Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-31 / 305. szám

1962. december 31., hétfő NÉl’OJSAü' 5 KEND A LELKE MINDENNEK Egy raktáros vallomása Néhány óra múlva embe­rek sietnek át a gyárkapun, s lábuk alatt ropog az asz­faltra hullott, friss porhó. Most még egyenletes a gyá­ri „nagyzenekar’’ muzsikája, a marógépek csellóhangja, behemót esztergapadok basz- szusa. Csendes kopogtatás után, s meggondolt mozdulatokkal lép be a szobába, alacsony, középtermetű férfi, enyhe­szőke hajjal, kicsit kopaszo­dón és bemutatkozik: —Szabó István, a központi pinceraktárból. Harminchat éves. Van egy háromesztendős fia. És né­hány hónap híján egy évti­zedet számolhat itt a Finom- szerelvénygyárban. A bervai V-ös lakótelepen lakik, on­nan jár be naponta az üzem­be. S nemcsak neki, feleségé­nek is ez a gyár ad munkát, s kenyeret. Mikor szándékunkról em­lítést tettünk, hogy raktáro­sok szezonja lévén, az év vé­gi leltározások idején egy megbízható, jó raktárosról szeretnénk írni, elsőnek em­lítették Szabó István nevét. Hálátlan a raktárosok mun­kája, s talán a téma sem annyira kecsegtető, mint egy emberi hőstettet hírül adni, vagy egy termelési rekord ru­góit megkeresni. Hasonlít­hatnak ők a színházi súgók­ra. akiket nem tapsolnak füg­göny elé, akiknek nevéről nem tesz említést a kritika, s mégis, névtelen észrevét- lenségükben is mindannyi­szor komoly részesei a siker­nek. Hosszú út, sok állomás Visszafelé futunk az idő­ben, ahogy pergetni kezdi életének eseményeit. Messzi­ről indult el, alföldi, Tisza- menti faluból jutott el a gyá­rig, sok-sok állomáson időzve. A háborút Hajdúnánásról is­meri. Ott éli át a bombázáso­kat is, a Debrecen elleni vad rohamokat. Mikor eltakarod­nak a németek, s ember és föld fellélegezhetik, begyalogol a cívisvárosba, végig a vasúti töltés tetején, egy helyreállító csapattal. Tépett, felrobbantott síneket cserélnek ki újakra. S aztán még egyszer megteszi ugyanezt az utat, s most már a leszaggatott telefonvezetékek mentén, új húzónkat feszítve az oszlopok ujjaira. S mindezt alig 17 éves fejjel teszi. Kübekházán, a magyar—ro­mán—jugoszláv hármas határ­vonal találkozási pontján „őr­ködik a végeknél”. Abban az időben, mikor Rajknak már kijelölték a névtelen sírhelyet, amikor a legfeszültebbé élező­dik a viszony köztünk és déli szomszédunk között. A határ­őr uniformistól a kiszolgált évek után megválik, de nem sokáig viseli a civil ruhát — Nyolc perc van hátra az új­évi lap zártáig, és még hiány­zik a nagy riport, a szenzációs, amelyik minden évben meg­ismétlődik. A szerkesztő ide­ges, mert kihagyta a riport helyét, a címét már ki is szed­ték a nyomdászok. „Mit vár az új évtől?” — erre kellene vá­laszolni néhány embernek — akik joggal tarthatnak számot a közönség érdeklődésére. összeigazitjuk az óránkat, begombolom a kabátomat és csak annyit mondok a szer­kesztőnek. — Yes, Sire, meg­lesz. Kilépek az épületből. Kibernetik o-koponyatív agyamban felvillannak a cí­mek és máris bekopogok Ha­tár Zoltán, megyeszerte nagyra tartott csillagász ajtaján. A di­csőségben kifakult hajú tudós planetáriumi magányában fo­gadott. Amikor beléptem, ép­pen helyére tette a levélnehe­zéket, egy frissen hullott me­teoritdarabot. — Mit vár az új esztendőtől? — teszem fel az ebben a szi­tuációban igazán meglepő kér­dést. — Hát, hogy mit is? — mondja magvas szórakozott­sággal, amíg egy üstökössel szivarra gyújt. Nna, igen, per­sze, a legújabbra, a következő­re gondol, ugye? Röviden vá­laszolok, mert közben kihűl a távcsövem. Azt várom, hogy Negyven év után... újra katona lesz, tiszti iskolás. Alhadnagyi rangot kap. Aztán visszatér oda, ahonnét életvo­nala kikanyarodott, Tiszaőrs- re, s a tanácson dolgozik, két évig. Innen már egyenes ívben vezet útja a gyárig, 1953-ban. Azóta itt dolgozik. Géppisztoly, leltárív, érettségi Nem került mindjárt a köz­ponti pinceraktárba. Előbb még az utókalkuláción számol­gatta egy-két késztermék tény­leges költségeit; és később sem szakított a számok birodalmá­val — bérelszámoló lett. így érte az 1956-os ellenfor­radalom, minden vér, szenny és piszok tobzódása ... A gyár szabad prédája lett a szarkáknak, tolvajoknak. A légóraktárat teljesen kifosztot­ták, a ruhákat az utolsó dara­big széthordták; a 35-ös üzem­ben felszaggatták a szekrénye­ket, fiókokat, az értékesebb műszereket elvitték, a. többit szétdobálták, összezúzták. Nem voltak, akik megállj !-t paran­csoltak volna a becstelen, rom­boló, értékeket csonkító szán­dékoknak. Szabó István ott őrizte zse­bében a piros színű párttagsági könyvet, s ha még százszor, ezerszer is elkoptatott közhely­nek hat, akkor is le kell írni a valót: 1947 óta, hogy a kom­munisták sorába került, be­csületesen vigyázta. Mint az a 20—25 ember, aki vele együtt akasztotta vállára a géppisz­tolyt,s állt őrséget a kapuknál, drótkerítések mögött. Nappal őrizte a gyárat, éjjel leltároz­tak; számba vették az értéke­ket, gépeket, szerszámokat, egyéb berendezéseket — üzem­ről üzemre járva. Szinte a gyár lett az otthona azokra a na­pokra: csak néha szaladt haza, harapni valamit, s ledőlni egy­két órácskára, a fárasztó szol­gálatok után. Harminckét éves fejjel, 1958-ban, tanulásra szánta el magát, kezébe vette a koráb­ban félretett könyveket. Esté­ről estére beült az iskolapa­dokba, s napi munkája mellett elvégezte a közgazdasági tech­nikum ipari tagozatát. Most ősszel, nyár közben érettségi­zett. Négyes rendűén. Tarka-bazár 1958-ban került a központi pinceraktárba, és ott van mai napig. — Kooperációs anyagok, kö­tőelemek, vízvezetékek, jármű­és gépalkatrészek, gumiáruk, bakelitok, olvadóbetétek, mun­karuhák ... Ezek jelentik az én birodalmamat — mondja töprengő, csendes mosollyal. — Háromezer tétel. Egész kis tarka bazár! Szeret rendezkedni, rakos­gatni. S nemcsak a raktárban, odahaza is. Példás, pedáns rend uralkodik raktárában. Is­meri és tudja mindennek a helyét. Hibát, hiányt nála nem találni. Elődei nem arattak hatásos sikereket, félévenként váltogatták egymást, minden egyes leltár tisztújítást hozott. Szabó István pedig már a he­tedik-nyolcadik leltárt éli a raktárban. — Milyen munkát hozott a szezon? — A raktárosnak egész év­ben szezonja van, s annyi ten­nivalója, hogy kevés is rá a nyolc óra. Mindennap délelőtt 11-ig anyagkiadás, 11 után új anyagok bevételezése, rende­zése. Mindennap érkeznek úi anyagok. S nem kell félni hogy megöl az egyhangúság: minden új gyártmány új anyagokat jelent. Tervek és könyvek — Tervei? — Tanulni akarok... az érettségi után a mérlegképes könyvelői képesítést is megsze­rezni. És olvasni, olvasni ren­geteg jó könyvet, regényt. Mai I és klasszikus íróktól. Tízezer forint értékű köny­vet gyűjtött össze 15 év alatt Szabó István. Megszállott, szenvedélyes szerelmese az irodalomnak. Televízió-készü­léke még új, szívesen elidőzik a képernyője előtt; de még így is az olvasás a mindene. — Mit olvas ma délután? — Solohovot... A Feltört ugart, Davidovék történetét. ... De már jó előre gondolt a fiára is. Neki rendelte meg „Az én könyvtáram” soroza­tot. Ha felnő, legyen mit ol­vasnia. Patakv Dezső AZ INDONÉZIAI OLAJMEZÖKNÉL Megható, családias jellegű kis ünnepség színhelye volt tegnap a Heves megyei Illeték­kiszabási és Vállalati Adóhiva­tal. Rokkfalusi Dezső főelő­adótól búcsúztak el a hivatal dolgozói, a kedves Roki bácsi­tól, aki kerek negyven eszten­dőt töltött el a pénzügyi „szak­mában”. Dezső bácsi 1922-ben mint díjnok került a pénzügyi szakmába és azóta — negyven éven át — hűséges, szorgalmas dolgozója volt a hivatalnak. Negyven év hosszú idő, fél em­berélet és különösen nehéz a búcsúzás akkor, ha valaki úgy tudta szeretni az embereket, a munkatársakat, mint Roki bácsi. A hivatal vezetője meleg, ba­ráti szavakkal beszélt az év utolsó munkanapján nyuga­lomba vonuló idős munkatár­sáról és szavai nyomán itt is, Néhány szót a januári „kis népszámlálásról” — Ha nem állok odébb, még tüzet fogok ... (Erdei Sándor rajza) Rohamosan fejlődő, változó életünkben gyakran előfordul, hogy gyermekeink részére több üzletben sincs megfelelő mé­retű ruha, cipő. Máskor tele­víziót, hűtőszekrényt, porszí­vót szeretnénk vásárolni, s mire a pénzünk együtt van, a kívánt minőségű áru éppen ki­fogyott. Vagy például akik há­zat építtettek, tud ják, hogy sok­szor milyen nehéz a szükséges anyagok megszerzése, stb. Ilyenkor megállapítjuk ma­gunkban, hogy a tervezésben, elosztásban kisebb-nagyobb hiányosságok vannak, s ezt helyes tervezéssel ki lehetne küszöbölni. Azonban a fejlő­dés a tervkészítést egyre na­gyobb és nagyobb feladatok elé állítja. A fokozódó, egyre gyorsuló ütem következtében a tervezés egyik alapjának, a tízévenként tartandó népszám­lálásnak adatai már nem elég­ségesek, mert nem lehet pon­tosan tervezni a sok változás miatt. Ezért a statisztikai hivatal újabb adatgyűjtést (kis nép- számlálást) fog végrehajtani az 1960 óta bekövetkezett válto­zások megállapítására. Ez azt jelenti, hogy nem minden köz­ségben lesz összeírás és a ki­választott helyeken sem fog­nak minden családot összeír­ni, csupán azokat, akiket a statisztikai hivatal előre kije­lölt. A több évtizede kiala­kult statisztikai módszerek se­gítségével lehetséges, hogy a népesség (megfelelő tudomá­nyos módszerekkel kiszámí­tott) részének összeírása ré­vén következtetni tudjunk az egész országra vonatkozóan. A cél a megnövekedett igé­nyek minél jobb kielégítése, s így a kiválasztott családoktól igen részletes adatokat kér­nek. Megérdeklődik a szokásos személyi, családi, foglalkozási, iskolázottsági és lakásadato­kat. Üjdonság lesz az, hogy a kiválasztott családoktól meg­kérdezik építkezési, lakásvál­toztatási terveiket. A feldolgo­zandó adat segítséget nyújt az építőanyagok termelésének tervezéséhez. Emelkedő életszínvonalunk dokumentálását szolgálja a kulturális ellátottságra, a csa­lád tulajdonában levő tartós fogyasztási cikkekre — rádió, televízió, magnetofon, motor- kerékpár, gépkocsi, mosógép, villamos hűtőszekrény — vo­natkozó kérdéscsoport. Kérdé­seket tesznek fel a családi könyvállományra, az előfize­tett, vagy rendszeresen vásá­rolt újságokra, folyóiratokra. Foglalkoznak a családoknál a fűtés, főzés, mosás problémá­jával is. (így a szobák fűtőbe­rendezésével, a fűtéshez hasz­nált tüzelőanyaggal, továbbá azzal is, hogy hol főz a család stb) Az óvodák, iskolák, a gyer­mekruhák és szükségleti cik­kek tervezéséhez néhány ada­tot kérdeznek a családterve­zésre vonatkozóan is. (A kis népszámlálás valamennyi ada­ta természetesen titkosnak mi­nősül, s egyedül a Központi Statisztikai Hivatal használja fel azokat statisztikai célokra.) Kérjük tehát azokat a csalá­dokat, akiket az összeírás ide­je alatt, 1963 január első két hetében felkeresnek a szám­lálóbiztosok, fogadják szíve­sen őket, a feltett kérdésekre válaszaikat pontosan adják meg, s így saját maguk is se­gítsék elő jövőben igényeik teljesebb kielégítését. Fiatal harcosok eskütétele RIPORT Tegnap délelőtt zászlódíszbe öltözött az egri Népkert. Nyolc