Heves Megyei Népújság, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-06 / 4. szám
a népújság IRODALMI " t MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KORENEK MEL1.EKLETE KIADÍSÁBAH ■==== HUNYADI ISTVÁN: Vérivó madár A dombnak sok-sok karja van, Es tüskeágán karma van. Sűrűjén vérivó madár, A csőre szívembe talál. Hiába váltanék irányt, Csak térülök a domb iránt. Vak ösztönöm kézen-vezet, Mint akinek kincse ottveszett. Oly halkan dúdolnak a fák, Szavuk-figyélni balgaság: „A forrásnak vérszín habja volt Egy őzsuta vére abba folyt!” „Nem menekülsz innen tovább, Elejtettél egy őzsutát!” „A forrás mindig tiszta volt, De gyöngy-vizébe vére folyt!” Azóta mindig látom én A rettegést az őz szemén. Rajta halált ütött a seb, Ö életemmel büntetett! Két gidája mellette volt, És vére rajtuk rozsdafolt. Még nem értették ők a halált, De foltjukat vitték tovább! Viselték véres foltjukat, Ki letörölje, nem akadt. Anyjuk sírása rám szakadt: Viszem, mint hal a horgokat! ÉBLI KATALIN: Öleld ál Öleld át forró, asszonyt életemet. Gondolj rám, ha a magány futóhomokja eltemet. A szerelem tengerpartjára vigyél el, ott a végtelenség megsimogat hullám-kezével., A fény vizein kibontjuk vakító vitorlánkat. Leborulnak a Tenger-isten előtt, akik látnak. ANTALFY ISTVÄN: Város végén Város végén, erdő szélén, erdő szélén, kicsi kertben, kicsi kertben, lombok alján Milyen jóízűt hevertem! Fönn az égen szállt az emlék, emlékek közt szállt a vágyam, messze voltál és én mégis, és én mégis rádtaláltam. FORGÁCS KAROLY: Tenyeremben a homlokom Fenyőfa áll az asztalon, csillog rajta ezüst, arany: sztaniolba tekert szaloncukor és aranyalma van a szárnyaló, zöld ágakon. Kék téglából rak az idő családnyi szíveknek falat, a csillagszóró díszítő szikra a szemöldök alatt. A csend a csukott ablakon nem tud befolyni, rátapad a falakra hallgatagon. Fénylő fogakon az ajak szétnyílva, gyermekkacajok léptére nyit csengő kaput; oly jó, hogy itt nem kanyarog a gondnak, bajnak sima út! A fotel támláján fejem míg megpihen, a hunyt szemen átfúr és az agyig bejut a gyermekkor, s a mai nap közt begyalogolt tenger út kanyargós csapásainak pora és fénye. Messze lent még tiszta fények ingának, ma tudom már, ez mit jelent: a távolság süt, nem a nap. Az évek szája éhesen harap belém, míg lépdelek fák közt, vagy ott, hol híre sem volt soha árnynak. Mord telek határát alig lépem át, hogy tavasz, nyár, ősz terein átrobbanjon az ifjúság és égjenek vér-ereim, már újra havas út fogad és jégcsaposak napjaim^ és pezsgő ifjúságomat nem esők emészti: marja kín. Dörgés, villámlás, fergeteg űzi éveim szép sorát, mentem, amit még menthetek, Rádtaláltam szelek szárnyán, gondolatban, vágyban, versben, erdő szélén, hűs lomb alján, ahol jóízűt hevertem. GYURKÓ GÉZA: Cserepek FARKAS ANDRÁS: Tegnap barátaid közé soroztál. E tényt ízlelve meg kell értenem: Hiába minden, élet, küzdelem, Rang, fajta, cél, nem, szándék, kór, korosztály, Ha egyiik lélek úgy talál üzenni, Hogy bent az agyban az ideg remeg, Visszhangra, társra lel az üzenet, S e távírást nem gátolhatja semmi. A művészet szándéktalan közösség. A kép, a szó, a dallam csak jelent Valamit arról, ami odabent Történik. — Ezt, ezt kell, hogy összekössék Az öntudatlan mozdulat erői. Te most elküldted nyári képedet Visszhang formáján, köszönés helyett, Mert a jelekben vágyunk összenőni. Tájképeden delel a róna síkja, A nap legel, szekéren asszony ül, A férfi látszik a szekér mögül, A szárazságot tócsa csillapítja, Barnán gubbaszt a terhes szénaboglya Mögötte pár ház, s templom emleget Hazahívó, ebédes rímeket, S mindezt azúros ködfátyol befogja. Nem is a kép, inkább a kép megetti Békés lélek, aki beszél velem, A hangja tiszta, szenvedélytelen, Es mégis hallom és tudom szeretni. E képet küldted és a szíved adtad, írod, hogy néhány cikkért, versemért, Örülök neki, hogy lelked megért, S ha most írok rá, az már nem miattad Történik, másokért, sokért, akikben Ezer visszhangnak szólni kellene, Mert minden mű: kép, szó, tánc, dal, zene Csak akkor él, ha vallják hétiziglen, Csak akkor él, ha mások is hiszik már, Ha egyre terjed, árad a delej, Mint mágnes, hogyha mágnesnek felel, Hiszen a kép, a szó, a dal, az égi kincstár, Ahonnan száll a visszfény és a visszhang Minden időre s úgy van a jelen, Ha gazdagodva osztozik velem Az alkotáson, mert reájabíztam. Te akvarellbe és olajba festesz Szelíd arcot és békés tájakat, Ahogy a kép agyamban fennakad, Mert élmény húz a tájhoz és a testhez, En hangot hangra építek, eszemből, Apró, színes habok tajtékzanak, S nevetnek a habok, mert süt a nap, Mert a napot szívemből emelem föl. így értjük egymást, s hogyha újra mondom, Hidd el nekem: már az is öröm, Hogy az üzenet burkát feltöröm, Jókedvvel ülve tort baráti gondon, Szeretem azt, hogy meghajló korodra Nemes, művészi jobbot nyújtsz felém, S bár nem nőttünk közös álmok tején, Fogadd dalom, mert ez sorsom motorja, S ha Te karácsony édes ünnepére Leptél meg nyári képpel tél helyett, Én meg itt küldöm ezt a levelet, Szándékban titkon lelkedig felérve. Eger, 1962. karácsony. FERENCZ LAJOS: Múlt 5 jövő között Peregtek napjainké mint száraz lomb az ágról, de jaj, a tegnapok nem hullnak le a fánkról. Bőrünkre forranak, a sejtjeinkbe nőnek, tegnapi hírünket átadják a jövőnek. Ölelhet a jelen, de a holnap elejthet; anyja melléről is egyszer lehull a gyermek. Békesség, nyugalom hava fedi a vállat, mely múlt s jövő között meztelenül megállhat. A jókedvű tavasztól valósággal pukka- doztak a rügyek, s a madarak is, szinte kidülledt szemmel, tollúk alatt minden bizonynyal vöröslő pofácskával fújták trillájukat, miközben izgatottan topogtak a levél-ruhába bújt ágakon. Az ég kék volt, a nap mézszínű, a fű zöld, meg kell bolondulnia ilyenkor egy tizenöt éves kamasznak, aki azt hiszi, hogy mindent tud a tavaszról, de valójában még sejteni is keveset. S természetesen, ha szemérmesebben, ha tartózkodóbban is, de meg kell bolondulnia a tavasztól egy tizenöt éves leánynak is, aki nem hiszi, hogy mindent tud erről az évszakról, de valójában sokkal többet sejt, mint amennyit merne. A két bolond közül az egyik én voltam, a másik ő... A neve? Hát nem mindegy. Ti voltatok, ma velem egykorú mamák, s lehet, hogy nem is én voltam amaz egyik, hanem ti, velem egykorú papák, akik mind valamennyien olyan szívesen megbolondulnátok minden tavasszal... dehát illik ez? Még télen, vagy ősszel, talán akkor igen, de tavasz- szol, nos, akkor semmiképpen sem... Baktattunk az erdei ösvényen, amely ugyan nem erdőben kanyargóit, csak egy kis gyéren fás ligetben, de az ösvény, az igazi volt. Mentünk egymás mellett, összeért a könyökünk és én néztem és bár ő nem nézett engem, mégis látott. Nagyon szép volt. Nem is tudom megmondani, milyen szép volt. Amilyen egy tizenöt éves lány lehet, amilyen egy sarjadó fűszál, egy születő bárányfelhő, vagy amilyen szép egy csepp méz lehet piros női szájon. Sovány, rosszul táplált, véznán sarjadt testemben, a kiálló bordák mögött mennydörgőit a szivem és nem tudott volna olyat kérni tőlem, amit meg ne tettem volna érte, mégha szívemet kérte volna, hogy ujjai közt tarthassa is. A megértő ösvény nagyot kanyarodott és elbújt az öreg tölgyfa mögé, vele együtt elbújtunk mi is. Igazán, az ösvény volt a hibás, vagy hogy inkább a szépre csábító... , — Megcsókollak... “ Jó... De várj, behunyom a szemem. Ügy kell... — Ezt honnan tudod? — mart szívembe a féltékenység. ** Szamár vagy. Tudom és kész. Csókolj meg! — és behunyta a szemét, hogy arcából csak piros szája harsogott elő követelőén és ingerlőén. — Nem igy kell — kapott a nyakam után és keményen, határozottan, mégis soha nem érzett lágyan magához szorított és belecsókolt a számba. Mikor magamhoz tértem, nem mertem a szemébe nézni. Még tőle is féltettem, még előtte is szégyelltem kéjesen édes nagy titkomat. Ö sem nézett rám, kicsit duzzadt szája mögül, mint rózsák között a pázsit kavicsai, kivillantak a fogak. — Gyere — fogta meg a kezem és magával húzott. Odább egy kis tisztás, melegre csókolta a nap és csókjai nyomán magasabbra sarjadt a fű... — Lefekszünk — mondta és már huppant is, elsimítva szoknyáját. — És mit csinálunk? — kérdeztem száradt torokkal. — Semmit. Fekszünk egymás mellett és hallgatunk. Nem jó velem? — De. Nagyon. Szeretlek. Azt hiszem, feleségül veszlek majd, ha egészen megnövök. Jó? — Jő — fogta meg a kezem. — És akkor mindig együtt leszünk. Te > leszel az én feleségem, én meg a te férjed. > Megvársz? > — Meg... S — ... Nem kell sokat vámod. Amint le- > érettségiztem, feleségül veszlek. Három év. > Nem sok? > — Sok... i “ Dehát mit csináljak? Nem nőhetek k gyorsabban, s most meg hiába akarnálak fele- > ségül venni, úgysem adnának hozzám. Azt 5 mondanák, hogy gyerek vagyok... > — Azt... S — Pedig nem is vagyok az. Egyáltalán k nem vagyok gyerek, ezt csak a felnőttek s hiszik, akik elfelejtették, hogy ők is voltak k tizenöt évesek, s ilyenkor az ember már völ- s iáképpen férfi, csak még nem egészen... Hát k nem így van? k Fejét kicsit felém fordította, kutató sze- < mekkel nézett rám egy pillanatig, aztán hal- í kan, inkább suttogva mondta: < — Voltaképpen férfi... Csak még nem k egészen... Igen — és nagyot sóhajtott. < Itt csend volt. A város zaja, mint fény a < muszlin függönyön, úgy szűrődött meg és < tompa simogatássá vált, mire ideért < — Szeretsz? — kérdezte ... ? — Nagyon. < í* Meddig? < — Örökké. Amíg csak akarod. Még akkor k is szeretni foglak, ha te már nem szeretsz. < És... és istenbizony, nagyon nekifekszem < a tanulásnak. Idefigyelj, itt a kezem, ha aka- k rod, év végére jelesrendű leszek. Na, mit k szólsz hozzá? k — Jelesrendű? Te? k Én. Ha