Heves Megyei Népújság, 1963. március (14. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-17 / 64. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN

BRODY SÁNDOR

18 o 3

Írói útját Jókai egyengette, Mikszáth Kálmán „a legnagyobbakra való lehetőség”-et látta művészetében. Ady a legigazibb magyar poétát „üdvözölte benne” —, aki talán nem is tudja, hogy mennyit folyatott le e csatornát- lan országban. De jóval halála után, 1930-ban is „tűzgyújtónak” és „báiványdöntőnek” nevezte Bródy Sándort Móricz Zsigmond, hozzátéve, hogy „Bródy sok olyan témát és problémát hozott irodalmunkba, amihez mások azóta sem nyúltak, pedig jó volna, fontos volna hozzányúlni.”

Az egri pallér és kocsmáros házában száz esztendeje — 1863 március 15-én — született, daliás külsejében is hódításra termett fiú egyik első, úttörő ábrázolója volt a magyar dráma- és novellairodalomban a szegényparasztság kiszolgáltatottságának. Bródy Sándor műveiben megszólalt az elnyomás ellen küzdeni nemcsak akaró, hanem már tudó városi proletár is. A dada, tragikus végű bolygó Kiss Erzsébetjétől A tanítónő öntudatos Ids Tóth Flórájáig, a becsapott és szakadékba döntött Iiaál Samu — a nemrégiben a Kar

1963

tonazene című filmben is feldolgozott — szomorú históriájáról, „a gépét a holnap tájaira vezénylő” villamosvezető gyöngéd színekkel megrajzolt portréjáig, jellemző életek, tipikus sorsok foglalata jelenik meg Bródy Sándor írásaiban. A maga új szavakat alkotó, hevesi és erdélyi jó ízeket tartalmazó „mustszerű” nyelvén, egyéni stílusában, — amely nem mentes romantikus túlzásoktól és modorosságoktól sem, — az emberi lélek olyan régióit hódította meg, amelyekhez azelőtt nem volt szeme és füle íróinknak.

Együtt érzett a megaiázottakkal, a nyomorgókkal, s Zolától, Dosztojevszkijtől, Gorkijtól tanulva, nyomorúságuk okait kutatta. Vallotta: az ember nem a szenvedésre termett, s hogy „az egész emberi nemet hatalomra kell emelni”. S mint utolsó műveinek hőse, Rembrandt van Rijn, a festő, ő is úgy vélte, hogy „az élet mindenképpen izzöan gyönyörű, csak éppen le kell fejteni a hályogot az emberek szeméről”.

A. G.

Ami a Bródy emlékünnepélyből kimaradt

HÚSEVŐK

F

ÉL TIZENEGY DÉLELŐTT, a kocsmában templomi csend. A pincér megjelenik és szól:

— Még tíz perc, aztán jön!

A hús „jön”, a főtt marhahús, a délben már nem kapható, utolérhetetlen, csontos marhahús, amelynek kedvéért a huszadik kerületből jönnek ide vendégek az első kerületbe, az előkelő bécsi kocsmába. De ahová a még csontjához tapadó marhahúst várják, az nem előkelő rész, hanem a söntés, ahol kékkel terített három nagy asztal áll. Minden szék elfoglalva, és mögöttük már ott áll az új nemzedék, mely rosszkedvűen várja, hogy utánuk következzék. E percben azonban még az ülőkön bizonyos szelíd melankólia vesz erőt, az éhség, a kívánság és a várakozás hármas szomorúsága. Fojtott hangon csak néhá- nyan beszélgetnek, többen sóhajtanak, az ostobák, a nem igazi marhahúsevők sört isznak, sőt, kenyeret esznek előre.

— Még öt perc, azonnal itt vaní — jelenti egy másik, optimistább pincér.

Sóhajok kelnek, finom lárma az evőeszközökkel, de most már alig beszélget valaki is. A várakozás most már olyan feszült, hogy annak a huszonöt-harminc embernek, aki jelen van, egész lénye kívül kerül arca lárvájára. Ez a nekem való lakoma, a szükséges modortól és a köteles tettetéstől el nem torzult emberfejek. Boldog vagyok, hogy ide jöttem, és hálás a pincérnek, aki egyszer figyelmeztetett, hogy ha jó húst akarok enni, délelőtt jöjjek, amikor a legjavát kiadják azoknak, akik értenek hozzá és megérdemlik... Asszonyruhás ember mindössze csak három volt a vendégek között, a többi férfi, túl az élet delén mind, de a legkülönfélébb társadalmi állásban, fajtára is igen különbözők, bár mind németül beszélnek.

H

ÜSZ ÉVE JÁROK IDE „csonthúst” enni, mindig fél tizenegyre ígérik, és soha nem kapjuk háromnegyed tizenegy előtt! — szólalt meg egy úr kissé hangosabban. Lepisszegték, mert nyilván féltek, hogy békétlenkedése és sürgetése megárt a hús minőségének. Viszont, néhány falánk nem tudta türtőztetni magát, és porolt a pincérrel, hogy hozza már, megeszi akár nyersen is. Pedig igazi éhes ember alig volt e társaságban, amelynek nagyobb része a szolgai rendhez tartozott, és előbb is — de később még inkább — elárulták magukat, hogy bolti szolgák, kiszolgált komornyikok, gyógyszer- . tári laboránsok, éjjeliőrök, pedellusok. De volt közöttük elég hivatalbeli is, polgári finánc, sőt, számtiszt és miniszteri tisztviselő is.

Az ipari és kereskedői osztály volt a legkisebb, ellenben néhány olyan vendég is akadt, aki nyugdíjas és tőkepénzes, és nincs egyéb dolga és hivatása e földi életben, mint hogy délelőtt ide jöjjön és főtt húst egyen. Kettő ezek között — éppen a szomszédaim — lila színű arccal és vérben forgó szemmel várja az eijövendőt, és aligha van halvány sejtelmük is arról, hogy immár a halál számára étkeznek. Az egyik fúj, lélegzik, a másik egyre csuklik, és sunyin néz az ajtó felé, ahol a fekete frakkos pincér vigyorogva áll, és közömbösen vár.

— Ide se gyövök többet, ma vagyok utoljára! — szól az egyik.

— Tudóm. Tíz krajcárral felemelték egy adag árát. Ezt a politika teszi! — hörgi a másik.

— A, dehogy. Ma minden kocsmáros egy esztendő alatt akar milliomos lenni. Más országban ez meg nem történhetik. Bezárják. Ha én hatóság vagyok, én becsukatam! — fuldo-. kol a másik.

Egy pincér nevetve bólint a fejével és meg- ' jegyzi:

— így beszél egy milliomos!

— Hát az vagyok. De az én tíz krajcárom, az én tíz krajcárom.

— Nem tetszik elvinni a... — kedélyeske- dik tovább a pincér, és a húsevő meredt szemmel néz maga elé, és elhallgat egy pillanatra.

MOST EGYSZERRE KITÖR a zaj: ■ * hozzák a sohatöbbet. Forró tányérokban nagy darab húsok gőzölögnek, és a pára fátyolt borít a fejekre egy pillanatig. Most megint eltűnnek, és én szegény nyomorultja némi képzőművészeti műveltségnek, nem az eleven arcokat látom, hanem Leonardo Da Vinci ama lapját, mélyen embereit különféle állatokkal vannak összekombinálva. Mint egy sovány róka, mérgesen eszik egy vörös pénzügyőr. (Megesküszöm, hogy az). Az a teve, aki csendes elmélyedéssel rágcsál, az biztosan szabó, az olló kiáll a felső zsebéből, ezenfelül a szakálla is úgy van nőve. Oroszlán is van egy, gipszes a ruhája, alkalmasint szoboröntő. Hiénák, tigrisek, sőt, madarak is vannak e húsevők között. AHg-alig tudok visszatérni a természethez, és hogy azon frissein lássam őket, és gyönyörködjem, amint szemükben reflektál az élvezet, más- és másféleképpen, temperamentum- és jellemkülönbségek szerint. Kék szemekben valósággal föllobog a szentimentalizmus azalatt, amíg urok eszik. A harmadik szomszédom sovány emberke, mind a másik húsát nézi, és elégedetlenkedik, csak piszkál a maga tányérján. Az ócsárlás és a dicséret hangjai hallatszanak.

— A csonthús se a régi!

— Ennéd „egy” jobbat még nem ettem!

— Ez élvezet, nincs más. De csak ecetes tormával.

— A császár vajon eszik-e főtt marhahúst?

A KÉT GUTAÜTÉSES — a leggyakor- lottabb húsevők — a leggyorsabban végezte el, és az ételtől mámorosán, gyorsan menekültek a tikkadt levegőjű söntésből. Ki, ki, hamar az utcára. (Az ajtó a Ringre nyílik, majdnem szemben az Operával.) Három várakozó ül le a helyükbe. Egy férfi és két nő. A férfi vörös képű, szőke hajú, ruha- pecséttisztító segéd, amint azt a névjegyéről olvasom. (Alighogy leült, átadja a vizitíkár- tyáját.)

— Nőmnek — és mostohalányomnak — akartam ezt a húst itt megmutatni! — közölte velem diadalittasan. '

— Tetszik tudni, honnan jövünk mi egyenesen? Az anyakönywezetőtőL Jól érzed itt magad, mama? — kérdé fölöttébb élénken a nála valami kevéssel idősebb nőtől, aki fehér blúzában, vörös rózsás fekete csipkekalapban kissé színesebb volt a szokottnál. A nagy

A Népújság március 13. számában beszámolót olvastam a 'Szilágyi Erzsébet Leánygimná- :ium és a Városi Művelődési

■ Ház Bródy-emlékestjéről, amelyet a Gárdonyi Géza Színházban tartottak meg.

A tévedések és félreértések elkerülése végett előre kell bo- csátanom, hogy az elismerő kritikát kapott rendezést és a szereplők dicséretét, kiérdemelt játékát ezen írásom nem érinti, annál is inkább, mert .viindenki —- képességei szerint , a lehető legtöbbet adta a maga posztján.

Az, ami szerintem az újság hasábjaira kívánkozik, elsősorban az, hogy mint a Heves megyei Irodalmi Kör tagja, helytelenítem azt a tényt, hogy az ilyen ritkán adódó alkalommal — mint a Bródy-cen- lenárium —, sem vonja be a művelődési ház az égisze alatt működő irodalmi kört a rendezés munkájába. Felfogásom és érzésem szerint, az irodalmi köröknek — működési területükön — egyéb tevékenységük mellett rendezési feladataik is vannak; könyvnap, irodalmi estek, stb., és ha máskor nem is, de legalább az országosan ismert írók születésének ; százesztendős évfordulóján.

A másik — az előbbinél sokkal súlyosabb hiba —, hogy a Bródy-emlékestből kimaradt a legjobb barát és kortárs: Gárdonyi Géza.

Ez a véletlen, vagy szándékos (?) feledékenység annál súlyosabb, mert a megemlékezés ; Jókaitól Mikszáthig és Vajda Jánosig terjedt Bródy Sándor írói és baráti kapcsolatát illetően, de az „egri diáktól az eg- ,ri diákig” vele egy korú,

! ugyancsak 1863-ban született ’ író-barát Gárdonyi Gézáig már nem.

Miért?

Mert erről az őszinte és igftz barátságról igen sokat lehetne

■ és kell is beszélni, ha más alkalotnmal nem, de száz esztendőben egyszer, a centenárium alkalmával és legcélszerűbb egy emlékest keretében.

Bizonyára sokan nem tudják, hogy Bródy Sándor igaz, őszinte barátsága kíséri Gárdonyi Gézéi életútján, egészen a sírig., Sok állomása volt ennek a barátságnak, talán több, mint a .többi említett költőkkel egyűtt- ' véve.

Kezdhetném mindjárt azzal,

;hogy amikor 1891-ben Gárdonyi betegen a fővárosba érkezik, Bródy és Pósa fogadják. Bródy azon nyomban állásról is gondoskodik, maga mellé fogja, a Magyar Hírlaphoz, belső munkatársnak. Aztán bevezeti az írók Otthonába. Ösz- szeismerteti jeles írókkal. Bemutatja őt a Feszty—Jókai családnak.

Ezeket a tényeket Gárdonyi Géza írja le a legnagyobb gonddal vezetett naplójában. És ha ezek a száraz, dísztelen sorok csak a szigorú tények regisztrálására szolgálnak, mégis érezhető a szavak meleg csengéséből Gárdonyi hálája, az . önzetlen barát igaz megbecsülése.

„Az elhelyezkedés is simán rendbeigazodott — írja Gárdonyi —, Bródy Sándor fogott be maga mellé. Az egri difik az egri diákot.”

Bródy Sándor íróktól népes baráti köre dacára, különös figyelemmel viseltetik és féltve őrködik a Gárdonyival (Göré- vel — ahogyan a Feszty-háznál nevezik az írót) tartott és tapintattal ápolt barátsága felett. Bródy az, aki Egert ajánlja, amikor Gárdonyi Pestről „nyugalmas” vidékre vágyik. Ugyancsak Bródy Sándor az, akinek közbenjárására szerzik meg az Egri csillagok írásához szükséges történelmi munkákat a Nemzeti Múzeum könyvtárából, amikor Wlassich miniszter a vidéki írókat a könyvtár használatából kizárta.

Alig van olyan eset Gárdonyi Pesten jártakor, amikor elmulasztaná Bródy meglátogatását.

Legutóbb Bródy András, az író fia írta meg, hogy gyakori vendég volt náluk Gárdonyi Géza, aki szalonnával, jó falusi dombos kenyérrel, demi- zson borral és jó adag vágott dohánnyal megrakottan érkezett hozzájuk, ha dolga akadt Pesten.

Amikor 1903. március 1-én Bródy Sándor Jövendő című lapja megindult, Gárdonyi főmunkatársként jegyzi a lapot. A Jövendőben jelentek meg Gárdonyi gyermekkori emléket

Feszti Árpádékhoz — akik évenként nyaralnak Párádon —, több esetben csatlakozik Bródy Sándor, és Párádról együttesen látogatják meg Egerben Gárdonyit, Máskor elcsalogatják magukkal agy-ket napra Párádra.

1907-ben Bródy az, aki Gárdonyi házassági bontóperénei: megindításához és viteléhez dr. Füredi Mór pesti ügyvédet ajánlotta. Vagyis, Gárdonyi a világ előtt féltve titkolt, legbensőbb és bizalmas ügyeiben is barátjához fordult tanácsért.

Bródy Sándor azt állította: „mint a teljes violának, olyan tiszta, szomorúan édes az illata a Gárdonyi Géza poézisának, és milyen erős a töve!” De vallotta, mint Móricz, hogy Gárdonyi prózája a magyar irodalom fejlődésében korszakot jelent. ,

Egyetlen konfliktus támadt közöttük egy életen át csupán. Igaz, hogy Bródy lelkében ez nagy sebet ütött, amiről a Gárdonyihoz intézett, úgynevezett „páduai” nyílt levelében kifejezésre is juttat.

Nyilván Gárdonyi Géza sem vállalja a Magyar írók Szövetsége elnöki tisztjét, ha tudja, hogy barátjának ezzel ily nagy fájdalmat okoz.

Harag emiatt azonban nem volt, csak hallgatás. Aztán a hallgatás, is megszűnt, Setét Sándor egri ügyvéd vitte Bródy Sándor szanatóriumi betegágyától az üdvözletét Gárdonyi betegágyához.

Gárdonyi gyönyörködve olvasta Bródy írását, elbűvölte Bródy tollának szépsége, remek magyarságának, szavainak csengő fénye.

— Ez a levél — mondotta Gárdonyi —, Bródy irodalmi munkásságának briliánsa. Bró- dynak a páduai levélben él halhatatlansága.

Amikor Gárdonyi meghalt, Setét ügyvédnek táviratozott Bródy.

„A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül, és én tudom, érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod Bródy Sándor egri földi munkást’

A fent elmondottak amellett szóhiak, hogy hallgatással még nem tudjuk a két kiváló, jeles író barátságát meg nem történtté tenni.

De nincs is erre semmi okunk.

Okos Miklós

kWIMAAAAMAAW/AVWAVAWVWVWW\MAW^AMWWVWWtfWW\\VVWVWM^WMA\VAV^VVVW

föveg alatt az arca nem nagyobb, mint egy munkásököl, amelyen a hús alig tud megélni, a bőr rászárad. A kéziéi hihetetlenül rövidek, mintha az egyik felét ledolgozta volna.

— Egyél, mama! — szólt az új férj, és a száraz falatokat a menyecske tányérjára tette.

Az asszony erőltetve evett, és hízelgő bámulattal nézte, amint az ura a szája egy részével étkezik, a másikkal pedig szónokol.

— Hideg snidlingszószt egyél, mama: a nők azt szeretik. Hazudtam, hogy ilyen hús nincs Becsben sehol? Mit nekünk esküvőebéd, hogy a rokonokat tömjük! Nem okosabb, hogy ide jöttünk? Innen látom — az ablakból — az Operát, és hercegeket látok, akik a Bristol Hotelba mennek. Minden valamire való ember itt jár el előttünk. Nézd meg „magadnak”, mostohalányom. És nézz meg bennünket, hogy példát végy, és majd te is boldog legyél!

II MOSTOHALÄNY nem reagált, mert “ csaknem olyan szorgalmasan evett, mint új atyja. És olyan vörös — de friss — az arca és szőke a haja, mint ennek. Tizennyolc, vagy tizenkilenc éves lehetett, de súlyban háromszor, talán többel is annyi, mint édesanyja. Még egy adag paradicsomszószt kért, és elvállalta a zsíros falatot, amelyet mostohája a tányérjára tett.

— A mi kis, de elég rentábilis üzletünket nőm alapította. Mire képes egy ilyen szorgalmas nő, nem hinné az ember! — szólt a szerencsés férj minden átmenet nélkül, és csodálkozva nézett tányérjára, amelyen a húsnak még nyomai se maradtak.

— Gyerünk! — mondá elégedetten, mint aki dolgát jól végezte. És megindult a nasz- menet kifelé. Elöl a mostoha és a leánya. Az élvezet kissé felfűi ötté őket, és gyorsabban mentek a kelleténél. Az anya — és az üzletalapító — rövid és rossz lábán alig tudta a kettőt követni. A sarkon megvárták, és láttam, amint az ember karon fogta a két nőt, és mentek, mentek, mendegéltek valamelyik külváros felé. haza. Sokáig néztem utánuk, és elszivarozgatva — lassanként egyedül az asztalnál — sok bolond dolog jutott az eszembe, főképpen a húsevőkről, rólunk, mindnyájunkról. Milyen különös is volt itt ez a délelőtti ebéd, a várakozó, tátott szájak, amelyek furcsa mozdulattal szedik be egy másik állat életét. Enni, milyen furcsa! Ki csinálta ezt a pokoli, ezt a nagyszerű viccet, hogy enni kell?! Szépnek kellene mondanom, ha nem volna kissé kényelmetlen a gondolat: falunk és felfalatunk!

C ZEKÉN KÍVÜL MÉG az is nyugtala■* nít, hogy nem tudom a házasság! jogot: — vajon elveheti-e szomszédom feleségül a mostohalányát, ha felesége időnek előtte meghal? Tételes vagy csak erkölcsi törvény tiltja ezt?! Félős, hogy a két húsevő addig sem vár.

Ezeti az én gondjaim és megfigyeléseim Becsben, nyáron.