Népújság, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-04 / 53. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÓBAN WWSA-VN V, KÓPIÁS SÁNDOR: Bányában A bányában nem láthatsz istent, csak embert. A bányában lábaid elé térdel a szén, ha erős vagy. A bánya megfojt, ha nem vagy konok. A bányában egymáshoz illeszkednek a mozdulatok fogaskerekei, a bányában darázsként szúrnak a percek, s térdig gázolsz egy lassú lépés után az összegyülemlő időben. Éhes mozdonyok várják a szenet, zabálni akarnak a gyárak, s te néha testedet kínálnád nekik. A bányában gondolataid mögött mindig ott ólálkodnak a halál halkléptű árnyai. A bányában a napfény mostohagyermeke vagy, s lassan kikopnak telkedből a ragyogó mezők. A szigorú formák világa ez, > a legsötétebb színek világa, ahol szigorúvá és sötétté válnak az eszmék, ahol minden ige új értelmet nyer, ahol csillékbe rakod az életedet. NICOLAS GUILLÉN: Hogy is történt? Hogy is történt...? Rég volt biz nagyon! Múltak vizén úszik csolnakam ... Volt egyszer egy szép mulatt lány, löt csak egyszer láttam. Karcsúságát, pajkos kontyát szívből megcsodáltam. Mint az álom, tűnt előlem, s rá hiába várok! — Szép cukornád, könnyű, ringó, vajh, ki lesz a párod? Nádszelő kés éle majd ha téged is lenyes, mond, ki lesz az, ki megöröl, és kit megszeretsz? Évek múltak, s nincs, ki tudná, hol van annyi tél, s tavasz. Elsuhant a nyár, az ősz is... Oh, emlék, te megmaradsz! Volt egyszer egy szép mulatt lány, nincs felőle semmi hír. Könyv és újság hallgat róla. Titkolódzik a papír. Szép cukornád, könnyű, ringó, lágyan lépked ... merre? hol? Karcsúsága, pajkos kontya álmaimra ráhajoi. Hogy is történt...? Már nem is tudom! Múltak vizén úszik csolnakom ... ★ Fordította: Rakovszky József.) (Nicolás Guillén: szül. 1904-ben. Kubai mulatt költő. 0 az, aki elsőként fordult Latin- Amerikában a népköltészet forrásához. Lázas ritmusú, népi ihletésű költészete világszerte népszerű, verseit a társadalmi haladás szolgálatába állítja, ö a jelenkor latin-amerikai lírájának nagy egyénisége.) VASKAS ANDRÁS: Méreg közben Agyamban fojtó méreg gőzölög, Nem is tudom, a forró indulatban Mit is dadog a nap fejem fölött, Csak érzem, bennem vad fájás köhög, 5 fejem térképes csontja szertepattan. Nem is emlékszem most már pontosan, Mi volt haragra az elinduló pont, Csak most remeg a szivem és hasam, Vörös lángot vet az eszem, ha van, Dühhel bánkódom s nem vigasztalódom. Egy rút veréb most ablakomra ÜL Fáról, fordul, rámnéz, kezd csipegetnie Billegve kapkod, s telhetetlenül. Meredve nézem ablakom mögül: Morgok, dühöngök: lám az élet ennyi! 6 a veréb az ablakom mögött Ugrálva oktat engem, és a kedves Tanítás űzi már a rossz ködöt, S mikor „tanárom” szürkén messzerepdes, Botin lássál utánaköszönök. GYURKÓ GÉZA: • • Orzse néni imádkozik A KONYHA már csak ne- n vében az. Beépített, tapasztott tűzhely, lassan már kővé dermedt hamuval, döngölt föld a padló helyén, egér- ; járatokkal a fal tövében, sa- : rokban egy lábatört, megrokkant sublót, rajta lassan már ; egy kivehetetlen alakú fest- ; ménnyel, valószínűleg Jézus ; teszi kezét a szívére a képen, ; aztán egy ágy, az ágy mellett | egy hokedli, azon egy sokat megélt kormos petróleumlámpa. Semmi más. Csak hideg, nyirok, az ágyon valami takaró, és a takarón egy kis töpörödött öregasz- szony: Örzse néni. i Ül az ágyban, fején kendő, amely csak még jobban sötétbe borítja arcát, amelyet a kormos lámpa amúgy sem tudna megvilágítani. Örzse néni imádkozik. Mint mindig, mióta kedves édesany- - ja megtanította a magafajta imára, mennyi éve is? — hetven—nyolcvan? Ekörül. A szúette, koromfestette gerendákon apró kis sárga karika: mintha rést nyitottak volna, hogy örzse néni imája eljusson az illetékesekhez. A petróleumlámpa hörgő fényíve az j csak, dehogyis kapu, holmi meghallgatások számára, örzse ’ néni felfelé néz, ha könyörög. Megtanulta... Azelőtt mindenki felette volt, aki adhatott, s ; aki elvehetett. Felette Bárczi : nagyságos úr, aki lakást, megélhetést adott inas teste ezer- ’ nyi hajlásáért... Felette a jegyző, aki két gyerekét vitte el oda, ahonnan vagy dicsőségben, vagy rokkantán jönnek haza a fiúk, vagy sehogysem... S felette, jaj, nagyon felette az Űristen, aki, lám, mennyire meghallgatta, amikor toroik- ; gyíkban volt a legkisebb, a : lány, és már a petróleumba : mártott tyúktoll sem segített. Megmaradt, és milyen szép ; lánnyá serdült, hogy szerették a legények, és Bárczi úr közép- ; ső fia is hogy szerette... Együtt húzták ki őket a híd lába alól... ; Még akkor is össze voltak fo- : nódva, nehogy gyenge legyen a másik és a szép halálból a ke- ' gyetlen életbe kívánkozzék vissza... ArZSE NÉNI hát kuporog az ágyon és imádkozik. Nem is ima ez. Beszélgetés és emlékezés, megfáradt szellemének motyogós rebbenései, s bár keze összekulcsolva, mégsem az imának szól a hörgas ujjak kapaszkodása, mint sokkal Inkább a nyálkás hidegnek, amely bebújik a vedlett takaró, a foltos szoknya alá, rátapad csupacsont testére és bele- hífrapdál. mint éhes hangya, ujjai végébe. — Uramjézus, maradj velem, őrizd meg az álmomat... ... mert tegnap is mit álmodott. Lány volt. Szép volt. És jött István, ahogyan megiss a portát... És őrizd meg az < én egyetlen jó fiamat... j — Édesanyám ... Gond ez < már csak magának. Sose fél- < jen, amíg engem lát... Amíg < egy falás kenyerem van, ma- < gáé a fele ... Igaz-e, Erzsi? Na, < látja, Erzsi is így van ezzel... < A saját fiától mit félti a föl- < det, azt a négy holdat, meg < ezt az öreg házat... Nem igaz? < — De igaz, kisfiam ... Hogy- > ne lenne igaz. Hisz ti vagytok < már csak nekem ... Dehogyis 5 féltek én tőletek semmit. A > négy gyerekből > . csak te marad- > A tál, úgyis a tiéd > | minden... ? — Na, látja, S édesanyám... s — Te, Ist- l ván ..; Mégha | az anyád is .:. $ Hát meddig í ) etessük még < mi? Hát neked > is van gyere- > ked? És a föld? Hol van í már az? Sehol. A közösben. < Tartsa el a közös. Neked is van í két gyereked, ki kötelezhetne ; rá... — De hát mégis az édesanyám ... Meg hát a ház azért • csak a miénk ... — Ez a ház már igen... De ebbe mi öltünk pénzt és nem ; ő, ezt mi koplaltuk meg és nem ő, legfeljebb miatta még job- ; ban ... Csak ül itt naphosszat, kerülgetem, már arra sem tu- : dom használni, hogy legalább • kis kukoricát morzsolna a csirkéknek ... Csak ül és imádko- ! zik, meg eszik... És én mos- : dassam, etessem... — Hiszen öreg már a szeren- ; csétlen... Kinn el lesz a kis- I konyhában, na... Azt a keve- ■ set, amit megeszik, tán még: csak elbírjuk... Mégiscsak az ; anyám... A konyha már csak nevében az. A beépített, tapasztott tűz- : hely lassan már kővé dermedt < hamuval, szeles éjszakákon ré- ; mült dalokat sikongat. A fal ‘ melletti ágyon egy rongycso- ; mó: takaró és egy öregasszony. Ül az ágyban, mellette haldok- ; lik a petróleumlámpa lángja, s a be-benyargaló széltől táncoló láng dideregve próbálja magát még összébbhúzni. örzse néni imádkozik. Ül az ágyban, fején kendő, ujjai közt a tél hidege: — őrizd meg házam népét és a portát... És őrizd meg az én egyetlen jó fiamat... Ámen ... QELESÓHAJT a lámpába, s a sárga láng a hamvába, örzse néni a vackába, : egyszerre hullik bele. W\AAAA/WWWV\WVNWWWWWWVWWWW\A/VWVWíA/WWWWMA/W\M/WWVWVW\AM/WWWWVW Greskovits: Illusztráció Móricz Zsigmond egyik elbeszéléséhez ✓SAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^I KOVÁCS SÁNDOR: Húsz éve Húsz éve élek. Talán rövid még Korom és gyönge, mint a hajtás, De a szemes, éledő rügyecskék Érett gyümölcsöm ápolgatják. Mély gyökér növeli már erőmet, S a föld jó, mindenkor hazai. Szívemig ér édes, serkentő nedv Szinte már tudnék is nyílani, De mint az őrző ág, az óvatos, Ki tudja, korai még a fény, Vár s majd a tiszta napban nem habo.. Ügy várok s készülök fel én. Gondos szó nem vérzi meg a számat, Versemnek az élet ad hitelt, Nem lesz bűne s nem kell a bocsánat Annak, ki a leikével figyelt Mindenütt és szíve kopogta le Azt, amiről kellett vallani, Nem hullik az idővel érdeme, Egy halált győztek le szavai. FORGÁCS KÁROLY: Távolság A távolság, jaj, de fájdalmas ék: Kettészakítja a kettőnk szívét. Napokon át zakatol a vonat, Hogy elvigye hozzá pár soromat, De a szétszelt szív — pillantás se kell — Párjára lel, S ölel Kar és test nélkül, Mert van oly erőnk. Mely porrá töri szét a fizikát, És minden köböl-vert falat kidönt. De, jaj, mégis oly fájdalmas ez ék, Mert szeretném így esténkint kezed Megfogni és betűk helyett a szó Irjával kenni a fájó sebet; összehajtani két fejünk, Elmondani az egy nap történetét Percről-percre, mert csak úgy ép-kerek Az életünk, ha minden perc emlék. • S valahogy egyensúlyozni a mérleg Két serpenyőjét, ó, nagyon szeretném, Mert téged két teher nyom szüntelen, S engem csak egy; álmatlanul hevervén At ágyamon az éjt: reggel a fájó Testem megnyugtat, együtt szenvedünk. Titkos hullámok kötnek össze minket. Nemcsak a postán levelünk. HARGITAI ISTVÁN: A KISKAKAS Csudára szeret kakaskodni A helyi szemétdombokon, Hangjából sose tud kifogyni — Dicséri is a sok rokon. Amíg a szomszédság türelme Tart büszkén illeg-billeg ő. S űzi mind tyúk szivek szerelme, Mert nincs más trónkövetelő. Hajnalban ébred, későn alszik. Borzolja szárnyát s tolláit, Ha héját rejt az égi fennsík — S a házőrző is felvonít — Mert minden tyúkeszű baromfit Megvet valójában: hiszen Az égi szárnyasokra sandít Fején a ferdesíkú szem... Meglát lótetűt, vagy gilisztát Magaslatáról: szárnya leng. Lecsap és felrikclt, hogy itt hát A zsákmány és a győzelem — Serege viszi magasztalva A hírt, mert nincs még ilyen egy! Hogy visszahúzódik a kertek alja, S búvó csiga házába megy... MOLNÁR JENŐ: Ifjúság Véső, vagy vonó, toll, vagy kalapács, pattanó szikra, igéző varázs: a hegy vajúdik, a folyam árad, . tajtékzó hullám tépi át a gátat: ugró lendület, feszülő erő, új világ, hit tör robajjal elő, mind atom, a kor hivő gyermeke, lelkűk csillagos éggel van tele. Ami elavult — menjen a sutba! Meglátjátok még, hogy a szavukra napfényre ér az út, s felfelé visz: megindulnak a béna hegyek is. Otthonuk a föld. De van már nékik, más kell, új, tágas útjait mérik. merte. És ott álltak a kereszt mögött, a lehajtott fejű Krisztus alatt és nézték egymást és felhők is voltak az égen. Ö nézte Istvánt, s ekkor vette észre, hogy kerek lyuk van a homlokán ... Sötét, pörkölt lyuk, s átlátott rajta, látta mögötte a mezőt, amely így, a lyukon keresztül nézve, olyan volt, mintha tűz perzselte volna... — Istvánom, mitől van ez, a lyuk a fejeden? — ezt kérdezte. Látta, hogy István szája mozog, hogy mondott valamit, hogy neki mondott, de nem értette. És ekkor felébredt, és nagyon félt. Éppen úgy, mint vagy ötven éve, amikor először aludt úgy az ágyon, hogy már gondolatban is csak a halott, a hősi halott ölelhette át... Piave... Ma sem tudja, hol van, merre van ... — Őrizd meg a termést, jégtől, aszálytól... ... Menjél innen, Örzse, nem nőnek való ez... A kubik a férfiemberé. — De hát nekem nincs emberem, csak öt gyermekem... És enni kérnek. 17 EGYETLEN egy eszten- dő volt. Az. Igen. Amit nem vitt el a jég, azt elvitte a nap. Amit nem vitt el a nap, azt elvitte a pocok. S ekkor az üres kamrában meglátta István talicskáját. A kubikos talicskát, amely szűk hasával, nagy szájával, mintha maga is segítségért kiáltott volna... — őrizd meg a házamnépét,
