Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-22 / 195. szám
4 NÉPÚJSÁG 1962. augusztus 22., szerda Keressük a paradicsom kulcsát! Csapás A New York Herald Tribune nagy cikket szentel az ingatag venezuelai rendszer elemzésének, s a szerző, Richard Eder, megpróbálja felderíteni a „nagy titkot”: Mi az oka, hogy .,ezt az alacsony termetű, dühös, de egyébként élénk politikai gondolkodású férfit” (Betancourt elnököt.) - annyian utálják. A reménytelen és természetesen eredménytelen búvárkodás” végén igy sóhajt fel: Ha az elnököt eltávolítanák, az „nagy csapást jelentene a Szövetség a Haladásért program amúgy is ingatag alapjaira Lehet, hogy csapás éri az említett programot. Akkor l :l lesz az eredménye annak a mérkőzésnek, amely a venezuelai nép és az USA kormánya között folyik. Mert a program már eddig is elég csapást jelentett Venezuela népének . . .- zár — KILENC napot töltöttek Csehszlovákiában a petőfibá- nyai MHS-szervezet motorosai. A motoros-szakosztály huszonkilenc tagja a csehszlovákiai testvérszövetség meghívására ellátogatott Rimaszombatra, Losoncra, Eperjesre, Besztercebányára és a Magas-Tátrába. — NAGYSZÁMÜ kiránduló kereste fel Egert az elmúlt kettős ünnepben. Az idegenforgalom egyik jellemző száma: közel kilencezren látogatták meg a két nap alatt az egri várban levő kazamatákat. — BORICS PÁL siroki születésű neves szobrászművész műveiből gyűjteményes kiállítást rendezett a Mátravi- déki Fémművek kultúrcso- portja a helyi kultúrotthon- ban. A kiállítás augusztus-18- tól tart nyitva. — HUSZONHAT autóbuszt indított különjáratként az egri MÁVAUT turistákkal telve a kettős ünnep alatt. Az autóbuszok az ország legkülönbözőbb vidékeire szállították utasaikat, így több a Balatonhoz igyekezett, kettő pedig Hajdúszoboszlóra vitt kirándulókat. — SZEPTEMBER első hetében újra elkezdi munkáját Szilágyi Elek egri festőművész vezetésével az SZMT kultúrotthon rajzszakköre. A kultúrotthon vezetősége a régi tagjain kívül új tagokat is kíván fölvenni. Ezek az otthon irodájában jelentkezhetnek. — NEM KEDVEZETT az idő a kettős ünnepben a strandotoknak, pedig néhány nappal előbb még úgy látszott, a nagy meleg rekordforgalmat eredményez. így a „pálmát’ az augusztus 12-i vasárnap vitte el, nemcsak az 1962-es, hanem az 1961-es szezonban is, mert 8000-en keresték fel az egri strandot ezen a napon. „Akik úgy gondolják, hogy a háború veszedelmét száműzhetik életünkből, bizonyára a ! történelem legnagyobb idealistái. Az emberiség történel- : me során még soha sem sikerült a háborút kiküszöbölni. Miért lennénk hát éppen mi j olyan önteltek és gőgösek, hogy úgy véljük, megtaláljuk a paradicsom kulcsát?” — így érvel a háború ,,természetessége”, „törvényszerűsége” mellett Harrison Salisbury a New York Timesben. A paradicsom: a béke. A paradicsom: a fegyverek nélküli világ. A , kulcs: az általános és teljes leszerelés. Erdemes-e keresni a paradicsom kulcsát? Azok, akik keresik a „történelem legnagyobb idealistái”? önteltek, gőgösek? Szerencsétlen ámokfutók, déli- bábkergetők? Javíthatatlan optimisták, akik fittyet hánynak a történelem tanulságainak, akik nem tanultak a múlt példáiból? Megalapozatlan az az önbizalom, amellyel az emberiség jobbik fele a paradicsom kulcsát keresi? Nincs remény arra, hogy megtalálja? A történelmi tapasztalatok nemcsak tapasztalatok, amelyeket az emberiség a múltban „szerzett”, hanem örök érvényű törvény- szerűségek? Aki a paradicsom kulcsát keresd, eleve sikertelen vállalkozásba kezd? A reménytelenség bajnoka? Miért? Mi igazolja Salisbury nak ezt a megdöbbentően pesszimista megállapítását? Ezt az „Ember, nyugodj bele a rhegváltoztathatatlanba, sorsod a háború”-féle predesztinációs bölcsességet? A tények? A történelmi analógiák? Az emberiség ismert ötezer éves történelméből háborúban eltöltött négyezerhét- 6záznyolc esztendő? A rabszolgatársadalom, a feudalizmus, és az imperializmus háborúi? A bronzkarddal, lándzsával, ágyúkkal és tankokkal megvívott háborúk, amelyeket nem tudtak kikerülni, megakadályozni? Csalhatatlanul bizonyító erejű lehet-e ez az analógia, amely a múltra nézve megállja a helyét? összehasonlítha- tók-e a szocializmus, a kommunizmus korának viszonyai a katonai demokrácia korával? — Nem bűnös vulgarizálás-e kijelenteni, hogy a sokkal differenciáltabb korra minden megszorítás, korrigálás nélkr érvényesek a túlhaladott és letűnt társadalmak törvényszerűségei? Annyira meggyőző az analógia, hogy csak gőgösek, önteltek mernek — nem tudomást venni róla? De mi bizonyítja helyességét e tiszteletre méltó, de 1962-ben mégiscsak kétes értékű tapasztalatnak? Kik bizonyítják? Kiknek érdekük, hogy az ember ne merjen hadat üzenni a háborúnak? Egyik vezető amerikai lap közölte a fent aposztrofált sorokat egy vezető újságírósztár tollából. Nem „hivatalos” amerikai véleményt fogalmazott meg a publicista, mert ez a felfogás annyira emberellenes, hogy a hivatalos politika nyilvánossáF!LN: Legenda a vonaton A film napjainkban játszódik, jó humorú, igen szórakoztató magyar film. Főszerepeket Sinkovits Imre, Pécsi Ildikó, Szirtes Adóm, Sztankay István és Garas Dezső játsz- szák. A filmet az egri Vörös Csillag Filmszínház mutatja be augusztus 30-tól szeptember 5-ig és a hatvani Vörös Csillag augusztus 23-tól 26-ig. gának szánt megnyilatkozásaiban még Amerikában sem lehet szalonképes. Nem hivatalos amerikai vélemény, de nem tér el az amerikai állásponttól. Az amerikai diplomaták nem fogalmaznak ilyen pontosan,- de ahogy a leszerelésről, a békéről, a béke kilátásairól beszé1 nek; az nem táplálja a békére vágyók reményeit, mint Salisbury cikke sem. Az amerikai diplomaták tevékenysége a leszerelésről folytatott tanácskozásokon lényegében — obstrukció. Elutasítják a józanságról, megértésről tanúskodó szovjet javaslatokat, s ezzel érveket szolgáltatnak a „hivatásos pesszimistáknak”. Az érvek segítenek kialakítani azt a nyugati államokban meghonosodó halálhangulatot, amelynek hatása alatt az emberek az atomveszély ellen csupán az atombiztos óvóhelyekkel akarnak védekezni. Az „eszményi nyugati polgár” tehát nem elkerülni akarja a nukleáris háborút, azt, mint szükségszerűen bekö- vetkezőt próbálja „kijátszani”, „korlátozni” hatását, mielőtt személy szerint őt is érintené. Vagyis, tudomásul veszi, hogy a háború „velejárója” a történelemnek. „Állandó kelléke.” Ebben a megvilágításban értelmetlennek tűnnek nemcsak a békéről folyó tanácskozások, nemzeti és nemzetközi konferenciák, a békemozgalomnak seregszemléi, de azok a tárgyalások is, amelyek asztalánál helyet foglal az amerikai küldöttség Genfben. A „paradicsom kulcsát” keresni — gőgösségre, önteltségre, idealizmusra vall — mondja Salisbury. Gőgösek, idealisták és önteltek azok az amerikai diplomaták, akik szerepet vállaltak a tárgyalásokon? Vagy annyira nyilvánvaló, hogy az amerikaiak „kulcskeresését” nem kell komolyan venni, hogy őket fel lehet menteni a „vádak” alól? A vádak azokat érik, akik komolyai/ veszik a békéért vívott harcot. — Az amerikai diplomáciát eddigi „akciókért” — bizonyítékok hiányában — fel lehet menteni. Idealisták a béke harcosai?, Vállaljuk ezt az idealizmust! Büszkén valljuk az önteltség vádját. Gőgösek vagyunk. Annyira, hogy a „rossz példák” ellenére is reménykedünk. Annyira, hogy nem térít el utunkról azok okoskodása sem, akik mindent megtesznek azért, hogy az ember barom módjára, nyugalommal, „komoly, felnőttes, filozofikus” nyugalommal, tétlenül várja, míg végrehajtják rajta a halálos ítéletet. Krajczár Imre 1962. AUGUSZTUS 22., SZERDA MENYHÉRT 315 évvel ezelőtt j 1647. augusztus 22-én született DENIS PAPIN francia orvos és fizikus, ö szerkesztette meg 1690-ben az első, még igen primitív atmoszférikus gőzgépet. Felfedezte, hogy a folyadékok nyomásától függ azok forr- pontja. Az ún. Papin-fazekat 1681-ben szerkesztette, amely segítségével vízben 100 C foknál magasabb hőmérsékleten még lehet főzni. Ennek gyakorlati alkalmazása a mai ,.Kukta” gyorsfőző” amelyen a biztosítószelep szintén Papin találmánya. 35 évvel ezelőtt, 1927. augusztus 22-én NICOLA SACCOT és BARTOLOMEO VANZETTIT, a két olasz származású amerikai munkásvezetőt az I. világháború utáni gazdasági válság Pánin eőzeénének vázlata idején rafinált politikai és Papin gozgepeneK vaziata. bűnügyi, koholt vádak alapján, halálra ítélték, majd 6 évi raboskodásuk után, annak ellenére, hogy ártatlanságuk bebizonyosodott, az egész világ munkásságának tiltakozása ellenére kivégezték. 125 évvel ezelőtt, 1837-ben ezen a napon nyílt meg a pesti Magyar Színház, az id. Zitterbach Mátyás által épített épületben, a jelenlegi Nemzeti Színház épületében. Aki nem lát világot, az nem eszik — Kedves barátom, fogalmad sincs, milyen nagyszerű dolog utazni, világot látni, másmás tájjal, más emberekkel, más szokásokkal megismerkedni. Aki nem utazik külföldre, az dióbélben éli Képzeld, legutóbb Londonban jártam és olyan csodálatos bifszteket ettem, amilyet csak az angolok tudnak elkészíteni. Hiába. Anglia, azért az ma is csak Anglia! Csodálatos volt Olaszországban tetf utazásom is. Hajötven évig élek, akkor sem felejtem el: húsos, paradicsomos makaróni egy kis tretó- riában a Canale Grande mellett. Feletted a szikrázó velencei ég, nem messze a Do- ge-palota csodálatos csipkézete és előtted a húsos, paradicsomos makaróni ... Felséges volt, öregem ... ... Es amikor Párizsban jártam. Bois de Boulogne- ban, az évszázados fák között egy kis, kedves vendéglőben ebédeltem, bágyadt volt az ég, mint Matisse ecsetjén a táj, és előttem. .. előttem tejfölös mártással nyakonöntött sült pulyka... Ennél jobban talán csak a moszkvai friss pirog ízlett, amelyet a Nagy Színház közelében ettem. Aztán voltam Prágában, knédli- vel ettem a sültet és ittam utána a habzó sört, miközben a Hradzsin kacsingatott rám. mintha csak azt kérdezte volna tőlem: „lzlik-e, cimborái ...” Na, igen, voltam Várnában is. Gyönyörű város, ott, a Fekete-tenger partján, a homokja arany és az aranya homok és az étlapja csodálatos. Kitűnő ke- ’ babcsitát ettem. El sem mondható, milyen mély nyomokat hagyott bennem, emlékeimben nagyszerű helyet foglal el, kolbászhoz hasonló izével, hideg hagymájával ,.. Hej, rózsaillatú Bulgária! ... Egyébként szeretnék eljutni Törökországba... Isztambul, az Hagia Szophia, az Aranyszarv-öböl és a piláf... Igazi piláfot még nem ettem ... Hidd el, öregem, aki nem utazik, úgy él, mintha dióbélbe lenne zárva... Erről jy,t eszembe, sietek haza.., szervusz... az asz- szony diós metéltet főz, mézesen... Ezt Belgrádban tanultam! (egri) lŐiidGLmi HgSSSSSA IRTA; ONODVARI MIKI 36. Holnap benézhetne ide a bárha. Este itt lennék, örömmel megvendégelném. Hiszen ... nem sértődik meg, ugye... ez a legkevesebb, amit viszonzásként... ugye, adhatok a fáradságáért. — Semmiség az egész! — tiltakozott a fiú — csak annyiból áll, hogy megkérdezem. Igazán nem fáradság. Bejövök szívesen. Mikor lenne a legalkalmasabb? — Délután háromkor megfelel. Délután én sem dolgozom, zárva vannak a hivatalok. — Kiküldetésben van itt, Erdőslakon? — I... igen. Huzamosabb időre. A Képzőművészeti Alapnál dolgozom. — Festő? — Nem! — mondta Horváth és elpirult. — Ügynök vagyok. A festők munkáira keresek megrendeléseket. Meg ... szó van arról, hogy egy kiállítást is rendeznénk itt... Ha eljön holnap és érdekli, szívesen megmutatom a kollekciót. Vannak közte remek pikáns képek is... Ebben a pillanatban mindenét odaadta volna, ha