Népújság, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-03 / 52. szám

iéh m 4 ne pojsag 1962. március 3., szombat Tegnap este az egri Gárdonyi Géza Színház bemuíaila B. Dávid Teréz DÓDI című háromfelvonáses színmüvét or um­Uj barázdát szánt az eke SZÍNES SZOVJET FILM Dódi — Magda Gabi äOfii. ■ ........ An yu — Dallos Szilvia Apu — Herédy Gyula Nagymama — Olasz Erzsi Maritta — Zakarias Klara Solohov a szovjet elbeszélő- próza méltán világhírű és mai \ legnagyobb képviselője. Mi sem természetesebb, ha a „Csendes Don” filmrevitele után az „Űj barázdát szánt az eke” cselekménye is filmvá­szonra kerül. Nemcsak az író kvalitásai, hanem a regény mondanivalója, hősei is indo­kolják: meg kell örökítetni ezt a népet, a kozákok föld­jének ezt a gazdag világát, ezerszín lelkét és azt a tör­ténelmi fordulót, amely a harmincas évek elején kezdő­dött és játszódott le. Először a történelemben, buktatókkal, olykor nehéz fordulókkal, de előrevivő jószándékkal és nagyszerű eseményekkel. A film három egész estét betöltő részre bontja Solohov történemi freskóját. önként adódik a kérdés, hogy az át­lagos filmek nézői hogyan fo­gadják majd ezt az alkotást, ahol a dolgok természeténél fogva a drámai sűrítés és az emberi küzdelmek ábrázolása hosszabb távot nyit. Solohov epikája mély lélekábrázolás- isal párosul és ebben a hatal­mas méretű regényben a kül­ső cselekmények nem olyan robbanással követik egymást, mint a Csendes Donban. Nem is sorjázhatnák a döntő külső fordulatok, mint elődjénél, mert a küzdelem itt kettős: kívül, néha tast-test-elleni küzdelemben összecsapnak a kozákok, de a súlyosabb és érlelőbb csata bent folyik, a lélek belsejében, ahol az év­százados meggyőződés, a ma­gántulajdon, az öröknek hitt életforma és az új között kell válatsztani. A bonyolult meg­rázkódtatásokat újabb és újabb hullámverésekkel fedi be az igazságérzeten esett oly­kort csorba, amit különösen az idősebbek már nehezen és nagy sértődöttséggel viselnek el. Gremjáasij Dog falu pa­rasztjai 1930-ban még nem látják tisztán a fejlődés, a ha­ladás útját. Ellenforradalmári szervezkedés gátolja az em­berek gyorsabb változását ás Tl/Irután becserkésztem az idegen kerteket, haza­jöttem. Anyám a konyha abl» kában ült, s mereven bámulta a szemközti, hatalmas rom­halmazt, amelyen — komor si­várságán kívül — nem volt semmi látnivaló. Nem tudtam megérteni, miért szentel anyám több figyelmet ennek a háborús maradványnak, mint nekem. Jóllehet, előtte álltam, s kezemben egy , .szerzett” zöld káposztafejet szorongattam. Anyám gondolatai nagyon messze kalandozhattak. Nekem aztán mindegy: van egy fej káposztám, ami tíz percnyi él­vezetet, majd egy órai jólla­kottságot jelent. Anyám ugyan mindennap elmondta, — ami­kor gyümölccsel, vagy zöld­séggel tértem haza —, hogy tolvaj vagyok, hogy rosszat ; csinálok, s hogy szégyelljem magam. Olyankor azt teleltem neki: — Semmiség —, s meg­ígértem, hogy ezentúl tisztes­séges tolvaj leszek, mire kap­tam egy pofont. Am, a leves csodálatos módon, mind a ket­tőnknek mindig nagyon ízlett Amikor alaposan jóllaktam, lefeküdtem és szilárdan elha­tároztam, hogy komolyan gon­dolkodom majd azon, mi a jó, s mi a rossz. Rendszerint azon­ban mindjárt elaludtam. így 'éltem tizenegy éves koromban, egy hónappal a háború’ «tárt Akkor, azon a napon meg- éreztem, hogy életem megszo­kott rendjébe olyasvalami kö­szönt be, aminek döntő jelen­tősége lesz. Anyám halkan így szólt: — Holnap megjön apád. A fej káposzta kihullott kezemből. Az „apa"' szó agyamba hasított, öröm volt-e? Melyik gyerek nem szereti apját? A pár nap alatt, amit apám a háború hat évé­ben otthon töltött szabadságon, hősként körülcsodáltam. Féle­lem volt-e a nagy, erős férfi­től, aki tulajdonképpen idegen volt nekem? Alkalmasint. azt, hogy megértsék a nagy­szerű jövőt. A falura csaknem párhuza­mosan zúdulnak az ellentétes hatások. Polovcev fehérgár­dista százados és Davidov pé- tervári munkás más-más kül­detéssel érkeznek és megindul a küzdelem. Sorra felvonul­nak a falu vezetői, emberei, sorsok, hibák, bűnök, szen­vedélyek, indulatok, hitek és túlbuzgóság. Nagulkov, a fa­lusi pártszervezet titkára lel­kes ember, hibáival, túlzásai­val együtt a forradalom ügyét szolgálja. Felesége hitvány, egy kulák-fiú szeretője, de Nagulkov csak akkor vert el a háztól, amikor az egész falu előtt megalázza őt. A kuláklista összeállítása és a vetőmag begyűjtése a külső esemény, amely átöleli a sors­döntő hetek embereit. S köz­ben mennyi epizód! Solohov apró és hosszabb elbeszélések­kel, anekdotákkal fűzi át a re­gény szálait és ezek a tarkasá­gok még a filmben sem öncé­lúak: arra valók, hogy az em­berek belső indulatait, jelle­mét, szándékait közelebb hoz­zák a nézőhöz; a szemtanú, és az odavalósi ember tanú­ságtételével rajzolja meg eze­ket az érdekes arcú és erős indulatú jellemeket Solohov és így igyekszik a film is megeleveníteni őket. Egy klasszikus eposz hatását éri el a regény is, a film is. Külön kell szólni arról az őszinte regényírói és azt kö­vető rendezői állásfoglalásról, ahogyan a nagy események sodrásában keletkező hibákat, a küzdelem hevében kipatta­nó indulatokat felvonultatják és indokolják. A szenvedély azért fűti át őszintén a hősö­ket, mert meg mondják, meg is mutatják önmagukat. Az érvek és ellenérvek csatáz­nak, és a meggyőzés az erő­sebb érvek lendületéből adó­dik. Davidov a kolhozelnökkel szembeszáll, maiikor az a ku- lákgyermekek sírása-rívása miatt le akar mondani a be­gyűjtés folytatásáról, <% el­mondja azt, hogyan kereste meg az ő édesanyja a kenye­ret a négy gyereknek, amikor a kulákok és a gazdagok az ő I sorsukra rá se hederítettek. J Itt sors, sors ellen, ember, em­ber ellen tusakodik, de nem érdektelenül, mert a játék komoly és tragikusan döntő. Solohov kitűnően érzékelteti, hogyan reagálnak a falu pa­rasztjai és a környéki embe­rek az országban végbemenő eseményekre. Egy újságcikk elég ahhoz, hogy az ellenfor­radalmi szervezkedésben részt vevő parasztok visszafordul­janak a helytelen és ellensé­ges útról. A központi lap, a Pravda arról ír, hogy az em­berek ne tévesszék össze a helyi túlkapásokat az igazi, nagy forradalmi tervekkel és szándékokkal, és ez a tény az egyszerű, de az évek forgata­gában megedzett parasztokat a helyes gondolkodásra bírja. Polovcev, a fehérgárdista dü­hönghet, de hiába. Így tük­rözi a csepp az óceánt. Az első rész megtekintése után a művészek — a rende­ző, operatőr, színész zeneszer- í ző — munkájáról nem adunk méltatást, de azt már elöl- ; járóban meg lehet állapítani, hogy Solohov történelmi fres­kójánál: hű és szenvedélyes megörökítésére törtek és azt akarták, hogy hű őrzője le­gyen egy korszaknak cellu­loid-szalagon, amely a törté­nelem nagy fordulójának jel­lemző szakasza. Farkas András műsora s Egerben du. 3 és este 7 órakor: Dódi (Kisfaludy-, illetve Madách- bérlet) Hevesen este 7 órakor: A világ legszebb szerelme Párádon este 7 órakor: Párizsi vendég 1962. MÁRCIUS 3., SZOMBAT: KORNÉLIA Olsen távírókészüléke. A távíró