Népújság, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-28 / 253. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN ~ ~ „Hajós voltam ... Iránytű nélkül“ Gárdonyi Óén 1009 október 30-ának haj- Azrw, nuJáti — negyven évve! ezelőtt — mély csend borult az egri vár feletti dombon magasodé Gárdonyi-házra- A völgyben elterüld város még mély álmát aJudta, amikor az élet küzdelmeiben megrokkant író utoljára vett búcsút szeretteitói. Csak a teste fekszik még ma is a vár bástyáján levő sírban, mert szelleme Itt él közöttünk. és tanít Igaz hazaszeretetre. az igazságtalanság elleni küzdelemre, becsületes, emberi helytállásra. — Öröksége, írói hagyatéka épülő új életűnk szerves tartozéka. örökre fennmaradó, gyönyörű szépségű történelmi regénye elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig. Az egri várvédő hősök, az „egri csillagok” példája az ő alkotásában él elevenen, és vallott saját korának és az utókornak is a hazaszeretetről, egy képmutatással, csillogó frázisokkal hivalkodó, embertelen világgal szemben. De Gárdonyi műveiből is ta(1863-1922) nultuk szeretni az embereket. Izzó humanizmus, valóságos emberssoretet tölti meg Az én falum novelláinak minden sorál, az Istenes Imrék, a Kevi Pálak, a Borúk! Ilonkák alakja elevenen él. Az ő életük Olyan volt, mint a vad ragadozó által elpusztított kék pille élete. A vad ragadozó, akár a betegség, akár az embert megnyomorító, kegyetlen társadalmi valóság — tönkretette, lerombolta mindazt, ami az Ember fenséges fogalmában büszkeséggel tölt el bennünket. Életének első felében, a múlt század végén, ő is azok között az írók között indult, akik bátran felemelték szavukat a társadalom embertelenségével szemben. A Lámpásban kegyetlenül leleplezte a hazugságokat, amelyek megnyomorították az ember lelkét. Harcos publicisztikával — az általa szerkesztett Tanítóbarát című lap hasábjain — az elesettek mellett foglalt állást. Felemelte a magyar parasztot az irodalomban Is aura a szintre, amely már őszintén hirdette, hogy az addig mellőzött, és gyermekien naivnak tartott magyar paraszt is rendelkezik egyéniséggel, van öröme, bánata. s ugyanúgy tud érezni, mint a társadalom bármelyik Osztályának embere, Volt idő azonban, amikor belefáradt a küzdelembe. De minden megnyilvánulása mögött ott lappang a kapitalizálódó magyar valóság embertelensége. A mostoha világból egy jobbat akaró ember vallómásaként csendül ki meleg hangú lírája. Versel költőjük teljes kitárulkozásáról vallanak, ügy csap meg bennünket ezeknek a verseknek levegője, mint a fonnyadó széna Illata: az elmúlásra emlékeztet, mégis valami nagyszerűen megnyugtató és és gyönyörködtető egyszerűség érezhető belőle. Költészete mély emberi érzéseket tükrző, messzehangzóan válik ki korának epigon, hazug lírájából. Életének második felébem irt műveiben Is érezhető az élet nehéz során mélyen gondolkodó Író pfoblémázása. Erejéből azonban nem tellett arra, hogy ki is törjön a szorító gyűrűként köréje fonódó kapitalista Világból, s Így csak égy felemásan elvágyódó, jobb világot kívánó életmű kerekedett ki. Mi Sz Egri csillagok, A lámpás, A bor, A láthatatlan ember, A* Öreg tekintetes, a meleg hangú noveirák, a tiszta lírát sugárzó versek Gárdonyijának emlékét őrizzük, s halálának negyvenedik évfordulóján meghatottan emlékezünk rá, a írásaiból idézünk, övé volt a lázadás, a megtört fáradtság, az elvágyódás sorsa. Egy olyan sors, amely az egyszerű emberként, a hazáért, a kegyetlenkedők elleni harc sikeréért lobogott, és elfogyasztotta önmagát is a kemény küzdelemben... FÖLDRE NÉZŐ SZEM (Intelmak) Két beszélgető okos ember: mindkettő ®ftű vigyáz, mit mond a másik. Az értelmes ember szívesebben hállff&t, ttUnt beszél. ★ Mindenkivel úgy beszéljetek, mintha egyenlő rangúnk volnátok — mindaddig míg meg nem tudjátok, hogy feljebb ull-e vagy lejjebb —, tökéletességben. Merthogy valaki méU tóSágOs vagy e.vpllenciás, az csak a butáknak imponál 4í s esébllég érdekelteknek. it Aranygallérnak, méltósdgos címnek meg ne hajMj -# csak —, angyali szívnek. ★ A szobrász műveiből az marad meg, amit a sttóbrást faragott — tehát a faragása. A festő müveiből a festése. Az író műveiből: ami az írásaiban nem írás már, hanem a pg* pirostól a fejekbe és szívekbe átköltözött gondolat, ★ A díszítő jelzők közé fölvette a nyelv a királyt Szót Gyakran halljuk vagy olvassuk: királyi termet, királyi míU tóság, királyi nyak s más efféle. De azt még sohse mondták: — Királyi elme. Mert én kevésbeszédü ember vagyok támadtak is lelkemben, elhallgattam, szemlélő lenni, mint feszegető. / ★ Semmi sem nehezebb, mint embernek között. és ha kéráéeeh inkább akartam lenni emberedt A FOLD AZ EJJEL csonttá fagyott. A nap Is mintha fázott volna, r.em mert kibújni a felhők kőiül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár. Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szálll volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy, kavargó pely- hekben a szürke felhők terhe: az első hó. Az ablaknál álltam és pipáztam. A kis kapu megkattant. A folyosón a gyerekcsizmák sűrűn kopogtak. — Esik a hó! —> kiáltozták egymásnak odakünn. — Kiszakadt a Jézuska dunnája! A Bárcza gyerek ki is nyújtotta kezét, és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni markában az iskolába. Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyükre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is! Az örömük engem is megvi- dámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az,d lelkűk olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden cse kélységre megperdülnek kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mH nagy dolgaink nekik semmisé-S gek, és amik nekünk semml-i ségek, azok nekik valamik. Aj gyermek kacag olyanokon,< amiken mi a homlokunkat se< ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy* cserebogár, egy botlás, Idegen! öltözet: nevet rajta. És sír, haí a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán, haj sírás közben valami kelleme-< sen hat rá, akkor a könnyein { át mosolyog. Ahogy véglgpillantok az iskolán, látom, hogy a második^ pad elején még mindig üres a< hely. > A kis Kovács Rozi ülne ot-r tan, a részeges Alsó-Kovács le-< ánykája. Egy mosolygó szemű! fehér egér. ö az első a pad-* ban. Abban a padban ő vizs-< gálja meg minden reggel, hogy, tiszta-e mindenkinek a keze? 1 Nincs-e pehely valakinek a ha-* ján? És hogy megírta-e min-« denki otthon a feladatot? Hát j ez nagy tisztesség. A MINAP EGY délután új 1 ' ” szomszédot kapott. A * fülébe sugdosott, és nevetgélt J vele. Mit tudnak sugdosni az! ilyen kisleányok? Mit moso-J lyognak? Mit nevetnek? Semmiségeket. Meg kellett szólítanom. A megszólítás nem ritka* figy az iskolában; de aztán má-, sodszor meg ne szólítsam az- * nap! — ezt is tudják a gyere- J kék. Hanem biz az én Rozimat! Az asszonynak mindig eszébe volt az a kisfiú. Egyszer küldött is neki pogácsát. És hát többet nem beszéltek a maguk várakozásáról mind e mai napig. Sokáig hallgattak most, és szomorú volt mind a kettőnek az arca. A kis tömpe orrú asszonynak ^íz orra körül borongott a szomorúság, az embernek a szeme körül. — Minek ez nekünk — szólalt meg aztán az ember, — Négy éve lakunk együtt, Borcsa, és azt gondoltam, hogy a nyomorúság velünk együtt száll a földbe. — Ö — szólt az asszony könnyezve ki tehet ellene. — Gondold meg, hogy nem lesz neve. Gondold meg, hogy nem lesz soha jó ruhája. Nem játszik ez virágos réten, zöld erdőben, felnő az utcán, meg ebben a sötét odúban. Aztán ha átesik az egyik nyomorúságon, belekerül a másikba. Ha férfi lesz, járhat a gyár kormos falai közé. Ha nő lesz, fölkelhet veled hajnalban, s megyen a mosókonyha förtelmes gőzébe. Érdemes ezért világra jönni? — Bárcsak halva születne! — felelte keserűen az asz- szony. K is idő múlva lefeküdtek és sötétben folytatták a szomorú beszélgetést. Aztán elcsendesültek. Az asszony halkan nyögdécselt, sóhajtozott. Egyszer aztán megrázta az