közös gondok, közös örömök, még a kezdeti civódásokból is kimaradt és magányosan dol­gozott napestig. Az első esz­tendőben valami néma dac te­lepedett a lelkére és úgy tűnt, mintha haragot tartana min­denkivel, aki csak körülötte él. Akkoriban a vezetőségből né- i inyan engem biztattak: — Szólj neki! Mégiscsak te vagy az elnök! Én azonban hallgattam, de hallgatott a falu is. Szinte el is felejtettük sok gondunk között, hogy ő is él a világon. Ahogy az elnök beszélt, ész­revettem, hogy egy magános méhecske röppent kezére. El­hallgatott, hagyta végigsétálni tenyerén, aztán amikor el­szállt, tovább folytatta: A tavalyelőtti aszályos év azután végképpen kinyitotta Bódi szemét Gürcölt, küszkö­dött a lovakkal a csontkemény földben, de mint a papírt haj­lította el a talaj az ekét A szomjas földben fél ölnyi repe­dések húzódtak és nyár dere kán Bódi egyik lova a baráz­dában maradt A falu megint felfigyelt rá és mindenki tud­ta, hogy a ló elvesztése Bódi- nak szörnyű csapást jelent. De azt is tudta a falu, hogy nem mi rajtunk van a sor. (VERÜNK EKKOR MAR két saját traktorunk dolgozott, meg a lánctalpas a gépállomásról. Az állatok szé­pen fejlődtek és az első év vé­gén harmincon felül osztot­tunk. Az aszály minket is vissza­vetett, de gépekkel, nagyobb erővel mégis úrrá lettünk a bajon. Tavaly megint csak ismétlő­dött a korábbi szárazság. Hete­kig nem láttak esőt a földek és csak a mi hetven holdunkat öntözte a Tama. A csőkutak áldást hoztak és jövedelmünk meghaladta a másfél milliót. Cséplég után, amikor szánta­ni kellett a kiaszott határt, pirkadat előtt kopogtak az ab­lakomon. Bódi jött el és azt mondta: — Segítek nektek, ha akar­játok. A lovammal együtt. — Szólj a brigádvezetőnek — mondtam, és megkérdeztem: napszámban akarod? — Szántani kellene. Trak­torral — válaszolt és furcsa fény csillant a szemében. Másnap Bódi lovat kapott a magáé mellé és attól kezdve mindennap pontosan jelentke­zett. Amikor a gépek végeztek a szomszédos táblában, az egyik traktort átküldtem, szántsa fel a Bódi földjeit is. — Hát akkor meglennénk, Bódi — mondtam neki, aho­gyan elkészült a szántás. — Nem tartozunk egymásnak semmivel. DODI NEM SZÓLT egyet­^ len szót sem és másnap reggel éppen úgy, mint addig, megjelent a szövetkezetben. Senki sem kérdezte miért, mi a szándéka. Csak jött ég jön az­óta is. Dolgozik ott, ahová irá­nyítja a brigádvezető, ősszel a földjét mi szántottuk, mi ve­tettük, ő meg itt él köztünk azóta is. — Most éppen boronái itt a gépek után. A szürke ló az övé, a másik a mienk. Tegnap már rég lement a nap, de ő még mindig fordulni akart — Este van mór, BócH — szó­lítottam meg, de makacsul rázta a fejét: — Ennek meg kell lennie. Hátha esőt kap az éjszaka — mondta és a Tisza felől tornyo­suló felhőkre mutatott — De miért nem írja alá a belépést, ha úgyis itt dolgozik — szaladt ki számon a szó. Az elnök végignyújtózott a frissen sarjadt gyepen és félém for­dult. — Majd eljön az ideje annak is. Aztán nem is a papír a lé­nyeg. Az esze, a szíve úgyis itt van már, meg a papírért me- gintcsak magának kellene jön­nie. Ez sem megy olyan köny- nyen, mert tudja, kemény, nyakas ember ez a mi Bódink, de az ilyen fajtából születnek a legjobb szövetkezeti gazdák. Olyanok, mint az élő fa, nehe­zen vernek gyökeret, de ha már élnek az új földben, nem „tépi« ki őket semmilyen vihar^..^ Szatey-isfepan iS (Foto: Kiss Béla, Moszkva—Erfurt—Zakopáne—Sabla Külföldi élményeikről beszélnek a tsz-tagok Munkás híiköfííiapok — Prága gyönyörű! A régi városrész múlt századok tör­ténetét idézi... — Na és Moszkva? Világvá­ros! öt napig voltam ott, de még gépkocsival sem tudtam körbejárni. Hányszor és mennyi helyen hangzik el a fentiekhez ha­sonló párbeszéd, amikor két külföldet megjárt ismerős ta­lálkozik és egy csésze kávé nellett, önfeledten mesélgetik ményeiket, — nem lehet szá­non tartani. Igen! Mert vilá­got járni, megismer.' ’degen 'épek szolcásait, éleik rülmé- ■;eit mindig izgalmas, emlé- ■>zetes dolog. Szívesen emlék­ek rá az ember és szívesen mesél tapasztalatairól. Most négy olyan termelöszö- ■ .kezeti tag élményeit nyújt- / Jc át egy csokorban olvasó­knak a néhány száz közül, ■■k az elmúlt két év során lak külföldön. Jó munká- elismeréseképpen küldte et a tsz világot látni, bórá­nkkal ismerkedni, s ők ma szívesen emlékeznek vissza külföldön eltöltött minden ■ára és nagy-nagy szeretettel -ndolnak barátaikra. idős MAJOROS JÁNOS, Nagyréde: — Az elmúlt évben voltam a Szovjetunióban. Hatvanné­gyen mentünk ebből a terme­lőszövetkezetből, jó munkánk jutaimául, egy hétre. Repülő­géppel utaztunk. Két óra alatt már Moszkvában voltunk Nem akartuk elhinni, hogy azt a hosszú utat ilyen gyorsan meg lehet tenni. Moszkva nagy város. Az tűnt fel elsőnek, hogy villa­most sem lehet látni a város­bán. Kisült, hogy a forgalmat a Metro bonyolítja le, nagy se­bességgel. A Metro valameny- nyi állomása, egy-egy pompás remekmű. Ezt elhiheti nekem, hiszen csempe- és padlóburkoló a szakmám, került már ki ke­zem alól jó néhány remekmű Budapesten, de azok meg sem közelítik a Metro-állomások csempemunkáit Azt már nem is szakemberek készítették, hanem bűvészek, a szakma művészei. De jártunk a Lomonoszov Egyetemen, a Sportcsarnokban, a Mezőgazdasági Kiállításon, a Lenin Mauzóleumban, a Kremlben és még sok más he­lyen. Legfeltűnőbb az volt, hogy annyi gépkocsit láttunk Moszkvában, hogy hihetetlen. A Gorkij utcában laktunk, s egy perc alatt 360 gépkocsi haladt el ablakunk alatt. Tí­zen számoltuk, úgyhogy hite­les, amit mondok. Moszkva gyönyörű világ­város. Nem hittem, hogy megláthatom, de öreg fejjel sikerült. Amikor hazajöttünk és kiszálltunk Budapesten, olyan érzésem támadt, mint a pesti embernek, amikor vi­dékre megy. Vágyódik vissza a fővárosba. Én is vágyódom Moszkvába. Ha sikerül, még egyszer kimegyek ... PÓDER KÁROLY, Kerecsend: — 1961 októberében jártam az NDK-ban, pontosabban az Erfurti Virágkiállításon. Egy hetet töltöttem kint, s ez a hét életem legboldogabb, leg­szebb napjait őrzik. Soha nem felejtem el, kint dolgoz­tam a mezőn, amikor jöttéfc értem és azt kérdezték: el\ megyek-e külföldre? A költsé­geket a Termelőszövetkezeti önsegélyező Csoport fedezi. — Persze, hogy el! Csehszlovákián át utaz­tunk. Erfurtban már vártak bennünket. Kedvesen, szere­tettel fogadtak. Minden napra volt program. Elsőnek a virág- kiállítást tekintettük meg. A kiállítás csodálatos, gyönyörű szép volt. Az ember azt sem tudta, hová kapja a fejét. Ne­kem a bolgár pavilon tetszett legjobban, de szép volt a mi­énk. a magyaroké is. Később a várossal ismerked­tünk. Erfurt tiszta, szép vá­ros. De jártunk Drezdában is. Megnéztük a világhírű Zwin- gert, ezt a csodálatosan szép, felbecsülhetetlen értékű, régi képekkel teli múzeumot. Ezen­kívül hosszabban időztünk még Weimarban, ahol a Goe­the—Schiller mauzóleumot te­kintettük meg. Ebben a város­ban minden Goethe és Schiller emlékét őrzi. Csak annyit tudok monda­ni: nagyon szép volt, kár, hogy elmúlt, soha nem feledem eze­ket a napokat. Markovics Mártonná, Nagyréde : — Jutalomkiránduláson vol­tam tavaly, csehszlovák—len­gyel körúton. Egy éve, hogy elindultunk. Kassa volt utunk első állomása. Megnéztük a város nevezetességeit, majd Eperjesre utaztunk, ahol szép épületek vonták magukra a figyelmünket. Autóbusszal utaztunk, így sok-sok helyet bejártunk. Vol­tunk Sírokén, a Hálisten-csú- cson, a Szepesi várban, meg­néztük a lőcsei fehér asszony házát, a Lomnici-csúcsot. Ezen­kívül Krakkóban, Rozsnyóban és Zakopánében jártunk. Nem is tudom, melyiket említsem a sok közül. Mind emlékezetes valamiről, mindegyikhez fűző­dik egy-egy kedves emlék. Krakkóban 6—10 emeletes há­zak vannak, 100 ezer a lako­sok száma, s olyan vasfeldol­gozó üzemmel rendelkeznek, hogy 145 km-t tesz ki az üze­met behálózó vasúti sínpár hossza. Megfigyeltem, a csehszlová­kok, de a lengyelek is nagyon kedves emberek. Szeretettel fogadtak bennünket, szívesen töltötték velünk az időt, áldo­zatkészen mutogatták meg vá­rosaik nevezetességeit. Ha egy­szer annyi pénzem lesz, fér­jemmel együtt még egyszer bejárjuk ezt az utat, amely örök élmény, kedves emlék, szép utazás marad. Sz. KOVÁCS JÁNOS, Tiszanána: — Az elmúlt év augusztusá­ban öten utaztunk el Bulgáriá­ba. A sablai Kirov Termelőszö­vetkezet hívott meg bennünket < tapasztalatcserére. Budapest- < ről Szófiáig, Szófiától Várnáig repülőgéppel tettük meg az > utat, Várnából pedig autóval j mentünk a 80 km-re levő Sab- i lába. í Sabla a tengerpart közelé­ben fekszik. A tsz hét község határát egyesíti. Tíz napot töl­töttünk a szövetkezetben, s ez a 10 nap számomra kifogyha­tatlan élményeket, emlékeket ad. Amikor odaértünk, ponto­san felszabadulási ünnepüket ülték a sablaiak. Az ünnepsé­gen még a legöregebb tsz-ta­gok is részt vettek. Én mondom, Bulgáriában jó tsz-tagnak lenni. Olyan ön­tözőberendezésük van például a sablaiaknak, hogy három emeletes, és egy ember kezeli, irányítja működését. Csak be­szólnak telefonon, hogy me­lyik táblára kérik a vizet, s hamarosan ott a víz a legna­gyobb szárazság idején is. Amikor ott jártunk, térdig ért a lucernájuk, s olyan volt a kukoricájuk, hogy amikor kö­zéjük mentem, úgy viselked­tem, mint aki életében először lát kukoricát. Ott fogdostam a csöveket, tapogattam, s ar­ra gondoltam, hej, ha a mi tábláinkon is ilyenek teremné­nek ... De külön lehetne beszélni a tengerről is. Én életemben először akkor láttam tengert, pedig hát 68 éves vagyok. Megmondom őszintén: jobban féltem a tengeren, mint a le­vegőben. Egyszóval: megérte elmenni. Kedvesek voltak hozzánk és sok tapasztalatot gyűjtöttünk. A sablai tsz arra volt bizonyí­ték, hogy csakis a nagyüzemi gazdálkodásnak van jövője a mezőgazdasági termelésben. A sablaiak karácsonykor vi­szonozták a látogatást. Fazekas István

Next

/
Oldalképek
Tartalom