kéri tőle a fiú. Boldog volt, az örömtől sugárzott az arca, hogy ez ilyen nagyszerűen sikerült. Jobban, mint álmában is gondolni merte volna. Kohókőműves. Éppen annál a kohónál, amelyet neki fel kell robbantania. Remek. Ez a sors keze, amely figyelmezteti: „Itt van az alkalom, ne szalaszd el! Fogd meg ezt a fiút és állítsd céljaid szolgálatába!” — Iszik még valamit? — Köszönöm. Most már igazán nem. — Egy konyakocskát még... — Jó. De igazán csak egyet! Azt is elfogyasztották, a fiú támolyogva kelt fel az asztaltól. — Be sem mutatkoztam: Simon István a neuem. — örvendek. Tehát holnap! ... — Igen. Délután hat órakor. — Nagyszerű! Akkor mégis vacsorázhatunk. Kikísérte az utcára, s kint is maradt fedetlen fővel jó sokáig. Nézte a csillagokat, meg- részegülve járkált fel s alá a Bükk-hotel előtt. Álomszerűnek tűnt előtte minden. Újra, meg újra lepergette emlékezetében az eseményeket. Kedve lett volna nyomban a postára rohanni, táviratozni Kosénak, jöjjön azonnal, segítsen kidolgozni a végrehajtási tervet, mert az eszköz már megvan. — Nem! — Felrohant a szobájába.— Magam hajtom végre! Megmutatom Rosenak és Kömemek, hogy mire vagyok képes! Ez a fiú az én szerzeményem. Kizárólagosan jó megfigyelő készségemnek tudható be, hogy felfedeztem. Ugyanígy végrehajtom majd a többi* ie. Magam alá gyűröm, a hatalmamba kerítem, rabszolgámmá teszem és akkor majd azt csinál, amit én parancsolok neki. Elhelyezi a pokolgépet a kohó falában. Megteszi. Egészen biztos, hogy megteszi. Tudatlanul is meg fogja tenni és a dicsőség az enyém lesz. Tízezer dollár... Svájci -klinika! Istenem!... Egész éjjel töprengett, forgolódott az ágyon... Hol a fiú, majd Rose, Elza és Kömer jelentek meg előtte. Tervezett, gondolkodott, kidolgozott lépés- ről lépésre mindent. Kimondhatatlanul soká jött el a reggel és örökkévalóságnak tűnt, lommal ment le a bárba. Az is egy évtizednek tűnt, amíg a harmadik emeletről a földszintre ért. Hátha nem lesz ott a fiú! Vagy, még ami rosszabb: talál egy Szabó Zoltán nevű, vele egykorú fiatalembert, s esetleg magával hozza... Természetesen, tovább kell magyarázkodnia, újabb akadály, amely tervei útjába kerülhet. Számolt mindennel, reszketett a keze, amikor a kilincsre tette. Benyitott. Simon István már ott ült. Egyedül. Látszott rajta, hogy idegesen várakozik. Horváth amíg este lett. Egész nap ki sem mozdult a szállodából, nem evett, nem ivott, csak szívta az erős cigarettákat, az egyiket eldobta, a másikat meggyújtotta. Hat óra után néhány perccel határtalan izga-. hozzá sietett, mind a két kezét nyújtotta. — Bocsásson meg! Néhány percet késtem. Váratlanul akadt egy kis dolgom. Ugy-e, nem várakozik régóta? Hat órában egyeztünk meg. — Negyedórája vagyok itt — mondta a fiú, most tökéletesen józan volt, csak megtört arca, véres szemei mutatták az éjszakai lumpolást. — En meg korábban jöttem... — Van valami jó híre számomra? — kérdezte Horváth, és meg sem várta a fiú válaszát — megiszunk egy konyakot? — Sajnos — mondta Simon —, semmi újat nem tudok. Többektől is érdeklődtem, de- hát egy ilyen nagy gyárban... — Hányán dolgoznak összesen az erdőslaki kohászati müvekben? — kérdezte hirtelen Horváth, és intett a pincérnek, miközben észrevétlen mozdulattal bekapcsolta a belső zsebébe rejtett, parányi magnetofont. A fiú gyanútlanul válaszolt. — Körülbelül harmincezren. — Óriási! — Horváth ámuldozott. — Valóban hatalmas! Egy egész gyárváros. Ekkora üzemben és ennyi ember között nehéz mesterség lesz megtalálni az én unokaöcsémet, de ugy-e, maga azért nem adja fel a reményt és továbbra is segít nekem? — Természetesen. Remélem, meg is találjuk ... — Nagyon köszönöm; erre megiszunk egy konyakot! Nem volna kedved — tegezte le hirtelen, amikor poharukat összekoccintották— a vacsoránál i# velem tartani? (Folytatjuk.)
