Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-22 / 94. szám
I A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-------------* MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN-------------; NI COLÁS GUILLÉN kubai költő verse: Hej korbács 1 A Nap mindig korán ébred, Ma is, hogy fényét öntötte szerte. meglátta a földesurat, alti szegény néger szolgáját verte, verte, verte. Hej, 'korbács! Hej, szitok és korbács! Vérző testű néger szolga haragra gyűlt a durva ütlegér’. Isten, hát meddig ütik még? S az egekig bosszút kiáltott a vér, a vér, a vér. Hej, korbács! Hej, szitok és korbács! Felhő suhant a Nap elé. Meghalt a zsarnok úr, az angyalát! Futott a szolga véresen, és zúgott, harsogott körötte a nád, a nád, a nád. \ Hej, korbács! Hej, szitok és korbács! Fordította: Rakovszky József FARKAS ANDRÁS: Szegedi képek Most április van és a parti fűznek Nem gyökerét, inkább a koronáját A tajték mossa és a bősz Tiszán át A felhők minden álmot messze űznek. Kopaszon ásit minden utca, üzlet. A csendes percek két kézzel kínálják A parti sétány horkoló imáját. Ez a jelen a múlttól lesz ma szűzebb. Itt járt, borongott ő. a nagy magányos. Szerette — nem szerette ezt a várost, Lelkében a Szajna, Párizs képe ringott. Itt élt s nem élt. A víz két oldaláról A puszták árnya mindent elhatárolt — Csak Anna küldött néha rozmaringot. II. „Szebb lesz Szeged, mint volt.” Király ígérte S adták hozzá a pénzt a gazdagok, De mint a szobron látszik, alapot A dolgos nép vetett. Nézd, hogy feszül a térde! Jutott szobor és új ház annyi térre, Hogy az idegen arca felragyog. Itt éltek hát a fajta-magyarok, S tobzódtak is, ahogy vérük kimérte! r A sok-sok ívelő szobortalapzat Hirdet romantikus nevet-fejet, Hei*t akkor az urak ekképp szavaztak, Mégis a halászt érzem közelebb Magainhoz, szenvedélyt kérő szívemhez: Öreg halász, bámullak, kinevethetsz! ni. Amerre jártunk, mindenütt csak állvány, Szorgalmas mesterek építenek. Ha nem látnám, túlzásnak is találnám. Betonfalak, tükrös üvegszemek, A Sellős-házon és a megye házán Ez a kor rajzolt büszkén névjegyet. Ha lelkét kérnénk, meg se magyaráznám. Minden falon a józan ész lebeg. Hogyan dicsérné most az élet anyját? Mit szólna most a költő, hogyha élne? Hiszen a célok őt is megrohannák? Bizonnyal új szavakkal állna élre, S elmondana, hogy nagy a bizodalma. Vagy nem szólalna, csak szeme szavalna. PAPP MIKLÓS. Megbújó, meleg szavakkal Jó nekünk így, frisske, kis virág, hogy együttélem sorsomat veled, moháspuhán a kerek szeretet fon össze minket; mehetünk tovább, mélyebbre nem; test-lelkünk, mint az ág föld s ég közt nyílott, kettőből sok: egy mag született, hogy szöszke gyermeket adtál, te kedves, gömbölyű világ; magam-kettőnkké fontam éj-hajad, neked díszítek szó-oltárokat, s a táncos élet itt csattog velünk, hadd fusson az idő, a fürge füst: mi megmaradunk: sejtjeimbe zárlak s vers-színesre szövöm meg ruhádat. HARGITAI ISTVÁN: A kor falára Bennünk a világ összeomlott. S nehezen újat építettünk. Ezüst-műhelyt és ékszer-boltot Nyitottak, csuktak, bár mögöttünk Gyűjtögetők, okos becsüsök, Az ügyesek, a percben élők: Mérjék nekik hát égi szűcsök A hermelint, a földigérőt... Az Idő kemény vadonán mi Nem kincsek után törtünk által — S ha láttak a fegyverben állni Szemben a nagyúri Halállal, Nem azér volt, hogy rangot öltsünk. És obsitot nyerjünk a drága Világ javaira: — csak eltűnt Valahol szívünk ifjúsága! Rajtunk ez a Huszadik Század Dús véradót vett és adósunk Az életéért valahánynak, — S nem ér itt semmiféle lózung. De nyomtassák ki hogyha szólunk Nehéz szavakban, s elborult an, Hogy ne villámokban fogódzunk Valami égi háborúban. L/ÖDI FERENC: Az Elba partján ... Éltem, tanultain