Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)
1963-02-24 / 46. szám
1963. február 24., vasárnap N E P O 1 S A fi 5 Amikor életemben és egyben 1956 után először Nyugaton jártam, két dologra jöttem rá: ha egy ma mér történelminek tekinthető korszak ideje alatt a lényeg igazságának ésszerű magyarázása helyet! még a felszínt is igyekeztünk meghamisítani, akkor ott, történetesen Olaszországban, nemcsak 56 novemberének, hanem a kommunizmus eszméjének minden igazságát olyan arcátlanul hamisították meg, fordították ki, hazudtak rá mindent, hogy az 1952-es hazai újságírás csak szerény és tehetségtelen utánzója lehetett. Megmondom őszintén, kissé irigykedve figyeltem egy kapitalista ország sajtópropá- gandájának tökéletes olajozott- ságát, azt az évszázados kifinomultságot, amellyel nyilvánvaló igazságokat tudtak meghamisítva, még annál is nyilvánvalóbb igazságnak szublimálni, s ennek az akkor már minden ízében, tényei- ben, adataiban is hazugnak milyen hitele volt — általában —, a politikailag kevésbe, vagy egyáltalán nem iskolázott, illetőleg az ebbe a propagandaiskolába járt tömegek között ... Így elevenedtek fel akkor és ott, mint palackból szabadult bűzös szellemek, mindazok a tőről metszett ostobaságok, amelyeknek egykor itthon, szűkebb pátriámban is bőséges talaja és hitele volt. Így lett a nő, a szerelem szabadságából szabadszerelem, a munkásosztály vezetéséből véres, rettenetes terror, az üzemi konyhák rendszeréből éhező és csajkával sorban álló tömegek véres víziója, az óvodákból, napközikből janicsáriskola, — s minden magyar honpolgárból, akit „kiengedtek”: véres kezű ávós ... For- liban azzal gyanúsítottak, hogyha én nem vagyok az, de akkor, valahol, valamelyik oszlop mögött ávós leselkedik rám, őrzi minden léptemet, még a gondolataimat is meglesi. Bolognában azon csodál- - kozott valaki, hogy tudom, kommunista létemre tudom, hol van Nápoly, Rávennában, hogy ismerem Daniét... — Nem könnyű, de sokak feje megtisztul már — ezt Ri- miniben, az ottani pártbizottság titkára mondotta, a kommunisták, a szervezett dolgozók sok diadalt arató harcáról szólva ... Moszkvában egy öreg . vasutas, mint valami taknyos kölyköt, legszívesebben megpofozott volna, mert kommunista létemre engedtem, hogy felülkerekedjenek az ellenforradalmárok. Aztán a vállamra veregetett, meghívott egy pohár sörre, s úgy mormogta bocsánatkérően: — Majd otthagyta a fogát az unokám ... S közben teltek az évek, serényen, szépen, minden csinnadratta nélkül, volt magyar ügy az ENSZ-ben, ami sem magyar, sem ügy nem volt, volt Szabad Európa, volt további propaganda, s volt alkotó, teremtő munka, emberi megbecsülés, érték szerinti megítélés: itthon. Minden bizonnyal eljön az a nem is távoli kor, s az az író, aki megírja egy nagyszerű korszak történetét, ahol a kevesek embertelensége ellenére megőriztetett az emberség, ahol a kevesek visszájára fordított csillagokat rúgó tervei ellenére is talpára állítva rakosgatták a sokak az élet épületének köveit és mind magasabbra, — s ahol éppen a többség, a kevesek kavarta viharban nemcsak kézbe vette, de tiszta vizekre is vezette országa hajóját. Mondom: ez a kor eljön. Aztán eljutottam Franciaországba, Ausztriába is. — Nyugat, tehát már nem érhet meglepetés — mondtam magamnak a Garde l’Este-n és meglepetés ért. De már tudtam, hogy nem ér meglepetés a Westbanhofon. Párizsban, vagy fenn az Atlanti-óceán partján még kissé szokatlan volt, hogy egy magyar turista nem idegesítő, vagy éppen veszélyes egzotikum, Bécsben már természetesnek tűnt a magyar beszéd és senkinek sem jutott eszébe, hogy hangoskodva, vagy diszkréten a fülemhez hajoljon: — Mondja, uram, de őszintén, s maga tényleg visszamegy? Vissza mer menni? A világ közvéleménye a „magyar ügyet” rendkívül gyorsan, és legalább ilyen alapossággal levette a „napirendről”. Az egyik angol szakszervezeti küldött mondotta itt jártakor: „Az önök minden sikere bennünket ' erősít” ... Amikor ezeket a sorokat olvastam, az Olasz Kommunista Párt rimi- ni titkára, a Citroen-gyári kommunisták jutottak eszembe, akik olyan keserves és nehéz küzdelemben próbáltak felülkerekedni az ellenforradalom után egész Nyugatot elöntő kiábrándultsággal, szervezett rosszindulattal, fasiszta szervezkedéssel, rágalomhadjárattal. Hogy ma a Magyar Népköztársaság tekintélye olyan magas mércével méretik, mint hazánk történetében alig-alig, hogy Párizsban a megfelelő kulturális propaganda hiányáért, Argentínában az itt járt kereskedők kereskedelmi , életünk általunk is elítélt fogyatékosságaiért bírálnak — ez mindénnél többet mond. A testvérpártok kommunistáinak harca, agitációja felbecsülhetetlen, — és csak a legmélyebb hála érte. De az is az igazsághoz tartozik, hogy az agitációhoz a párt, a kormány helyes politikája, népünk nagyszerű alkotó munkája, közéletünk Nyugat számára szinte megfejthetetlen demokratizmusa és saját hibáink önmagunk által történő nyílt és kendőzetlen megítélése szállította az érveket. Amikor 1958-ban Olaszországban jártam, a düh és a dac keveredett bennem és egy kicsit — ma már megmondhatom saját magam előtt is — a megalázottság érzése is. Ez vagyok csak? Ennyinek tartanak és ennyire hazámat, népemet? Amikor Bécsből hazatértem, büszkén^ vidáman tért meg hazám fia: lám, ennyire tartják népem, hazám, ennyire jómagam. Félreértés ne essék: sem akkor, sem legutóbb nem érdekelt a „hivatalosok” véleménye, — fütyültem rá. De érdekelt és bántott a megtévesztett középosztály, vagy dolgozó rétegek oktaílan megítélése, mint ahogy ezek véleménye, és őszinte érdeklődése esett jól legutóbbi nyugati utamon. Hogy mondja a költő?: „Gyertek hozzánk — én megszerzem nektek a vízumot!’’ (Gy. G.) Soha ne legyen jobb dolgom Miért elégedett Fazekas Iván tsz-brigádvezető? | NAGYFÜGEDRÖL | már. Jót is, rosszat is. Attól függött, hogyan alakult a Dózsa Tsz gazdálkodása. Az elmúlt évben aztán történt valami. Mintha megváltozott volna minden. Az emberek változtak meg? ök is. Legutóbb dr. Molnár Erik képviselőjelölttel voltam Nagy- íügeden. Megnéztük a gazdag állatállományt is. Itt találkoztam Fazekas Iván brigádvezetővel. Amikor az istálló ajtaját megnyitottuk, a téli napsütésben párafelhő csapódott ki. A latyakos havat kerülgetve léptünk be a széles ajtón. Emberek csoportjával találtuk szemközt magunkat először. Beszélgettek. Fazekas Ivánt vették körül. Arrébb hasurát, szalmából szőtt takarókat készítettek a melegágyakhoz. Itt, a meleg istállóban, könnyebb a munka. Az állásokban száz hízóbika. i Szemre is tetszetősek. ötven közülük júniusban, a másik ötven pedig novemberben éri el az átadási súlyhatárt. Mesterségesen nevelték fel őket. Onnan kapták, több mint 200 kilós súllyal. És már magyarázza Fazekas Iván brigádvezető, hogy milyen nagy megtakarítást eredményez a mesterséges borjúnevelés. Erre a hangra oda kell figyelni. Szug- gesztív erejű minden mondat, ami elhagyja a jól megtermett brigádvezető száját. Büszkeség is csendül ki belőle, de hivalkodás nélkül. Nézem az egészségtől majd kicsattanó Fazekas Ivánt, és miközben jegyzem a különböző adatokat, valami kérdés motoszkál bennem. De várok vele. És megyünk a brigádvezető után az ólak közé, amelyekben nagyszerű fehér hússertések gyarapodnak, a tsz-gazdák nagy-nagy gyönyörűségére. Most is, mindig számok röpködnek a levegőben. Fialásból 272 kismalac jött a világra: Ebből csak három hullott el. Nagyon szép eredmény. Ezzel van mit dicsekedni, akárhogy nézem is. — Nálunk van az ország két legjobb kocája is! | FAZEKAS IVÁN | m^U pillanatra, mintha azt ellenőrizné, hogy felíogtuK-e szavait. — Dáma 27 malacot fialt. Huszonhatot felnevelt. Csalfa huszonöt malaccal szaporította az állományt. Egy sem pusztult el közülük. Most már nem halogatom a kérdésemet tovább. — Mondja, Iván bátyám, hány hold földdel lépett be a szövetkezetbe? Kicsit megütközik a kérdésen, mintha azt fontolgatná, hogy mi köze ennek a malacokhoz. Az állatok: az a lényeg! Arról érdemes beszélni. Arról tud is beszélni. De a múlt! Minek hátrafelé nézni, amikor ő minden 'idegszálával a jövőt vízsgálgatja? —Tizenhárom hold földem volt nekem, kérem! — mondja, aztán határozottan. — Hogy érzi most magát? Nem késik a válasszal. Éppen olyan határozottan, olyan belső izzással mondja, mint mikor a gazdasági eredményeket sorolta. — Soha ne legyen jobb dolgom! Amikor a tekintetünk találkozik, még hozzá teszi: — Őszintén mondom én ezt, kérem! Higgye el! De még újabb bizonyítékkal áll elő. — Tizedannyi gondom sincs most, mint régen, egyéni koromban volt, Pedig akkor sem voltam utolsó gazda. Az állataimmal nyertem én már akkor is kitüntetéseket. Pesten is, Gyöngyösön is. Az újságban is benne voltam. De most zárFogadás szovjet katonák tiszteletére számadáskor búzából is annyit kaptam, hogy maga ez a meny- nyiség is mutatja a változást. Már nem emlékszem pontosan: vagy huszonöt, vagy harmincöt mázsa búzát említett. És ez csak a búza! Hol van még a készpénz! A Dózsában ötven forintot ért a munkaegység, amiből 32,47 forintot fizettek ki pénzben, a többit terményben kapták meg a tagok. — Mit várnak az idei évtől? — Nézze, én csak brigádvezető vagyok. De olyan most a gazdaságunk, hogy ha csak iám bíznák is, legalább hatvan forintot tudnánk fizetni az év végén egységenként. Akármilyen időjárás lesz is. ETTŐL NAGYOBB reménykedés már nem keli. Ügy áll tehát a tsz, hogy a jövőjüket nem féltik. Nem ellenkezik Fazekas Iván kijelentéseivel sem a tsz elnöke, sem a párttitkár, akik ott voltak velünk. A brigédvezetőnek tehát hinnem kell. Ezért ilyen elégedett ember Fazekas Iván? Ezért is. Jól él. Mi gondja lenne? Ezt ö kérdezi tőlünk. A gyerekek mind révben vannak már, ez a gondja is elmúlt. Van azonban még valami, ami elégedetté teszi a brigádvezetőt. Ez pedig: azt csinálja, amihez a legnagyobb kedve van. Az állatok az ő hozzáértő kezének nyomán is gyarapodnak ilyen szépen. Legutóbb olasz kereskedő járt náluk, ő válogatta ki azokat az állatokat, amiket megvásárolt. Hogy mi volt a véleménye? Megveregette a brigádvezető vállát. Elismerésként. Mi tagadás, jól esett neki ez a megnyilatkozás. Miért ne lenne tehát elégedett ember Fazekas Iván, a nagyfügedi Dózsa Tsz állattenyésztő brigádjának vezetője? Szíve szerint való munkát végez, nem is akárhogyan! ~ a nagyfügediek AHOGY TUDOM, A szovjet hadsereg fennállásának 45. évfordulója alkalmából a Hatvani Városi Tanácsnál fogadást adtak szovjet tisztek részére. A fogadáson megjelent V. Cs. Szinyalnyikov őrnagy, A. A. Szkrinyikov százados és P. M. Micsájev szakaszvezető. A fogadás után a párt, a tanács, a termelőszövetkezetek és az üzemek nevében koszorút helyeztek el a város központjában levő szovjet emlékműnél. között nem ő az egyetlen, aki megtalálta számítását a tsz- ben. Pedig nem is ment olyan simán minden. A bukkanok utón most már az egyenes útra találtak mindannyian. Ott menete! ezen az úton, közöttük: Fazekas Iván is. És mellette még annyian mások. Csak könnyebb így — együtt... G, Molnár Ferenc Az ajtó száraz csattanással klvá- gódott s meggörnyedt férfi bukdácsolt be a szobába; a fiatal csendőr a sarokba lökte, a fal mellé, csendesen behúzta maga mögött a nyitva maradt ajtót és bokáját csattogtatva jelentett, majd a férfira mutatott: — Ez az! I A férfi fáradtan nézett körül a szobában. Fakósórga, beesett volt az arca, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. — Barom! Hol tanultad ezt az illemet, hogy így bánj egy emberrel?! Mi volt a parancs? A fiatal csendőr vigyázzállásban hallgatta parancsnokát, s közben szempillája sem rebbent, úgy mondta: — Jelentem alázatosan, az volt a parancs, hogy az illető személyt előállítsam ... — Nahát! — Főtörzsőrmester úrnak jelentem, én azt hittem, hogy .. — Mit hittél? Egy csendőrnek a parancs legyen a legelső a világon. Megértetted, te vad barom! — Jelentem alássan, megértettem, főtörzsőrmester úr ... A főtörzsőrmester szokatlan kedvességgel fordult a sápadt férfihez. Nyomban felderült az előbbi szigorú arc. — Mi a neved, jó ember? — A főtörzsőrmester úr éppúgy jól tudja, mint én. — Meglehet..!' meglehet! De nem csodálható, ha mégis elfelejtettem ebben a zűrzavaros időben ... — Csutorás p. Ferenc. — Most már dereng valami előttem. Családos ember vagy, ugye, hány gyereked van? — Három, főtörzsőrmester úr! — Szereted őket? — ... Nem is ember, aki a saját véréből valót megveti. — Akkor meg mi az atyaúristent akarsz?! Ki adott eddig kenyeret neked é-s - gyerekeidnek, hát nem a méltó ú;, Borbély-JVfciczky Emil?! 'A kommuriutakkal kacsingatsz, velük parHázol, mi? Csutorás p. Ferenc nyugodtságot erőltetett magára, nehogy elárulja egy véletlen kis mozdulattal is, hogy mennyire fél. Mennél inkább látják, hogy valaki fél tőlük, annál inkább kutyábbak a csendőrök. „Ha ülnek, egészen más egyébre kell gondolnom!” — futott át rajta. Mert nem volt kétséges, hogy most nem ússza meg verés nélkül, Bulik főtörzsőrmester nem szalasztja el a kedvező alkalmat, hogy szenvedélyét kiélje. Mivel fog ütni, az öklével? Vagy a puskavesszővel, amely úgy fekszik az íróasztalán, mint valami rózsafüzér? A földre lökik és úgy taposnak ujja hegyére a csizmájukkal? Vagy lehúzatják a cipőjét és megbotozzák a talpát? Megtörtént," hogy a csendőrök macskát tettek egy-egy letartóztatott inge alá, az inget bevarrták, s addig verték nádpálcával a macskát, amíg az szétmarcangolta, véresre csikarta ’ az ember mellét, hogy a bordái is kilátszottak... A szobában nem volt macska. Csak puskavessző és derékszíj. A vörös képű, kövér, • szivacsos orrú Bulik főtörzsőrmester körüljárta őt. Tömpe szivarjából mélyeket szívott, s az arcába fújta. A többi csendőr, aki a szobában tartózkodott, élénken figyelt, a mozdulatra várva, mikor megrohanhatják a védtelen embert. — Kutyákkal kéne letépetni a húsod! Kik voltak a cimboráid, ki volt, aki felbiztatott?! Csutorás p. Ferenc nem válaszolt. Hallgatott, s nem is nézett Bulik főtörzsőrmesterre. A többiekre sem. Az eget fürkészte az ablakon át, ahol ónszínű feilegek, a készülődő hóvihar jelei sokasodtak; a jegenyéket nézte, amelyek ott nyúltak fel a kis patak partján vékony ágaikkal, akár a szuronyok, s törzseik tompán sötétlettek. „Nem fogok szólni semmit-. .. Hallgatni kell, ha ütni fognak, akkor is!” — Hallgatsz, átkozott? Remélem, tudod, mi jár a felforgató tevékenységért, tudod, hogy milyen sors vár rád! Beszélj! Miért hallgatsz? Miért nem felelsz, ha kérdeznek, mi? Csutorás p. Ferenc szeme megrebbent, keze megmozdult. — Jenicze, közlegény, papírt, tollat és írja, Csutorás p. Ferenc, előállított egyén jegyzőkönyvbe kívánja diktálni vallomását. — Nincs mit diktálni — szólalt meg csendesen a sarokban álló férfi, s halk hangjában határozottság csengett. — ... „Én, Csutorás p. Ferenc, n-i születésű, lakásom ugyanott, elismerem, hogy ellenséges agitóciót fejtettem ki Borbély-Maczky Emil képviselőjelölt méltóságos úr ellen, — különben a „képviselőjelöltet” húzza ki, ez csak formaság, úgyis meg fogják szavazni. Fiatal suhancokat biztattam fel arra, hogy a választási plakátokat tépjék le a kerítésekről, s azokat semmisítsék meg. Az emberek elkeseredett hangulatát, — várjon csak, Jenicze, úgy írja, hogy az „amúgy is elkeseredett” hangulatát! — kihasználva, lázítottam a Magy. kir. állam törvényes, alkotmányos rendje ellen. Ennek következtében Borbély-Maczky Emil méltóságos úr kortesét, — várjon, le ne írja azt, hogy kortesét, inkább azt, hogy „megbízottját” — a felingerelt tömeg megtámadta, s kövekkel több súlyos sebet ejtett rajta. Ezután a felingerelt csőcseléket a kastélyhoz vezettem, s a maroknyi eszét vesztett a kastély ablakait is kövekkel zúzta be... Én, Csutorás p. Ferenc, elismerem azon szavaimat, melyekkel ezeréves alkotmányunkat tettem ablakon. Hallotta, hogy dühöng oda* kint a hóvihar, s hogy süvít a szél a fekete jegenyék között. A kéményen is bevágott jajongva a szél, a régi épület fedele is megroppant. Csutorás p. Ferenc arra gondolt, csak ne lenne olyan elgyengült, majd megmutatná ö ezeknek egyedül is, hogy nem fél. A korábbi vallatások, verések kiszívták minden maradék erejét. „Akkor is ki kell tartanom!” — gondolta. Látta, amint két oldalról közelítenek hozzá a csendőrök, s elölről Buruvecz, a kövér, hájas őrmester, akire ránézni is hánytató érzés volt. Vetkőzz le! És feküdj a padló* raü Nem értette, mit akarnak vele, s érzéketlenül tekintett az egyenruhás csendőrökre. Azok megragadták, letépték in|ét, s a földre tepefték. — Nyújtsátok ki... nyújtsátok ki és fogjátok jó erősen, hogy harapni se tudjon! — kiabálta Buruvecz. — „Verni fognak és megkínoznak!'* — gondolta. Egy durva kéz megigazította a fejét, két csendőr a lábára ült, két másik a karjára térdelt. — Buruvecz fiam, gondolj az alkotmányra — hallotta Bulik főtörzsőrmester hangját. — Kezdj hozzá a meggyőző akcióhoz. — Főtörzsőrmester úr, alázatosan jelentem, megértettem és megkezdem az akciót. Érezte, hogy Buruvecz súlyos, nagy ülepe ránehezedik a fejére. S hiába próbálta félrefordítani, a durva, erélyes kezek moccanni se engédték. összeszorította a száját, fogai recsegtek, szemét úgy hunyorította, hogy szemgolyoi is belefájdultak. Istenre gondolt akiben mindig bízott keserves és nehéz óráiban. Istenre, akit maradék erejével is képes lett volna most megölni. De már régóta tudta, hogy az az isten, akihez a szegények imádkozni szoktak, nem is létezett soha, odafent, a ma* gasságos égben ... ... megszerzem nektek a vízumot S... PATAKY DEZSŐ: F E K E T E J E G E N Y ÉK gúnynak tárgyává ..Mindent leírt, Jenicze fiam? — Igenis, főtörzsőrmester úr! — Akkor a végére még vegye oda azt is, hogy „ezen vallomásomat mindenféle erőszak nélkül, szabad akaratomból tettem, ezzel is bizonyítva, hogy bűnösségemet elismerem. Kelt 193 ... stb., stb.” Na, Csu- torás, írd alá ... Csutorás p. Ferenc összeszorított szájjal állt, mozdulatlanul. Fakósárga arcát, mintha agyagból formálták volna meg. — Hallottad, írd alá a vallomásodat! Tagadólag rázta a fejét. — Nem, azt mondod, hogy nem? Miért...? — Mert semmi sem igaz az egészből. — Mi?! Hát nem tüntettetek, nem okoztatok kárt a méltóságos úr házában, s vajon nem támadtátok-e meg azt az embert, akit a méltóságos úr küldött beszéddel közétek?! — Az egész falu ott volt, gyerekek, öregek, mindenki. — írd alá, s akkor megértésben válnak el útjaink. — Nem! — Akkor majd az alkotmány erejével szerzünk érvényt akaratunknak. — Nem ;.. ! — Buruvecz őrmester.. .1 — Parancsára, főtörzsőrmester úr! — Fogj hozzá, érvényt szerezni az alkotmánynak. — Igenis ... hozzáfogok! — Lesz foganatja tevékenységednek, Buruvecz fiam? — Igenis ... úgy érzem, főtörzsőrmester úr, már szorít! — Akkor kezdjed! Csutorás p. Ferenc ott állt a fal mellett, s már nem tekintett ki az
