Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-29 / 176. szám

1963. július 29., vasárnap NEPÜJSAG 5 Zugnak a cséplők Csökkent-e az üzemi balesetek száma? Néhány mondat a Gyöngyösi MÁV Kitérőgyártó Üzemi Vállalat baleseti statisztikájából A MÁV Kitérőgyártó Üzemi Vállalat híradójának egyik oldalán olvastam: „Védőszem­üveget még sokan nem hasz­nálnak, ami miatt baleseti veszélynek teszik ki magu­kat .. Talán ez a megállapítás késztetett arra, hogy részlete­sebben kérdezősködjek Lámi János biztonsági megbízottnál az üzemi balesetek felől. — Általános megállapítás az — mondta —, hogy még sok a felelőtlen ember, akik fél­vállról veszik a nagyon is ko­moly előírásokat. Tavaly az üzemben 76 bal­eset történt, ami 1489 munka­nap kieséssel járt, míg 1962 első félévében a 40 baleset „csak” 486 munkanap kiesést okozott. Tulajdonképpen a bal­esetek gyakorisága nem sokat változott, a munkanapkiesések pedig azt igazolják, hogy csökkent a súlyosabb esetek száma. Az utóbbi időben — július­ban — eddig 11 esetről tud a krónika, s ez több mint ne­gyedrésze az első félévinek. Üzemrészenként eltérő a balesetek száma. A legrosz- szabb helyet most a geoüzem „érte el”, ahol három hónap alatt 11 baleset történt. Azok megállapítására egy jellemző eset: Kiss György segédmun­kás a sorjázó-maróval dolgo­zott. Állítólag, oktatást kapott a gép kezeléséből, ez azonban nincs igazolva. A gép felhasí­totta az ujját... Vagy a nagy­üzemben: Kovács László da­rukötöző a diszpécser utasítá­sára könyöksínt rendezett, s az egyik könyöksín ráfordult a ballábára. A baleset okát és körülményeit még most vizs­gálják ki. Példát hozhatunk a dolgo­zók felelőtlenségére is, szép számmal. Itt van , mindjárt Ladorján János esete, mely szerencsére, nem járt súlyos következményekkel. A hegesz­tő telepen görgősoron továb­bítják a síneket. A görgősoron néhol a munkások számára átjárót hagytak. Egy ilyen át­járóba állt Ladorján János, a görgősorra támaszkodva, — s egy 24 méteres sínt rátoltak a hátára. Az volt a szerencse, hogy csak egy ember húzta a sínt. de így is eléggé össze­nyomta a felelőtlen munkás oldalát. Jelenleg betegállo­mányban van ... Ugyanilyen fontos szerepe van a balesetvédelmi őrjárat­nak is. Megállapításaikból, in­dítványaikból számos olyan intézkedéseket hoztak, mely a baleseték csökkentését segí­tették elő. A legutóbbi üzemi szemle eredményeként a 3-as köszörűgépre ponthegesztés­sel lábindító keretet szerelnek fel az elcsúszás veszélyének elkerülésére, vagy a 102-es köszörűgép, melyet 180 fokkal elfordítanak, mivel a mellette levő eszterga ide szórja a for­gácsokat. A 64. és 65-ös gépek között védőkorlátot emelnek-, mert a két gép nagyon közel van egymáshoz. Az eszterga­gépekre mellvédet szerelnek a forgácsszóródás ellen. Sokat jelentene az üzem­nek az is, ha. a hegesztőtele­pet rendes úttal kötnék össze az üzemmel. Körülbelül 500 méterről lenne szó, de ez az ötszáz méter mégis sokat je­lentene ... Tavaly súlyos bal­eset ért egy villanyszerelőt, és a sérültet csak az üzemet a hegesztőteleppel összekötő vasúton tudták szállítani, s ez bizony lassan ment. A villany- szerelő meghalt... De rejtem i get más veszélyt is az út hiá­nya. Későn este a munkások csaik a vasúti sínen át gyalo­gosan távozhatnak, márpedig a MÁV semmilyen balesetért nem vállal felelősséget. És az üzem?! Az út 1965 második félévére van betervezve. Na és addig? ... Mindent összevetve, azért sokat tett az üzem, hogy csök­kenjen a balesetek száma, s a néhány hiányosságtól elte­kintve az első félév eredmé­nyesnek mondható. Ennyinél azonban ’ ne álljunk meg. Azt hiszem, nagyon sokan öröm­mel olvasnák nemcsak a vál­tógyár, hanem minden ipari üzem homlokán ezt a felira­tot: „Ebben az üzemben nem történt baleset...” Kátai Gábor Hogyan lesz az OTTHONBÓL otthon? Ülünk az Egri Bistro-ban, — mert hol is üljünk 33 fok melegben — és beszélgetünk. Nem akaródzik felállni, hiszen odakint csak úgy perzsel a Nap. — Jaj, a lottóm! ■ Te jó ég, szerda van, még lemara­dok! — kap hirte­len a táskájához ismerősöm, s gyor­san töltögetni kez­di az üres kocká­kat. Ez nem egysze­rű dolog, mert elő­fizetéses lottó és egy árkus papírról másolja át a szá­mokat, morvolva, mint valami tibeti Imamalom, őszin­tén szólva, a köze­pén már megún- tam. Unalmamban nézegetni kezd­tem, mert az egyik szelvény alján ér­dekes bélyeg­lenyomat, mellette egy nagy T-betű. — Hát ez mi? — szakítom meg a mormo'ást, a T- betűre bökve. — Egy nagyT — mondja, oda se pillantva. — Köszönöm, látásból ismerem, de miért van raj­ta? — Miért van rajta? — Mert az egy betű az OTTHON szóból! Roppant módon izgatni kezdett a probléma, gondol­tam, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, ezért meg- magyaráztattam magamnak, én ugyanis azokhoz a kevesekhez tarto­zom, akik nem lottóznak. — Tudod, nyer­ni akarok, egy tel­jes szobaberende­zés a nagydíj — mondja a barát­nőm. — És hogyan le­het ezzel nyerni? — Értetlenebb vagy, mint a sok évi átlag! Az OTT­HON hat betűből áll, hat héten ke­resztül egy-egy be­tű van a bélyeg mellett. Ha ez megvan, kirakom az OTTHON szót és megvan a lehe­tőségem a nyerés­re. — Eddig, hála az égnek, értem. De ha te már a T betűnél tartasz és én most akarok kezdeni, akkor én már nem is nye­rek? — Látom, hogy befolyásolja gon­dolkodásodat a meleg. Hát ha most kettőt veszel, megvan a két T betűd, s amikor októberben jön az O, megint kettőt veszel és kész. — Ez aztán a bölcsesség! Adj egyet, neked úgyis sok van — mon­dom egészen neki- vidámodva. — Azt nem. A szerencsémet sen­kinem nem adom el... Most azon gon­dolkodom, hogy micsoda ötletesség ez a betűhalászat a bélyeges lottó­hoz. Kisebb, szű- kebb a nyerési le­hetőség és az em­ber mindjárt na­gyobb kedvvel lát hozzá, hiszen lele­ményességben sincs hiány, amint látom. Az is igaz, hogy az OTTHON szót könnyű összerak­ni. Hogy mikor lesz vége? Novem­berben az N betű­vel. Nahát! Ha nég akarom, még ez is stimmel! (á) \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ Leszereltek egy atombombát... 14, X mínusz 13... — hang­zott az éjszakában. A kapcsolótáblán egymás­után zöld fények gyulladtak Bemard Rubin, a kaliforniai egyetem vegyészeti szakának, főnöke nemrégen, tudós társai­val együtt, azt a feladatot kap­ta, hogy a nevadai kísérleti te­lepen szerelje le a Diabló nevű, fel nem robbant atombombát. Dr. Rubin társaival előzőleg egy évig dolgozott a bombán, tudta, hogyan kell összeállítani és szétszedni. S épp ezért, ami­kor a Diabló nem robbant fel, őt jelölték ki a leszerelés ne­héz és veszélyes feladatára. Az alábbiakban közöljük dr. Ber­nard Rubin egyedülálló riport­ját, amely egyúttal arról is ta­núskodik, hogy a ,,kísérletek”- sem éppen veszélytelenek. Egy júniusi reggelen