akarod... | — Akarom. És, ha te akarod, én meg el- k bukók az év végén... Akarod? k — A világért sem — tiltakoztam — de- i hogyis bukj el. Mire jó az? | — Igazad van. Azt mondanák, hogy mert < mi így vagyunk, azért nem megy a tanulás. k Biztosan azt mondanák anyuék is. meg má- ? sok is. Inkább együtt tanulunk. Én segítek > neked a matematikában, meg a fizikában, te > meg nekem a magyarban... Jó? És akkor > gyakrabban lehetünk együtt... Csókolj meg! > Kicsit sután, de most már ahogy tőle ta- > rmltam, magamhoz öleltem és megcsókoltam. > Sokáig. Nagyon sokáig. > — Nem takarodtok innen! Szégyentelenek. > Hogy nem sül le a bőr a pofájukról... — egy ? asszony állt közvetlen felettünk, mögötte,i kissé távolabb, egy kopaszodó férfi. Vérvörö- > sen ugrottunk talpra. Szólni sem tudtam ak szégyentől. Ö is hallgatott, aztán megrán-k tóttá a vállát és lassú léptekkel megindult $ visszafelé az ösvényen... < — Kis ringyó, még a vállát rángatja... < Megállj, megmondlak anyádnak. Jól isme-k rém. Micsoda erkölcsök. Szóljon már magak is ... Itt fetrengenek mindenki előtt... < A férfi nem szólt, őt nézte, aki lassú lép-k tekkel ment, messzebb és messzebb tűnt azk ösvényen. En álltam és gyűlöltem ezt a nőt,k undorodtam magamtól és sirattam befelé azk eliramlott perceket. Mire felnéztem, egyedüli voltam, teljesen egyedül. Úgy éreztem, mint-k ha eltört volna bennem valami, mintha ösz-k szetörtek volna bennem valamit. k Miért? A fejem felett szürke kis toll-k gomoly kezdett rá egy tavaszt dicsőítő dalra.k Felkaptam egy követ és a tollcsomó zuhant, k zuhant, már némán a lábam elé... < de, jaj, sehol a csoda-zsák, melybe a nyár tüzét, hevét, virágszirmoknak gyűlt színét, a gyümölcsök csurgó ízét begyűjtőd, s télre elteszed! Mit fában elrejt az idő: az évgyűrűk homlokomon barázdát szántanak. Tűnő évek sorából hegyorom magaslik. Fentről szép a táj és többet, jobban lát a szem, de e magasság néha fáj, jobb lenne bukdácsolni lenn, nem érteni, mit értek én, és érteni, amit nem értek. Átnyúlni a világ felén, s amit az agyak és a gépek már hajszál-pontosan kimértek, félelem nélkül járni be, s belátni a mesés fényévek világos rejtelmeibe. Fenyő csillog az asztalon, fény fogja egybe a családot, tenyeremben a homlokom, s oly furcsa^igaz képet látok: a fenyőfa nekünk világot, üzen a múlt, fog, átölel, gyermekeim szeméből bátor nyíl sngárzik az égre fel: kibernetika és a Kozmosz, legyőzött gravitáció, vajon a Venus mit üzen most: napihír, s nem szenzáció. — Társasjáték, építőkocka? — Ha a Mars és a Mariner űrhajók üzenetét hozza a rádió: figyelni kell! Az ezertonnás antennából nem sugárzik nagyobb erő az Crbe, mint amennyi lángol a gyermekszemekből elő. DONKÖ LÁSZLÓ: FALUVÉGE Faluvégi új házak sora fényes-szárnyas ablakokkal, kőkéményük szinte mozdul a kék felé öblös torokkal. A lakások nőnek gombamód, fogatos pakol beléjük meg KISZ-esküvős új házasok. Nincs a faluknak már végük. Egyre több a lebontott tanya, szem nincs, mi siratná őket, a bátornak lesz új otthona, konoké a temetőkert. Agy: szocialista gondolat remek automatája, tervez egyre új lakásokat a faluvégi világra. Zuhogj, villamos energia a házak huzal-erébe. Az éjszakák fényes csillag: legyen minden faluvége!