urát: — Jánoskám! Alszol? Eredj a bábáért! János megrázkódott, és sietve felöltözködött. Aztán nem is feküdt le többé. Üjra pipára gyújtott, és ott járt föl és alá a lámpás körül a folyosón. Éjféltájon halk sírás hallattszott ki a szobából. Az ember megállt és reszketett. Aztán besietett a szobába. A gyerya ott égett az ágy mellett. A bába egy csupasz kis porontyot tartott az ember elé: — Fiú! Az asszony ragyogó szemmel bámulta: — De milyen szép! — Csakugyan fiú — mondotta az ember is. — Nézd a szemét: olyan, mint a tied.. . — Olyan a’! — felelte az ember. P s mind a ketten nagy érdeklődéssel és mosolyogva *— nézték a gyermeket. Fekszik mozdulatlanuL Az anyja ott sírdogál, « ágyfejre borulva. — führen van? — kérdezel* halkan. Az asszony bólint: — Ébren. A hangomra a leányka föl- nyitja a szemét Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém. Én azután összefogom mind a két kezét, és belesimogatom a tenyerembe. — Rozika —- mondom —» megösmersz, ugye? Szemének egy mély behu- nyásával jelzi, hogy ismer. — Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz. Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca! — Látod, eljöttem — mondom tovább. — Ha én beteg leszek, eljössz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat? A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön. — A helyeden nem ül ára senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged. Szomorú két szeme könnyesen, boldogan néz reám. Az asszony klklsért a kapuig. — Ne keseregjen — mondom neki. — Az Isten nem fogja elvenni. — Egyetlen gyermekem — rebegi, a szemét a kötényébe törülve. Az ember most is a kocsmában van.-— Már jön hazafelé. Nem »lehetne valamit tenni, hogy ne ágyék? — Mindent megpróbáltam. •Mór szentelt vizet is itattam »vele. Aztán lássa, mit gyújtok 'meg, ha meghal ez a kis te^remtés? Elitta az ember anyá- >ron a szentölt gyertyát, mind ia kettőt. Estefelé diktálásra írtak a ,'gyerekek, mikor az ablakom »alatt nagy lépésekkel a bakter Jment el. A fején fekete bárány bőr süveg, a szájban füstölgő pipa. Ment a templom >felé. Nem tudtam tovább besafi- mi. Istenes Imrének intettem» [hogy diktáljon tovább. A gyérnek fölkelt, és egyik kezében a ‘könyvet tartva, másik kezével ; szokása szerint a tarisznyaszí- »Jat fogdosva, diktálta a szavaikat. , Egyszer aztán megcsendül a \ lélekharang. * Imre elhallgat. „ Az iskolán mintha hús szél- »fuvalom szállana át. Mélységes csönd. És minden gyerek elnyíMl ■ szemmel bámul fel énreám. Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon; a falu alsó részén. Az úton találkoztam Alsó-Kováccsal. Ott támogatja félvállal a keresztet. A sapkája a hóban, ködmöne nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól. — Hát kend most Is részeg? — kérdem tőle. Rám emeli zavaros kék szemét és néz. De persze nem lát. — Én? Részeg? — mondja rozsdás hangon. — Inni Ittam, de részeg nem vagyok! — Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen! — Az se igaz, mert állok! —• mondja a mutatóujját fölemelve. — Nem tudja, hogy beteg a lánya? — Azt is tudom! — mondja, a fejével bután- bólintva. — Majd meggyógyítja a jaó Isten! No, ezzel nem lehet beszélni. Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizo- . nyosan a süvegét akarja fölvenni. A LEÁNYKA > OTT fek- " szik az ablaknál. Egy • sokszorosan foltozott, kockás, kék dunyhával van mellig betakarva. Hanyatt fekszik. A két keze a dunyhán. A szeme bezárva. Az arcán nem látszott semmi változás. Én ám tudom, hogy ez a szó úgy szíven csapta Őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája. Eltámolyog. ( Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászonkötényét a szeméhez. Másnap nem jött el. ÉGY FRICSKA, akit el- “ küldtem az anyiához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zör- gősre fagyott a testén. Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, mér fehér a föld. A virágkórók bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak. Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben! hogyan van? Ma délben a Gál gyerek volt ott, Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika nem tud szólni se. minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban Születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak. De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely. A kegyetlen véletlen- ség ideejtette Őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös babos, kénszínű kartonrék- 11 és színehagyott kék szok- nyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs Is. Nem is volt soha. Nem Is lesz soha. A havon Is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná. De nekem szigorúnak kell lennem, mert, a csöndeseég az első törvény az iskolában. — Mit fogadtál a minap ezen a helyen? Állt előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütöttem •— Jó voltál-e ma? — kérdem megint egy perc múlva. — Nem — rebegi halványan. — Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj? — Nem —suttogja alig hallhatóan. — Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek! Az ember fütő volt egy “ gépgyárban. Az asszony mosni járt. Reggeltől estig dolgozott mind a kettő, s mégse volt semmijük. Egy este így szólt: — Holnap már nem dolgozhatok. Nagyon elnehezedtem: nem bírom. A tűzhely lángjánál gyertyát gyújtott, és az asztalra tette. A lábost is az asztalra tette, egy avult újságpapírosra. A lábosban kása volt; a kásán pirított szalonna. Egy borszéki literes üvegben bor állt a lábos mellett. — Ha szegények vagyunk is, jól élünk —• mondta as asszony. De aznap mégse volt olyan vidám, mint máskor. Az ura komoran hallgatta. Az ura mindig komor volt. Vele jár ez a foglalkozássál, megfáradottsággal. Az asszonyka esténkint meg-megvidámította az urát. 1 Csevegett, mint a veréb. — Hát ne dolgozz — felelte röviden az ember. Szótlanul ette meg a vacsorát, aztán pipát dugott bozontos, fekete bajusza alá, és mogorván nézett a gyertyára — éppen úgy, mint ahogy a kazán füzébe szokott nézni. — A bába itt lakik a házban — szólalt meg újból az - asszony. Ha az éjjel szólítalak... , — Hát már annyira vagy? — Annyira — felelte az asszony, a fejét lehajtva. Nemigen beszéltek erről. Mindössze egjjszer, mikor az I asszony észrevette az állapotát. ^ > — Hállod-e, János — mondta akkor vidáman —, mit | szólnál arra, ha az isten egy Jancsit adna nekünk. > — Isten őrizz! — felelte az ember. í A 2 asszony akkor elszomorodott és könnyezett. Eszébe > “ jutott, hogy az ura milyen sajnálkozva beszélt egy | másik fűtőről, akinek a kisfia ott áll minden este a gyár • kapujában; ott áll mezítláb, rongyos szalmakalapban, szur- , tosan, szakadozott ruhában. Aztán kijön az apja, s megeső> 1cólja a fiát; vezeti nagy büszkén. [ — Mért szereti, mért büszke rá? — fejezte be az elbe> szélését János. — Ha az a gyerek megnő, nem adhat neki j egyebet, csak a maga zsíros kékvászon zubbonyát, szenes i lapátját. Nyomorúság az öröksége. Qiatöik annyira izgatta a kedve* ú. szomszéd, hogy másodszor is -meg kellett szólítanom. Az mondtam neki, hogy tanítás után maradjon az Iskolában. Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt. Tanítás ufiin kikísértem a kapun a gyerekeket. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visz- szatértem a fogolyhoz. Ült a helyén, a második padban, az első helyen, és fél- könyökére támaszkodva, aggodalmas arccal nézett ki ai égre. Leültem az asztalomhoz és magam elé szólítottam. — Gyere ide. Megállt előttem és lesütött« a szemét. Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve. Ó, mert az ilyen foltos ruhá jú kis teremtésnek is épper olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc, meg a gyermekszív. Ezt a teremtő egyenlőer porciózta szét az emberek között. Milyen finom az arca enne! a kis parasztgyereknek! Milyen nagy, tiszta kék a szeme Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos raj- zú a kis piros ajka! S mllyer veleszületett bájos a fejéneV