a ne­vadai telepen az történt meg velünk, amire egyikünk sem számított: egy atombomba fel­mondta a szolgálatot, nem rob­bant fel. Abban a pillanatban a Las Vegas közelében levő el­lenőrző állomáson vol­tunk. Újságírók, és fotóriporte­rek izgatottan sétálgattak kö­rülöttünk, várták, hogy az ég felvillanjon, mintha ezer meg ezer villám cikázna át rajta, várták, hogy az égbolton meg­jelenjék a tüzes gömb. De nem jelent meg. Hiábavaló erőfeszítések Egyikünk sem tartotta ezt lehetségesnek. A kaliforniai egyetem vegyészeti szakának vezetője vagyok, mi is részt Vettünk új atomfegyverek gyártásában és kipróbálásában, mindenkinél jobban tudtam, hogy mennyi vért, verítéket és könnyet kell beleölni egy kí­sérleti atombombába. Tudtam, hogy mennyi próbán és vizs­gálaton esik át, mielőtt felrob­bantják. Tudtam azt is, hogy milyen anyagból csinálják, s tudtam, milyen precíz műsze­reket használunk készítésénél. Tudtam azt is, hogy sok millió dollárba került. így aztán sen- kisem tételezné fel, hogy vé­gül nem robban. Hiszen ren­geteg előkészületet tartunk, hogy a robbantás kifogástala­nul sikerüljön. Amíg a bomba elkéstzül, ha­talmas acéltomyot is építünk, melynek csúcsára kerül majd. A torony egy szempillantás alatt porrá és hamuvá lesz, mégis a leggondosabban építik. Mintegy 350 ezer dollárba ke­rül, építése több hónapig tart. A 165 méteres tornyot hét mé­ter széles betonalapzatra he­lyezik. Belsejében teherlift van, amelynek egyik oldala nyitott. A torony minden olda­lán acéllépcső vezet a csúcsá­ig. Fönt egy hét négyzetméter nagyságú helyiség van, amely­nek padlója elég szilárd ah­hoz, hogy elbírja az öt tonna terhet. Itt helyezik el az atom­bombát. A Diabló előtt hat másik bombát robbantottunk fel. Én azonban babonás voltam, ta­lán azért, mert ezt a veszélyes szerszámot Diablónak (ördög­nek) neveztük el. Egy nappal a kísérlet előtt próbát tartottunk, persze nem igazi bombával. Minden egyes mozdulatunkat olyan gondosan végeztük, mintha a toronyban igazi atombomba lett volna. Semmit sem akartunk a vélet­lenre bízni. A% utolsó bekötések Éjfélkor, nem sokkal a Diab­ló felrobbantása előtt tizied- magammal fölkapaszkodtam a torony tetejére, hogy felszerel­jük a bombát és megtegyük a legutolsó előkészületeket. Há­romnegyed kettőkor öten befe­jezték munkájukat és elmen­tek. Hatan maradtunk. Három órára elvégeztük a dolgukat. Dr. Gerald Johnson, a kísérlet irányítója elrendelte, hogy végezzük el az utolsó be­kötéseket, vagy ahogy mi mondjuk, „fegyeverezzük fel a bombát”. Aztán a Mittel le­ereszkedtünk. Néhány munkás még ott maradt, hogy leszerel­je a felvonót. Takarékoskodni kellett, mert a Mit 25 000 dol­lárba került. Pontban félötkor, negyedórá­val a kísérlet időpontja előtt, működésbe lépett az önműkö­dő magnetofon. — X mínusz 15, X mínusz ki. Még tíz perc volt a rob­banásig. * A magnetofon kíméletlen pontossággal számolta a per­ceket. Sok atomkísérletmél voltam már jelen mégis nö­vekvő izgalom vett erőt raj­tam. Kint, a balkonon a töb­biek sötét szemüveget vettek fel, nehogy a robbanás fénye ártson a szemüknek. — X mínusz kettő, X mí­nusz egy, nulla... — Aty'aisten! — kiáltott fel valaki mellettem. — Nem robban a bomba! Múltak a másodpercek, mindannyian a kapcsolótáblát fürkésztük. Minden lámpa zöld volt, egy kivételével. Va­lami baj van! — Mindenki maradjon a he­lyén! — hangzott a parancs a rádióból. Az izgalom tetőfokára há­gott. Mi történhetett? Mit kell csinálnunk. A torony ugyan­úgy állt mint amikor otthagy­tuk. Az ég alján keleten vilá­gosodni kezdett. Hosszas keresés után megta­láltuk a hibát: a vezetékben tényleg nem volt áram. Hogy miért, nem volt nehéz elta­lálni: a vezeték elszakadt, ami­kor a munkások a liftet szerel­ték le. 4 toronyban Hogyan szereljük le a bom­bát? Ez volt a következő probléma. Valaki javasolta, hogy egyikünk jelentkezzék ön­ként és menjen el helikopterrel a toronyig. Az indítványt is elvetettük, mert a helikopter közeledése előidézheti a bom­ba felrobbantását. Végül abban állapodtunk m'eg, hogy az acéllépcsőn ka­paszkodunk föl. A liftet nem mertük felszereltetni, mert esetleg bezárult volna az áramkör, ami nyilván, elő­idézte volna a robbanást. Egy óra múlva elhatároz­tuk, hogy leszereljük a Diab- lót. Hajnalodott. Amikor elin­dultunk az állomásról, hatot ütött az óra. Én Geiger-szám- lálót tartottam a kezemben. A távolban az égnek meredő to­rony riasztó, kísérteties volt. Gyűlölködve néztem, közben átkozódtam magamban. Az útbaeső műszerállomáson minden vezetéket kikapcsol­tunk, s most már biztosak vol­tunk benne, hogy elektromos gyújtás nem történhet. Mégis, rettegtünk, mert a bomba más módon is felrobbanthat. Kis óvatlanság, s a toronnyal együtt mind az öten semmivé leszünk. Az volt a baj, hogy valamennyien felszerelők vol­tunk, a leszerelést csak elmé­letben ismertük. Az első 30 métert könnyen megtettük. Csakhamar azonban megnehe­zült lélegzésünk. Bár 180 cm magas vagyok és 96 kilós, úgy tűnt, hogy ekkora erőfeszítés­hez jobb testi felkészültség kell. Alattunk Tucker és Ar­nold idegesen föl és alá sétált. Hatvan méter magasságban már nem hallottam a hangju­kat. Karjaim borzalmasan fájtak. A hétkilós teher má­zsásnak tűnt. Ügy éreztem, hogy egy zongorát cipelek a hátamon. A 80 méteren, egy kis kiugráson, megpihentünk. Rosszul voltam amikor rágon­doltam, hogy csak a fele úton vagyunk. Aztán erőt gyűjtöt­tünk és folytattuk a kapasz­kodást. A torony tetején, közvetle­nül a bombáfülke alatt, le­szedtem a felszerelésemet. Ez volt a legválságosabb pillanat. Ha a Geiger-számláló radio­aktivitást jelez, a bomba „dolgozik”. Mereven bámul­tam a szerkezet számlapját. A mutató mozdulatlan volt. Te­hát nincs radioaktivitás. Végre, beléptünk a helyi­ségbe. Középen ott nyugodott a bomba, ugyanúgy, ahogy otthagytuk. Burton elvágott néhány huzalt, majd odalép­tem a Diablóhoz és két-három perc alatt szétszereltem. Ferbrother telefonon jelentet­te Johnsonnak, hogy minden rendben van. A kínlódás vé­get ért. A bomba többé nem volt veszélyes. XXX Tizenhét nappal később fel­robbantották a Diablót. A tűzgömbje, amely 350 mér­földre ellátszott, egy szempil­lantás alatt megsemmisítette a 165 méter magas acéltomyot. (A „Magyar Szó” nyomártS megbontásával elkezdtük az árpa, a kenyérgabona csépié, sét Pélyen ... Egyelőre még csak egyedül ez az egy gép dolgozik a köz­ség szélén szépen felrakott asztagok között. Később majd jön hozzá egy másik, esetleg egy harmadik is. Magyar Margit is erre gon­dolt talán. Hirtelen felpattant az árnyékból, odasietett az egyik fa alatt hűsölő vizeskan­nához, nagyot ivott, aztán be­állt dolgozni, oda, ahol éppen szükség volt rá. Hiába, most nincs pihenő. Megkezdődött az árpa, a ke­nyérgabona cséplése az Arany­kalász Termelőszövetkezetben is... A cséplőgép hangja ismét messzire hangzik. Hol magas „fejhangon”, hol szinte dörmö- gő basszus módon kürtöli vi­lággá: árpát csépelnek , a pélyi fiatalok... az árpánál tarta­nak, aztán nemsokára jön a búza... S ha valaki nagyon fülel, a választ is hallja. Ma még SÍ tagú gépkórus mondja ugyan­ezt a hevesi járásban, de nem­sokára még nagyobb lesz a lét­számuk. Az emberek meg, mint itt, Pélven, Nagv István felelős ve­zető. vagy Magyar Margit, a fiatalok „parancsnoka”. Kiss Éva, az egyik legfiatalabb bri­gádtag, vagv Debrei Józsi bá­csi, az etető, gyors munkával Most már csak a rogzuo ékek leverése, a nagy hajtószíj felrakása van hátra. Az asztag tetején elfogalták helyüket a kévevágók, s valaki félhan­gosan megje­gyezte: — Na, akkor kezdjünk neki... Magyar Mar­git, a csapat egyik legfiata­labb tagja, mint egy hadvezér, nézett végig kis seregén. — ö az ifjú­sági brigád ve­zetője — mu­tatott rá né­hány pillanat­tal ezelőtt egy másik lány. A „brigadé- rosnak” köny- nyű volt meg­állapítania, •hogy minden­ki a helyén van. ideje volt, hogy egy kicsit az asz- tag adta ár­nyékba tele­pedjen pihenni. — Eddig én voltam a kéve­vágó az aszta­lon, most fel­váltottak egy időre — mondta. — Hogy jól működik-e a brigád? Az Aranykalász Termelőszövet­kezet fiataljai elhatározták, hogy egy bri­gádban dolgoz­nak. így ala­kultunk egy közösséggé, és kukorica, nap­raforgó, cukor­répa, silókuko­rica művelést vállaltunk. — Most meg a harminchat tagú brigádból nyolcán itt va­gyunk a cséplő­gép mellett. De mielőtt hozzá- kezdtünk volna a borsó és len csépléséhez, harmadszorra is megkapáltuk a kukoricát, másodszorra a napraforgót, negyedszerre a cukorrépát, hogy teljesen nyugodtak le­hessünk. A gép felé tekintett egy pil­lanatra. — Elindultak... — szólt is­mét. — Ezzel az első asztag Néhány nappal ezelőtt még többnyire hallgattak. Aztán egyszerre felzúgtak a megyé­ben is, Északtól Délig, a já­kapcsolódnak a kórushoz: hadd legyen minél erősebb a hang­ja, üzenete, mindenki számára. Weidinger László rások széliében, hosszában, egyaránt. A hevesi járásiban már naponta nyolcvannégy, küldi zúgó szavát mindenfelé, hol magasabb, hol mélyülő zajával ezt mondva: meg­kezdtük. Elkezdődött a ke­nyérgabona cséplése. A gép te­tején álló kévevágó lány és az etető pillanatnyi szünet nélkül engedi le a dobba a telt ka­lászé kévéket, lenn, a gép al­ján bőségesen hullik a mag. A hevesi járás községei kö­zül Pélyen álltunk meg néhány percre hallgatózni, mát is mond a gép, de megérkezé­sünkkor éppen néma volt. Csak a Belorusz traktor zú­gott, húzta maga után a nagy masinát, arról a helyről, ahol eddig a lent csépelték, egy szépen felrakott árpa asztag mellé. Nagy István felelős vezető a traktor üléséből irányította a munkásokat: — Az elevátort figyeljétek. A szalma kiöntő nyílásnak pon­tosan egyeznie kell az elevá­tor beállításával. Kevés volt az ember, ami­kor a gépi vontatás után már kézzel kéllett irányítani a be­állítást. — Gyorsan, ide mindenki — hangzott el a kiáltás, s né­hány pillanat mujva már vagy tizen tolták-húzták a cséplőt, csakhogy minél hamarabb el­indulhasson megint. A fiatalok brigád vezető je: Magyar Margit Indul az első szállítmány árpa a pélyi Aranykalász Termelőszövetkezetből a mag­tárba. (Kiss Béla felvételei)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom