Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-08 / 158. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE Á MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN------------MÁ JUS KÖZEPE táján váratlanul szeszélyesre fordult az időjárás. A fokozatosan felmelegedő időt felváltották a hűvös, szeles esők, és az egymást követő holdas éjszakákra lehűlt a levegő. Fagyosszentek ideje közelgett: Pongrác, Szervác, Bonifác, ez a három jómadár, akik nem törődve a fejükre szórt földi átkokkal, általában, minden tavasszal meghozzák a rémületet a földművelő embereknek. Mert, legtöbbször, hiába szállt a reménykedő fohász, a megalázkodó könyörgés az égben lakozó szentekhez, azok csak megtették a kárt. Sőt, ha kedvük szottyant, akkor úgy megtarolták a határt, hogy utána tiszta siralom volt végignézni a fagytól megtépázott növényeken; megfeketedve hullott le a gyümölcsfák virágos köntöse, élettelenül konyul- tak le a melegágyból kirakott palánták, és a fagytól leperzselt szőlőhajtások is csak any- nyit hagytak maguk után, gyenge vigasztalásul, hogy majd talán jövőre. Az Üj Élet vezetőségét is e múltbéli példák háborgatták ezekben a szeszélyessé vált napokban. A háromszáz holdnyi kipalántá- zott hétszázezer paprikatő miatt főtt a fejük, melyet ha a hajnali fagyok megsöpömek, akkor elköszönhetnek a paprikára tervezett ötmillió forintos bevételtől. Márpedig ez rettentő nagy összeg egy kezdő szövetkezet életében! ★ Erre a várható éjszakai fagyra berendelve várakoztak a brigádvezetők az irodán. Székekre, padokra telepedve várták az öreg ag- ronómust, aki úgy félóra múltán, be is robogott ócska viharkabátjával a nyaka között. MAGABlRÖ Mihályhoz intézve a kérdést, izolált meg izgatottan. — Kint van a törek, Mihály? • — Tíz kocsival vitettem ki, délután. — Oda, ahová mondtam? — Csak az északi, és az északnyugati oldalára — nyelt egyet Magabíró Mihály. — Arról szokott húzódni a fagy a Részeges dűlő felé. — No, nem egészen! — vakarta meg dere- sedő üstökét Gubola Jenő. — Néha a Zagyváról jön a hideg. No, mindegy! — nyúlt a terem sarkába helyezett meszelőrúdért, majd a brigádvezetők felé fordult. — Az éjszakára össze kell rántani száz embert! Villát és átalvetőt hozzon mindenki magával! Kerekre fújt tányérorcával sétált a Hold az égi mezőkön. Ezüstös sugarai sejtelmes csillogással. terítették be a határt. Távolabb egy tehervonat húzott Szolnok irányába, tompa csuhogással köpködve a szikraesőt az ég felé. A Részeges dűlő sarkán gyülekeztek az emberek. Hamvasba, lópokrócba burkolódzva ülték körül a boglyába túrt töreket, és ahogy bodorodott a füst a pipák kupakja alól, úgy eredt meg lassan a szóbeszéd. Régmúlt esztendők emlékei elevenedtek fel az idősebbek száján. Múltba süppedt bakahistóriákat, régi képviselőválasztási hercehurcákat sorjáztak elő az öregek, megtódítva a fantázia színes meséjével, melyet — számtalanszor elmondva — már maguk is igaznak hittek. A MESÉKKEL hímzett történetek tálalása közben csillagsarkantyús lábbal lépkedett az éjszaka. Észrevétlenül szaladt az idő, és a boglya tövében kucorgó fiatalok egyik-másika már álomba szenderülve repült a mesék szárnyán, amikorcsak az öreg agronómus érkezett meg. Címer András társaságában. Az elnök hangja harsant a csendes éjszakába. — Talpra, magyarok! Megmozdult az emberhad a törekboglyák körül. Elgémberedett tagokkal tappogtak a nekikészülődésben, miközben az egyik álipos- Szemű legény, Csévás Laci szólalt meg mocorgó hangon. — Az istenjankóját, de cidri idő van! — Cidri?! — pislantott Furulyás János a tűrőcködő legényre. — Magának tán melege van?! — hörkent fel erre az álomtól megzámborodott legény. — Hát — kapta össze magán tíz átalvetőt, Furulyás János — nem is fázom én! Hiszen, még csak nem is huzatos a levegő!... Pusitót János mókás hangja csapott a párbeszédbe. — Emlékszel-e még arra, pajti, amikor kilencszázharminc őszén a Dagály utcában dolgoztunk? — Hehehe, hahaha — nevette/ el magát Furulyás János. — Te bújtál be akkor egy éjszakára a gázcsőbe, a lecsapódó harmat elől, amikor álmodban elkezdtél kiabálni, hogy: Te, anyja, az ördög hintázzon meg a térdén, mért nem csukod be az ablakot?! Vigyorgásra szaladt az emberek ábrázata. Nevették a régtörtént históriát, majd arra figyeltek fel, hogy a keszegtermetű agronómu- suk viharzik feléjük, rajta az elmaradhatatlan, kopott esőkabáttal, miközben meszelőnyélre kötött hőmérőjét lóbálja a kezében. — Merre vannak a brigadérosok?! — robbant az emberek elé. A KÉRDÉSRE Bagitót Balázs pattant elő, majd parancsot kapva, tölcsért formált a szája elé, és úgy bődült bele az éjszakába. — Brigadérosok! — Halljuk... Itt vagyunk! — jött innen fe, onnan is a kiáltás. PÜSPÖKI MIHÁLY: Fagyossxentek Gubola Jenő pedig kiadta a rendelkezést. — Magabíró a Szépasszony hídjához megy húsz emberrel, Gyepes Sándor és Gubás Márton az ördöghajlat felé vonul negyven fővel, a többi pedig itt marad velem. — És mi lesz a teendő, Jenő bácsi? — állt Magabíró Mihály a hőmérőt vizsgáló mezőgazdász elé. — A töreket apró kupacokba kell hordani. Harminc-harmincöt lépés távolságra, és ha jelzünk, akkor el kell kezdeni a füstölést. Mozgásba lendültek az emberek. Hamvasba, átalvetőbe rakva hordták a töreket. Apró kupacokat kanyarintva sorakoztatták fel a füstölőanyagot, valóságos támadó arcvonalat alkotva a paprikás mentén, hogy majd ha fagypont felé süllyed a hőmérséklet, akkor füstpárnával szorítsák a magasba a fagyveszélyt. Mint a megkergült birka, úgy száguldott Gubola Jenő, les-föl a táblában. A nyomában loholó elnök, kifulladva a nyargalástól, csodálkozó dörmögéssel jött vissza. — Ügy szedi ez az öreg a karólábait, hogy nem lehet követni! Az öreg agronómus azonban már nem hallotta az elnök véleményét, hanem csak gázolt tovább. A meszelőrúdra erősített hőmérőt maga előtt tartva, taposott a paprika ágyasokban, miközben a szeblámpa segítségével vizsgálgatta olykor a hőmérséklet állását. A hőmérő higanyszála pedig egyre húzódott lefelé. Ügyszólván, tíz-tizenöt percenként süllyedt egy fokot. És amikor a higany fonala már a hármas és négyes Celsius között sétált, Gubola Jenő elkiáltotta magát. FARKAS ANDRÄS: Most ide látszik... Hajnali pára szemére Szórja a fény puha csókját, S ezt a szemek karikásán Messzire el-elragyogják, Csipkeszerű ez a fény most, Száll ide, int mosolyogva, S hajnali pára a fénynek, Fény meg emennek a foglya, És mi, akikben e néma Zengzetek elszilajodnak, Nézzük a fákat, akikben Lelke lakik rokonoknak, Jó rokonoknak a lelke Rezzen a csöpp falevélen, Dalra repül a rigó is, Kell, hogy a lelke zenéljen, Mert ez a csend, ez a reggel, És ez a fény, ez a pára Győzni szalad seregestől Mennybeli szikla falára, S robban a pára szemére Újra a fény, aki boldog, Boldog a fény, kit az Éjjel Álmai közt kimosolygott, S pára se pusztul, a fény se, S mennybeli szikla faláról Pattan a perc, idepásztáz; S most idelátszik a Távol. ’MOLNÁR JENŐ: Simogatásnál jobb vagy Simogatásnál jobb vagy. Napjaink már kopottak: hamvad a tűz, forróság, Mélyül a józan jóság, mélyül, tisztul a szív is, integet már a sír is. Szelíd a naplemente, fényes, meleg az este, csendes, elmélyült jóság, halkszavú, gazdag órák. Lelkek békéje vár ma, csend kristály tisztasága, s bár napjaink kopottak, simogatásnál jobb vagy. •POLNER ZOLTÁN: A KISFIÚ Csak áll a szűk söntés ajtóban és csupa rémület. Rászól a zaj, visszatorpan s a két nagy szódásüveg remeg