Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-11 / 84. szám
1963. április 11., csütörtök NÉPÚJSÁG Hatszáz munkaegység története tüzet okozott a mozdonyssihra es a cigarettavég Alig száradt el az avar, máris erdőtüzekről, avartüzek- ről érkeznek jelentések. A verpeléti erdőszélen az akácosban eldobott cigaretta lobban- totta lángra az avart, hétfőn a Nagyvisnyó és Dédes közötti erdőrészen pedig' a mozdonyból kipattant szikra okozott tüzet a bükkcserjék között Kedden Eger Délés-dűlői részén gyúladt ki az akácos, itt kétezer forint értékű kár keletkezett. Érdeklődéssel olvasom a Népszabadság vitáját arról, hogy lehet-e nálunk érvényesülni vagy sem. Érdeklődéssel és egyben értetlenül is: mit kell ezen vitatkozni. Nálunk, igenis, nem lehet érvényesülni! Magyar- ország az érvényesülhe- tetlenek országa, s aki mégis érvényesülhetett és csak egyedi érvényesülésével akarja betömni az érvény esülhetet- lenek száját. Itt vagyok én, — például. Magfizikus akarok lenni és idegsebész. Immáron több mint tíz esztendeje. Ügy akarok, ahogyan csak akarni lehet és tud valaki. És azt hiszik, kedves olvasóim, hogy lehetek? Nem. Soha. Én tudom.. Náliirik csak a kebelbeliek, a i kiválasztottak lehetnek magfizikusok és idegsebészek, magamfajta egyszerű dolgozók, akik egyetértenek a népfront- politikával, dzok soha. Hogy azt sem tudom, mi az a magfizika? Na és aztán? Mi köze ennek az érvényesüléshez? Vagy lehet, vagy nem, .. És nálunk nem lehet.. . Bezzeg Nyugaton ... Hogy ott se lehetnék magfizikus? De ott nem is volna pofám ehhez... (-6) Qmk éioá Akárki, akármit mond — nem is szégyenkezünk miatta — mi magyarok igen-igen szeretjük a jóféle ételeket, egyszóval szeretünk jól enni. Bárki külföldi nálunk jár láthatja, tapasztalhatja ezt — és persze azt is, ha nem vak, vagy rosszhiszemű — hogy van is miből jól élnünk. És a magyar konyhát illetően, hírünk szerte jár a virágban. Külföldi lapokból olvasom: újabb magyar éttermek nyílnak a nyugati országokban. Eddig öt európai főváros, két nagyváros — ahol ' magyar étterem van — lakói részesülhetnek a hamisítatlan magyar konyha ételremekeiből fakadó gyönyörökben. Most pedig az osztrák fővárosban, Bécsben nyílt magyar étterem W legyen „Budapest” néven. Burger- landban magyar csárda nyílik. Az 1963. évi innsbrucki téli olimpia ideje alatt magyar személyzettel és magyar ételekkel hatszáz személyes éttermet létesítenek. Hamburgban a virágkiállítás alatt a nyugatnémet érdekeltség kérésére — hat hónapig nyitva tartó magyar étterem működik. Az egyik Bécsben akkreditált nyugati tudósító mondta hazánkba látogatván, egy budapesti étteremben elfogyasztott ebéd után: „Uraim, Önök itt Budapesten megtanítják az embert enni!” — Nos, ezirányú pedagógiai tevékenységünk már *túljutott a határainkon. Csak étvágy legyen. (D. F.) TAVASZI FÉLTÉKENYSÉG eszembe és nem jut, pedig micsoda nagyszerű, megrázó erejű novella születhetett volna belőle. Hiába, így van az ember, aki arra képtelen, hogy egy vacak álmára visszaemlékezzék, amikor nagyszerű történetek jutnak eszébe, olyan történetek, amelyekhez fogható ébren, ha fejre állna, se jutna eszébe... Bicó, Bicó, te tönkreteszei engem! Miért mentél el,-miért jöttél vissza, kihez mentél, minek mentél, miért kellett elmenni és miért akarsz meghalni? Menni és visszajönni — ez itt a kérdés, meg a könnyek a szememen ébredésem után... Ülök az ágyon és egy nagyot káromkodom. Kell nekem a televízió esti meséjét hallgatnom? Es kell nekem pont meséről álmodni? Megnyugodva kászálódok ki az ágyból. Novella, se a legszebb, se a legcsúnyább, nos, hát az nincs... De legalább tudom, hogy esti mesét nem hallgathatok. Gyengéd szívű vagyok, álmomban megríkat, mint Luj- zikát, a szomszédék érző szívű kislányát. Bár az utolsó mondat, az, hogy: — Visszajöttem. Élni tudok mással, de halni nem... — ezért az egy szép mondat. Kellene belőle írni valamit... Gyurkó Gén ágyból, írhatom, hogy akik olvassák, azoknak ébren is végigfussa a meghatottság ezüst könnye arcukat... — El kell mennem. Értsd meg. Kell! Megvan. Almomban ezt a mondatot is leírtam. Tehát ez a Bicó, aki azért jött vissza, mert élni igen, de halni nem tud mással, csak azzal, akihez visszajött, valahol a megrázó erejű novella közepe táján elment, mert el kellett mennie. Döbbenetes. Nem? Valakinek, úgy egy novella közepén el kell mennie, hogy visszajöhessen a végén és otthagy öt gyereket, csakhogy elmondhassa azt az utolsó mondatot, ami annyira megríkatott álmomban. Itt valami nagy dolognak kellett történnie, hogy a legszebb novellában így szerepeljen egy Bicó nevezetű hős, aki lomha mozgású és mégis szertelen ember... Ülök az ágyon és gondolkodom tovább. Töröm a fejem, mi a fészkes fene történhetett ezzel a nagydarab novellahőssel, hogy így megsiratott, mint valami érzékeny szívű kamaszlányt? Nem jut az Ahá!: valami „b”-betűsnek hívták a novella hősét, mondjuk Bicó. Ez ritka név, ettől egyénisége van ennek a nagy darab, kicsit lomha mozgású, s mégis szertelen embernek, aki... Visszajött, mert élni tud mással, de halni nem. Tehát a név megvan, a figura is, meg az utolsó mondat. Most már csak egy kis vissza- következtetés, hogy miért mondhatta ez a Bicó, azt, amit mondott és miért kell neki a lassú mozgáshoz mégis szertelen embernek lennie. Mondjuk öt gyermek apja, aki öt gyermek testvére volt gyerekkorában. Így tehát nem is volt gyerekkora, mert mindig éheztek, semmi öröme nem volt, csak bánata. Az most nem érdekes, hogy milyen bánata volt, de sok volt gyerekkorában... Ülök az ágyon és gondolom tovább, kutatom álmaim legszebb novelláját. Most már megvan a név, a figura, az utolsó mondat, s megvan, honnan indult hősöm, élete hajnalán. Ha eszembe jut mindaz, ami a kettő között történt, akkor már pattanhatok is Iá az Ülök az ágyon. Ülök és gondolkodom. A szemem még köny- ben úszik a meghatottságtól, de hogy mitől hatódtam meg, azt csak sejtem, már és még nem tudom. Álmodtam. Egy novellát, a legszebb novellát, amelyet valaha írtam és még írni fogok, a legszebb történetet, amely valaha megtörtént és történni fog. Ennyit tudok most és még, hogy felébredtem és ülök az ágyon azon gondolkodva, mi volt ez a valóban meghatóan igaz és szép történet. Az utolsó mondat, a novella utolsó és megrázó erejű summázása egy emberi életnek, az így hangzott, erre már emlékszem: — Visszajöttem. Élni tudok mással, de halni nem... Még arra is emlékszem, hogy amikor álmomban elolvastam ezt az utolsó mondatot, akkor kezdtem el sírni, úgy összefacsa- rodott a szívem a szépségtől és a meghatottságtól. Most már csak az a kérdés, hogy ki jött vissza, miért és mi az oka, hogy mással élni tud, de halni nem, s végül kihez jött vissza kitől? Ennyi az egész: ennek kell eszembe jutni. Aztán már gyorsan írhatom is le a legszebb novellát. Miért, honnan, minek, kihez és kitől? A LEGSZEBB NOVELLA köszönheti, hogy nagy tűre- 1 lemmel, szakértelemmel vé- ' gezték el a lucernamag tisztítását, a dohány csomózását, s így nemcsak a kiesést tudták . pótolni, hanem még tiszta haszonra is szert tettek. A nyug- - díjasok jó munkájának is köszönhető, hogy tavaly a tervezett 30 forint helyett 35 forin- - tot tudtak fizetni munkaegy- , ségenként. Később a szövetkezet ez évi ! terveire terelődött a szó. Az öregek kíváncsian hallgatták a vezetőség tájékoztatását, s többször is közbeszóltak, hasznos tanácsot nyújtva. Leginkább a vetésekre és a gépesítésre voltak kíváncsiak. — Jó lesz, ha így csinálják tovább — hangzott el innét is, onnét is az öregek beleegyezése, majd ígéretet tettek arra, hogy ebben az évben is erejükhöz mérten támogatni fogják a közöst. A beszélgetést tovább folytatták az ebéd ideje alatt is. Valamennyien elismerően szóltak a tsz-vezetöség gondoskodásáról. Többen azt mondták: jobban gondoskodik rólunk a tsz- mint saját gyermekeink. AZ ÖREGEK találkozója a délutáni órákban ért véget.-f.i,-K- — — — — — — — — — — — — — — elmúlt évi gazdálkodását, idei terveit, meghallgatják az öregek tanácsait, panaszait, s igyekeznek mindezt hasznosítani. Az idős, szövetkezeti tagok figyelmesen hallgatták az elnökhelyettes meleg hangú szavait, és meghatottan mondtak köszönetét azért a segítségért, amelyben a tsz vezetősége részesítette őket ebben az évben. A 149 nyugdíjas tag közül negyvenen kaptak 200 forintot, I08-an pedig tüzelő rő- zsét. A tsz-vezetöség a háztáji területek kiosztásánál is előnyben részesíti nyugdíjas tagjait, mert a faluhoz legközelebb eső dűlőben jelölik ki részükre a területeket, hogy ne kelljen sokat gyalogolniok, míg földjükre kiérnek. KÉSŐBB a párttitkár a nyugdíjas tsz-tagok múlt évi munkájának hasznosságát, fontosságát hangoztatta. Elmondotta, hogy tavaly 1 millió 200 ezer forint fölött volt a kiesésük, s úgy látszott, hogy még a tervezett munkaegységet sem tudják kifizetni, ha ezt a kiesést valamiből nem pótolják. S ekkor a tsz-tagság összefogott, segítettek a nyugdíjasok is. Az öregek a ,.legkockázatosabb” helyekre vállalkoztak. Nekik IDŐS, hajlott hátú nénikék és férfiak igyekeztek tegnap délelőtt Tiszanánán, a községi pártház felé, ahol ezen a napon rendezték meg az idős, nyugdíjas termelőszövetkezeti tagok találkozóját. A vörös drapériával borított asztalnál a helybeli Lenin Tsz elnök- helyettese és párttitkárra üdvözölte a megjelent idős tsz-ta- gokat, számolt be később a nagy gazdaság múlt évi gazdálkodáséról és az idei tervekről, feladatokról. Arról beszélt a szövetkezet párttitkára, hogy a Lenin Tsz vezetősége és tagsága megbecsüli munkában mégöregedett tagjait, gondoskodik róluk, segíti, támogatja őket, nem hagyja magára egyetlenegy tagját sem.. Most is — mint minden évben — megrendezik az öregek napját, ahol az öregekkel is megismertetik a szövetkezet 3Cét aidé ára - taxira ra akarom költeni, hanem