óra után a Dobó István Lakta­nya fiatal harcosai gyülekez­tek itt, parancsnokaik vezeté­sével, hogy letegyék a katonai esküt. Pontosan 9 órakor kürtszó harsant, a kürt a ma­gasabb parancsnokság küldöt­tének: Fekete Sándor alezre­desnek érkezését jelezte, aki a Rákóczi induló ütemére el­vonult az egység előtt, és kö­szöntötte a katonákat esküté­telük alkalmával. Ezután a felállított tribünön elfoglalta helyét az elnökség. Az elnökségben helyet foglalt Kácsor Jánosné, az Egri Váro­si Pártbizottság titkára, Kocs- már János, az Egri Városi Ta­nács elnöke, a helyi termelő­szövetkezetek, üzemek, tömeg- szervezetek vezetői, és az egy­ség parancsnokai. Kádár Sán­dor alezredes, politikai pa­rancsnok szólt ezután a kato­nákhoz. Beszédében méltatta a katonai eskü jelentőségét. Ar­ról beszélt, hogy a katonák életében az eskü napja a leg­emlékezetesebb dátum, ami­kor minden fiatal harcos fo­gadalmat tesz hazájának, né­pének, pártjának és kormá­nyának a haza függetlenségé­nek, szocialista vívmányainak megvédésére, fegyvereinek megőrzésére, arra, hogy a ha­za bármikor számíthat rá, ha meg kell védelmezni az ellen­ség ellen. A beszéd elhangzása után került sor az eskütételre. A katonák egyszerre fennhan­gon, ünnepélyes szavakkal mondták el az eskü szövöget, amelyben erős fogadalmat tet­tek arra, hogy hűséges katonái lesznek népünknek. Az eskütétel végeztével az egység parancsnoka, később pedig Kocsmár János, az Egri Városi Tanács elnöke szólt a katonákhoz. Mindketten az eskü jelentőségét hangsúlyoz­ták a katonák életében, s az ebből fakadó feladatokra hív­ták fel az esküt tevő harcosok figyelmét, és arra kérték őket: minden körülmények között tartsák be fogadalmukat, mert csak így válhatnak hazánk igazi fiaivá. A beszédek végeztével az egység díszszemlét tartott. A katonák fegyelmezett sorok­ban, feszes vigyázz-menetben vonultak el parancsnokaik és a megjelent vendégek előtt, majd véget ért az eskütétel hivatalos része. A délutánt a fiatal kato­nák hozzátartozóik körében töltötték el. — f. i. — rém — nemcsak közszükségleti cikk. Ámbár luxuskivitelben is dolgozunk —, de az is szim­bólum. — Na, kartársnő, mi lesz a könyveléssel? Még mindig több a bevétel, mint a kiadás? Vi­gyázzon, élni kell! — szól át a másik asztalhoz. Szélsebesen száguld az óra­mutató, már három és fél per­ce elhagytam a nyomdát: siet­nem kell. Még beszélek az or­vossal, a portással, a kazánko­váccsal, az építőművésszel, az egyetemi tanárral, — de azt már csak a következő újévi lapban írom meg, sürget az idő. Gyorsan visszamegyek a re­dakcióba, leülök a bájos gép­írónő mellé, és máris megszü­letik a riport. Még van idő, hozzábigy-l gyeszthetem a tanulságot is. A válaszokból, kedves olva­só, ha nem venné észre, kide­rült az, amit én már régóta sejtettem, hogy mindenki vár valamit az új esztendőtől. — Én már azt is tudtam, mielőtt összeigazítottuk az óránkat, de zz a riportból is kiderül: hogy mindenki mást vár. És két perccel, vagyis száz- íúsz másodperccel a határidő zlőtt, leadom az évszázad leg- i ’redetibb riportját. 1 (garas) rajzának száznyolcvanadik kö­tetét. — Addig talán olvassa a mester verseit — fordul hoz­zám lapos, százhúszkilós fele­sége. — Jesszusom, már három perc eltelt a nyolcból — riadok fel és már itt sem vagyok. Utam következő állomása: Kossec Pál papucskészítő volt. Elegánsan öltözött úr fogad a dolgozószobában, amint be­lépek, megnyom egy gombot, s az asztal benépesedik szendvi­csekkel, üvegekkel, poharak- ■ kai, kávékkal. — ön még dolgozik? — sza­botálom el az első kérdést, de megdöbbent a szinte ünnepron­tás számba menő munkával- , ünneplés. — Igen — retusálom a köny- ■ velést, mert vigyázni kell az adóval. Különben is tudom, mi járatban van, tavaly is ilyen- i kor keresett fel, ugyanazzal a < kérdéssel, mint tavalyelőtt. • Hogy mit várok az új évtől. Ugyanazt, amit már évek óta. I Hogy házasodjanak az embe- i rek. Ha van házasság, fogy a t papucs. — Szimbólum ez, ké­Gyurkovics fiúi és leányai. Akar még valamit? A kérdést már nem is hal­lom, gondolom, feltette, most az újságban búcsúzom tőle. — Viszontlátásra, Szabó bácsi! Találkozunk Filippinél! A köztiszteletben álló vil­lanyszerelő, Lapos Frigyes, jól szabott neglizsében fogad. — Na, ez itthon szilveszterezik — nyilall belém a felismerés, és nyomban kikotyogtam, mi já­ratban vagyok. — Hát, kérem — süti le sze­mét öntudatosan —, én sokat várok az új évtől. Regényt írok, verset írok, elbeszélést írok és kérvényt, meg amit akar. — Kiadót várok, megértő kritikust — no és persze, ho­noráriumot. Meg jelentős tár­sadalmi változásokat. Azt aka­rom, hogy Magyarország végre valójában a poetariátus dikta­túrája legyen. (Ebben a pillanatban meg­szólal a kakukkos óra). — El­nézést kérek, hív a kötelesség —, s szent révületben az írógép mellé zuhan. Most írja önélet­megszűnjön végre ez az áldat­lan állapot. Tudniillik, mi, szerény vidéki csillagászok csah figyeljük a bolygók pá­lyáját, de semmi beleszólásunk nincs a csillagok mozgásába. — Akkor én el is búcsúzom. — Viszontlátásra. Csak vi­gyázzon, amikor a lépcsőhöz ér, fel ne kavarja az Andro- méda-ködöt. Utam következő kilométereit a Szabó család keresése köz­ben tettem meg. A rádiónál ta­láltam, meg Szabó bácsit, amint éppen az esztergomi ér­sekkel tárgyalt, hogyan lehet­ne feltámasztani a fiatalon el­hunyt Tibort? — Csak röviden — ripakodik rám a tisztes öreg — mert amint lerázom az érseket, a szerkesztőkkel kell megállaz podnom. Még gondolkoznom is kell. Nem döntöttem még el, hogy családi ügyeimen kívül mit és milyen hosszú ideig te­regessen a rádió. Egyébként utána megyek a televízióhoz is, mert minket eddig csak hallottuk, pedig a Szabó famí­liát látni kell. Mert mi va­gyunk a kor göregáborai, meg Mit vár az új évtől ? ABSZOLÚT RIPORT amikor átvette azt a kitünte­tést, amelyre negyven éven át hűen rászolgált. És a hivatalos üdvözlések után a fiatal kolléganők és kol­légák búcsúztuk el a kedves Roki bácsitól, aki a nehéz mun­ka mellett is annyi színt, ele­venséget, derűt vitt a rideg ég hideg' számok birodalmába. Egyik kartársa e szavakkal köszönt el: — Roki bátyám! Én is nagy szeretettel búcsúzom tőled, én aki akkor születtem, amikor te elindultál a pénzügyi pályán... A kis ünnepség véget ért, de Rokkfalusi Dezső bácsi számá- jra bizonyára felejthetetlen ma­rad egész életére ez a nap, I amikor a miniszteri kitüntetés 1 mellett öreg napjaira is boldo­gan viheti magával kartársai­nak tiszteletét és szeretetét. (szalay) ott is könny csillant meg a sze­mekben. Dezső bácsi felvidéki ember Ifjúsága gondokkal volt teli — amint arról maga is beszélt. 1919-ben a vörös hadseregben harcolt, amiért 1959-ben Ta­nácsköztársasági Emlékérmet kapott. Párttag volt, hazáját, népét szerető és szolgáló em­ber, aki a számok birodalmá­ban érezte igazán otthon ma­gát és hiába volt tanítói képe­sítése, egy egész életre megma­radt az íróasztal mellett. A hivatalvezető, a pártszer­vezet, a szakszervezet képvi­selőinek kedves hangú búcsú­szavai után a megyei tanács pénzügyi osztálya a pénzügy- miniszter megbízásából átnyúj­totta Rokkfalusi Dezsőnek a kiváló pénzügyi dolgozó kitün­tetést. Dezső bácsi szemében a meg- hatódottság fénye csillogott,-------- ------------— / muuw*.«.——

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom