Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)
1963-02-03 / 28. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE------------í MEGYEI MOVEIÜDES! HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADASABAN ^ tá sra ébredtek. Szokatlan volt ez, megfoghatatlan1. A házban senki sem tartott kutyát, valami kóbor ebtől kellett hát tartani, amely még este bevette magát a házba, s most a zárt kapuk előtt vesztett szabadságáért vonít. Ám mégse kóbor eb volt, délelőtt kiderült minden. Gyorsan körüljárt a hír a házban, hogy Kerekes Domokosé, a nyugalmazott pénzügyigazgatósági irodaigazgatóé a kutya, tegnap este hozta magával szokásos délutáni sétájáról. Hogy a hír nem koholmány, bárki meggyőződhetett róla: a kutya egész délelőtt kint napozott a folyosón, új gazdája ajtaja előtt. Az egész ház csodájára járt. Nagy, borzas szőrű, sárga kutya volt. Nyakörv és lánc nélkül hevert az ajtó' előtt, s a homlokába hulló gubancok alól, fényes fekete szemével békésen bámult vissza a bámészkodókra. Találgatták, milyen fajta, de nem tudtak megegyezni. Áz eb korcs lehetett!, még Pojánovics, a házmester sem tudta volna előszámlálni megtévedt szüleit, pedig Pojánovics igazán értett hozzá, hiszen fiatalabb korában gyepmester volt, valahol Vecsés környékén. A hír délutánra a szomszédos házakban' is elterjedt. Nem is csoda: a dolog eseménynek számított.- Kerekes Domokost mindenki ismerte a környéken, három éve költözött ide, amikor nyugalomba vonult. Azóta naponta láthatták, amint délelőtt elsiet hazulról, kosárral a karján, bevásárolni, s délután, amint elballag, kényelmes léptekkel, elefántcsontfejű botjára támaszkodva, sétálni. Eleinte csodálkoztak, hogy férfi létére maga _ foglalkozik háztartásával, maga főz, de aztán megszokták. Tudomásul vették, hogy Kei-ekes Domokos akkora agglegény, aki még cselédet Sem tűr meg a házában.. Megszokták, hogy magános és zárkózott, a boltosokkal nem szeretett tréfálkozni, s nem ismerkedett senkivel a házban. Nem haragudtak rá, elfogadták olyannak, amilyen: Végre is — ez volt a ház általános véleménye róla, — mindenki úgy rendezi be. életét, ahogyan néki tetszik. A'házbeli jól értesültek ugyan suttogtak róla, hogy Kerekes valamikor nős volt, s hogy felesége elhagyta, — de miről nem suttognak a házbeli jól értesültek? A környék lassanként hozzászokott az új látványhoz: Kerekeshez és a kutyához. Az irodaigazgató délelőttönként továbbra Is egyedül végezte a bevásárlásait, s amíg odavollt, a kutya hűségesen őrizte a házat. Délután aztán jött a közös séta. Kerekes fürge léptekkel szaladt le a három emelet — máskor oly hosszúnak tűnő — megszámlálhatatlan lépcsőfokán s alig várta már, hogy az utcán legyen. A kutya persze fürgébb volt nála, s mire ő leért, az már ott várta farkcsóválva a kapu előtt. Elindultak, Rendszerint nagy csapat gyerek követte őket. Szcdongatták a kutyát, labdát dobták feléje, játszani hívták. Kerekes azonban nem engedte el maga mellől. Inkább a gyerekeket hívta közelebb. S ilyenkor aztán megtörtént, ami eddig még soha: az öregúr szöbaelegyedett a gyerekekkel s néha még barátságosan el is beszélgetett velük. Mikor ennek híre ment, a házban nem tudtak hová lenini a csodálkozástól. Megváltozott az öreg Kerekes — mondogatták. — Megváltoztatta a kutyája. Még maga az irodaigazgató is észrevette, hogy valahogyan más lett a világ körülötte. Az emberek eddig — úgy tapasztalta — kedvetlenek, kelletlenek voltak vele szemben; most azonban barátságos, mosolygós arcok tekingettek rá mindenünnen!. Nem törődött vele, hogyan történt mindez, csak • elfogadta1. Lassan kezdett felmelegedni a környezete iráni, s az is iránta. Élet — gondolta, s szeretettel nézte a sárga kutyát, amely álmos, nagy fejét olyan határtalan bizalommal tudta az ölébe ejteni. Minden rendben lett volna, ha a kutya kicsit több s szigorúbb nevelést kap annakidején. Hanem ezt előző gazdái elmulasztották, s Kerekes most úgy érezte, neki kötelessége pótolni a hiányokat. Az első hetekben nagy fáradsággal sikerült rászoktatni a szobatisztaságra. Az eredménynek nagyon örült. A kutya rendkívül tanulékonynak bizonyult, csak kicsit csökönyös volt. Majd leszoktatlak róla, ne félj! — fenyegette meg néha gyöngéden —, várj csak! A kutya várt. Mert azért engedelmes kutya volt. A szobatisztaság! nevelés után talán két hónap is eltelt, armkor Kerekes úgy gondolta, eljött az ideje, hogy a kutya megtanuljon rendesen enni. Mert rettenetesen evett. Habzsolt, lefetyelt, zabálta az ételt, úgy viselkedett, mint egy kóbor eb, ha hetek óta nem látott már rendes táplálékot s most kárpótolni akiarja magát a mulasztottakért. Pedig ekkor már három hónapja volt Kerekesnél. Mégis nv'ndig úgy esett az ételnek, oly türelmetlenül, vadul, hogy sokszor majd- eem feldöntötte gazdáját. Azt sem akarta megvárni, amíg Kerekes megtölti a tányérját. Megérezte az ételszagot, már ugrott, rohant a tálnak. Az irodadgazgaitó úgy érezte, ezen változtatni kell. Körülményes módszert dolgozott ki a kutya betanításiára. Leültette a sarokba, a tűzhely mellé, eléje tolta a konyhaasztalt, s így, bekalitkázva kellett néznie az állatnak, amíg ő elkészíti az eledelét. Szörnyű volt hallgatni, mát művelt ezalatt az áldozat. Vonított, nyüszített, szinte fuldokolt a kíntól... Mikor aztán néhány perc múlva Kerekes eltolta az asztalt, rohant az ételhez. De csak az első napokban! Lassanként sikerült ránevelni, hogy várja meg, amíg gazdája elébe teszi a tálat. Később az asztalt sem kellett eléje tolni, várt szépen sorára anélkül is. Kerekest boldoggá tette az eredmény. Ügy érezte, hogy most már tovább is mehet: tervszerűen kezdte éheztetnd az állatot, fél-,' sőt sokszor egy egész órán át is várakoztatva az evésre. A kutya szépen haladt. Kerekes örömmel újságolta a jó hírt, új ismerősednek, akikkel igen összemelegedett. Egyik nap sikerüli) borjúhúst szereznie. Miután megebédelt, hozzákezdett a kutya etetéséhez. Az állat megérezhette a gyönge hús szagát, mert már gazdája ebédje alatt is rendkívül nyugtalanul viselkedett. Mikor azután arra került a sor, hogy ő is megkapja a tál ételt, megint nem bírt magával. Elfeledett mindent, amit az utóbbi hetekben tanult. Morgott, szűkölt. Kerekes eléje tette a tálat. — Nem szabad! — mondogatta. — Vár a jó kutya! Vár! A kutya azonban nem várt. Nekiugrott a tálnak. Kerekes dühbe jött. . — Várni! — kiáltotta. A kutya rá sem hederítatt. Kerekes ekkor a botját kapta elő s feléje sújtott. Az elefántcsont vég keményen kop- pant az állat koponyáján. Megfoghatatlan volt, ami ezután történt. A kutya egyszerűen megőrült. Otthagyta az ételt, amely eddig mindennél fontosabb volt neki, s gazdájára vetette magát. Kerekes megtántorodott és nekiesett a falnak. Kezéből, amelyben a botot tartotta, dőlt a vér. Rámeredt a sebre, pár pillanatig szinte bénán állott, mintha nem értené, ami történt. Aztán elordította magát: — Te dög! — üvöltötte, hogy elsötétült előtte a világ, — te dög! Az ajtóhoz tántorgott, kitárta. — Eridj! — lihegte s kifelé intett a kezével. Egész teste felkiáltójellé merevedett, úgy állott az ajtónál, mint az angyal a paradicsom kapujában. Csak a kezéből hiányzott a tüzes kard. — Eridj! — Kotródj a szemem elől! A kutya kisompolygott a szobából, Kerekes bevágta utána az ajtót. — Pusztítson el a simtér! — hajította még rá az átkot, aztán kulcsra zárta az ajtóit. Másnap barátságtalan arccal mordult az ismerősökre, akik bekötött keze felől kérdezősködtek. Pár nap múlva leszokott a köszönésről is. A gyerekekre, eddigi kis pajtásaira, rá sem nézett többé. Senki nem értette a dolgot. Múltak a napok. Kerekes igyekezett elfeledni a kutyát, de nem igen sikerült. Félfüllel hallotta, hogy a házban valaki magához vette a kidobott jószágot. S amikor egyik nap meglátta, a házmesterlakás nyitott ajtaján' át, hevesebben vert a szíve. Aztán hirtelen valami nagy, mélyről jövő harag vett erőt rajta. Bekopogtatott s kérte Pojánovicsot, dobja ki az ebet. A házmester tiltakozott. Kerekes ekkor megfenyegette, hogy félmondat neki. El is járt az ügyben, de a házkezelőség is a házmester pártiját fogta. Ügy tűnt fel, hogy az egész világ összefogott ellene. Elcserélte hát a lakásit s nemsokára elköltözött a házból. Azóta senki nem látta a környéken. ÉBLI KATALIN: Az ősz kosarát Az ősz kosarát gyümölccsel megrakom, csupán levél marad a termő gallyakon: az égről a Napot is leszüretelem, fényét ne fönn osztogassa, hanem idelenn; számban érzem most az édes ízeket, • miket a nyár a földből összeszedegetett. ... A nyár és a tél közt az ősz a híd, felizzó ragyogása szinte még vakít, de már fölénk hajol az alkonyat korán, s holnap csomót köt a fagy a tél ostorán. KÓPIÁS SÁNDOR: IDILL A szerelem fecskefészkében élünk, .a boldogság eresze alatt. Csak sejtjük, hogy valahol ég is feszül... Néha kirepülünk a feilegektől habzó végtelenbe, s megfürdünk a levegő fényeiben. Ha útban ér a gyöngyöző zápor, villámaival együtt cikázunk; kemény tollazatunkról lepereg a víz és a tűz. Körpályáinkat összekapcsoljuk, mint kislányok a gyermekláncfűvel; így érjük körül majd együtt a világot. ANTALFY ISTVÁN: Ember légy A szenvedélyek szédült viharában mit bír a lélek, — hol csitul a kín, mely jajdulásra késztet — s hol pihen meg az emlékek, vagy vágyak romjain? Emlékek! vágyak! Ó, hát van-e emlék, nem csak így: kielégítetlenül? és nem csituló lángok lobogása, leiken kívül és a szíven' belül? Miért e szomorúság, mért e vágyak, miért e harc, e vér, e szenvedés...? és a magány, harangja rákolompol: ember vagy, az légy! ennyi az egész! LUKÁCS MIKLÓS: SÜLTGESZTENYE Hószoknyás fák hol fehéren álmodtak téli ég alatt, bandukoltam, — új versembe öleltem messzi válladat, pörke jó illáit lebegett ott a sarkon, az a régi, parazsak felett a rostán gesztenyét sütött a néni. Ügy ült ott öreg zsámolyánj mint esztendőkkel ezelőtt, mint aki átszunyókálta bölcsen a suhanó időt, a megkopott rojtoskendő gyöngycsipkésen ölelte át, megpillantott, nyájas fürgén válogatta sültje-javát. És deres markomba nyomta a stanecli sült gesztenyét, hajad illatát éreztem, ujjaid búvó melégét. A surrogó fehérségben csillogott az út, s a fasor, pillán olvadó pelyhekkel mentem utánad kamaszkor. SOMOS BÉLA: Január Tócsák fölé finom fehér hártyát növeszt az éj Törékeny álmok reggelén kezünkhöz ér a tél Tegnapi sáros lépteket őriz: tanú az út bújik a Nap, a rászedett és megszökött hazug. Fagyokba ágyazott rögök dombjára lép a táj — a fák fakeze könyörög a krajcár-nyár után. FARKAS ANDRÁS versei: Mikor húszfokos hideg volt... Mikor a húszfokos hideg volt, Fülünkön csattogott a csend, A fák fakó köpenyben álltak. Dermedten, ünnepélyesen. A csontos földet hó takarta, Ez a vigasztalan palást, A felhőkből szakadt a bánat, És nem kapott magasztalást, De már megenyhült!'Barna ágak Hónalján pár torok gügyög, Szerelmet szólnak, oly vidámat, Amit nem ért se ég, se rög, Csak ember, állat várja vére Hullámzásán s konok szemén Fagyotrepesztő nevetéssel, Mert mindenen úr a remény. Rigók szavalnak-íeleselnek, Szerelmes álmuk üzenet, És én fütyülök vissza nékik, És tudni jó, hogy. értenek. Mert minden hangban, dobbanásban A vágyó boldogság remeg, Ami egy nagy testvériségben Örömmé oldja testemet. Fekete varjú... Fekete varjú nem tehet Kedvemre, gyász a lelke-tolla. Bizonnyal szörnyűségeket Kúrálna folyton, ha dalolna. Rigókat hallok szívesen, A szerelembe belegyönyörödve Ágon hintáznak színesen, S nevetnek fényre és ködökre. HUNYADI ISTVÁN: Mi őriz meg ? Kilenc hullámban gyűrűzött az év. És el se’ gyávított tagló-kudarc, a sebzett értelem. Acélkéken világított szemed! De éber éjeid pár ránc jelezte és vállad kissé megkeskenyedett. Arcod finom vonala keményebb lett egy árnyalattal. De görcsösebben kulcsol át kezed, ha új rohamra lendülök, eget szétzúzva törni át a sáncon S megtorpanni, fordulni, botolni karod nem engedett. És öled volt a menedék, ahol reménye vesztett nyert növő erőt. És gyöngyöző szád édes alkohol, mit ingyen adtak halálveszély előtt. És kebleid a táplálék maga, a mézes tej, amit a vakított Sámsonnak vitt mély börtönébe Delila! De mégsem ez talányos lényed. A könnyű ecset felszínre vet parádés részletet s a változón utat nem tör soha a változatlan, aminő Giokonda mosolya! Mit mond nekem törékeny termeted? Lágy tomporod és ívelő nyakad? Hajad szőke lángja mit árul el? Ma még te vagy, de holnap nem te vagy! Mit őriz meg nekem hibátlanul, hogy átkerülj a sarló éveken? Egy mozdulat kell, egy kép, amely örök. Amint lehajlasz lánykáid fölé és velük énekelsz egy dallamot, a távolt figyelő anyáink dalát. És arcodon öröklét suhan át! JÓBA TIBOR: Magadhoz fontál Magadhoz fontál kék fonállal, szemedben viliózó sugárral; őszi szívemet beborítod lényed érlelő, dús nyarával. Lehelt igék karcsú hajóját oldják el ajkunkról az esték, tiszta valódban megfogózik imbolygó lelkem, el ne essék. Égig hullámzó lázainkban láng-léptű angyalok lebegnek, s álmaim érted elröpítem fodrán a fürtös fellegeknek.
