Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-19 / 194. szám

1962. augusztus 19., vasárnap NEPCJSAG 7 Még nyílnak a kertben a kék ibolyák, A földműves jókedvűn munkához lát. Kis kordéba befogja két szép lovát, És elveti a földbe a jó búzát.... (Német népdal) ... igen. Ö ma, a megváltozott körülmények között is az eget kémleli, amikor takaródéban van a földekről a hó, s már álmodja az Életet, a Kenyeret, amit a munka azért teremt az emberek asztalára, hogy a bölcsőtől a sírig kísérje őket... Az élet anyja a föld, az élet apja a munka, s gyerme­kük a kenyér, aminek sok napfény, dolgos embert kéz, sze­rető szív és végtelen béke kell. A földműves jókedvűn munkához lát ... A huszadik század földművese, akinek verejtékét felfogja a gép, vég­telen napjait egyre jobban órákba sűríti a tudomány, akit hálával becsül meg az egész nép. A földműves jókedvűn munkához lát..‘. Mellette a traktoros, aki éjjel-nappal ott ül a rázós masinán, hogy al­kalmassá tegye a földet, jó ágyat vethessen azoknak az ap­ró magvaknak, amikből nyárra fingó tengerré válik a búzatábla... A földműves jókedvűn munkához lát... Kezében megvillan a villa, ahogyan a cséplőgép éhes torkába fel­adja a kövér kévéket, s mosollyal csattannak a tréfák, mi­közben zsákokba ömlik a megsokszorozódott drága szem... A földműves jókedvűn munkához lát... Zsákokban már az Élet, s izmos váltakról autók zúgnak vele a mag­tárakba, a malomba, hogy megvigyék a hírt: itt a kenyér­nek való, itt a termés, a dolgos esztendő gyümölcse, itt az asztalra az első és legfontosabb, itt van a KÉNYE R... És amíg a földek termése eljut a családi asztalra, a napközi otthonba és az üzemi konyhákra, addig nagyon sok kéz formálja az apró szemet, s a sok kicsi magból egy­szer csak nagy egész lesz, egész, amit a ház asztalára tesz, mosolygó gyermekek kezébe ad az édesanya... Kövessük útját, mert lehet, hogy évszázadok óta ugyanaz volt, mint ami ma, s évszázadok múlva ) is az lesz, de egy bizonyos — emberi munka eredménye, í dolgos kezek büszkesége, s lehet, hogy évszázadok múlva 1 is így nevezi majd a föld művelője: Életi J ... Zakatolnak a gépek, reng a padló,, s a íélelmes moraj­ban fehérre festett emberek jönnek-mennek. A recski ma­lomban vagyunk, s a vidám molnárok derűs arccal, tréfás kedvvel nyomkodják a duzza­dó zsákok oldalát. — Meghíztak! Nem kell fél­niük a pékeknek! Közben, mint az ökölvívók, bele-beleroppantják öklüket a liszttel telő zsákokba. — Nem lehet magára hagy­ni, mert akkor túlszalad a meg­engedetten, s a drága liszt a földre hullana! — nézi moso­lyogva értetlenségemet Fejes József, az egyik leglisztesebb molnár. Nézem, nézem a hatalmas termetű embert, s egyszeriben elhiszem, hogy a nyolcvanöt- kilós kenyérliszttel telt zsákot játszi könnyedséggel felemeli. S míg szót válthat velem, ad­dig elgondolkodom azon, mi­lyen teremtő az emberi képze­let. Népdalainkban lépten-nyo. mon felbukkan a molnár, aki­nek a munka félig virtus, hi­szen azért molnár, hogy cso­dálják erejét, hogy tisztelettel várják a kézéiből előmutatott lisztet a „no? Jó-e?” — kér­déssel egyetemben. Aztán bó­logatnak a gazdák, az asszo­nyok elfészkelődnek a kocsi- derékban, mert jónak mutat­kozik a liszt, lesz belőle finom rétes, meg foszlós kalács a lány lakodalmára. Mert a recski malom őröl róla a rátapadt liszt porát, s ugyan a kereskedelemnek, de két karjával átöleli apukáját, a környék háztájija csak ide aki nemcsak neki adja a ke- vándorol, hogy hazafelé is nyémek valót, hanem minden megtegye a rázós utat Párád, apró Zsuzsikának, akiket ez Derecske, Bodony felé. Elet éltet... Jó iit, hagy un érdekes, mert éppen semmi sem emlékeztet a pékségek megszokott hőjére, a sistergő parázsra és a szén­gázra. Légkondicionált beren­dezése — különlegesen meleg kinti körülmények között is — megteremti az állandó hőmér­sékletet. Egyenletesen kattog a dagasztó karja, s Horváth László csak időnként segít a gépnek, hogy minél kevesebb liszt hulljon a földre, vagy a kád oldaláról tolja le a felgyü­lemlett kovászos részt. Hátul egy hatalmas szek­rényszerű alkotmányt már kétszer körbejártam. Két ol­dalán lángokat lövell befelé egy lámpafej, ennyi az egész, amit látok. S aztán azt látom még, hogy egyik felén futó­szalag torkollik a mellette le­vő terembe. De hol a kenyér? — teszem fel magamban a kérdést. A megszokott lapátos üzem egyszeriben nem tudja átformálni képzeletemet erre a nagyszerű gépóriásra, aminek a gyomrában magától sül, fo­rog a másnap asztalomra ke­rülő kenyér. A kíváncsiság körülhajt a laboratóriumnak is beillő üze­a fogát húzták, de ilyen mun­ka és ilyen brigád mellett le­het-e rosszkedve valakinek? Ismerős dallamot fütyül, s közben forgatja a dagasztó­üstöt, tömi az adagoló száját a zsákokból, s nem feledkezik meg a következő kovászolás­ról sem. Itt nem lehet meg­állni, mert nem mindegy az, mennyit pihen a kovász, mennyit a tészta, s hogyan kerül sóoldat a holnapi ke­nyérbe ... Amikor aztán hajnalt üt az óra, négyre harangoznak a nagytemplomban, elindulnak a kenyeres kocsik, hogy 'ren­deltetési helyükre vigyék a kívánatos .kilósokat”. Az eg­ri 114-es árudában nap nap után sokan nyújtják kezüket a magas üvegfal fölé, hogy átvegyék a ropogós kenyeret. Hajdú Sándomé három éve áll a pult mögött, s szeretettel fogja kezébe a kenyeret, mintha mindegyiket egy kicsit 6 maga is adná. Nem szólam ez, nem elrugaszkodás az iga­zitól, nem is az újságíró fan­táziája szülte, 6 maga mondta: — Hiába van nagy forga­lom, hiába hallom egyszerre hatfelől is a kéréseket, a ke­nyeret nagyon szeretem kiad­ni. Tudja, kicsi voltam még a háború alatt, de soha nem fe­lejtem el, amikor az anyámat nyaggattam: „Adjon egy kis kenyeret!" „Egy csepp sincs, fiam!” — mondta anyám és én azt mondtam neki: „Akkor azt a cseppet adjá ide!” És mindig előttem van, hogy fa­kadt sírva, s nyomta kezem­be a kukoricamáiét, aminek nem is volt íze... Hát ezért szeretem én kiadni boldogan a kenyeret! Erről mit sem sejt még a fiatal tanulólány — Hajdú Júlia —, de már elleste a moz­dulatot, s amikor valaki kéri a kenyeret, mosolya tiszta, hi­szen azzal az élelemmel bá­nik, amit nem lehet nélkülöz­ni, amit — ha nem is gondol mindig oda —* mégis önkénte­len tiszteletté! vesz kezébe az ember. Julika nem élte át a háborút, neki a kenyér békét, a béke biztos kenyeret jelent. ö nem érti a kukoricamáiét, csak a nótából, de tudja, hogy mivé válik az ember, ha a ke­nyeret családjának asztalára teheti... S a városokban és falvak­ban, tanyákon és vonatokon ott a jó magyar ételek mellett a kenyér... nehéz dagasztás és forró sütés munkája alól, hiszen a gyere­kék sokszor mondják: „Édes­anyám! Olyan jó kenyeret et­tünk Esztiéknél...” És az bi­zony a pékkenyér. A házi ke­nyérnek frissiben van nagyon jó íze. Aztán kiszárad, s mire a hatodikat felvágom, már Nagy Miklósné Noszva jón mégis „nagy kenyérből” szel a vacsorához. Nem azért, mintha ide nem jutna el a finom pék­kenyér, de... — Ügy megszokta a család az itthon sütött kenyeret, hogy bár alig bírom, csak sütök ne­kik. De magának elárulhatom, hogy egyre többet bújok ki a Miklósom is el-etejt egy-egy megjegyzést: „Hozni kéne a boltból kenyeret!” így van ez, így változik az élet, s így lesz nekem is egyre könnyebb és könnyebb dolgom — mondja Nagyné, miközben Erzsikének kérő szavára figyelve, a leg­szebb darabot szeld a hófehér házikenyérbőL ... Hosszú a búza útja addig, amíg kenyérré válik. Hosszú az útja, amíg a föld puha ágyából a kisgyermek ke­zébe kerül. Hosszú az útja, amíg jól tartja azokat, akik építik a jövőt, akik ebből a hosszú útból egyre rövidebbet, egyre kurtábbat faragnak, hogy amikor asztalhoz ülnek, mosolyogva fogjanak a vacsorához, amit megízesít, amit élvezetessé tesz a Kenyér, mert nyugalomban és békében fogyaszthatják... men, de aztán ismét Horváth László mellett kötök ki. — Reggel héttől háromig van itt mit csinálni! — lép egy k csit el a zsáktól Fejes József. — De, ha még egyszer kezde­ném, akkor is „lisztes molnár” lennék. Nincs annál szebb, mint a gépek egyenletes zúgá­sa közben arra figyelni, ho­gyan hull egymásra, mint hó- pelyhek özöne, a drága, finom liszt. . . És amikor hazamegy Fejes József Bodonyba, kicsi lányi, ölbekapja, aki kacagva fújja Karokból karokba vándorol a kicsi búzaszem. Már fehér por a zsákok öblös teljében, s itt van az egri kenyérgyárban, ahol sorsára várva, zsák zsák hátán duzzad. Este kilenc óra, ez a pékek ideje. Lenn, a Ker­tész utcai sütőüzemben éppen a KISZ-brigád van szolgálat­ban. Horváth László brigádve­zető már meg is érkezett, s az óriási keverő-kádban egyre te­lik a kovász, készül a kenyér. — Negyedóra alatt ez a gép 280 kilogramm kenyeret da­gaszt be. Aki nem dagasztott kézzel, annak ez nem sokat mond, de én próbáltam — mondja. Aztán egymás után megjön­nek majd a többiek is, ki-ki munkája menete szerint. A négy kiszes, a brigád négy tagja, összesen 77 éves. Hor­váth László a legidősebb, „már” 22 éves és nős. Délelőtt Irta: Cs. Adám Éva. Fényképezte: Pilissy Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalom