Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-09 / 288. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN = LUKACS MIKLÓS: POLNER ZOLTÁN: HUNY AIM ISTVÁN: HARGITAI ISTVÁN? ITTHON Idill Esztendok elégiája Az a nyárfa, a város végén. sirály röptű szelekben, a görbe hátú kisház, kútgém, mit percre sem feledtem, jönnek elem kik hazavárnak, a kedves otthon-világ, az akácsor, csikónyerítés, a totyogó kislibák. Jönnek vélem a kőmivesek, távolból mind hazatér, karjainkból elfogyott a hét, a lassan elszelt kenyér, a szilbokorból elém ugrik fapuskás köiyökkorom, meg sem ismer talán, úgy köszönt az öreg paraszt rokon. — Megjöttél csavargó! — váltamra csap az eperfa lombja, a köznapok kesernyés íze elfoszlik az alkonyba. Küszöbön állsz, kezedben a veder, ó, megtalált virágom! hajad lebbenti a szél, csillag reszket a szempilládon. 2BLI KATALIN: Szjtvd&vi A szerelem, mint egy férfitenyér, megpihen lázas homlokomon, s én könnyed, nagy szárnycsapásokkal felülemelkedem a gondokon, repülök hatalmas, fehér sziklák felé, ahol már az ég közelebb van, mint a lélek, mely csak félig az emberé. Sorsom is kétfelé osztják a percek, s ez az osztódás a legszebb állapot, mert hiába hal meg bennem az idő, a tér minden pontján százszor feltámadok. RABINDRANATH TAGORE: Kezdet és remény — Honnan jöttem én és hol találtál engem? Kérdezte anyját a gyermek. Félig sírva, félig nevetve szólt az magához vonva fiát: — Szívemben voltál elrejtve, mint vágyam, > kedves, ki legkedvesebb voltad játékbabáim között és amikor reggel istenem arcát agyagból megformáltam, téged alkottalak és ismét összetörtem, házi istenünkkel együtt voltál az oltáron és amikor hozzá könyörögtem, téged kértelek... Amikor leónyszívem szirmait bontogatta, illatként te lengted körül... A te gyönyörűséged virágzott leánytagjaimban, mint az ég fényessége napkelte előtt. Amikor arcodba nézek, isteni titok lep meg; te, aki mindenkihez tartozol, az enyém lettél. Azért szorítlak így magamhoz, mert, ó, félek, hogy elveszítelek. Micsoda varázslat tart téged, a világ kincsét az én gyenge karomban? Nézzétek, itt jön ő, — a mindenható ember! Minden fűszál a föld kerekén várakozással teli, reszket. Harsona zeng az istenek földjén, és győzelmi kürt az emberek földjén. Nézzétek, itt jön a nagy születés órája. Ma a sötét éjszaka minden védősánca porrá válik. Az élet kiáltása a napfelkelte ormairól támadó visszhanggal egyesül: „Ne féljetek! Ne féljetek! Győzelem, győzelem, győzelem a feltámadó embernek!” Hangzik a kiáltás a hatalmas egeken át. Fordította: Antalfy István HATVANI DANIEL: Szemed partján vonuló nyárfák. Nincs már szavad, mely visszaint. Dúdolva lóbálom a táskát, melyben könyv van s pár tiszta ing. Kontyod villamos, barna felleg s felleg mögötted, habfehér... Kilométerek zúgnak, telnek, fakult vágyad már el nem ér. A búcsúnk nem szépül reménnyé s nem is találkozunk soha... Fáj, hogy nem szenvedek eléggé csókodtól, mely elszállt tova. A délután nagy bozótjából előballagnak a tehenek. Hozzák megduzzadt tőgyükben haza a párás, lelegelt mezőt. Az ég most az istállók kitóduló fényében ragyog. Gyerekek hajszás hangja zendül utcákon át s az asszonyok kezében megvillan a sajtár. A Napot egy szertelen madár lesodorja, viszi csőrében s a kertek legmélyére száll. Szétömlik a csend, melegével az udvar színültig megtelik és pöttyes bögrékkel kezükben friss tejre várnak a kicsik. Olyan szép visszanézni esztendők magasából a kín-keserves útra, mely eddig elhozott. A nehéz kaptátokat elnyelte rég a távol s a bánat lenn a völgyben fehőként gomolyog. Göncöt, mi elcsigázott, útfélen odahagytam: Becsvágy, arany, siker, hír egyik se jött velem Vásári törtetés: légyzümmögés alattam, Az égbolt csöndje bennem egész kíséretem. A szívem sűrű kristály, akár a hómezők fenn Ö, majdnem vágytalan már, mint lombnélküli fák. Rég túl vagyok a jókon, amikért majd elégtem s tudom, csak béke kell: minden más balgaság. Kicsurgott olajával szegény szívem a korsó, Szeretteimnek öntöm, amit még öble rejt: S ha kifogyna belőle a csepp, a legutolsó, Kezemmel törném össze, mint csorba, vén kehelyt. ROSSI KÁROLY: TUSKÓVÁGAS em túlzás, ha azt mondom, hogy az akáctuskó testvérek között is nyomott volna vagy két mázsát. Ágas-bogas, a gyökértövek izmosán összenőttek. Már legalább három esztendeje ott szárad a kerítés lábánál. Eső verte, nap szívta, a kemény fagy alaposan megedzette. A kamránk pedig kiadta a tűzrevalóból a végsőt. A fa utolsó szilánkját is bevágtuk a kályhába. A szén apróját addig szitáltuk, hogy utóbb semmi sem maradt a rostában. De bizony a tél megmakacsolta magát. Nem engedett, a csillagát neki. Csípett a fagy. Hej, de nagyon elkelt volna a meleg szoba. Hát persze, hogy ráfanyalodtunk az akác- tuskóra. Kerülgettük, nézegettük. Próbáltuk fejszével, aminek alig volt éle. Próbáltuk baltával, amely nyomtalanul pattant le a kőkemény fáról. Végülis úgy okoskodtunk, hogy ehhez pedig szakember kell. Az öreg Dér csak úgy nyolc óra felé állított be. A rámás fűrészt a vállán imbolygatta. — Fogja az idő! — nyögte a köszönés után, és lecsúsztatta maga mellé a fűrészbakot. A szélesfejű fejsze meg a balta a rámára volt akasztva és mellette fityegett egy rendes zacskóban három kemény vasék. — No, az anyád hétszázát! Ezt neked hoztam, te bitang! — csikorgatta az öreg a fogát mialatt a tuskót nézegette. Ez lesz neked az igazi orvosság. Hogy a kedves anyád meg ne sirasson. A fűrészt a falhoz támasztotta. Ráakasztotta az ujjassát, aztán beleköpött a tenyerébe és belekapaszkodott a tuskóba. — Ilyen nagy legény vagy? Szakadj meg! A fa nem engedett. Dér bácsi mégis kifogott rájta. Felkapott egy rudat a poroló mellől és alaposat lódított a tuskón. A fa megreccsent és lódult az udvar közepe felé. — Azt hiszed, nem ismerlek én? Nem tudom, hogy kivel van dolgom. Nagyon is tudom. Betyár vagy te a leked fenekéig. Szomszéd, nem szomszéd, le a vasútról! — nyögve emelte, forgatta a tuskót. Egészen nekipirosodott az erőlködésben. Megelégedetten támasztotta vissza a rudat a helyére. Fenyegetően lengette egyik kezében a baltát, a másikban az éket s úgy közelített a tuskóhoz. — Petikém! Tudom én, hogy te mindig nagy legény voltál. A kocsmából garmadában hánytad ki a komádat. Szódásüveggel verted be az ablakot. Egyszer volt, hogy nyalkán elé- bed álltam, és nem voltál rest arra, hogy amúgy magyarán szájon takaríts. Még két fogam ki is mozgósodott. De megmondtam én akkor, hogy nem leszel te mindig ilyen nagy legény. A baltával belevágott a tuskó közepébe. Aztán kimozgatta a balta élét és szépen beleigazította az éket. Egyetlen csapásra megmozdult. Csattogott a balta. Csak úgy vetette a szikrát. — No, látod-e, Péter? Most én szorítalak meg. Nem is kicsit. Itt aztán nincs menekülés. Hiába is tekingetsz jobbra, meg balra. Minden szóra nagyot durrantott a balta fokával az ék tetejére. A tuskó recsegett, ropogott. — Többet ésszel, mint erővel. Petyus! Ha nem elég egy, megtoldom egy másikkal. De ha az is kevés, hoztam néked egy harmadikat is. Nem sajnálom. A hasadékba illesztette a második éket és hasonló szorgalommal püfölte. — Azt sem felejtettem még el, hogy már kisiskolás koromban megpocsékoltál. Gáncsot vetettél az iskola sarkánál. Jij, de szépen feltöröltem az orrommal a téglasort. De most próbálj elgáncsolni. Most buktass el, Petrov úr. A harmadik éket is be kellett illeszteni. — Ugye, hogy engedsz már, te piszok? Recsegsz ugye? Könyörögsz, egy kis kegyelemért. Nem. barátocskám! Még térdenállva is hasztalan próbálkozol. Elmondom én neked, hogy eljött a bosszú ideje. A harmadik ék megszorult. A balta tehetetlen volt vele szemben. Dér bácsi odadüllön- gött a kerítéshez és erősen megmarkolta a fejsze nyelét. — Hát ehhez mit szólsz, te pernahajder? Ezzel úgy kedvedben járok, hogy megemlegeted. M agasra emelte a fejszét és erőteljesen levágott. A tuskó megremegett. Az ék egy arasznyira beleszaladt. — Mondtam ugye, hogy nem is vagy te olyan nagy legény? Csak éppen pökhendi vagy. De ha emberedre találsz, már nem is pöckölsz olyan nagyon. Az ütések egymásután záporoztak. Az ék már teljesen eltűnt a repedésben. Dér bácsi megkerülte a tuskót. — No, most erről kapod a szívességet. Jó magasról csapott bele a repedésbe. A kemény fán megvillant a fejsze éle. — No, már ez sem tetszik? Pif, puf! Egyre indulatosabban verte a fejszével a tuskót. Minden ütésre nagyobb lett a repedés. Egy erőteljes csapás után kétfelé nyílt a fa. Egyik fele jobbra, a másik balra. — No, Péter szomszéd, hogy állunk a nagy legénységgel? Csak eddig tartott a pünkösdi királyság? Most már sokkal könnyebben elbánok veled Ha nem tudnád, ezt a kocsmáért kaptad. Amiért szájon kentél a szódásüveggel. Felemelte a fejszét és a tuskó szélére vágott. Arasznyi szélességű gyökér hasadt le róla. — Ez a gancsolásért volt. Megint lecsapott. Nagy reccsenés után levált ismét egy darab. — Emlékszel-e arra, hogy a Cifra Marisék fonójában meglapigattad az orromat? No, azért kaptad ezt, Csendes Péter. Üjabb csapás! — Egy húsvéti locsoláskor letapostad a csizmám orrát. Ez érte a jutalmad! ■p s egymás után szabdalta szét a tuskót. Minden csapás, Péternek, az alsószomszédjának szólt. Az ablaknál hallgatam az öreg indulatos szavait. Amikor szépen kalickába rakta a fát, kimentem az udvarra. Kényelmesen odalépegettem az öreghez. Vállára tettem a kezemet. — Mondja csak, Dér bácsi, hát annyira haragszik maga a szomszédjára? Az öreg megrebbent. Először felém nézett, aztán a felaprított fára, majd újra rám. — Ugyan miért haragudnék? — Hát, hogy annyira szidta favágás közben. — Ne tessék arra adni. Öreg embernek jár a szája. — Aztán igaz, hogy Péter anyiszor megcsúfolta magát? — Engem? Egyszer se! Voltam én legény-; nek is annyi, mint most ilyen vén embernek. Helyt álltam én akkor is magamért. Szinte úgy, mint most. Azzal összerakta a szerszámot. Mikor odaadtam a napszámot, még egy utolsó kérdést megkockáztattam. — Hát aztán a szomszédja tudja, hogy maga ennyire ki szokta osztani favágás közben? — Tudja hát! Ö is így csinálja. Tessék csak odafigyelni. Ö is tuskót vág a szomszédban. Veszteg maradtunk és odafigyeltünk. A nagy csendben hallottuk Csöndes Péter öreg, rekedt hangját. J ankó! Dér Jankó! Hogy a gáz vessen föl. Tudod, hogy ezt miért kaptad? Emlékszel, amikor megcsavartad az orromat a Sidi Panna szüretjén? Aztán puff. Nagyot csapott a fejszével a tuskóra. Hatalmas reccsenés jelezte, hogy nem hiába. Elmúlt telek felől Szittyószakállú vén erek Rátok emlékezem Kertek aljából vittetek Elöntött réteken: Élesre fent kis korcsolyán Ki a fényes határ Jegén csak szálltunk s ködlován Velünk szállt Február — A domb alatt, hol szélesen Villant a jégmező A sárga nádas szívtelen Mesékkel állt elő: Ezüst kacsát arany kacsát Rejtegetett a holt Zagyva s tar janicsár agát Rejtett a téli Hold — Hol kettős kört írt korcsolyám Hol nádas volt s az ér: Ott az új vízmű tömbje áll Vasbeton s kék acél Fagy-szítta halmokon fiók Akácos mélyen ül S vágtáznak böjti szél csikók Elmúlt telek felül — FORGÁCS KAROLY: Meddő csendes órák ellen Szent egyszerűség: téveteg hajó, elindulsz, de nem tudod, hol kötsz M, kürtöd csábító hangja arra jó, hogy elhódítson két torz óra közti időre. De mit követelne vérem — az új földet — meg nem mutathatod, mert térképeden nincs titkos-fehéren festett kívánf folt, csak únt és halott ismert táj. Friss szántások rögein bukdácsolok inkább feltört sarokkal, iránytű nélkül. Jő emlékeim arra űznek, hol új ember ugart mar tíz ujjal, vagy géppel, s fia sok kudarc éri is, mindig újra kezdi el . harcát, míg egyszer fényesre gyól az arc s lobbanva jelzi: új köreivel mélybe fut, vagy magasba a spirál Az ismeretlent megszüli az ismert, ha eszméid mint villanó sirálycsapat röpdös be tavat, folyót, tengert, s termékenyít, mint lágy eső magot; kiszórom én homokzsákjaimat, jó szél söpör előttem jó utat! mélység s magasság közt a híd vagyok, és míg a ma hajtja a tegnapod a holnapnak én kaput nyithatok. RAKOVSZKY JÖZSEF: Sasok és verebek Bús őszi köd szitál a völgy ölére, november végi ólomszürke láva. A megtépázott erdő üstökébe kapaszkodik az elmúló, a gyáva. Sóhajt a kert; „Hol már a zöld csalit?” Mint röpke perc, kihúnyt a nyár, az álom, s a holt virágok fonnyadt szirmait a szél zokogva szórja szét a tájon. — De nézd a sziklát fenn a bérc fokán! Nem árthat néki dúló, zord enyészet. Sasok tanyáztak egykor homlokán, uralva széles, szürke messzeséget. Alant a tartott fák deres gerincén fázó verébhad zajlik rendületlen. Üzent az alkony, szívüket derítvén: Csipogjatok csak százszor ily kegyetlen, tiétek most e múló, törpe kor. Osszátok szét egymás között az erdőt! Uralkodásban rajtatok a sor, és szánjatok, mint széltől űzött felhők! — De hallga csak, az ágak mit zörögnek? Köröttük szárnya leng egy röpke dalnak: Ha majd virágba szöknek messze földek, megdőlnek mind a bús verébhatalmak, s a szirteken születnek új sasok, kik nagyra nőve, győztes útra kélnek, Fejük felett a jobb kor felragyog azúrjain a mérhetetlen égnek. — S a zajló, szürke hadsereg mint koldus teng a tartott őszi tájon, keres, kutat a dér felett, s a kéményekben alszik éjszakákon. Félszeg verébhad, semmi több, mely udvarokban morzsát lelni kószál. Fölül a bérc, alant a köd. Verébfiókát nem nevel a kőszál! Nem hősi szív, csak gyáva az, ki végleg egy kis morzsával beéri, s ki a kavicstól megriad, hová lesz majd, ha hull a kő, az égi? Törpék korában nőnek a titánok. Lent lárma, zaj egymást emészti meg, és fenn a hallgató, csillagvilágot formálják titkos, végtelen kezek. Kél már a Nap, az óriásik lelke, szent lángja éget, s már nem nyughatom. Tüzével írom szürke fellegekre az Új Időket hirdető dalom!