vétkeink, hibánk tapintom most is fájó sebeinket, / amint a vonat hazámból kiránt s túl két határon búsan visszaintek. Az Elba partján visz az út tovább. Ez hát a föld, egy másik Németország! — kiáltanám, de fájdalom fog át, s nagy sírhatnékok haragomat oltják; haragot, múltunk bajvívásait, mely messze vitt a vérben és halálban: gáz-sírba, lógott Európa itt, s valahol én is már a szélin álltam. Ez hát a föld, mit népek tengere ölel körül nagy eszmélések árán, s hittel, hogy szív és elme azt tegye: ne támadhasson soha föl a sátán! Soha már, soha! Elba szólj velem, s minden rögöddel Németország, másik: új nép, te mából szült történelem, hiszek benned a végső lobbanásig. Hittem, hogy leszünk egyszer oly közel, soha még földön ember emberebben — tárulkozó nagy hitem átölel, békülve békés néppel a szívemben. VVWyWWWV'/VVv'WWWVVWWWVW^iVVVVVvNVWNAAAfWVVVA^^VVWVAA/VWVWWVV'A/WV WWWWWNW > GYURKÓ GÉZA: Lesbia verebei ANTALFY ISTVÁN: Miként a föld... Egyszerűnek lenni, — miként a föld, és termőnek. És jónak, mint a nap, s eljutni, mint az út, mindenkihez, s igaznak lenni, igaz ég alatt. A szive mélyén ez a program él. A szeme fényén vissza ez ragyog. Honszeretet ről mesél szótalan, ha — őrségen — kérdik a csillagok. És ha fáradtan, hosszú nap után a szíve gonddal. — örömmel teli, pihenésiként, a tanulás előtt — fiával játszik, nyakába veszi... cA JK áh ák aj i Az erdő mélyén kék fények lobognak. Emlékek gyűlnek itt a fák alatt, bújócskázik sok kedves gondolat, visszhangjaként az induló daloknak. Fenyők csúcsán a fények oly szokottak, s szépek, mint versben lángoló szavak, s én járok és megyek, akár a vak, nappal keresem fényét csillagoknak... Köszöntlek, Mátra! gyönyörű vidék! Legegyszerűbb, ha így mondom: te szép! a fény, az ég, a szín — a fenyvesek... Mátra, hazám gyöngye, köszöntelek, és a költőt, aki itt valahol rólad oly sokszor, s oly szépen dalol. FORGÁCS KÁROLY: Algéria! Algéria! Szomjas virág vagy, Szabadság! Színed — Nem kék, fehér, nem fekete, se zöld - Vörös, mert érted csapra-vert szívek Vérétől vemhes tenger és a föld, Hol rejtve csíráznak a jó magok; S vért szó gyökér, szár, levél és szirom. Hogy égre törj: hull millió halott A földbe. Téged nem öl meg szurony, Se börtön, sem a züllött légiók Vérszomjas, gyilkos serege, sem az OAS, sem az, ki boldog égi jót ígér, de itt korbácsol, s kurta vas Bilincseibe ver, ha szirmod bomlik. Algéria! Bíborban született! Vértengerből kinőtt korall-sziget! Magasba nyúlj a hullámok felett, S zátonya légy azoknak, akiket Még múlt századok gazsága tüzel. A vérből-feji aranyra éhesek Seregeit homokod nyelje el, S ha gyilkosok emelnek rád kezet: Sújtson le rájuk hősi vérben edzett Öklöd, mely immár gúzsbakötve nincs! Algéria! A könnyek és keservek Hegyén állva, győztes-büszkén tekints Előre: vér-vörös csillag ragyog Fölötted, s milliók fogják kezed: kiknek véréből kelt napod, Azok kiket már egy csillag vezet, akik fülelve harci dobra Őserdők mélyén esak a jelre várnak, S elindulnak... Milliók nyelve mondja: Üdvözlet a szabad Algériának! BŐSZ JENŐ: Mint aki érzi Dagadó holdkaréjjá kövéredik az égen az este, jókedvem elveszett az úton, s valaki megkereste. Valaki visszahozta, mint az estét összerakták a délutáni árnyak, — jókedvem elhagyott, s tudom, azért, hogy újra hozzád találjak. Ide találtam, — s leülök, látod, az út menti kőre. Gondjaim rendre újramesélem, s míg hallgatsz fáradt vállamra dőlve, úgy nézed arcom végtelen szemeddel, mint aki tudja, mint aki érzi: könnyű az út a sár-teli mezőn is, ha van, ki nem rest végig elkísérni. MOLNÁR JENŐ: A parton Fúlnak a habok, fent a fellegek, a két végtelen lassan egybe megy: melyik a felhő és melyik a hab eltűnik és csak egy vonal marad. Nem is vonal már, halk sejtés csupán, hullámzik, táncol lágyan és puhán, mint itt a felhő, vagy talán a víz. . Mindkettő megcsal és álomba visz, mindkettő örök, sejtés, végtelen, mindkettő mély és meg kell értenem: ládámnál miről szólnak a habok, örök időben én csak perc vagyok. ( A KEK ÉG mennyezetére gondosan három bodros bárányfelhőt helyezett el a természet. A fákra zöld leveleket, a pázsitra illatoz» virágokat, hogy megbolondultak tőlük a bogarak és én megbolondultam a bogaraktól, mert a vigyorgó tavaszi napsugár -élvezetében zavartak unos-unta- lan ők, akiket voltaképpen én zavartam meg tavaszi álmodozásommal. Körülöttem nem is susogott, nem is zsongott, hanem tele tüdővel ordított a tavasz, s ha egy pillanatra behunytam a szemem, még azt is hallani véltem, mint vitatkoznak egymással a magok, melyik bújjon ki gyorsabban, a füvek, melyikük nőjön ma- gosabra S e tavaszi nagy disputában ott feküdtem egyedül, s mellettem feküdt Lesbia, akit Ca- tullustól kellet volna elhódítanom, visszaadni neki azt a vacak verebet, amely most itt ugrál majdnem a fejem felett, eszébe sem jutva, hogy valamikor egy latin költő szerelmének még szerelmesebb madara volt. — Ó, Lesbia, s te dög — mormoltam magamban, az utóbbit a verébnek titulálva, mert nagyon helytelennek tartottam, hogy egy szürke, vacak kis madár miatt kelljen nékem itt feküdnöm a pázsiton, immár kétezer éve halott nő mellett és készülnöm az éwé- gi vizsgára, hogy javítsak és egy olyan nyelvből, amely csak Lesbia nyelve lehetett, hisz halott nyelv a latin is. Szerintem. De Nyárádi tanár úr szerint a világ legszebb nyelve, amelyet nem jól tudni vétek, sehogy sem tudni szörnyű bűn. És én most szörnyű bűnömért vezeklem a kék ég mennyezetére gondosan odahelyezett há- 5 rom bodros bárányfelhő alatt, ^tizenhetedik évemben, szívem- } ben olthatatlan szerelemmel a < világ minden szoknyát hordó, iringó léptű lénye iránt. > MERT ILYEN kegyetlen a í sors! A lányok, a köny< nyű léptű, mosolygó és ismeret- < len titkokat testükben ringató | lányok most távol tőlem, s < mellettem egy halott Lesbia $ hexameterekbe göngyölt tuni- < kával, meghalt madarát 'sirat- <va, egy nagypofájú szürke ve- j rebet, amelyből most is ezer < ugrál itt körülöttem, mitsem s törődve azzal, hogy latin nyel- s ven vonultak a világirodalom- sba és miattuk vonultam ki az S osztályból az utolsó előtti órán, s amikor Nyárádi tanár úr már > látni sem kívánt... | — Ó, Lesbia, légy átkozott | — nyögtem fél keservesen ... | — Üdvözlégy, uram... S > mondd nekem, átkozni engem > miért kell neked ... Hát bán- > tottalak talán? Hát szót is > szóltam ellened? Mondjad, s > ha igen, bocsánatkérésem nem $ maradhat el... í Simogató, kellemes, lágy rxK hang duruzsolt a fülembe.. — Kezicsókolom — ugrottam talpra zavartan és ámul va néztem a nőt, aki előttem állt, fehér ruhában, lábán aranyos saruval, két telt karja szabadon, hajában valami félívű furcsa ékszer... — Szád néma tán, vagy csak ennyire telik, semmi több? — villantotta rám fogait, hogy úgy éreztem a délelőtti nap hirtelen zenitre ugrott s vele együtt tíz fokot felfelé a higanyszál ... — Hogy néma ... izé ... mit tetszik kérdezni.. Pardon, ha megengedi, bemutatkozom — hebegtem, kegyetlen kínnal átkoztam kezeimet, amelyek úgy mocorogtak mellettem, mint izgága kamaszok. — Felesleges, amice... Ismerlek, ha te engem ismerni óhajtani nem is akarsz... Amit kérdeztem volt, más mi lehetne, gyűlölség miért var irántam szívedben? Hát bán- tottalak-é valaha is? Hátrossa szót ejtettem-é ellened? Szólj, mondom, s ha igen, én, gyönge nő nem restellek, hogy bocsánatért megkövesselek — hajolt meg, hogy ruhája redői meglebbentek, minha szél fújta volna őket, s mézes illatot szórtak szét, hogy a bogarak valósággal felüvöltöttek a gyönyörűségtől. — Különben, leülhetek? — kérdezte és már kecsesen a virágok közé telepedett, míg én álltam bambán felette, mit kútágas, vagy inkább mint valami nyurga madárijesztő ... U " LJ LE HÁT te is, és beszélj — intett és remegő térdekkel inkább mellé csuklottam, mint ültem. — Nos tehát, bajod, mi lenne én velem? — Hogy tetszik mondani? Hogy nekem bajom. Ugyan. Hát nem ismerem a .;. a nagyságos asszonyt... — Nem vagyok férjnél, bár Catullus a szerelmesem. S ismerni hogyne ismernél engem, te ifjú .:. Lesbia vagyok, ki madarát siratja, itt feküdtem melletted az imént, a betűk börtönébe zártan ... De, hogy sújtó szavaid hallván, bennem megmozdult a sértés, elédjöt- tem, nos, mondjad, haragod miért irányul reám? — Lesbia? Nem, ez lehetetlen:.. Ne tessék velem viccelni... Nem vagyok én már gyerek ..: Tetszik tudni, jövőre már érettségizem és két éve hosszú nadrágot hordok állandóan ... Most csak azért van rajtam ez a rövid, mert ugye, így kényelmesebb tanulni a latint, amiből nekem... — haraptam el a szót zavartan. — Vizsgát tenni kellene, rogy megelőzd a végzetet — egészítette ki kedves mosoly- yal Lesbia. — Nos, s ezért ■ám haragszol, vagy ártatlan /erebemre, vagy Catullusra án? — Dehogy, én igazán nem laragszom .;; Becsszavamra mondom, hogy dehogyis haragszom ... Utóvégre miért is haragudnám. Nem igaz? — De mondani mégis ezt mondtad, hallottam jól, hát tagadni kár: Ö, Lesbia, légy átkozott ..; Igaz? Ez a nő hallgatódzott. Az ember már akkor sincs biztonságban, ha azt hiszi, hogy egyedül van. Kihallgatott a könyvből, mint valami Sherlock Holmes. Igaza van: tagadni kár. — Ne tessék haragudni, de tényleg mondtam. De Igazán nem gondoltam magára... izé :.; önre..: szóval... Tetszik tudni, hogy van az. Nem köny- nyű a latin. Aztán a vizsga, s ha nem tudok, oda az egész nyár... Szóval tetszik érteni. Így volt. na ... ¥ ESBIA megsimogatta a fejem. Klassz nő. Volt ízlése ennek a Catullusnak, ennél még veréb is lennék... Csak tanulni ne kellene: — Neked a veréb egy szürke semmi. Nekem kedves madaram. És szeretni nemcsak az ékest lehet, s szabad. Szürke tollruha mögött hűség, ó menynyi több rejtőzhet, mint a díszes papagájban. És hűséget tanulni sem a ruha teszi csak... Mondd, ez így igaz? No lásd, hogy így van, tudod te is. Ha engem tanulsz, a hűséget tanulod és a szépet. Ne átkozz mást, ha átkozni magad kellene ... Nézz rám, na, bátran. Csak nem szégyelled szavaid? Hogy tud ez a nő nézni. O, Catullus, gyűlöllek és irigyellek. Lesbia mellett nem volt kunszt ilyen nagy költőnek lenni, hisz mellette, valóban a verébből is tán sas is lehetne. És persze, hogy szégyellem... Vajon Nyárádinak is megjelent ez a nő? Ez képes rá, annak a vén totyakosnak is szellemeséit játszik. Biztosan azért van annyira oda a latin nyelvért. Mi lenne, ha megcsókolnám? Juj, de jó is lenne. Megcsókolom. Legfeljebb megpofoz.. Aztán visszamegy a könyvbe ... — Lesbia... ó, Lesbia — nyögtem fel... — Csrrrrr — röhögött egy szemtelen veréb a fán és kö- ; rülöttem semmi, senki. — Mi van, alszol, vagy ta-1 nulsz — hallottam anyám hang- ! ját, aki lesétált utánam a kert 1 végibe... — Nem ... nem alszom ... 1 Lesbia volt itt — motyogtam a < naptól káprázó szemmel... < — K 1 VOLT ITT? Hallja, 1 Kovácsné? Egész 5 meghülyül ez a szegény gyerek < ebbe a sok tanulásba ... ingat- 1 ta a fejét anyám, a szomszéd- > asszony széles részvéte és tér- < mete előtt... — Na, gyere, i kész az ebéd — indult vissza, i le én egy pillanatig még a fü- í /et bámultam, ahol látni vél- | lem Lesbia testének pázsitba > álmodott nyomait. Aztán fel- < captam egy követ és a verebek | tözé vágtam. Féltékeny voltam ' rájuk.