autót szeretnék rajta vásárolni. Utóvégre, az állam nem én vagyok, ellentétben a dicső emlékű XIV. Lajos francia királlyal. Mi lenne, ha az állam kabátján le-] vő zsebekkel is tö- > rődnénk ? Koto-] rásszon benne, aki] akar! Mert itt ki-c dobott pén zről s zó ] . sincs. Megfontol-] tan, higgadtan I költötték taxira. ] Azt a bizonyos1 108 000 forintot.! Magas ég! Meny- ] nyit költhetett el] az egész vállalat! erre a nemes cél-! ra, ha csupán egy részlegére ennyi! jutott? Miért nemj tudok én ilyen he-' lyen állást kapni?! Végül: olyan erő-! sek vagyunk már,! hogy a százezer1 forintos taxiszámlát észré sem vesz-! szűk? Mi a fenét] rágódom én még; mindig ezen? Hát nem nevetséges?] Az ÉM Heves me-] gyei Építőipari! Vállalatnál úgy] sem törődik ezzel ] senki. Különösen ai mélyépítő részleg-] nél. Ott egye meg ai csuda az egészet! ] Nem igaz? ] (g. mól-) alább két gépkocsivezető is kellene, még mindig a takarékossági mozgalom javára kell elkönyvelni a taxizást. így olcsóbb. Azon csodálkozom ezek után, hogy az említett vállalati részleg vezetője nem kapott dicséretet és pénzjutalmat körültekintő megfontoltságáért. Lám: mégiscsak kicsinyesek vagyunk. És köny- nyelműek! A jó kezdeményezést hagyjuk elsiklani érdeklődésünk fénysugara előtt, ahelyett, hogy követésre méltó tettként terjesztenénk el az összes állami vállalatok körében. Különösen engem sem érdekel az ügy, hiszen végre itt a régen várt tavasz. És ahelyett, hogy rongyos százezer forint sorsáról meditálnék, szívesebben adom át magam a simogató napsütésnek. Ehhez még taxi- költség sem kell. Újításom népgazdasági haszna tehát felmérhetetlen. Remélem, az újítási díj is arányban áll majd ezzel. De kérem, sürgősen fizessék ki, mert én nem taxiszeretem a nagyvonalúságot. Iszonyodom a kicsinyeskedéstől, a szűkmarkúságtól. De még engem is meghökkentett a következő adat: az egyik vállalat egyik részlege — csupán taxira — az elmúlt évben 108 000 forintot költött Ez már tiszteletreméltó cselekedet. , Igaz, ha jól meggondolom, ennek a taxiköltségnek a forintjaiból két autó is kitellett volna De csak a „masze^’L gondol- kcdiJTtgy** a mai világban. Mert... Nézzük csak! Ez a több hunt százezer forint mih- denekelőtt egy állami vállalat bevéts») tervének W-éítését segítet- •’óő. Egy másik ál fcáli vállalatét Ét a kooperáció sem utolsó dolog! Aztán: lényegében a pénz csak egy egészen rövid utat járt be. Egyik zsebből a másikba. És ez a zseb az állam kabátján található. Tehát — nem történt semmi. De ' ha azt nézem, hogy az ötletként felmerült két autóhoz leg| EGY EMBER ÄLL | ban. Nézi, lesi a gépet, amely ördögi ügyességgel palántálja a káposztát. Közelébb megy, figyeli az ügyes szerkezetet. — Csintalan István — mondja nevét, ahogy odaérkezem és megelégedéssel tekint szét az emberektől, gépektől nyüzsgő zaránki határon. S amíg tekintete a Tárná felé kalandozik, ahol néhány hete még árvíz hömpölygött, megfigyelem őt. Harmincöt-negyven körülinek látszik, arcát, nyakát — a szét- gombolt ing alatt — korán lebarnította a nap. Tekintete szúrós, szeme alatt markáns vonások futnak egészen a szája széléig. — Nézze milyen szép —mutat szét a végtelennek tűnő síkságon. — Amott vetnek, hat géppel. Itt két gép palántát ültet, elsőnek«« környéken. Mert mondom, ilyen káposztapalántát keresni kell a megyében. Ahogy ott áll és magyaráz, először brigádvezetőnek nézem, különösen, amikor fejből citálja a számokat, a holdakat, az idei tervet. Meg is kérdem: — Brigádvezető? — Nem! Kocsis vagyok, de ismerem a dolgokat, aztán ... Mondani készül még valamit. de mégis magában tartja a szót. Nem kérdezem, s mint- va különösebben nem is érde- Álne az ügy, a felhőtlen ég alátt lebegő pacsirtát lesem. — Kocsis vagyok ötvenkilenc óta. Tavaly egymagám több mint hatszáz munkaegységet szereztem. Meg a prémiumot. A háztájit az asszony csinálta inkább. j vtjnyorogva 1 [ff” märrt u, napról, s csak úgy meí!e^zem: — ■. Rátszáz? Az sok. Azért dolgóir.i is kellett... És Csintalan István, ez a kemény kötésű, alföldi parasztember már mondja, meséli a hatszáz munkaegység történetét... Végighallgatom, aztán búcsúzunk, amikor a tábla végén megjelenik az elnök. Dicsérem előtte a munkát, majd Csintalan Istvánra terelődik a szó. — A legjobb kocsisok, a legszorgalmasabbak egyike — informál és alig észrevehető mosoly fut végig arcán. Nem állom meg szó nélkül, mire ő elmeséli a hatszáz munkaegység igazi történetét: Csintalan István 1959-ben lépett be a termelőszövetkezetbe, pontosabban, írta alá a belépési nyilatkozatot. Akkoriban dühösen járt-kelt a faluban és ahol csak lehetett, ártott a szövetkezetnek. — Nem maradok itt! Nem akarok éhen dögleni! — mondogatta és elmenekült a faluból. Itthagyta a földet, a családot és úgy gondolta, hátat fordít az egész világnak. Ha valahol bizakodó szavakat hallott, a kezdet bajaival érvelve, konokul rázta a fejét: — Nem! Ti mehettek, csinálhatjátok, de én ... Én nem, soha. Nem leszek cselédje senkinek ... Már egy esztendő is eltelt, hogy másfelé fordította a szekere "rúdját, amikor egyik nap beállított hozzám: — Elnök elvtárs! Fogadjanak vissza! Nem csinálom tovább! Elég volt a kóbor életből. — így állt elém és azt mondta még: — Ha bevesznek, meglátja, nem lesz nálam jobb munkásember a szövetkezetben. Szépen hangzottak a szavak, de én megmondtam: — Egyik brigádnak se kellesz Irtván! Itthagytad a falut, amikor nehéz volt és mos visszakéred magad? Minél tartasz bennünket? MEGHALLGATOTT, majd megint kérésre fogta í szót: — Nem bánják meg, ha befogadnak! Nem lesz rám panaszuk ... így talált aztán a közgyűlés szavazata után Csintalan István újra haza. Azóta gazdának érzi magát, visszaszerezte becsületét is. Tavaly — ha minden jövedelmét felszámoljuk — egyedül harmincezret keresett, szorgalma pedig példaként állhat az egész tagság előtt. ★ Az elnök befejezte szavait, a hatszáz munkaegység történetét. Amikor hazafelé indultam, a leáldozó nap fényében még láttam, hogy egy szekér po- roszkál a dűlőúton. Palántákkal teli ládák voltak a kocsin, amelyet vártak, már a gépnél dolgozó asszonyok. A kocsis egyre biztatta a lovakat, haját meg-meglobogtatta a Tisza felől fújó szél... Szala.y István Vízhiánnyal számolhat az emberiség A szakemberek szerint a: emberiség egyik legsúlyosabt problémája a következő évtizedekben az édesvíz hiány£ lesz. Az UNESCO felhívásért szakértők egy csoportja ül ösz- sze, hogy tízéves tervet dolgozzon ki a föld édesvíz-tartalékainak feltérképezésére. ÖREGEK TALÁLKOZÓJA Tiszanánán
