Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-30 / 100. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE “ A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIÍDÍSÍBÍN^^^^ KÓPIÁS SÁNDOR: Májusi ANTALFY ISTVÁN versel: • • Ünnepnapok Az ünnepnapok színes percein, ha pihenünk egy sort, gondtalanul, lerakva rendre a szerszámot, tollat, tudván: eddig jól elvégeztetett... a lelkiismeret mércéje szerint, a holnapok törvényei szerint, és letöröljük izzadt tenyerünkről a munka büszke olajfoltjait, arcunkról a fáradtság gyöngyfüzérét, a végzett munka fényes sugaránál nyitányul, új holnap nagy kórusához, jó megpihenni — és érdem szerinti... Értsük meg az emlékeket! Páncélkocsiba ült az ember, és másik ember húsán taposott. Mint túlvilági szörny, repülőgépbe bújt és tüzet ontott a városokra, s a lángok szertefröccsenő poklában elevenen égtek az emberek: Meghazudtolva méltóságát, ember tette, amit tett, és az állat fejét lehajtva, szégyelite magát. És a csillagok messze elvonultak* hogy ne lássák a szörnyű pusztítást, s az ember állt a vértől csöpögő romokon és a hegygerinceken, mígnem, ocsúdva, rálépett a kígyó kitalált igazságokat, s embertelenséget sziszegő fejére, az emberség, és az ember nevében. Hát értsük meg jól az emlékeket, s nem elfeledve, de éppen idézőn a látomást, mely akkor még való volt, úgy ültessük el végre a palántát, hogy az egész világot elborítsa a béke, és a szeretet virágja! FARKAS ANDRÁS: Májusra nyit a föld Mindegy, hogy nap süt vagy vihar zeng, Májusra nyit a föld, a naptár, Víg muzsikát repít a hajnal, S te is vonulsz, a büszke had vár, Mosolygós lányokon, fiúkon Fehérük sportmez és az ing is, Vezényszó hallik, dong a lépés: A zászlót tartsd magasra! Indíts! Vonulnak áradó sorokban Nagy városok, kicsinyke falvak Lakói, munkások, parasztok. A léptek ünnepet szavalnak, Az arcok ünnepet beszélnek, Mutatjuk dolgos önmagunkat, A táblák, jelszavak hegyéből A békét olvassuk magunknak, A munka érdemét dicsérjük, Ha nap süt vagy kemény vihar zúg, Az utcán, ünneplő menetben A békét újra megszavazzuk, Mert él a háború, a romlás Emléke még erős szívünkben, Ezért jövünk elő a dalra, Az ünneplésre mindenünnen, És gyermekek, s hajlottkorúak Együtt haladnak a menetben, Mert jobb magunkat ünnepeljük S munkánkat, mely megtörhetetlen. MOLNÁR JENŐ versei: Inas „Ördög lakik benne — olyan eleven!” Higgyen ki mit akar — kell, hogy így legyen. Neve onnan. Inas. ösztövér gyerek. Heccelik: ha nősz — a Napot levered. Legyint, vagy a füttyét jobban cifrázza, ráhajol a makacs lí j esztergára és szoktatja egymást a gép és ember: ellesi a titkát friss türelemmel. Ilyenkor csupaszom, néz a szája is, növő idővel nő boldogsága is, mindennap új csoda: tágul a határ, feszül, a szakmáját érzi, tudja már, s hogy lázát, sikerét más is megtudja: örömét öblös szaxofonba fújja. Szerelem Nincs más, csak ketten — ők kéz a kézben és úgy néznek, hogy elbújik a hold, pad várja őket, boldog az este, tikkadt szép szájuk egymáshoz hajol. Csípős idő, de madárka füttyent, lábuknál fényes virág bújt élő, Dávid muzsikál fent egy csillagon, • felettük némán őrt áll a fenyő. Űj térképet rajzolnak a fények, új-szívű jövendő dobban az emberben; perceink seregét a tavaszba küldjük a négy égtáj most együtt meneteljen. Földrészek sói, vegyületei naponta egymásra találnak bennünk; a természet s a társadalom szerint egymás sorsában kell újjászületnünk. A világ vére folyik ereinkben, s egymás kezét fogjuk láthatatlanul; párhuzamossá válnak most a lelkek, s a legnémább nép is beszélni tanul. Hegyek és szigetek mocorognak, — helyükre új hegy, új sziget lép, meditáció s mintha a folyók meg a tengerek is az örök-mozgás eszméjét hirdetnék. A tavasszá, nyárrá érő változás beteljesül Északon és Délen; a népek hitének magasfeszültségét a boldogság érzékeny műszerével mérem. A lelkesedés virágzó lángjait fegyelmezett, szoros csokorba kötöm; a munka örömének csillagai kígyóinak minden gyáron és rögön. ... Ezerféle nyelven beszélünk, de a szók közös mederbe ömlenek, — így találkoznak a béke tengerpartján az egymás felé közelgő nemzetek. RAKOVSZKY JÓZSEF: BÁNYÁSZ-EMLÉK A tárna mélyén éltem egykoron. Apám nyomott csákányt kezembe búsan. Ö volt a mélyben első oktatóm, kitől ácsolni én megtanultam. Akikor még kín gyötörte a szegényt, ki szálka volt a rongy urak szemében, s koldulva sírt az utca szegletén, ha jó szerszámát elhullatta vénen. Hány dolgos kéz veszett a föld alatt az alvilág kemény parancsszavára, mikor a dúló, gyilkos pillanat lángpallosát emelte ránk a bánya. Egyszer meg sztrájk volt; nyári hajnalon a bányabárót szidtuk rendületlen. Pár sztrájktörőt eldöngettünk nagyon, s indultunk daccal, hömpölygő menetben. Csendőrök jöttek ... dördült fegyverük. Sorunk megtorpant. Bányászt ölt az ólom. Szegény Gazsi!... órákig ott feküdt átlőtt fejjel, hanyatt a Hecske-dombon. S a bányanép, mint vert had elvonult. Dologba fúlt a bátrak lázadása. S én cserfalombból fontam koszorút Örök Tóth Gáspár véres homlokára. POLNER ZOLTÁN vers««: Jlranyeso Nap-tenger habja: aranyszilánk villan a fák között s tavaszi láng harsog kék füttyös eget miránk. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy fék eted ik a göröngy. Kénszínű hullám: kis pille fény tollászkodik az ág szurok hegyén s libben ti szirmát: úgy inteném. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy feketedik a göröngy. Ködben a táj még 8 a verdeső szélben már énekel hevesen & Szép vagy tündéri aranyeső. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy feketedik a göröngy. Elhagyott német rohamsisak Bodzák lecsüngő árnyékából felfordult dögként égre les, egy rohamsisak, múltja lángol s körülötte a fű sebes. Töpreng a csend — vajon csak ennyi volna e béna szörnyeteg, vagy gyilkos arcát feledtetni rozsdák közt lapul, szendereg?! Hirtelen dühös szennyvíz csattan mélyéről s összenéz a táj, bólint s kék pásztás sugarakban galambok fehér raja szállj FORGÁCS KAROLY: Virágot s mái fát Virágot s májfát kap ma a leány, hogy szikrázóbb legyen szemén a fény, és szélesebb, derűsebb ajakán a mosoly, áram fusson át szivén, mikor üdvözli a virághozót. De nemcsak a lányt díszíti ma virág, az élet szíve előtt is hajlik ág, s köszönti szó e nagy-szív mozgatót. A tenyereket és az öklöket, az eszme és gondolat hordozóit övezi most a hála, s köszönet, mert munkájuk épít, teremt és hódít földnek eget, s embernek emberibb világot. A munka szüli a dalt is, mert ami élet, ritmus és öröm: a munka tövéről hajt ki, s terít lombot s virágot napjaink fölé; sátra alatt a harcot győzelem szegi be és mit emberszív kíván: megtermi bőven szabad földeken. A munka tövéről hajt ki a dal, s mert szárán virít legszebben a virág: a dal ma rímes ritmusaival zengőn borítja a gyárak fiát. HOLDI JANOS: Szalagok... K1 ' ETTEN VOLTAK, két jó barát. Ketten sem voltak negyven évnél idősebbek. Andris súlyban és termetben jóval többet nyomott, mint Tibor, aki valahogy elmaradt a kortársai mögött. Hanem azért, bár Andrisnak adoniszi alakot adott a sors, mindig együtt jártak. Úgy alakult — jobban mondva, addig esengtek a művezetőnek — míg egy műszakba osztotta őket, azóta csak úgy emlegették a két fiút, hogy az „ikrek”. Az öntödében dolgoztak, alig pár méterre egymástól, szorgalmasan és ügyesen. A gra- fitpor feketére mázolta arcukat, ilyenkor jókat nevettek, különböző fintorokat vágtak és szamárfület mutogattak az egyébként jóindulatú művezetőnek. Persze, csak a háta me- gett, nem, nem rosszindulatból buzogott bennük a vér, a fiatalság, a visszafojtott erő, a gyermekes kópéság. A nehéz munka sem vette el a kedvüket, a „rámolás”-nál is nevettek, s bár izmaik megfeszültek, a csurgó izzadság sem törölte le arcukról a mosolyt. Fiatalok voltak. Kicsit hetvenkedők, kicsit hangosak, de ha a gyárból hazajövet öreg emberrel vagy öreg asszonnyal találkoztak, akiknél valami nehéz hátizsák vagy kosár púposodott, versenyt szaladtak segíteni. IVf INDKETTÖ APJA a gyár bábája volt. Születésénél fogva olvasztották a vasat, csapolták a kemencéket, a folyékony vas volt az iste- I nüfc, mint a napiimádók, úgy ' hódoltak a szikrázó, aranyszínű, sűrű folyadéknak. Közben | élfonnyadt a tüdejük, hörögve és nehezen lélegeztek, a hátuk megnőtt, s esténként, ha kiültek társulati lakásuk elé, csak sóhajtoztak. A két fiú meg ott játszott \ az utcán, vad üvöltéssel kergették a vélt ellenséget, és sehogy sem értették, miért olyan komorak az „öregek”, miért tapogatják a mellüket, még ilyenkor, tavasszal is. Az évek pedig múltak, suhanva száguldtak a deresedé fejek felett, az iskolát felváltotta a gyár. A két fiú, Andris és Tibor egyszerre mentek fel- I vételire, és egyazon napon kerülték az öntödébe. S azóta : is... Tavasz van! Illatoznak a virágok, a kertekben ingerlőén illatozik a jácint. Most, talán előbb nyitottak, mint a múlt évben, mert lám, még csak április vége és annyi, de annyi a nyitott virág, hogy belekáprázik a szem. A gyár füstje sem képes megbirkózni a szagukkal, s ez olyan jó, olyan szivet vi- dámító, hogy nevetni kell rajta. És örülni, és belekurjantani az éjszakába és megfenyegetni a holdat: „te cudar, te ócska égi lámpás, bújj már a felhők mögé, mert virágot kell szereznünk!” Az „ikrek” csendesen ban- ' dákéinak a hold vigyorgó képe alatt. Talán negyedórája, hogy a tíz órát elfújta a gyár, de hát kinek akaródzik ilyenkor hazamenni? Még ha nehéz is volt a műszak, akkor is virágot vagy májusfát kell vinni. Holnap május elseje! És az „ikrek” szerelmesek! Egy bálban ismerkedtek meg a lányokkal. Az Andrisé kicsi, szőke és törékeny, az apja nagy úr, művezető. A Tiboré olyan magas, mint a fiú, telt, nagy keblű, ha olyan kedve kerekedne, Tibort fél kézzel a földhöz vágná. De nem kerekedik „olyan” kedve. Esténként csak hagyja, hadd szorongassa ez a karcsú, csupa- csont, vékonydongájú fiú, s ha ölel, nagyon vigyáz, nehogy összeroppantsa jövendő férjét. IV| ÉRT ELHATÁROZOTT dolog — a szülők is jó szemmel nézik —, Andris a kicsi, törékeny, szőke lány férje lesz, a magas, telt keblű lány a Tibor felesége. És milyen legény az, aki ilyenkor, az első május éjszakán virág, vagy májusfa nélkül hagyja a kislányt? A saroknál megállanak. Any- nyira összeszoktak már, hogy szavak nélkül is értik egymást, és egyszerre villan a szemük a kiserdő felé. A kertekbe' nem lehet „belépni”, az a fránya hold csak vigyorog abban az istentelen magasságban, bár közelebb lenne, zsebkendőt borítanának a képére. Ebben a sárga fényben kinek van mersze átugrani a kerítést és virágot szerezni? Mennek a kiserdő felé. Andris a táskájában kotorászik. Morog és prüszköl, az ördögit, tán nem felejtette otthon a szalagokat? Nem. Megvan, s ahogy előhúzza, már nevet is a két szeme, rá Tiborra. Piros, sötétpiros szalagot húz elő a táskájából és olyant kacsint kenyerespajtására, hogy majd kiugrik a szeme. Amaz is nevet, s amikor a kiserdőhöz érnek, pillanatok alatt kiválasztanak két zöldellő kis fát. Helyre kis fák, olyan süvölvények, éppen kedvükre voltak, nosza, élő az éles bicskát, nyissz-nyassz, máris fordulnak visszafelé. A hold nevet, és ezüstösebb fényben fürdik a tájék. Még a gyár füstje is megszépül, ezüst fonalként kúszik az égbe, nem kell már messzi menni, néhány száz méter, s aszóké, kis filigrán lány kapuja előtt lesznek. Persze, közben más munka is akad. Azokat a piros, sötétpiros szalagokat fel kell rakni a csendesen remegő ágakra. Puhán, óvatos kézzel, sok-sok szeretettel és szerelemmel. S a hold csak vigyorog... vigyorog... Óvatosan lépdelnek a kapu elé. Vigyázni kell, hogy a kis szőke ne lássa meg őket. Ne tudja meg, ki állította ezt a remegő kis fácskát a piros szalagokkal a kapu elé. Pedig hát úgyis tudja, de ez a szokás, legyen hát így. A NDRIS DOLGOZIK. A fácskát be kell szorítani a kapu mellett a léckerítésbe. Nem szabad elfúvatni a széllel. Ha földön fekve találják a májusfát, rosszat jelent. Itt pedig semmi, és senki sem lehet rossz. Talán az az ócska égi vándor, az a sárgaszemű hold, amely nem akar elbújni, nem hajlandó szemet hunyni a dolgok felett. Még akkor is nevet, amikor súlyos léptek dobbannak a kolónia macskaköves utcáján. Csendőrök jönnek. Két csendőr. Haragosak és kedvetlenek. Ez az átkozott május elseje mindig plusz-szolgálatot jelent. Pedig minden olyan csendes. Tibor veszi észre őket. Csak int a karjával Andrisnak, s az mindent megért Kicsit megremeg, akár a májusfája, a gyenge tavaszi széltől. De elmenekülni nincs már idő. A kivágott fákért felelni kell! A két csendőr megán előttük. Az őrmester, telt arcú, barna, mokány legény, fojtottam szól: — Na, gyertek csak idei Az utca közepén állnak, 6 a két fiú odabotorkál elébük. Andris nagyokat lélegzik, a két fényesen csillogó fegyver csövét nézi. Azokban az erő, abban a két hideg, élettelen vascsőben, pedig holt anyag. És mégis... — A fát honnan loptátok? Tibor válaszol: — A kiserdőből. — A szalagot, azt a vörös micsodát ki hozta? Andris felel: — Én vettem. — Tekerd le a fáról! Andris mozdulatlanul áll. Az őrmester lekapja válláról a fegyvert: — Tekerd le, ha mondom!... |\! ŰLNAK A PILLANATOK. Valahol furcsán és kísértetiesen vonítani kezd egy kutya. Andris ott áll az őrmester előtt, kezében a szalaggal. Tibor is melléje lép, szinte kihúzza magát, mintegy jelezve: én is hozzá tartozom. — Edd meg a szalagot, kutya! Te kommunista ivadék! Ismerem ám az apád! Vörös szalag, ez kell nektek! Edd meg, vagy beléd lövök! Andris áll, és nem mozdul. Szalagot enni? Ugyan, miért? Miért? Nem lopta ő a szalagot! Megfizetett érte! — Eszed, vagy nem? — Kenyeret és krumplit eszem, őrmester úr, de szalagot? — Egyed, az anyád istenét! — Nem? — Tizedes,fegyvert le! Ha támad, lelövi, mint a kutyát. Neked pedig... Csontot ér a puskatus. Az őrmester villámló, parázs szemekkel osztja az ütéseket. Egyet Andrisnak, egyet Tibornak. Káromkodva és teljes erőből. Vér fröccsen, rá a szalagra, s olyan egyforma ez a szín, a fiúk vére, és a szalag színe. A Z UTCA NÉMA, mozdu- latlan. A kutya sem üvölt már. Csak a puskatus pufogása hallik, és a hold vigyorog... Vigyorog._
