Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-07 / 286. szám
1962. december 7., péntek NÉPÚJSÁG s „A mi vizsgajegyünk a ti szégyenetek és örömetek is!” Levél a Salgótarjáni Acélárugyárba Az üzemvezető asztalán fényes lemezcsík, öt—hat lyukat számolok össze rajta hirtelen, akkorák lehetnek, mint egy- egy 20 filléres. — Két éve, hogy nem győzünk eleget káromkodni és panaszkodni ezek miatt — mondja bosszúsan Szőke Lajos és kezébe veszi az arasznyi szalaglemezt. Az acélszalag a Salgótarjáni Acélárugyárból származik, s itt, a Mátravidéki Fémművek 5-ös láncüzemében a kerékpár- láncok gyártásához használják, mint alapanyagot, hevederekhez, illetve görgőkhöz. — Nem ártana nyílt levelet írni nekik, s megkérdezni: mi az oka, hogy ilyen rossz a szalagok minősége. A levélnek valahogy így kéne hangzani... KEDVES BARÁTAIM! Ügy gondolom, hogy joggal használhatom ezt az intim megszólítást, s harag emiatt köztünk nem esik. Magam is tarjám vagyok, ott születtem, ott nőttem, nevelkedtem fel, abban a városban, ahol a ti gyárotok is kinőtt a földből. Épp ezért kétszeres bennem a harag. Kétszeres, mert bosszankodom a rossz anyag miatt — egyszer, másodszor meg azért, hogy éppen szülővárosom legnagyobb üzeme küldi nekünk ezt a rossz anyagot. Nem ma és nem is tegnap kerültem a vasas szakmába, a láncgyártáshoz. Ezt azért mondom el, hogy lássátok, van ösz- szehasonlitási alapom. Néhány esztendeje dolgozunk csak a tarjáni acélszalagokból, korábban osztrák cég importanyagaiból készítettük a kerékpár- és motorkerékpár-láncokat. Mondhatom, hogy a különbség ég és föld. Azokkal az import acélszalagokkal soha nem volt semmi bajunk, méretre, keménységre megegyeztek. S amit titőletek kapunk, egészen más, méret, minőség és alakíthatő- ság szempontjából egyaránt erősen kifogásolható. Félreértés ne essék, ez nem akar a kapitalizmus dicsérete lenni, ez a reális valóság, amit meg nem mondani, alakoskodás, köntörfalazás lenne részemről. Diplomata udvariaskodás és nem egyéb. Nem helyénvaló itt semmiféle szépitgetés vagy udvariaskodás. Segítene-e az ilyesmi valamit is helyzetünkön? Márpedig a tarjániaktól segítséget várunk, segítséget a láncüzem minden munkása, 350-en. Minket itt a Mátravidéki Fémművekben szorítanak a vezetőink, gyerünk, termeljetek többet, dupláját kéri a kereskedelem most is annak, amit produkálni tudtok. Igazuk van a vezetőinknek, mikor ezt kérik, követelik tőlünk! A korábbi 70— 75 ezer folyóméter lánc helyett már most 121 ezret tudunk adni, annyit, amennyit a magyar kerékpárláncgyártás történetében még egyszer sem adott egy üzem se. A csepeliek, akiktől átvettük ezt a profilt, megközelítően sem tudtak ennyit termelni, holott 15 éves szakmunkásokkal rendelkeztek. Nem dicsekvésképpen mondom ezt, dehát nálunk alig hétéves múltra tekinthet vissza a láncgyártás! Az a szándékunk, hogy fokozottabb automatizálással, a manufakturális jellegű emberi munka kiszorításával feltornásszuk magunkat a havi 200 ezer méterig. De hát hogyan, mikor az az alapanyag, amit tőletek kapunk — nem megfelelő?! Rengeteg emberi és gépi energiát pazarolunk el addig, amíg elfogadható darabokat, görgőket készíthetünk a rossz anyagokból. Nem beszélve arról, hogy így a gyártási folyamat is félbeszakad, a termelési ütem lelassul. Gondoljatok arra, hogy a mi üzemünk termelésének hatvan százalékra exportra kerül, Egyiptomba, Kongóba, Brazíliába, Argentínába, szocialista- baráti államokba küldünk kerékpár- és motorkerékpárláncokat. S éppen a napokban jelentkezett új igénnyel a latinamerikai Columbia is, amely mintakollekciót kért tőlünk. Termékeink a magyar ipar hírnevét rontják vagy javítják a nagyvilágban, s gondolom, nektek sem mindegy, hogy jól vagy rosszul szerepelünk-e a külföldi piacokon. Ezért kérünk hát benneteket, küldjétek jobb minőségű, megfelelő méretű acélszalagokat, hogy ne lehessen a magyar ipar termékeire semmi panasz a fekete kontinensen, vagy az óceán túlsó partján. A mi vizsgajegyünk a ti szégyenetek és örömetek is! A Mátravidéki Fémművek láncüzemének dolgozói nevében: Szőke Lajos üzemvezető ★ Nem tesszük postára ezt a levelet, remélve, hogy így is kézhez kapják a címzettek, s hamarosan a választ is megküldik a sirokiaknak. Természetesen nem egy újabb levélben, hanem most már kifogástalan, jó minőségű acélszalagok tonnáiban. A vonatokon többször találkoztunk. Az egyik alkalommal egymás mellett ültünk. Füzesabonyban málnáért állt sorba az Utasellátó pénztáránál, Lőrinciben kis fiúcskával láttam. Talán minden mozdulatát ismertem már, ő még nem látott engem. Nem tudta, ki vagyok, milyen a külsőm, egy egész más világban élt, amit mi nem ismerünk. Egyszer valami szenzációról írt az újság, s mivel ö is érdeklődött, kezébe adta valaki a lapot, de ő nemet intett őszülő fejével: „köszönöm”. És az ismeretlen talán meg is bánta elhamarkodottságnak tűnő szívességét. — Aztán néhány hétig nem találkoztunk. Arra gondoltam, beteg, vagy talán ... s most újra összeakadtunk az egyik játéküzletben. Ott állt a pult mellett, a szebbnél szebb hajasbabák, mackók, ólomkatonák mellett, melyek színes változatosságban hevertek előtte a csodálatos rendetlenségben, várva, hogy gazdára találjanak. Valahogy én is melléje kerültem, s míg a színes játékkockák között válogattam, ő autó után érdeklődött. — Tessék szíves lenni, adni nekem egy autót, olvat, amelyik nem nagyon drága és piros. ... hogy Szaud király, Sza- ud-Arábia uralkodója, minden elnyomás, minden terror, minden önkény támogatója gyorsan védelmébe vette a megdöntött jemeni monarchiát, s anyagi eszközöket, katonaságot nem kímélve támogatja a trónjavesztett imám ügyét. És közben az ország határain belül is nőttön nő az elégedetlenség. — Bár Szaud- nak egyelőre nem kell tartania forradalomtól, a Közel- Kelet mai forradalmait végrehajtó katonaság ugyanis — elmenekül az országból. Szaud talán nem is bánná a menekülést. De a katonák — gépeikkel, külföldi fegyvereikkel együtt hagyják el az országot. S a király —, hogy legalább a repülőgépeket megmentse — leszereli a légierőt. zár Az udvarias és fáradhatatlan boltos máris hozta a kívánt, négykerekű, szirénázó masinát, s ismeretlen ismerősöm kezébe nyomta az igazán tetszetős játékot. — „Ez jó lesz” — mondta és most hirtelen hozzám fordult: — „Ha megnézné ön is... a kisfiam piros színűt szeretne, s én nem tudon\, milyenek a színek.” Megnyugtattam, hogy nagy öröm lesz otthon, s ő boldogan fizetett a kasszánál. Az egyik sorbanálló túlságosan igyekezett, fúrta magát előre, s egyik lökése oly szerencsétlenül érte az öregembert, hogy megcsúszott, elesett, s fehér botját kezéből kiejtette. Felsegítettük. Már mosolyog és mondja: „Nem történt semmi, — köszönöm szépen — én voltam az ügyetlen, milyen jók az emberek, hogy mindjárt segítenek, milyen szép ez a világ!” Ezeket a szavakat egy vak ember ejtette ki az ajkán. Egy pillanatra mindenki megáll, gondolkozik és hosszan néz a vak ember után, aki fehér botjával kibotorkál az ajtón. (Rőczey) Pataky Dezső PILLANATKÉP lágot, pedig már nyolcéves vagyok, és átböngésztem az idei kalendáriumot. Elolvastam már néhány könyvet, de azokban sehol sem volt szó ilyesmiről. Azon az estén mégis sokáig nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban. Anyám megneszelte, hogy nem alszom, és csendben odajött hozzám. — Csak nem félsz a lidérc- től? — kérdezte halkan. Én csak ijedten meredtem a sötétségbe, nem tudtam válaszolni. Anyám magához húzott, megcsókolt, és a telkemre kötötte, hogy mindig siessek haza az iskolából. Ettől a naptól kezdve kezdtem igazán félni. rjélután jártam iskolába, és ősszel meg télen legtöbbször már sötét volt, amikor hazafelé indultam. Az iskola alig száz lépésre lehetett a temetőtől. Szinte a temetőkapu előtt kellett elmennem. Olyankor szívemet a torkomban éreztem, és akaratlanul a temetőkert titokzatos sötétjébe pillantottam. Azután szilárd elhatározással csak az utat, a csúszós keskeny utat néztem magam előtt. Az egyik este a temető felől valami furcsa fény csapott a szemembe. Tudtam, hogy abba az irányba lehetnek a frissen hantolt sírok. Most költözik odébb a lélek — futott át az agyamon. De miért nem várja meg az éjfélt? Miért sietős neki annyira az átköltözés? — próbáltam tréfával elütni a dolgot, de nem sikerült. A fény egyre csak villogott, sárgásán, tompán, ijesztően. Remegni kezdtem, majd futásnak eredtem. Pár lépés után suhogást hallottam magam mögött. Valaki követ, gondoltam. Megálltam. Csend honolt körülöttem, csak a tücskök ciripeltek a temetőárokban. A szívem mind jobban vert. Újra futni kezdtem. Megint követett a suhogás. Ha jobban futottam, erősödött a suhogáss És ez így ment hazáig: futottam, megálltam. — Még a lelkem is reszketett, mire hazaértem. — Mi történt veled, fiam? — kérdezte anyám, látva rémült arcomat. — Semmi — tagadtam le mindent. Czégyelltem bevallani a félelmet. Másnap, amikor az iskolába mentem, bátrabban néztem a temető felé. Világos nappal volt, egy kicsit fújt a szél. Az új sírokon re- zegtek-zizegtek a koszorúk. Frissen, tisztán játszottak. Néhány aranyszínű ugrándozott a szélben. A rájuk tűző napban vilióztak, csillogtak. Ügy, mint este. Nagy kő esett le a szívemről. Hát ezeket a fényes szalagokat néztem én lidérc- nek. A lelkem mélyén azonban már ott tanyázott a félelem. S amikor napok múlva hazafelé menet, megzörrent a sötétben valami, ismét csak futásnak eredtem. A suhogás megint mellém szegődött. A szívem összeszorult, a torkomban galuskát éreztem, és kivert a hideg veríték. A különös hang egészen hazáig üldözött. Már sok mindent megértettem, a suhogást még nem. Aztán egyszer elmondtam anyámnak. Gondolkodott egy kicsit, aztán a nadrágomra nézett: — Szaladj csak! — mondta. Czót fogad- tam, és ismét hallottam a suhogást. Ekkor a nadrágomra pillantottam, és felszabadultan nevetni kezdtem. Rájöttem, hogy a bársonynadrág érdessége adja az ijesztő hangot. Anyám szeretettel magához szorított, és láttam az arcán, hogy bántja valami. i — Sokszor féltél? — kérdezte. — Néha — tagadtam le a bársonynadrág felét, és az aranyszínű koszorúkat teljes egészében. Azon a napon voltam tízéves. lx2 1962 dec. 15-től 1963 febr. 15-ig TANÍT! SZÓRAKOZTAT! NYERHET!) nyolchetes TOTÓ-pálvázaién j NYEREMÉNYEK: Külföldi utazások, fényképezőgép, rádió, kerékpár és még 100 értékes nyeremény ! Ajánlott levél és kábítószer Chicago: Hónapok óta nem tudott a chicagói rendőrség annak a kábítószer csempész bandának a nyomára bukkanni, amely a nagy világváros alvilági életéhez képest is hatalmas forgalmat bonyolított le. A geng elsősorban olcsó marihuana cigarettákat és kokaint hozott ,,ügyfelei” között forgalomba. Egész véletlenül bukkantak a banda nyomára. A chicagói főposta egyik felügyelője egyik ellenőrzése alkalmából kábítószeres cigarettát fedezett fel az ajánlott leveleket kezelő ablaknál. Azonnal értesítette a rendőrséget, s órákon belül az INTERPOL ügynökei vették körül a postát. Néhányan ajánlott levelet adtak fel, majd kacsintva megkérdezték a tisztviselőt, nem tudna-e „kokót’- adni számukra? A detektívek néhány perc alatt 616 gr marihuánát, 10 gr heroint és 500 mgr kokaint vásároltak fel, majd amikor elegendő bizonyíték állt a rendelkezésükre, hirtelen lecsaptak. A geng kapcsolatainak íel- gombolyítása közben a kerületi törvényszék ülésére is be kellett hatoíniok, az egyik esküdt volt a banda helyettes vezetője. A legérdekesebb és legel- gondolkoztatóbb tény: a postán berendezett kábítószer elárusító hely mindössze egy emelettel volt az USA kábítószer-ellenes központjának ehi- raeói fiókia fölött. (Sz. L.)
