Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-12 / 213. szám

1992. szeptember 12., szerda NßPOJSAG 3 Útépítés a Mátrában Betonkorlát a fa tetején, forrás ax úttest alatt Lombsátor fedi még a Mátra hegyoldalait, az élénkzöldet cs>ak néhol tarkítja egy-egy sárguló levél. De szeptember eleje óta kisebb lett a forga­tom és az autósok merészeb­ben veszik a kanyarokat. Hir­telen fékezés, vége a portala- nított műútnak, vastagon szórt kőtorlaszofehoz, süppedő föld­töltéshez érünk. Átépítik, kor­szerűsítik a mátrai 24-es mű­utat. Meg kell állni, de akad-e autós ember, aki haragszik, ha a rugót, fédert törő, rossz út helyett újait építenek? Seré­nyen dolgoznak a gépek és emberek. A kubikusok üteme­sen lendítik a lapátjukat, nap­barnított karjukon acélizmokat nevelt a munka. Vajon az öreg lábáról hány pár bakancsot nyűtt le a kő és inas karja hány köbméter földet lapátolt? Valahol olvastam, hogy az útépítő kubikusok ugyanany- ruyi kalóriát fogyasztanak, mint bányában a csillés vagy vájár. Mégis, az utak, árkok szerény munkásainak társadal­mi megbecsülése messze elma­rad a bányászoké mögött. De tűnődésre nincs idő, mert ber­regve közeledik felénk egy 125-ös kismotor, jobb sorsra érdemes kerekei ugrálnak a építésvezetőség versenyre hív- hogy vízjárat van az út alatt, ta ki a Közúti Üzemi Vállalat Forrás vagy víz járat? Egyré építésvezetőségét. Ehhez tart- megy, de mindenképpen meg- juk magunkat, szégyenben lepő ez, mert köztudomású, nem maradhatunk — érvelt hogy milyen vízszegény a Mát- Sütő Ferenc, a 10 fős brigád ra. Mit tehettek az útépítők? vezetője, A hegy felől árkolitak, termés­— A nehezén már túljutot- kővel bélelték ki a vízjárat he­Az útépítéshez elsősorban kő szükséges. Sok és jó minő­ségű kő. A sástói kőbányában három törőgép, három szállító­szalag, gépkocsik, Rostás György lőmester, Gál József csillés, fúrók és gépkezelők iparkodnak, hogy fennakadás ne legyen, a határidő előtt két héttel, oktlber 15-ére befejezzék a 24-es útvonal korszerűsítését. tunk. A gályái Csurgó 200 mé­teres szakaszán 3000 köbméter földmunkát kellett elvégezni és másfél méterrel emeltük a szintet. Régebben hat méter volt az út „koronaszélessége”, most 10 méter, az útburkolat pedig 7,5 méter. Tehát nyu­godtan kitérhetnek egymásnak a buszok, elférnek az autók. Ámbár a nyáron sok bajunk volt a járművekkel. Olyan nagy itt a forgalom — különö­sen hét végén és üdülőváltás­kor —, hogy alig tudtunk dol­gozni De ez is elmúlt — le­gyint a munkavezető. — Nézizék ott fent, a beton- korlátot! Másfél méter hosz- szú és 260 kilogramm a súlya. A fa tetején lóg. Ha vihar van, a fával együtt lióbálja a szél. Tudják, hogyan került oda? A háború végén ezt az útsza­kaszt felrobbantották a néme­tek. A betonkorlát a fába fú­ródott, belenőtt az élőfa eleven sebébe. Olyan mint egy felki­áltójel. A háborúra, a rombo­lás veszedelmére figyelmeztet. Egyéb érdekesség is akad ezen az útépítésen. A tervező földkitermelést és talajjavító ágyazatot írt elő az egyik út­szakaszon. Hozzá is láttak az emberek, de aztán kiderült, lyét, így védekeztek a termé­szet veszélyes játéka ellen. Varga István kőműves brigád­jának másfél hónapos többlet- munkát adott az út alatti for­rás. Milyen a kereset? — kér­dem a kubikosokat. — Ezemégyszáz körül. Ez megjárná, de legnagyobb baj az, hogy télen egyáltalán nincs, mert decembertől március kö­zepéig szünetel a munka. Ezen kellene már változtatni... A nagy forgalom és a nem várt meglepetések hátráltatták a mátrai útépítés munkáját, de a dolgozók szorgalma és rá­termettsége legyőzte az akadá­lyokat. Különösen nagy segít­séget adott Mikó Ferenc szoci­alista brigádja. Jó szemű és jó érzékű munkásokból áll ez a brigád. Ez az adottság fonto­sabb, mint a nyers erő. Az ívek (kanyarok) kitűzéséhez, árkok és töltésrézsűk megépí­téséhez legalább olyan szem kell, mint az esztergályosnak. Nincs subler, de van vízmér­ték. Az utat éppúgy ki kell tűzni, épp olyan jól meg kell építeni, mint kőművesnek a falat. A henger, a vibrátor, kompresszor és teherautók el­végzik ugyan a munka nagy- ját, de az útépítésnél is leg­fontosabb termelőerő: az em­ber. Dr. Fazekas László \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\w Múzeumi napok keretében ünnepük meg Egerben a várostrom 410. évfordulóját Szeptember 23-án Egerben múzeumi napok kezdődnek. A múzeumi napok keretében megünneplik a nagy történel­mi múlttal rendelkező vár ostromának 410. évfordulóját. Koszorúzás! ünnepségeket tar­tanak a Dobó-szobornál, vala­mint a várban is. A múzeumi napok keretében tíz előadás hangzik el, kettő a képtárral foglalkozik, amely ugyancsak ezekben a napok­ban ünnepli alapításának 90. évfordulóját. A képtár külföl­di anyagáról Moyzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum mun­katársa, míg a belföldi anyag­ról Z. Bodnár Éva, a Nemzeti Galéria kutatója tart előadást. A múzeumi napokra való előkészületek javában folynak. Három húszperces filmet készítettek Heves megyéről A Heves megyei Tanács — együttműködve a Budapest Filmstúdióval — három húsz­perces filmet készített a na­pokban Heves megye ipari, mezőgazdasági és kulturális életéről. A filmek vetítését rövidesen megkezdik és azokat vetítik, természetesen, Heves megye valamennyi normál és kes- kenyfilmszínházai is. A filmeket felhasználják majd a falusi téli ismeretter­jesztő munka során. ISKOLA - VtZ NÉLKÜL! Régóta kérik már a vizet az egercsehi új iskola peda­gógusai és diákjai, de mind­annyiszor eredménytelenül. Egyes elkeseredett pedagó­gusok már arra a bizarr öt­letre is gondoltak, hogy fel­kérik I. László királyt — aki a mondák és legendák sze­rint a sziklából fakasztott vi­zet — oldaná meg e hosszú idő óta húzódó problémát, társadalmi munkában. Ter­mészetesen, csak a legvégső esetben gondolnak I. László­ra, mert a segítséget első­sorban a megyei tanács terv­osztályától remélik és vár­ják. Két éve adták át rendelteté­sének az iskolaépületet; a be­ruházási költségben szerepelt a belső vízvezetékhálózat megépítése, az épület bekap­csolása a vízszolgáltatásba. A pénz biztosított volt erre. A belső szerelési munkákat el is végezték; a vízbekötés azonban elmaradt, mert ak­koriban nem volt meg a bá­nyatelep vízszolgáltatásának gerincvezetéke, nem volt fő­nyomócső, amire az iskola belső hálózatát is rákapcsol­hatták volna. Később meg­épült a telepi főnyomócső, a vízszolgáltatás gerincveze­téke; az iskola igazgatója azonban hiába fordult a be­ruházóhoz kérelemmel, hogy végeztesse el a hátralevő munkát, a kérés teljesítésére lépések nem történtek. Ma az a helyzet, hogy 464 diák szomjúságát csak körülmé­nyesen tudják megoldani: pléhkannákban hordják a vi­zet az iskolával szemben le­vő utcai nyomókútról. Haj­dan a pénz megvolt a víz­bekötésre, ma már nincs meg, azóta másra költötték. Ha pénzzel nem is, jó taná­csokkal ellátták és ellátják az iskola pedagógusait az il­letékesek: szereljenek fel az osztálytermekben „falíkuta- kat”. Emlékszem, amikor én is- kolába jártam, nálunk is volt ilyen „falikút", egysze­rű pléhtartály, sárgára fest­ve. De hát akkor 1944-et ír­tak s nem 1962-őt! A háború előtti állapotok visszaállítá­sát tanácsolják tehát most? Nevetséges és bosszantó, el­keserítő ez a jó tanács. Nincs pénz! Ezt meg kell érteni. Jó, jó, de egy félhi­vatalos — s mondhatni hiva­talos — értesülésből arról tájékozódtam, hogy a v...i orvoslakást közművesitik, be­kötik a vízhálózatba. Erre már van pénz! Tévedés ne essék, senki sincs az ellen, hogy egy orvos lakásába be­vezessék a vizet. Csupán a fontossági sorrendet kifogá­soljuk: az említett lakás ugyanis nem jelenthet töb­bet, mint öt-hat embert; az egercsehi iskolában pedig 464 gyerek van, s ez utóbbi, akárhogyan is számoljuk, még ha a három számjegyet adjuk is össze, kicsit több, mint öt, vagy hat. S végső soron nemcsak azért kell a víz az egercsehi iskolásoknak, hogy szomjukat oltsák. Víz nélkül elképzel­hetetlen az emberi higiénia. S ez kell, hogy megfelelő in­tézkedésre sürgesse az illeté­keseket! (pataky) £faö nap ,, öreg diáko k ‘i között Az elmúlt héten egy első osztályt látogattam meg, az el­ső tanítási napon. Most isimét első osztályba vitt az utam, ugyancsak az első tanítási na­pon, amikor a diákok ismer­kednek az új iskolával, a taná­rokkal. De ez esetben nem szöszke, barna apróságok ül­tek a padokban, hanem felnőtt­iek. Volt közöttük, aki alig lépte túl a 18. esztendőt, s akadtak, akiknek koráról, te­kintettel arra, hogy túl van­nak a harmadik x-en, nem szokás megemlékezni. Diákok voltak, akik a mindennapi munka után veszik majd ke­zükbe a könyveket, füzeteket, s tanulnak. Gimnazisták lettek. Nem tudom, az, iskola leve­gője teszi, vagy a környezet, de ezek a felnőtt „kisdiákok” éppen olyan izgalommal ültek be első nap a padokba, mint jóval fiatalabb „diáktársaik”, pontosan kirakták maguk elé a könyvek halmazát, a kék pa­pírba burkolt füzeteket. Közöt­tűk is megtalálható volt a pon­tatlan, aki az utolsó pillanat­ban jelentkezett tankönyvért, s szomszédtól kért egy irkala­pot, hogy legyen mire felje­gyezni az első nap hallottakat. Az osztály, ahová jó sorsom vitt, az egri Dobó Gimnázium levelező tagozatának I/A. osz­tálya. Diákjai, kettő kivételé­vel, valamennyien egészség- ügyi dolgozók, és szintén ket­tő kivételével, valamennyien nők. Nehéz lenne megállni, hogy meg ne kérdezze az ember, ki miért határozza el, hogy ismét tanulni kezd. A válaszok sok­félék. Fülöp Piroskának a töb- kiek készülődése hozta meg a kedvét ahhoz, hogy ismét ta­nuljon. Kiszely Mariann, Mérai Éva a gyermekosztály dolgozói, utói akarják érni a többieket, akik már második, harmadik osztályba léptek az idén. Droppa Etelkának, ha minden jól megy, távolabbi célja is van. Persze, most az első év elején, talán korai beszélni ró­la, de szívében él az elhatá­rozás, ha minden jól megy, nem áll meg az érettséginél. Zakar Zoltánná — egyike azok­nak, akik nem egészségügyi dolgozók — a munkáját akar­ja még jobban végezni, ezért szánta rá magát. És így lehet­ne sorolni, mind a harminc új diákot. Régen dédelgetett ter­vek valóra válásának kezdete ez a nap valamennyiüknél, akik ezen a napon elmerülten figyeltek, jegyezték a kémiai képleteket, ismerkedtek az al­gebra első rejtelmeivel. A ter­vek, az indító okok, különbö­zőek, de egyben mégis egyfor­ma az elhatározás mind a har­minc diákban, — de azt hi­szem az iskola összes levelező hallgatójában, legyen az elsős, vagy érettségire készülő: be­csülettel tanulni, hogy ne csak bizonytívány legyen a további munkához, hanem alapos tudás is. —d — ember, a nép lett az úr. Ez nagyon jól van így. Csak egy bajom van nekem. Az, hogy a nagy vándorlásban eljárt felet­tem az idő, „lekéstem arról a vonatról, amelyik nálunk most indul”. Elmúltam már hetven esztendős, gyermekem nincs, a munka se megy már úgy, mint fiatal korban. Hanem a fiatal­ság, az szebb világot él, mint volt az enyém. Hallgassa csak meg! Én három elemivel ke­rültem ki Amerikába és an­golul tanultam meg mindazt, amit Horthyékmak kellett vol­na velem megtaníttatniuk még Magyarországon. Most tanulhat mindenki, a fiatalságot tudás­ra és emberségre nevelik az iskolában: az új életre. Igaz, az öregjei nehezen mondják az „enyémre” „miénk”, ők még a régiben születtek, jó magam is aki egy fél emberéleten át jártam a pénz, a gazdagság után... A fiatalok az új élet gyermekei már, akiknek so­hasem akasztják a nyakukba a vándortarisznyát... ELHALLGAT A SZÓ, itt befejezi az életrajzot az öreg Fegyveres bácsi. Búcsúzóul feláll, magyarosan kezet szorít, aztán gyorsan nyoma vész a huszonhat holdas szőlőben* amelynek első termését szüre­teli nemsokára az egerszalóki Vörös Csillag Termelőszövet­kezet. Fegyveres Józsi bácsi is... Szaláy István egyszer rövidebb ideig magam is tartoztam. A farmerek is egyre panaszkodtak és 1952- ben szinte perre mentem egy farmerrel, mert nem tudta ki­fizetni a munkabéreimet, nyolc­van dollárt. Neki se volt pénze... Nem tudom meg tudja-e ér­teni azt az érzést amikor any- nyi esztendő után újra meg­láthattam a falumat, a felesé­gemet. Ügy tűnt, mintha „meg­nőtt” volna a falu, eltűntek a zsupfedeles házak. Visszaérke­zésem után nem sokkal belép­tem a termelőszövetkezetbe, amelynek ma is tagja vagyok. Gyakran kérdezgetik tőlem a barátok: — No, milyen volt ott az élet, pajtás? Láttál-e sok lo­vat, ökröt dolgozni a földeken? Én megmondtam az igazat. Amerikában ökröt szántani én már csak a moziban láttam. Sok gép volt ott már akkor is, amikor még mi tényleg ökrök­kel, lovakkal szántottunk. A mi szövetkezetünk felszerelésé­ben most hasonlít már egy korszerű nagyüzemhez. Hanem az előbb azt kérdez­te, most ithon hogyan érzem magam? Erre is válaszolok. Amikor hazajöttem, egy meg­változott világot találtam eb­ben az országban. A dolgozó mindig az akarat, az iparko­dás. Kint, Amerikában, mint munkás, mindig éreztem, hogy sok millió embernek sorsában osztozom, akik hol itt, hol amott , dolgoznak a boldogabb holnap reményében. Nem vol­tam kommunista, ma is pár- tonkívüli vagyak, de ott kint, mégis megtanultam, mi az: munkásszolidarítás. Sztrájkok­ban, tüntetésekben vettem részt, bújtam a munkáslapokat, • a híreket Magyarországból. A második világháború után egyre nehezebb lett az életem. Amerikában nem örülnek túl­• ságosan az öreg, vagy öregedő embernek és a farmer, a gyá­ros fiatal erőket keres, akikből • még ki lehet hozni valamit 1952-ben jöttem haza, de már . évekkel előtte gyűjtöttem a : pénzt az útikötségre. Nyolc­■ százhárom dolláromba került ■ a repülőút a poggyászköltség, ■ a százhárom kilós „vagyonom”, ; amit harmincnyolc esztendei ; amerikai tartózkodás után ma­■ gammal hoztam. Ifjú ember , voltam amikor kivándoroltam ■ és jóval túl voltam már a hat- , vanon, amikor újra megláthat- : tam szülőfalumat. AZ UTOLSÓ ESZTENDŐK ■ ott mind nehezebbek és nehe­zebbek voltak. Szinte évről év­re szaporodott a munkanélkü­i liek száma, akik közé ném­ámig megérkeztem Detroitba. Itt kevés idő után munkát kaptam és bányász lettem. A bányában változó szerencsével dolgoztam és a bányászévek után újra vállamra akasztot­tam a vándortarisznyát. Jár­tam Washingtonban, Toledo- ban, majd újra Detroitban és ha egy kis megtakarított pén­zem került, azt küldtem haza az asszonynak, Magyarország­ra. Dolgoztam csőgyárban és farmon, esztendőkig voltán kazánfűtő egy fehérhajón amelynek tüzes gyomrában ke- resztül-kasul jártam a Csendes óceánt. így jutottam el egy­szer Sanghajba is, egy hajóra­kománnyal, már mint ameri kai állampolgár. KÉT ÉVIG VG A'AM mun kanélkül és megpróbáltam a: amerikai munkanélküliek sor­sát is. Ha megint jobbra for dúlt a sorom, akkor újra heví tett a remény: pénzt, sok pénz szerzek egyszer, rám kacsin majd az igazi szerencse és gaz- ; dag emberként jöhetek haza szülőhazámba. A gazdagság- ; ból azonban nem lett semmi . ha csak annyi nem, hogy as asszony idehaza vásárolt egy . két holdat az Amerikából kül- ; dött dollárokon, fél életem bé . réből... , Tudja, nagy volt bennerr Réssiet esy életrajsból ; VÉLETLENÜL találkoztunk ;össze az egerszalóki szőlőkben. jErés alá igazgatta a tőkéket az ■ új telepítésű, huszonhat holdas ! táblán. Olyan típus, akit, ha i egyszer meglát az ember, tíz- íezer más közül is kiválasztaná, : pedig tulajdonképpen nincs is : rajta semmi különös, semmi ; rendkívüli. A szemében, a te- íkintetében van valami égő j elevenség, valami nyugtalan j idegesség, amely mindenre (vall, csak arra nem, hogy • Fegyveres József már hetven- : harmadik esztendejébe lépett, j Leülünk a száradó fűre a íi- íatal tőke árnyékában és beszél­getünk. Először a szőlőkről, í amelyeken már zsendülnek a ífürtök, aztán az időjárásról, (ahogyan az már ilyenkor len­ini szokott. Egy néhány szó, (egy elkapott mondat azonban (megragadja a figyelmemet: i — Emlékszem, egyszer egy ; detroiti farmer birtokán ... ( Csodálkozó tekintetemre j Fegyveres bácsi csendesen {megjegyzi: { — 1914-től 1952-ig Ameriká­iban éltem én, kérem, messze í nagyon messze a hazámtól... í Eleinte kicsit nehezen indul ía szó, aztán már szinte kérdé- ^sék nélkül hallgathatom végif £ az érdekes életrajzot: { — Az első világháború előtl ^néhány hónappal indultam ne {ki, több magyar sorstársammal ^— közöttük három falumbelim- ^mel, — Amerikába, szerencséi {próbálni. Emlékszem, huszon­négy napig utaztunk hajón A csákány, a lapát után élek —- mondja Nagy József, a mát­rai útépítés egyik legidősebb kubikosa. köveken1, s ha a fiatal utias lá­bával nem egyensúlyozna, menten felborul. — Megjött Deme György, a munkavezetőnk. Az útépítés felől tőle érdeklődjenek — ta-^j nácsolták a munkások. — A parádi elágazástól a^ gályái betérőig építjük az út-{ szakaszt. Tavaly elkezdtük és£ a tervünk szerint október 31. a{ határidő — tájékoztat a mun-| kavezető. — Megverte a szent, ha csak { október utolsó napjára vég-^ zünk. Kongresszusi felajánlást^ tettünk, hogy két héttel koráb- { ban elkészül az út. A mátrai {----------------------------------—| tői üzeneteké i I Képes Mátyás, Eger: A MEK-kel kapcsolatos pana- í szára közöljük, hogy az illetéke- { sek a jövőben az elárusító bódék- í nál két eladót íoglalkoztatnak, f akik közül az egyik csak a búr- { gonya mérésével, a másik a zöld- { félék árusításával foglalkozik 5 majd. { í Orosz Pál, Eger: A Maczkl Valér utcai építkezés- f sei kapcsolatos észrevételeit kö- ( szönjük. Bár egy építkezésnél óv-5 hatatlan, hogy az építkezés mel-; lett haladóra — bármilyen sűrű is { az a nádfüggöny — vakolat, vagy 5 por ne hulljon. Ilyenkor legoko- J sabb elkerülni azt az útszakaszt. ( Fekete József, Gyöngyössolymos:; A görödinnyét általában lékelve ; árusítják. Az árkülönbséggel kap- ( csolatos észrevételeit továbbítjuk ( az illetékes szervhez. Rozgonyi István, Hevesvezekény: J Legutóbbi levelében Írtakra a; MAVAUT azt a választ adta szer- j kesztőségünknek, hogy szeptem-! bér 3-val kezdődően egy nagyobb! autóbuszt állított be arra az út-! Vonalra, s ezzel elkerülhető, hogy j t hevesvezekényiek lemaradjanak; buszról. !

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom