Heves Megyei Népújság, 1963. március (14. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-31 / 76. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉHEK KIADASABAN EGON ERVIN KISCH: Ugrás a túlsó féltekére Tizenöt évvel ezelőtt halt meg Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter”. Most az ausztráliai utazásáról szóló riportkönyv első fejezetéből közlünk részleteket. ÍV/jj egöltek egy királyt, a szerb II. Sándort, aki tegnapelőtt vendégként Franciaországba érkezett. Marseil- le-be való bevonulásakor agyonlőtték. De nemcsak őt: Barthou, a francia külügyminiszter a király mellett ült a kocsiban, ő is meghalt. A merénylőt lekaszabolták, zsebében csehszlovák útlevél volt, és csehszlovák útlevelet mutattak fel a szállodában vele együtt lakó cinkostársai is. Razziák lavinája csehekre és jugoszlávokra; magában Mar- seille-ben négyszáztizennyolcat állítottak elő a rendőrkapitányságra, Párizsban több mint háromszázat... Határtalan izgalom világszerte, főleg Franciaországban, különösen pedig Mar- seille-ben. A tett színhelyét megszállva tartják: az embergyűrű közepén ember ember hátán tolong, s akik hátrább kerültek, lábujjhegyre ágaskodnak, hogy legalább valamicskét lássanak a vértócsákból: egy királynak a vérét, egy miniszternek a vérét, egy merénylőnek a vérét. Az Action Francaise és más fasiszta egyesületek plakátjai azt rikoltozzák, hogy az idegenek a bűnösök, ők, Francia- országnak e nem szívesen látott vendégei gyilkolják le orozva a szívesen látott vendégeket, vesszenek a vörös hazaárulók, Moszkva ügynökei, ki az idegenekkel! Az antifasiszták plakátjai így válaszolnák: a király kocsiját nem őrizték, mint ahogy nem őrizték három évvel ezelőtt a köztársasági elnök kocsiját sem. Mindenfelé vitatkozó, civakodó csoportok. A házak előtt, amelyekbe a rendőrség benyomult, embertömeg várakozik. Ezen a felajzott, gyanakvó Marseille-en egy ember halad keresztül, s nem mondható éppenséggel, hogy nagyon jól érezné magát. Az állomásról a P. and O. Company rakpartjára megy, még ma szeretne Franciaországból elutazni, csehszlovák útlevele van; sem nem* királypárti, sem nem fasiszta: ellenkezőleg. Vajon felveszik-e a hajóra, felveszik-e? A _ hajó felveszi. A hajónak ** éjfélkor kell kifutnia a tengerre, legalábbis a menetrend szerint. Amikor eloldják a köteleket, a legbabonásabb utasok is alszanak már, s nem veszik észre, hogy tizenharmadikán indultak útnak ... 1934. október 13-án, szombaton, reggel öt órakor ... Annak a férfinak, aki csehszlovák útlevéllel szállt fel, ez egyi-e megy; örült, hogy maga mögött hagyhatja Európát. Tudja, hogy a legközelebbi veszélyzónáig még jó darab ideje van. Eszünk ágában sincs, hogy az olvasót hamis nyomra vezessük. Ezért már most megmondjuk, hogy ennek a férfinak semmi köze sincs a Sándor király és Barthou miniszter ellen elkövetett merénylethez. Mindazonáltal többet kell foglalkozzunk vele, mint amennyire ez nekünk, vagy őneki kellemes. „Nekünk”: az mi vagyunk, akik ezt a könyvet írjuk, a férfi pedig ennek a könyvnek a hőse... A férfinak sem valami kellemes, mint ahogy már említettük is, hogy annyit beszélnek róla. Ha neki kellene az egyelőre még előtte álló kalandokat utólag megírnia, bizonyos, hogy ő is ugyanúgy mély lélegzetet venne előbb, és ugyanolyan nagy feneket kerítene neki, mint mi tesszük. íme, a .„Strathaird” húszezerötszáz tonnás óceánjáró. . A fedélzeten úgy teniszez'■* nek, mintha odahaza sem tettek volna soha egyebet, versenyre készülődnek, sport- bizottságot választanak, igazán csodálatos, ahogy a golfütőket lendítik, tíz méternyi távolságból pontosan a célba haji- gálják a kötélgyűrűket- (fedélzeti coytokat), alapos ismerői minden whisky-fajtónak, s a kádfürdő sós vize után vederszámra öntik magukra az ivóvizet. Esténként pedig táncolnak. Minden táncszám után kézenfogják egymást a szmokingok, s kört formálva, egy örökké egyforma melódia ütemére az estélyi ruhák belső köre körül addig-addig forognak körbe-körbe-karikába, míg a gyermekded korriyikálás véget nem ér, akkor hirtelen mind megállnak, s mindegyik szmokingnak a következő táncot azzal az estélyi ruhával kell járnia, amelyikkel éppen szembekerült. A társalgás Kalkutta, Bombay, Pesavar, Lahor vagy Ceylon körül folyik. Kérdezőskö- dés és hírek kölcsönös kicserélése ott élő közös ismerősökről. Társalgás közben aztán kiderül, hogy a véletlen adta társ ugyanabból az angol grófságból való, kisütik, hogy India egyazon kerületében laktak, és nem tudtak róla. Csak most találtak egymásra, mily csodálatos fordulat isten akaratából, „let’s have a drink” — hát erre iszunk egyet. Még az a görög cipész is, aki csak görögül beszél, és csak a görög betűket ismeri, tehát egyetlen angol szót sem tud elolvasni, még ő is angol alattvaló, mert máltai származású. Külföldi mindössze négy akad, olaszok, a Shullfe board-sport mesterjátékosai, egyikük néha fekete ingben látható. TTovábbá ugyancsak nem angol alattvaló az a férfi, akivel foglalkoznunk kell. .Társalgó-partnerei sohasem bukkannak benne honfitársra, bármelyik grófságban ringott is bölcsőjük; közös ismerőst sem fedeznek fel, sem Pandzsabban, sem Bombay- ban, de Hajdarabadban és Kalkuttában sem; zöldfülű a fedélzeti teniszben, a shuffle board-sportban, a hajógolfozásban, a krikettjátékban, nem iszik whiskyt, mert nincs pénze, és ruhatárában — szörnyűség — még szmoking sincs, így aztán társaságon kívüli életet él. Csak a gyerekek barátkoznak vele, mert bűvészmutatványokat tud, és egyik ötéves barátja ezt szegezi neki: — Te, mesélj csak nekem valamit, kérlek, a szerb király haláláról. — Micsoda? Hogy jut az eszedbe? — Amikor az előbb elmentél előttünk, papa azt mondta a mamának, látod, ez bizonyára mesélhetne egyet-mást a szerb király haláláról. Hősünk nem sokat törődik útitársainak véleményével, örül, hogy a hajón lehet, amely Ausztráliába viszi. (Tudniillik Ausztráliába utazik.) Egyelőre még messze van céljától, nagyon messze. A „Strat haird” éppen a Bonifa- cio-szoroson megy át, jobbkéz felől Szardínia terül el, balkéz felől Korzika... A balfelől felbukkanó Li- ^ * pari-szigetekre azonban senki sem vet ügyet, hiszen nincs rajtuk semmi, ami felkelthetné az utasok érdeklődését: ott Mussolini tíz év óta szocialistákat és antifasisztákat tart fogságban. DARÁNYI ISTVÁN: A messziről jöttét... A messziről jöttét, ha otthonába békén megtér, s kicsit pihenni vágy nem várja más, csak az a régi lágy tónus, s a kedves Haydn D-dúr szonáta. Nem kíván emberarcot látni, némán magányba zárkózik, s csönddel beszőtt napokon át hallgatja az esőt, amint kopog a kőre hullva mélán. Thomas Mannt olvas és Juhász Gyulát, s elvont dolgok szépségein borong a lelke tűnt szépségek közt bolyong, és félve várja már az éjszakát. Tűnődve szív néhány rövidke Tervet, leül, s megír egy szomorú szonettet. MOLNÁR JENŐ: ^llpáqíh'iu Ilyen bőbeszédű vajon otthon is? Hogy locsog, hogy hadar! Hozzá hangos is. Túlharsogja a zajt, utcai lármát. Pár vevő: zsebbe az újságok árát, s rohan száz métert: újabb utcasarkon folytatja, zengi nem gyöngülő hangon, ö maga a hír. A világot viszi. Van, ki kap utána, más szavát sem hiszi. Mindegy: ő mondja, mondja, egyre mondja! Nincsen más célja és nincsen más gondja1 sem hideg, sem hőség, sem eső, sem hó nem hallgattatja el! Mondanivaló mindig van s egyre új. Harsogja folyton. A kenyere. Reklám, hogy az újság fogyjon. Ha elfogy, leül. Vége a futásnak. Talán pultot támaszt, talán lábat áztat. Talán kocsmafüst, vagy otthon egyedül. Mindenütt magány, a csendben elmerül... HATVANI DANIEL: Ébredés után amint a hajnal fátylát leveted magadról kebled kitárul mint éjszakából a nap és ahogy öltözködöl még egy kicsit alszol a tárgyak körötted bújósdit játszanak s hogy koccan a pohár a mosdóvíz is ébred tárt karral összefon a vízi ölelés hajad a fésű alatt mint széthulló ének hullám-mosolyba fut össze sok pici rés elmúlt ölelések tétova láza repked míg tested emlékétől kisimul az ágy számon egy közönséges furcsa szó szeretlek s a reggelek dala nyitja ránk ablakát Polner Zoltán: (SyJífÚÍ'á Ddí/ő/IKIS AZ ELMÚLT HETEKBEN hozta a posta hozzánk Polner Zoltán verseskötetét. „Baráti tisztelettel” küldte a szerző, akinek versei lapunk olvasói előtt sem ismeretlenek; a kötet nem egy írása látott nyomdafestéket irodalmi oldalunkon. Az alig harmincéves szerző — Szeged-vidéki tanárember — azt kéri, hogy nemrég megjelent kötetét mutassuk be lapunk olvasóinak. A felhívásnak készséggel teszünk eleget, márcsak azért is, mert eddig nem adódott alkalom e hasábokon fiatal és tehetséges társunk kötetéről írni. Polner Zoltán á szegedi világ, a Tisza és Maros vidékének szülötte, szerelmese, poétája. A makói Juhász Gyula Irodalmi Kör hatott rá erősen, a makói irodalmi hagyományok: Juhász Gyula, József Attila emlékével és ragyogásával. Hét esztendeje tanít falusi iskolákban. Ennyit talán szükséges elmondanunk róla, hogy a szegedi táj szókincsét, amellyel verseit írja, megismerjük. Szenvedélyes szavakkal ír a tájról, önmagáról és az emberekről, akiket szeret és akiknek sorsát szívével érzi. Mondatai embereket és tájakat elevenítenek meg. Ítéletet mond a világról, annak egy részecskéjéről. Minden versében érzik a feszültség, amit a gondolatok gazdája hordoz. A nyugtalan tavaszban „a teremtés roppant varázsával tér haza”, de a makói hagymakapa- róknak odakiáltja: „én felriasztom egekre arcotok!” Tömörülésre hívja a szegedi tanyavilág szétszórt egységeit: „Szétszórt, magányos tanyák, jöjjetek hozzánk, szívünkhöz egyre közelebb!” A „Látjátok, feleim...” című idézettel szólító versében a munkálkodó parasztokhoz, a kétkezi munkásokhoz szól, de felkiáltójeles hangsúly nélkül: „Vaskos kezetekben mindig ott forgatjátok — A megmunkálandó holnapot, — ezt a tömör, súlyos és érzékeny világot, — amelynek atomja vagyok.” De ír Szegedről, ahol „bodzacsendű tereken” bolyongott ifjúsága éjjelein, nem is tudja, miért, magányosan. Lobban benne a testi szerelem tiszta izzása is. A költészet Pol- nerben a „vers dühöngése” és vallja, hogy amit a versben megír, az' a lélekben felsistergő tüzek mása. Érzi az egész világot maga körül: ,-,A szivem külön napot lenget, táplál a föld, mint termő lángot, mig a vér-dinamltú szerelmek titkát megfejtem, s a világot kitapintom, mint új törvények pontos és nyugodt érlökését, amelyben a fellázadt gépek az önzés dühét már legyőzték Nyers és vázlatként odahintett asszociációkban fogalmazza az esti tájat, játékosan köti gondolatait képekhez’, villanásokhoz, helyzetekhez. így fest a Maros menti tájban szűkebb hazájáról: „Hazafelé lépő utak kemény kalászfényben mennek, hős vállukon a csendet viszik, emlékét reggeleknek. A töltés izzó kék parázs, nagy-nagy ölelésben fekszem, s a lekaszált rétek melegét álmodja egész testem.’’AZ ÖREG PARASZT és a kisfiú egyformán téma számára, a kitárulkozás ihlete és kényszere meglepi Ferencszálláson és a falusi állomáson, ahol egy mondatfoszlány és a pillanatnyi nyüzsgés a sínek előtt, elröppenő bölcselkedésre ingerli. Szonett születik a falusi munkásokról, akik „a műszakhoz igazítják napjuk”, és szonett zenél a falusi vasárnapról is, amikor „a délután rikkantó legényekkel — a gyepre fut és megzendül a táj — hatalmas csendje, s víg derűje száll — az egész hétnek”. Ezek a gondolatok, versek frissen, harmatosán hatnak ebben a kötetben, mint egy hajnali táj: a nap éppen felkel, a fák között még éppen összeomlik az éjszaka setétje, kicsit hűvös a levegő és nem látni tisztán a tárgyak vonalait, az utakat, a fákat, a bokrokat és házakat, inkább a csillagok eltűnt fénye és az álmok emléke biztatnak arra, hogy elébe siessünk a tetteknek azzal a feszülő izomzat- tal és nemes szándékkal, amelyet az éjszaka nyugalmából, hozunk magunkkal. Nehézkessé akkor válik a mondanivaló, ha sajátmagáról ír: ■„Mindezideig feltáratlan volt arcom négy világtáj évszakának emlékezetében, de hiszek a szavak megbonthatatlanságában, mert tízágú ostor két kezem villámok égő hitében. Kétségtelenül tengerek ringattak egykor és mindig aránytalanul boldog és szomorú voltam.’’. (Nyitány) Véleményünk szerint nyitánynak bonyolult, jellemábrázolásnak cikornyás ez a fogalmazás és kissé ágaskodnia kell a köznapi értelemnek, hogy a fogalmak eme tornájában a szépséget és nyilvánvaló igazságot felfedezzük. Az érzések és a szavak fésületlen összevisszaságban kerülnek a papírra: az izzó szándék hamuvá szürkül, ha sem a forma, sem a belső hév nem tartja, mert nem tarthatja életben. A Nyitány című vers egy másik részét is ktell idéznünk, hogy figyelmeztessünk a szavakban tobzódó költő rossz kísértéseire: Hajnalodig. Tengerek ringanak előttem megmagyarázhatatlanul, akár a szüntelenül sűrűsödő idő cseppkövei a nap olvasztó tüzében, midőn állatok ösztönértelme siratja a szétszaggatott éjfélt. Fenyők mézgás nyála csordul kezemre és foszforeszkál, amint megalvad. Rengeteg csöndet őriznek a gyökerek hálói: hol voltál isten te akkor még, hol voltak oltáraid? csak az ég bádoglemezeit mosta az eső reménytelenül, csak a szunnyadó sejtek mocorogtak a zizegő áramú sugarakban. imhol idők előtti csapkodó szörnyek keserves marakodása szerelmes ölelkezésekben és korszakok feldúlatlan őserdői. Halak és szigetek felvetődése és eltűnő csapódása a soha-nem-ismétlődés hullámaiban és madarak fehér csontvázai az egek rétegeiben, amint tegnapok megszámlálhatatlan zöld szárnycsapása gyűrűzi az árnyékokat és felleng a barlangok bronz gőzéből az ősanyagerő, a mozgás titokzatos lendülete, hogy végighasadjon a réz és lila kérgű égboltozat ÉS ÍGY „HAJNALODIK” tovább e kötet nyitányában. Az a meggyőződésünk, hogy a tehetséges Polner Zoltán nem olvasta fel hangosan ezt a verset, de olvasatlanul adhatták nyomdába a kiadó lektorai is, mert a fogalmaknak ilyen raktári bősége, a képeknek ilyen összefüggéstelenül szeszélyes egymás mellé rakása ellen tiltakozik az értelem és a fül, amely az agy számára kívánja felfogni a hangokat, a gondolat, az élmény, az érzelem és a szenvedély közvetítő anyagát. Póz ez a nyitány és ettől a póztól meg kell szabadulnia annak, aki „dudás akar lenni”. Ugyancsak póz a ringyóságokról szoló szonett, az „őszinte agitáció” nem egy fordulata, a „Testvéreim harcoljatok!” epigonízű szövege, a „Tíz parancsolat”, a „Hftosima” és a kötet címéül szolgáló „Szigorú vallomás” is. Mondatok sorakoznak egymás mögé és a mondatok között nincs meg a hangulati és logikai kapocs, hiányzik az a láthatatlanul is mindent egybefogó és eggyéötvöző erő, ami az igazi alkotásokban szándéktalanul is fényes- kedik. A „Szigorú vallomás” első négy sorában ezt olvassuk: ■„Jaj, Juhász Gyula! Jaj, József Attila! Jaj, széttépett idegek a szerelemben! Estére lassan hazaér a bánáti csak a hűséget szidalmazza egy sőntés.’-t S minden átmenet nélkül következik a szubjektív, egyes szám első személybe helyezett vallomás: „Csupa seb vagyok. Keserűségemtől Kifakulnak mind az égszinű virágok. Gúnyos, vigyorgó pengéjű kés kedvem, rejtőznék messze, mégis fényben állok’’ __stb. s folyik az extatikus képek felsorolása, amikből nem derül ki, hogy itt miért éppen Juhász Gyulának és József Attilának jaj? Pózok ezek, az olvasottan rosszul bevésődött hangulatok visszakísértése, irodalomtörténeti hangulatok felhasználása idegállapotunk ismertetésére. S most szándékkal idézem az egész „Dú- dolgató” című verset, ahol az őszinte élmény csaknem kristálytiszta hangon szólal meg: y,Tavaszé volt teste, nyári lobogása. hűvös őszi csókját téli csend vigyázza, Négy évszakkal vállán szerelmes virágom menekül az éjbe, parázsló, friss lábnyom világit utána derűsen, örökké, elment, elment, elment — vissza sem jön többé.’* E sorok után nyilvánvaló szigorú kritikai megjegyzésünk igazsága. Polner Zoltánnak ottf kell kitárulkoznia, ahol az őszinteség izgatja dalra. A szív nagyszerű kényszere dallamot csal a szájra, édes szavakat a fülnek, míg a doktrinér, a vájtfülű esztéta — ha nincsenek élményei és őszinte pillanatai — csak összemesterkedik képeket, szövegeket, amiktől a hajnal nem fényesebb, a közelítő nap nem ragyogás és tett, csak papírlap lesz ter- heltebb betűkkel, tintával és tisztázatlan fogalmakkal. Ezért, Polner Zoltán meglevő értékeiért kell ezeket elmondanunk a „Szigorú vallomásról”. Az idősebb tollforgató szerete- tével és figyelmeztető rokonszenvével írtuk sorainkat. Az ízléses kötet illusztrációi a lírai hangulatokat kísérik: Horváth Mihály ismeri és szereti Polner Zoltán világát és ezért hatásosak e kis kötetben a tollrajzok. JÓL TETTE A MAGVETŐ és az írószövetség Del-Magyarországi Csoportja, hogy e kötetet megjelentette, mert a versek együttes megjelenése nemcsak eredmény, hanem alkalmas pillanatot is szül: magunkkal és szellemi szülötteinkkel szembenézni. Farkas András