kezében. Tétovázik. Sörfoltos abroszok bámulják a kis arcát, míg fénytócsában áll, topog. Szegény gyerek. Ijedten vár, vár, s hogy nincs hozzá szava senkinek, sírva kihátrál, és sírva fut haza. — Meggyújtani a töreket! Csoportról csoportra ugrált a kiáltás: — Meggyújtani a töreket! — Füstöljetek! — Ne gatyázzatok! — Kezdjétek el a füstölést! ÖNGYÚJTÓK csiholása, gyufák sercenése villant a korahajnali éjszakában. A felvillanó fények nyomán füstkígyók tekeredtek fel a nedves törekkupacokból, melyek lassan kígyózva terjedtek a paprika ágyasok fölé. Óriási pamacsokban gomolygott a piszkosfehér színű füst. Az óceánként hullámzó füsttenger gyűrűzve türemlett, hengergőzött és mint valami hatalmas felhőborulás, úszott a paprikatáljla felett. Hangos tüsszögéssel bújt ki Gubola Jenő a terjengő füsttakaró alól. A meszelőnyélre kötött hőmérőt lóbálva állt meg az emberek előtt. — No, drága fiaim — köhögött a beszedett füsttől — még majd sikerül! — Hány fokra sikerült felnyomni?! — nyerített ki egy hang a sokadalomból. — Hét-nyolc fokra felnyomtuk! — lelkendezett a természet öreg ismerője. A bizakodó öröm mosolya terült el az arcokon. Megkönnyebbülő lélekkel nézték a gomolyogva áradó füstoszlopokat, s valahogy olyan gondolatok kezdtek motozni a fejekben, hogy az összefogás mégiscsak okos dolog. Hiszen, ha ez a háromszáz hold paprika szét volna szórva a határban, hát maga az úristen se tudná megvédeni a fagytól. De így, egy , táblában, egész másként fest az eset. Valóságos ' füsterdővel vehetik körül a táblát a fagy támadása ellen. KATONA JUDIT: UTCA Utcánk a kedves, régi, hű, a házfalakon sok betű, furcsa rajzok, kamasz szavak. Száraz zsíroskenyér darab a párkányon, drótszegek. A zaj most is haza ered ilyenkor, nyolc felé. Megállók, Kenyérből jók a harapások, a pénzezés is kint a sarkon. Gyerek testekre száll az alkony s ha félsszel jön majd a bujócska, megreszket mind az első csókra, úgy, ahogy én is. Nem felejt az utca semmi kicsi jelt. Ablakba hull egy kő körözve, húsz évem talán most tört össze .., PAPP MIKLÓS: Az erdő filozófiája Az erdő életforma: hűs zene, mámoron túli, teljes és kerek,- lehiggadt lázú, megelégedett, s víz-nyugodt csendjének nincs neve: embernél több és messzibb: élete az ősi lété, ami elveszett, de benne együtt élnek a nemek, s feloldhatatlan, maga-jegyese a sok gyűrűs fa, s arany karika helyett testükbe formált törvény: a kettő együtt; nincs: nem; nem lehet még félig adni sem; az életet csak ők tudják úgy egészen, ahogy jó volna: te is megformálhatod. WERNER LINDEMANN versei: ÁLOM Olyan különös volt az álmom; s forogtam egész éjszaka, rozsot kaszáltam, és mögöttem csattant az inspektor szava. A kasza kiesett kezemből, s azt álmodtam: éhes vagyok... „Ilyet álmodik — szólt az orvos -= gyakran, ki nagyon jóllakott.. Építkezés, este A keverő elcsendesült. Alkonyfény ül a gépeken. Mint egy flamingó a daru, most tehertelenül pihen. A nappal füttyös kőműves most mászik, létrán, lefelé. Egy oszlopon a csalogány, mintha csak őt köszöntené ... Fordította: AntaKy István EGY ÖRA MÜLTÄN azonban tünedezni kezdett az arcokról a bizakodás mosolya. A vörösen felbukó nap derengő fényénél ellenkező irányba lódult a levegő. A Zagyváról elinduló légtömegek maguk elé kapták a paprikaföld felett hullámzó füsttengert, s lassú mozgással nyomni kezdték maguk előtt. Valósággal lecsúszott a füstáradat a tábláról. Fejvesztettség, kapkodó lárma kezdett úrrá lenni az embereken. Gubola Jenő pedig, látva a megváltozott légáramlat irányát, harsogni kezdett. — Hamvasba a tartaléktöreket és- nyomás a túlsó oldalra! A cselekvés láza kerítette hatalmába az embereket. Szorgos hajrázással rakták, nyalá- bolták a töreket az átalvetőkbe, hamvasokba és lélekszakasztó loholással vitték a füstölőanyagot a tábla túlsó oldalára. Odaát pedig kupacokba rámolták a pelyvát, a szalmát és elkezdődött a füstölés újra. Szinte egymással versengve szorgoskodtak az emberek. Valósággal egymást licitálva dajkálták, ajnározták a felparázsló tüzeket, miközben mindegyiknek azon járt az esze, hogy ezen a hűvös májusi hajnalon dől el az Uj Élet sorsa. Ez a nagy hajrában végzett munka dönti el, hogy a betervezett ötven forintos munkaegység valósággá válik-e majd az esztendő során. Idegölő másodpercek telték el, mire a tőreikből rakott máglyák füstölögni kezdtek. Pattanásig feszülő várakozással figyelték az Űj Élet kintlevő tagjai a lomhán meginduló füstcsíkok vonulását. És amikor a szürkésfehér füstiköd újra elözönlötte a paprikaföldet, harsogó diadalordítás tört fel az emberékből. — Hurrá! Legyűrtük a fagyosszenteket! Gubola Jenő, a szövetkezet mezőgazdásza pedig széles mosollyal a szikár ábrázatán, hetykélkedni kezdett. — No, atyafiak, mit szólnak ehhez?! Az öreg Gubola elkapta a fagyosszentek üstökét! — és mint valami győzelmes csatabárdot, úgy ; forgatta meg a feje felett a meszelőnyélre oda• madzagolt hőmérőt. ELNEVETTEK magukat az emberek. Az éjszakai álmatlanságtól, a habódzva szorgos- ; kodó füstöléstől gyűrött, kormos arcokon felcsillant a bizakodás mosolya újra. Egymást ugratva, vaskos adomákat eregetve indultak a falu felé vezető dűlőúton. Már a falu alatt jártak, amikorcsak a sur- jáni laposok felől egy magányosan kaptató ember bukott ki a Fancsali domb mögül. Meleg ködmönbe öltözve sattyogott a keményre taposott kocsiúton, villával, hamvassal a vállán. Eisavanyodott fizimiskával ért az Uj Elet [emberei elé. — Nédd-e! — rikkantotta el magát Furulyás - János. — Hát ez meg honnét jön elő? Mogorva hangulatban állt meg Ágyrajáró ; Balog Ádám az álmélkodó szóra. — Honnan gyüttök ilyen sajde-ridiomostul ? — Füstölésről! — csippentett a szemével a [ komára Cibakleső Kis Illés. — Füstölésről?! — csudálkozott el a vála* ; szón Ágyrajáró Balog Ádámi — Onnan. I — És sikerült? 1 — Sikerült! — Az Üj Élet emberei vették át a kérdezéa ! fonalát. — Hát, te?! — Én is füstölni voltam. — Paprikát? — Paprikát. — És aztán — sikerült? — Megette a fene! — tört ki Ágyrajáró Ba■ log Ádámból az elkeseredés. — Egész éjjel úgy [szaladgáltam, mint a sózott tyúk. Hol erről ; mozdult a levegő, hol arról jött az áramlás. ; Én meg csak nyargalásztam a törékkel, de a [ füstöt mégis elvitte a nehézség. Az ördögnek [ szolgáltam az éjszaka. SOMOLYGÖ ábrázattal nézték az embe- ; rék a kárvallott Ágyrajáró Balog Ádámot, áld ■ tehetetlen keserűségében kezeit széttárva só- [ hajtotta bele keserűségét a harmatszagú le- ; vegőbe. — Az isten verje meg ezt az életet, úgy [ látszik, már az égben is a huncutság uralko- [ dik! — Miből gondolod ezt, Ádám? — hunyorí• tott ki Bagitót Jani a tömegből. — Miből! — hörkent fel erre Ágyrajáró ; Balog Ádám. — Látom a röhögő ábrázatotok■ ról, hogy a ti paprikátok megmaradt!... — A te paprikád is megmaradt volna, ha [ ügyesen csinálod! — vette vissza a szót Cibakj- leső Kis Illés. — Hogyan?! — Megmondom én néked azt is — szaladt ; mosolyra Cibakleső Kis Illés kerek ábrázatán [ a ránc. — Nona! — Hát úgy, ha a paprikát a kéményben • füstölöd. Mert, pajti, füstölni csak úgy lehet [— egyedül. Itt laposat pislantott. — De csak a paprikásszalonnát!... hogy [f! meg ne avasodjon. Ágyrajáró Balog Ádám dühösen nyelt • egyet, majd sarkonfordulva el vágtatott a Pat> Sj> leső utca irányába. Köszönés nélkül. AZ EMBEREKBŐL pedig bugyborékolt [ a röhögés. Kicsurranó könnyel kacagták a be• ugrasztott komát, majd csendes rötyögéssel ^elindultak hazafelé.
