Heves Megyei Népújság, 1963. március (14. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-14 / 61. szám

IM3. március 14., csütörtök NÉPÜJSAG * harmadfokú készültségben Drámai küzdelem az áradó Zagyva folyóval Kedden reggoi harmadfokú készültségbe helyezték a Zagy­va menti településeket. A leg* súlyosabb helyzetben hoznak csak ilyen döntést, amikor az emberi életek és javak köz­vetlen veszélybe kerülnek. Harmadfokú készültség! A víz felcsap az autó hűtő­jére, telefröcsköli sárral az ab­lakot. Hirtelen megállunk. Sá­padt arcú tűzoltótiszt jelent­kezik. Szeme fájdalmas-vörös az álmatlanságtól. — A fecskendők rendesen működnek, ha lehet, újabbakat kérünk. — Kalocsáról érkeztek — ad felvilágosítást Szabó száza­dos, akivel a veszélyeztetett te­rületeket járjuk. De itt van­nak a kecskemétiek is, segíte­nek Boldogon, míg otthon nem lesz veszélyes a helyzet. Varga János, a járási tanács vb-elnöke, Futó Mihály ön­kéntes tűzoltót kérdezgeti a vízállásról. — A hóié ömlik... Megint szaporodik. — Es a gátak? Tudják tartani a Zagyvát? — Homokzsák kell... Leg­alább kétezer, meg dömper. A tanácsházán telefonüzenet várja a járás vezetőit. — A jászfényszarui gátőr engedélyt kér a híd felrobban­tására. — Van robbanóanyaga? — Van. — Akkor robbantson. Izgatott asszony kérdezős­ködik. — A Brindza-tanyát elöntöt- te-e már a víz? Ott van a fiam. Gyors telefon, megnyugtató válasz. — A házak még kint vannak a vízből. — Az asszony meg­nyugodva visszamegy főzni a kalocsai tűzoltóknak, akik egész éjszaka mentették a falu házait a belvíztől. Csend van pár percig. Ko­mor ábrázatú embercsoport lép be. Egyiken hónaljig érő gumi­nadrág. — A vasúti hídnál komoly a helyzet. Kegyetlen sebességgel mossa a Zagyva a töltést. Így nem sokáig bírja. A falura ? zúdul az egész folyó. — Miben segíthetünk? — kérdi a vb-elnök. — Homokzsák kell... trak-; tor. — Jó. Kérünk Miskolcról.; Készüljenek fel a mentésre.; Biztosítsanak helyet a veszé­lyeztetett utcák lakóinak. — Halló, Miskolc? Boldog homokzsákot kér. Nincs? Szol­nok? Zsákot kérünk! A túloldalt már átszakította a víz, ezután a falu következik. Gyors intézkedés, rövid pa-: rancsok. — Helyezzenek autókat ké­szenlétbe. — Gyorsan csónakot kell szerezni. — Hirdessék ki: csak artézi kútból igyanak az emberek ... Fertőzésveszély. Aztán telefon. Sürgetés Szol­nokra. — Miért nem küldik a zsá­kokat? Derék termetű traktoros vállalkozik, hogy kimegy a ve­szélyes szakaszra. A pótkocsi­ra kászálódunk. Az utat csak sejteni lehet, a gép tengelyig gázol a vízben. Fent a töltésről úgy látszik a falu, mintha megszeppenve húzódna össze a riogató veszély elől. Az eső zuhog, mossa a hevenyészett nyúlgátat. Gátőr sehol. A víz­ügyiek sehol. Csak a coldogiak ezívóskodnak az árral. A szennyesen fodrozó víz majd­nem átcsap már a töltésen. Félarasznyi sem hiányzik a katasztrófához. Érthető, meny­nyire örülnek itt néhány cen­tis apadásnak. Délutánra jár az idő, az emberek reggel óta a gáton dolgoznak. — Csak egy órát tartsanak sség ki — szólt csendesen hoz­zájuk Rádt János tanácselnök. — Csak homokzsák, legyen válaszolják rá az emberek, — meg vasúti kocsi, hogy ide­szállítsuk. És lapátolnak, kubi- kolnak tovább. A faluban a belvíz szoron­gatja a házakat. A tűzoltók szivattyúi tízezerötszáz litert ..pumpálnak” biztos helyre percenként. De ez is kevés. A fáradt arcú tiszt szinte könyö­rögve néz fel a motorok mel­lől. — Nem győzzük! Szivattyú­kat kérünk. A sáros, vizes árvízvédelmi parancsnoki karaván átvált az elöntött országúton, tovább, felfelé a Zagyva mentén. Rö­vid megbeszélést tartanak a járási pártbizottságon. Zeke Sándor, a pártbizottság első titkára kurta, tőmondatokban tájékoztatja munkatársait. A vízállás 472 centiméter, veszélyeztetett helyek: Zagyva- szántó, Lőrinci, Hatvan, Bol­dog, Heréd. Selypnél már csak 15 centit bírnak el a gátak... S a jelentés szerint 30—40 cen­ti emelkedés várható. — Hogy bírjuk el? — tör ki önkéntelenül e kérdés. Szintbe hozzuk a gátakat, több száz embert tudunk moz­gósítani a gátakra... Megerő­sítjük az őrséget. — Apad! — szakítja félbe friss jelentést hozva Nagy Béla, a járási tanács vb tit­kára. — Nyolc centiméterrel csökkent a vízállás! Az embe­rekbe visszatér a remény. Hát mégis... De mi van a felső szaka­szon? A heréd! dombokról nézve a Mátravidéki Erőmű felé olyan a táj, mintha az Ezer tó országát varázsolták volna ide a selypi médenéébe. A Nőgrád patak, amely most már „szeli- debb”, még mindig folyót meg­szégyenítő szélességben höm­pölyög, elzárva a 21-es számú műutat Salgótarján felé. A fa­luban lépésben halad az autó, majd megtorpan; átszakították áz utat, hogy a tegnapi ár Vize ne veszélyeztesse a házakat. Kerülő úton megyünk tovább felszedett hidak, ázott alapú házak között, a vízlazította útón. Heréden nyugalom van. Az ár elvonult. A tanácsházán, amelyet nemrég még teljesen körülzárt a víz, ezernél is több homokzsák hever. — Azonnal szóljanak, hógy vigyék át Boldogra — intézke­dik Varga János. Ott most nagy szükség van érre. Este hétkor elhagyjuk a csendes falut, amely akkor még mit sem sejt abból, hogy rövidesen, még az előzőnél is kegyetlenebb látogatásra ké­szül házaira, utcáira a Nógrád és a Bér vize. A gépkocsi, mint valami két­éltű jármű, a kimosott, elön­tött utakon Lőrinciben bukdá­csol. A tanácsháza, mint va­lami gátőrház. Lapátok, gumi­csizmák, viharlámpák, a fi­gyelőszolgálatból visszatért, sárral telefröcskölt, fáradt em­berek. Csendesen latolgatják az éjszaka várható eseményeit. — Harminc centi duzzadást jeleztek. — Azt még bírjuk fogni, — bizakodik Szentgyörgyi János vb-elnök. Már eddig is húsz helyen tört volna át a víz, ha nem vigyázunk. Csak az emberek bírják a tempót. Éjszakába hajlik az idő. Trak­torok, gépkocsik reflektora vi­lágít az út mentén mozgó em­bercsoportra. Itt töltik a zsá­kokat. Némán, csendes erőlkö­déssel rakják fel a súlyos ter­het a pótkocsira. Az emberek még bírják, de a gépek már kezdenek kidőlni. A lánctalpas traktor hörögve ficánkol a tér­dig érő sárban, az emberek drukkolnak. — Még... Még egy kicsit bírja... — Aztán lefullad a gép. Szinte dühösén csattan egy asszony hangja: — Akkor majd tankokkal! A gép vezetője odalép az asszonyhoz: — Mi újság, édesahyu? — Mégint reggelig leszel? — kérdez vissza az aggódó hang. Hoztam egy kis kenye­ret, egyél. — Majd... Csapja a hóna alá az elemózsiát a sárral szinte bevakolt ember s gépé­hez indul, ahol már a rakodók kiáltozva sürgetik. Biztató hírrel jön egy eső- kabátos ember. — Rövidesein itt lesz a víz­ügyiek gépesített osztaga Vas­falát verünk a víz elé. Jön há- rómézer homokzsák, 400 fák­lya, réggelré készen leszünk, — biztatja az emberekét Ka­tona mérnök. — Reggelre... Mennyi min­den történhet még addig. Az árvízvédelmi főhadiszál­láson szinte percről percre vál­tozik a helyzet Hatvanban a városi tanács elől katonákkal, munkásokkal, diákokkal meg­rakott autók indulnak a Zagyva felé. A vízszint nőtt. Átszivárgás. 200-nál is többen dolgoznak már a hatvani gát erősítésén. Ecsédre 180 katonát kémek. Heréd jelentkezik: a vízszint 60 centit emelkedett. További áradást jelezték. Boldog sür­geti a homokzsákokat. Balázs Pál, a járási tanács vb elnök- helyettese, telefon után kap. Az idő 22.25 perc. Riasztják a lőrinci, apci lakosokat. Lőrin­ciben eütömik a cukorgyárnál jelentkező áttörést. Boldogra újabb szivattyúkat kérnek. Már éjfél is elmúlt. Heréd­nél még mindig növekedik az ár. Zagyvaszántón már csak csónakkal tudnak közelíteni az átszivárgáshoz. A lőrinci gát még 10—15 centimétert bír ki. Pillanatnyi szünete sincs en­nek az éjszakának. És a szaknyelv csak ennyit mond róla: harmadfokú ké­szültség. Kovács Endre Díja: kéthetes balatoni üdülés Pálinkás Győző, a megyei tanács kereskedelmi osztá­lyának vezetője köszönti Csőke Erzsébetet, a megyei pénztá­rosverseny győztesét. (Fotó: Pilissy) Milyen vízkárokat térit az Állami Biztosító? A rendkívül csapadékos te­let követő gyors olvadás több helyen okoz árvízkárokat. Mint ismeretes, a termelő­szövetkezeti általános vagyon­biztosítás az árvízkároknak 50 százalékát téríti meg. Az Álla­mi Biztosító olyan károkért fi­zet, amelyeket folyóvizek, ta­vak áradásai okoznak a tsz-ek vagyontárgyaiban, állatállo­mányában, vagy termésében. A belvizek okozta károkra nem terjed ki a biztosítás. Az árvíz­károkat a termelőszövetkezeti általános vagyonbiztosítás alapján kizárólag a közös gaz­daságoknak fizetik ki. A ház­táji, vagy egyéb biztosítások MORVÁI MÄR harmadik SZÁLÁT ISTVÁN: Morvainak nem tetszett ez az ember, egyszerűén nem volt neki szimpatikus. Itt aztán fel kell kötni a ga­tyát, szakikám és nem járkál­hat ilyen Szent Antal-képpel, amikor nyomja, szorítja a nép az ajtót, — állt elé már első este, amikor „kifogtak” a ga­rázsban. — Ügy beszéljen mindig, ahogyan szükséges, ahogyan megkívánja a helyzet. Ha kell, szépen, ha kell, vastagabban és ha nincs hely, akkor kiabál­hat magának az a 'drága jó isten, akkor se ereszt fel senkit a kocsira. Érti? Az új kalauz beleegyezőleg bólintott, sapkájához emelte vékony, lányos ujjait és tisz­telgett: — Szóval, indulás hajnalban négy óra harminckettőkor. — Inkább korábban fél órá­val, mint később egy perccel, mert én szeretem a pontossá­got. Nem fogom senki ked­véért zavarni a kocsit, hogy el­érjük a vonatot — szólt utána Morvái és sehogyan sem tudta megérteni, miért útálja ilyen kimondhatatlanul ezt a szeren­csétlen flótást. Talán, amiért olyan Jézuskás képe van? Se­hogyan sem tudta megmagya­rázni ezt a dolgot..; Teltek-múltak a napok. Mor­vái rosszkedvűen járta az utat, ahol csukott szemmel is el tudta volna vezetni a kocsit. Az új ember változatlanul halk volt és tartózkodó. Néha fél napig elkocsikáztak együtt anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna egymáshoz. — Szóljon már valamit! — csapott egyszer a vállára Mor­vái. — Ügy ül itt mellettem, mintha magának előre meg­súgták volna, mikor lesz az utolsó ítélet. Az új fiú elmosolyodott: — Nem vagyok bőbeszédű. Inkább hallgatni szeretek, az­tán figyelem az embereket. Morváit szíven találták a szavak. — Szóval, figyel? Na már csak ez hiányzott, — és gúnyos tekintettel mérte végig a ka­lauzt. Éjszaka az jutott eszébe, hogy a főgóré biztosan sejt valamit a hajnalig tartó pin- cézésekröl, aztán az is lehet, hogy valamelyik menyecské­nek eljárt a szája ... ÉS ETTŐL A NAPTÓL kezdve Morvái még kimértebb, szigorúbb volt a kalauzhoz, úgy, ahogyan égy „főnökhöz” illik. Rendszeresen ellenőrizte a kocsi tisztaságát, indulás előtt tíz- perccel már bent ült és stoppolta az időt. A fickót azonban nem lehetett meg­fogni, ami Morváiban még mé­lyebbre ásta a gyanút. Estén- kint, ha a gazdák bekopogtak ablakán a pincekulccsal, saj­nálkozással tárta szét kezét: — Nem lehet, gazduram! Zsindely van a háztetőn. És néhány nap alatt mind a négy falu tudta, hogy Morváit fi­gyeltetik és ezért küldték nya­kára az angyalképű kalauzt. Egy szerdai napon különös eset történt. Morvainak név­napja volt és így éjfélig köte- lességszerűen inni kellett. Az állomáson két teljes órát kel­lett várni a pesti vonatra és jöttek ott is a cimborák: — Erő-izom, Morvaikám! Névnapod van, vagy mi a fene? — És egy óvatlan pilla­natban Morvái eltűnt a cimbo­ráival a kocsmáros szobájá­ban. — Keverteket szódával — parancsolt, de maga csak szo­pogatta az italt. Később meg­érkezett a falubeli erdész, aki ilyen névnap-ügyekben nem ismert pardont. — Morvái! Fizess, igyál, vagy megdöglesz! — állt elé és megrántotta vállán a puskát. Morvái restellkedni kezdett: — Még azt hiszik, sóher va­gyok — és egymás után ön­tötte magába az italt, s közben bőszen magyarázta: — Értsétek meg, én nem ihatok! Hát nem látjátok, va­kok vagytok? Nyakamon ül egy ember, aki állandóan les és azt figyeli, mikor küldhet a pokolba. Ha valamit megérez rajtam, mehetek havat lapá­tolni. — Morvái beszélt, a cim­borák nem engedtek és mire eljött az indulás ideje, Morvái megingott. KINT MAR TÖMVE volt a kocsi. A kalauz órájára pillan­tott és elindult, hogy megke­resse a vezért. Az ajtóhoz ért, amikor az tántorogva, vala­honnan a sötétből elejébe ke­rült: — No, itt vagyok! Részeg vagyok és most jelents fel! Ér­az árvíz- és belvízkárokra nem vonatkoznak. Bár az árvízkárok fele meg­térül, a termelőszövetkezetek már eddig is mindent megtet­tek annak érdekében, hogy földjeiket, s a szövetkezet egyéb vagyonát veszélyeztető árvíz ellen, a körülményekhez képest, a legjobban felkészül­jenek és az esetleges károkat a minimálisra csökkentsék. Az Állami Biztosító a termelőszö­vetkezetek érintett földjein a növényzet fejlődésének meg­indulásakor megállapítja a kár mértékét, s ennék alapján ke­rül sor a kártérítésre. (MTI) ted? Jelents fel! Szaladj a fő- górékhoz és mondd el, hogy az utasok gyalog mennek haza, mert... A fiú karon kapta Morváit és feltolta az ülésre. Nyugod­tan lekezelte a jegyeket, aztán feltűnés nélkül beült a Volán mellé, és öt perc késéssel in­dított ... ★ Az IKARUS egymás után nyelte a kilométereket. A ka­lauz biztos kézzel tartotta a volánt és szinte élvezte az utat, a hosszú, kanyargós szer­pentineket, az előbukkanó fal­vakat. Csodálatos látvány volt a dombtetőről a reflektorfény­ben úszó falu. Ahogy kanyar­góit az út, az aranyos fénycsó­vák úgy világítottak meg egy- egy utcasort, embereket a jár­dán. — Mennyivel másabb itt, mint az Alföldön — tűnődött és arra gondolt, hogy ha ilyen változatos utakon vezethetett volna, talán még ma is bírná a szeme. Amikor az orvos ja­vasolta, hogy hagyja abba a munkát, már akkor úgy dön­tött, hogy mégis a kocsin ma­rad, mint kalauz. Ma nagyon különös és szép estéje volt. Jólesett vezetni, fogni a volánt, érezni a hatal­mas kocsi erejét, hallgatni a motor dübörgését. Az emelke­dő előtt kapcsolt, gázt adott, a motor felbőgött és könnye­dén húzta ki a parton a kocsit. Arra gondolt, jó lenne, ha lát­ná most Morvái, figyelné, ho­gyan vezet, hogy ő is tud vala­mit, olyan simán kapcsol, hogy még véletlenül se csikor- dul meg a sebváltó. MORVÁI AZONBAN nem látott semmit, mert magába- roskadva, a sarokban aludt..« tévét töltötte ezen a járaton. Az :;állomásról szállította napjában £ kétszer oda és vissza az utaso- íkat egy farmotoros Ikarus-on. rJóformán mindenkit ismert és telőre tudta, kik szállnak majd rfel, kik intik le a feltételes ^megállónál. Négy falu és két '■■tanya esett az útba, s a szom- rbati, meg a hétfői nap kivéte­liével egészen tűrhető volt a tmunka Tumultus, kiabálás tcsak akkor volt, amikor bú- ícsút vagy hónapos vásárt tar­tottak valamelyik faluban. Illyenkor aztán Morvái szipor­kázott. ! — Ne tolakodjanak ridikül- ;iel! — állt az asszonyok álé, ;akik félvékás hátit cipeltek a |hátukon. r — Először a kék szemű me- fnyecskék! — viccelődött, ami­dkor az ajtó előtt tolongott a Lnép. Erre aztán mosolyra hú- |zódtak a komoly tekintetek és tmindenki tudta, hogy Morvái |ma jókedvében van, mindenkit ffelszed. Az egyik falunál egy tcsinos lány állította le a tkocsit. r — Tömve! — kiáltotta a ka- tlauz, de Morvái megállt. £ — Az ölemben van még egy fhely, szép lány — szólt ki az táblákon és intett a kalauznak: i beszorítani! t Ilyen tréfás, csipkelődő em- íber volt ez a Morvái. És kitűnő j“sofőr. Többször kapott már ok­levelet, pénzjutalmat, kisujjá- •|;ban volt az egész motortudo- Amány. a A HARMADIK esztendő vé- |gén elhelyezték Morvái mellől ■|a kalauzt és új embert kapott la járat. Az új kalauz csendes, vhalk szavú fiú volt, olyan ti- |pus, akire azt szokták mon- idani, nem árt a légynek se.

Next

/
Oldalképek
Tartalom