jeleket (Morse-jelek) papírszalagra nyomó távíró­készüléket 85 évvel ezelőtt, 1877-ben CHRISTIAN HOLBERG GRAN OLSEN norvég feltaláló készítette. Az adás zongorabil- lentyű-szerű szerkezettel történt. A billentyű lenyomásakor a tápláló telep árama zárult és az áramot drótvezeték segítségével i vevőn levő elektromágnesba vezették. Az elektromágnes a je­leknek megfelelő hosszabb, vagy rövidebb ideig magához húzott egy kart, melynek végén írószerkezet jegyezte fel a jeleket a pa­pírszalagra. Olsen többféle megoldású távíróját az oslói Norvég Technikai Múzeumban őrzik. 115 évvel ezelőtt, 1847. március 3-án. született ALEXANDER GRAHAM BELL, skót származású amerikai tanár, aki 1876-ban Gay-vel együtt az első adó- és vevőkészülékből álló telefonké­szüléket szerkesztette. 45 évvel ezelőtt, 1917-ben e napon ban sztrájk tört ki. 1951. március 3-án alakult meg a "í a pétervári Putyilov-gyár- VIETNAMI MUNKAPART. FILM: Gillo Pontecorvo filmje művészi eszközökkel tiltakozik s háború, a fasizmus, az emberi méltóság megalázása ellen. A film világsikert aratott. A filmet a hatvani Kossuth Filmszín­ház mutatja be március 4-ig és a gyöngyösi Szabadság már­cius 8-tól 11-ig. DIETER BEIER * : Hazatérés Rendező — Kozaróczy József v • .VDK-beli fiatal immfcásteft. Ugyanígy féltem mindentől, amit nem ismertem. Bárhogy igyekeztem is, nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy va­laha megvert volna. A káposztaleves nem ízlett... Holnap megjön apám. Apám — édesapa — apuka, e szó minden változatát kipró­báltam nyelvemen. ízlelgettem őket, s egyszeriben jobban íz­lett nekem, mint a világ összes levesei. Az apá szó sokkal bi­zalmasabb jellegű volt, sem­hogy félni tudtam volna tőle. Anyám nyugodtabbnak, ko­molyabbnak tűnt, mint bármi­kor azelőtt. Csodálkoztam. Ne örült volna, ne lett volna bol­dog? Mondta is nekem, s ez volt egyetlen eset, amikor apámra célzott: — Végre ke­mény kézbe kerülsz. Én már nem bírok veled. Másnap nem mentem .,szaj- rézni”. Semmi esetre sem akar. tam, hogy most, az utolsó pil­lanatban kapjanak el, amikor apám élé kell mennünk. Az ember, aki a hírt hozta, azt mondta, hogy apám természe­tesen nem autón érkezik majd. Tehát akkor kerékpáron. S apám máris a háttérbe szo­rult. Alighanem nekem adja a kerékpárt. Istenem, micsoda boldogság! Két kilométer volt már mö­göttünk. Az út két oldalán, rétek, mezők húzódtak. Itt Knt, a városon kívül, csendes nyugalom honolt. — Anya, mit gondolsz, Jó ál­lapotban lesz az a bicikli"? — kérdeztem. — Ki mondta ezt neked? — hangjából haragot éreztem ki- csendulni. — De, hisz az az ember mondta,-hogy apa hazaérkezik. A nyám megnyugodott. Mo- solyogva felelte: — Biz­tosan jó lesz, fiam. Szedtem egy csokor mezei virágot. Nem akartam üres kézzel fogadni apámat. Anyám panaszkodott, hogy elfáradt, s le szeretne ülni a bakterház előtti pádon. Átlép­tük a síneket és anyám leült. A bakter kijött a házból, és melléje telepedett. — Hát, bizony az ember ki­kívánkozik abból a nyomorult városból — hallottam a hang­ját. Nem akartam most sem­miről sem hallani, aminek semmi köze nincs a mai nagy eseményhez, ezért odaszóltam neki: — Nem sétálni megyünk, hanem apám elébe, aki ma tér haza a fogságból. — Igen? Akkor hát sok sze­rencsét kívánok maguknak — felelte az ember. — Es azt, hogy egészségesen térjen haza. Észrevettem, hogy anyám el­sápad. Halántékán lüktetett az ér. Ez az ember most nagyon megijeszthette. Biztosan arra gondol, hogy apám beteg... |\/f egdühődtem az öregre. Szegény anyám! Elha­tároztam magamban, megtu­dom, van-e kertje az öregnek. Gyökerestől kitépem mindenit! Az út közepére álltam. Na­gyon messze, ahol az út elka­nyarodik: és a dombok közé vész, emberek tűntek fel. Mi­nél közelebb értek, annál vi­lágosabban láttam, hogy vala­mit húznak maguk után. Sze­mem hasztalan kutatta a ke­rékpárost. Anyám görcsösen összekul­csolta ujjait. Zárt ajkai úgy mozogtak, mintha imádkozna. A közeledőket néztem. Végre két férfit ismertem fel közöt­tük. Rövideket léptek, nehe­zen, fáradtan emelgették lá­bukat. Targoncát húztak, olyant, amilyent a piaci kofák használnak. Tépett egyenruhát viseltek, amelyet csak a dró­tok, spárgák tartották össze rajtuk. Odaértek hozzánk. Megáll­tak. A targoncán egy pokrócba bugyolált harmadik férfi fe­küdt. Arcát felém fordította. Bőre szürke volt. Megkérdezte tőlem: — No, fiú, nagyon ösz- sze van rombolva a város? — Hangja rekedt volt, s félelem­mel töltött el. — Katona volt? — kérdez­tem. A szürke bőrű férfi hall­gatott. — Az én apám ma jön haza a fogságból. Talán ismeri is? — kérdeztem tőle. — Aligha­nem biciklin érkezik. A férfi így felélt: — Már megjött. Csalódásomban a körmöm kezdtem rágni. Minden téve­dés, gondoltam. A félelem és öröm harcolt bennem. Lehaj­tottam a fejem és darabokra tépdestem a virágokat. A nyám kiáltása úgy ért, mint az ostorcsapás és félbeszakította gondolataimat. Mindig megfogadtam, hogy soha nem ijedek meg, ha vá- ra ti an SÍ ér valami. Rohrstock- Andres, a tanítóm verése iránt jóformán érzéketlen voltam. De amit most láttam, ször­nyűbb volt a bombázásnál, és a verésnél is. Anyám szoro­san átölelte a férfit, aki most már ült. Ügy rémlett, hogy az a kevéske ereje ebben az öle­lésben összpontosul. A targon­cáról leesett egy batyu. Sze­mem végigsiklott a férfi ke­szeg alakján. Csodálkozó te­kintetem megállt a combnál. A test itt végződött. A két ember, aki hazahozta apómat, csendesen eltűnt a bakterházban. A lábatlan em­ber anyám leeresztett haját simogatta. Mély gödrökben ülő száraz szemét rám füg­gesztette. Gyere ide! — hívott a szeme. Nem mozdultam. Bicikli* hős, szigorúság... Nyomorék* nyomorék... Ezek a gondola­tok vadállatként mardosták gyermeki lelkemet. Megkeres­tem apám fényképét, amelyet zsebemben rejtegettem. Nem* ez nem lehet ő. De anyámnak csak tudnia kell. Mondogatta is: — Hisz ez a te apád. A virágok kihulltak a ke­zemből a betonra. Apám el­vette tőlem a fényképet és összetépte. Jobbját a váltamra tette: — Segíts le a kocsiról — mondta. A nyám is odajött, s apám már állt, ott mellettem az úton. Olyan kicsi volt, mint én. A kezemet kereste. Hallottam szavait, de alig értettem, mit beszél — ...egy­máson segítve indulunk neki együtt az új életnek. — Lát­tam rajta, hogy hiszi is, amit mond. Éreztem, mennyire harcol a szeretetemért, bizal­mamért. Ügy beszélt velem, mint egy felnőttel. Ezért így feleltem. — Nem tudom, ho­gyan sikerül majd. Legfel­jebb egy helyett két fej ká­posztát „hozok”. Vártam az első korholó szót, de apám csak elnevette ma­gát: — Azt nem csinálod töb­bé. Tanulni fogsz, én meg dolgozom. Ezentúl nem kell majd azokból a káposztafe­jekből élünk, amiket össze­lopkodsz. Meg tudjuk csi­nálni? — Meg ám — feleltem. Szégyelltem előbbi gyengen Bégemet. Szinte belehasított szívembe, s a sebből most csak úgy ömlött a szeretet, amelyet apám iránt éreztem. Némán lehajoltam és felszed - tem a virágokat. Apám csak ennyit mondott: — Köszönöm. Fordította: Sárközi Gyulfe

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom