Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-16 / 39. szám

t NEPCJSAG 1962. február 16.. péntek „Vigyázat, mázolva 1# A cica és a holdvilág — Cukrászda vagy Szépművészeti Múzeum ARANYOS KERETBEN, a akar, ami neki leiszik. Ebbe Lekapcsollak . . . Budapestről három óra után in­dul egy személyvonat Miskolc feli. Ennek az az érdekessége, hogy szombatonként néhány kocsit Va- mosgyörkön és Kaiban valamilyen okból' lekapcsolnak. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor egy igen fon­tos ügyben utaztam Egerbe. Vá- mosgyörkön szólt a mikrofon, hogy kilenc kocsit lekapcsolnak. Előre mentem és nyugodtan aludtam Kálig. Ott felébredtem és vártám, hegy induljunk, de ezt várta meg vagy tíz utas is. Miután egy félór.ít vártunk, megkérdez az egyik utas. — Hát maguk Füzesabonyba utaz­nak? — igen, miért? — Csak azért, mert ez a vonat, amin most ülünk, Kisterenye felé indul mindjárt. Hűha!... A baj már megtörtént. Még szerencse, hogy nem az Északi- sark felé ment a vonat, mert akkor később jutottam volna Egerbe. így kétszáz forinttal megúsztam. Eny- nyibe került a taxi. S ha a kalauz, vagy a mikrofon tzólt volna? ... (G) — FEBRUÁR 19-ÉN nagy­gyűlést szervez az SZMT eg­ri székhazában a Hazafias Népfront városi bizottsága, a Magyar Jogászszövetség megyei elnöksége és a Közalkalmazottak Szakszer­vezetének területi bizottsága az új büntető törvénykönyv­ről. A Magyar Népköztársa­ság új büntető törvényköny­véről dr. Patkós Lajos, az Igazságügyi Minisztérium fő­osztályvezetője tart beszá­molót. ★- TEGNAP DÉLELŐTT 10 árai kezdettel a Magyar Mező- gazdaság című hetilap olvasó- ankétot rendezett Nagyrédén. ★ — FEBRUÁR 24-ÉN álar­cosbált rendez a Mátravidéki Erőmű KISZ-szervezete az erőmű kultúrtermében. A fiatalok gondoskodnak jó hangulatról, a zenét a Salgó­tarjáni Z. I. M, tánc-zenekara szolgáltatja. ★- AZ OSTOROS1 Általános Iskola felújítására ebben az évben kerül sor. A megyei ta­nács 180 ezer forintot tervezett a, munkák elvégzésére. falon isteni táj tündöklik előt­tünk. A sápadt holdvilág — mint a romantika és a giccs- t'estők gyakran használt kellé­ke — megvilágítja a fenyőfák­kal szegélyezett erdei csörge­dező patakot, amelyen erdei hattyúk nyújtogatják kíváncsi nyakukat. A patakocslfa part­ján szelíd őzikéit figyelnek ránk, őzike szemeikkel. A hát­térben magas hegyek kóklenek, amelyek fejét hősi pita fedi. Hogyha nem a holdvilág vilá- gol, altkor a lemenő nap arany sugaraiban fürdik a táj, amint, búcsúcsókot lehel, mielőtt el­tűnnék a hegyek mögött... Milyen ismert e kép! Hány, meg hány helyen találkozunk velük nap mint nap lakások­ban és intézményekben, étter­mekben és cukrászdákban, vá­roson és falun egyaránt. Elő­fordulása tehát gyakori, hisz olcsón árusítják e szériában gyártott „műalkotást”. No, meg tegyük hozzá, vonzó is, hisz az emberek egy-egy képen min­dent megtalálnak, ami tetsze­tős emlékeket idéz. Tehát, tet­szik a képzőművészetben já­ratlan embereknek, bár talán mindenki tudja róluk, hogy nem igazak. Az a sze­rencsétlen helyzet, hogy az em­berek egy része ragaszkodik is ezekhez a képzőművészeti „remekeikhez’'. Jellemző példa, hogy Eger- csehi-bányatelep igen szép kultúrotthonában. amelyben képzőművész-szakkör is műkö­dött, a művelődési ház folyo­sóját a giccs illusztris képvise­lői díszítették. S csalt többszö­ri beszélgetés után vették le a képeket Pedig ez esetben kul­turális intézményről volt szó, amelynek feladata többek kö­zött az esztétikai nevelés, a művészi értékek megismerte­tése. Sajnos azonban, még egy- egy iskolánkban is akad ilyen dekoráció. A MAGÁNHÁZAKNÁL ta­lálható giccsekről is bőven le­hetne szólni, azonban minden- tó azt teszi a lakásába, amit beleszólni nem tudnánk. Azt viszont nem engedhetjük, hogy intézményeinkben, — főleg kul­turális intézményekben! — és olyan helyeken, ahol nap mint nap esetleg több száz ember is megfordul, továbbra is gies- csek képviseljék a művészetet. Egerben — hála bőven alkotó képzőművészeinknek — igen gyakori a kiállítás. Különösen nagy sikere van a már hagyo­mányos őszi, tavaszi tárlatok­nak. Ezek a kiállítások nagy­mértékben hozzájárulnak a vá­ros lakosságának ízlésformálá- sához. Sajnos azonban, ennek elle­nére is igen sok giccses alko­tás található a megyeszékhe­lyen is, mégpedig nyilvános helyeken, jóllehet Egert igen sok kül- és belföldi keresi fel évről évre. Alig akad olyan a turisták, vendégek között, aki ne tekintene be a tüzes, finom ízű borok otthonába, a borkóstolókba, amelyek „fres­kói” viszont méltatlanok vá­rosunkhoz. Semmiképp sem nyújtanak esztétikai élményt! Igaz, hogy a művészi alkotáso­kat is megszépíti a mámor, s ezt — úgy látszik — már ele­ve . bekalkulálták az alkotás­ba. Néhány nappal előbb még az egyik Széchenyi utcai cuk­rászdában is kedves, hófehér cicuska tette dekoratívabbá a vendégeket sűrűn fogadó üz­letet. A Sándor Imre utcában egy falvédőket és kendőket árusító bolt hívja fel magára figyelmünket, amelynek rek­lámjait az utcára aggatja tó a „tulaj”, hogy csalogassa a szépre vágyókat. Kissé fen­tebb, a Finommechanikai Vál­lalat „kirakatában” gyönyörű díszpárnák sorakoznak. S ha rajtuk pihenteti az ember a szemét, úgy érzi, hogy meg kell a szívnek hasadni! A MEGYÉBEN JÁRVA, igen gyakran találkozunk, kü­lönösen a földművesszövetke­zeti üzletekben giccses „díszí­tőelemekkel”. A minap pél­dául a pétervásári cukrász­dában pillantottunk meg né­hány mintapéldányt. Nem áll­tuk meg szó nélkül, de igaz, feleletet is kaptunk javasla­tunkra. „Kérem, ez cukrászda és nem a Szépművészeti Mú­zeum!” Persze, ahogy az üz­letbe léptünk, mi ezt azonnal láttuk. Ezek után joggal ve­tődik fel a kérdés, vajon nem lenne-e helyes, ha a MÉSZÖV, a vendéglátó vállalatok, illet­ve az illetékes felettes szer­vek figyelme arra is kiterjed­ne, hogy valóban esztétikusán rendezzék be és díszítsék a nagy forgalmú helyiségeket. Egyáltalán nem közömbös esz­tétikai szempontból sem, hogy milyen hatás éri az embere­ket. Hogyha az üzletekben, cukrászdákban, kirakatokban (képkeretezőknél, stb.) gics- cseket látnak az emberek, okulnak a példából és ottho­nukat is giccses, minden mű­vészi értéltet nélkülöző képek­kel díszítik. JAVASOLNÁNK azt is, hogy legalább a megyeszék­helyen egy képzőművészeti al­kotásokat (a helyi művészek alkotásait is!) árusító üzletet nyitnának, amelyben művészi értékű munkákat lehetne vá­sárolni, s ugyanott olcsó, de szép reprodukciókat is lehetne kapni. Nem egészen ide tar­tozó, de említést kíván egy- egy lakberendezési kiállítás iránti igény is, amely a la­káskultúrával kapcsolatos kér­désekre is választ adna. S végezetül minél több olyan előadást, tárlatot kellene ren­dezni, amely az emberek ízlé­sét formálná, nevelné. Nagy Andor Egerben este 7 órakor: Párizsi vendég (Vörösmarty-bérlet) Mezőtárkányban este 7 órakor: DODI Erdőtelken este 7 órakor: A világ legszebb szerelme 1962. FEBRUÁR 16., PÉNTEK; JULIANNA 465 év’vel ezelőtt, 1497. február lö-án született PHILIPP ME- LANCHTON nérhet humanista pe­dagógus, Luther munkatársa, an­nak halála után a reformáció té­teleiből engedményeket tett és nagy jelentőségű munkát folytatott a közép- és felsőoktatás megszer­vezése terén. E munkásságáért kapta a „Németország tanítója” tarnet. évvel ezelőtt. 1382-ben e na­született SURÁNYI MIKLÓS és újságíró. Két történeti re­gény tette nevét ismertté: A tria- PHILIPP MELANÖHTON nőni páva és a Szent hegy (1917). Nagy reneszánsz regénye a Nápo­lyi asszony (1923). Széchenyi regény trilógiája .(Egyedül vagyunk — 1935) a történeti elemek színes ábrázolásával, a gondos lélek- rajzzal és fordulatos meseszövésével tűnik ki. Két drámáját: (Halhatatlan ember, Aranybástya) a Nemzeti Színházban is be­mutatták. < 110 éve, 1852-ben a Selmecbányái vájárok között mozgalom indult meg, melynek célja az volt,. hogy a bányászok bérüket rendszeresen megkapják. Errefelé forog a szerencse kereke Három napja sincs, hogy híre adtunk arról, miszerint két boldog autóssal több van a me­gyében, de ők nem vették, ha­nem nyerték a kocsikat. Most ismét örömhírt közlünk, a lot­tó ötödik heti sorsolásánál is­mét két négyes találat ezresei kopogtak a boldog nyertesek ajtaján. Bíró Mihályék, a házaspár, Bucsai Jánosné és Horotán Sándor régi lottózó-kollektíva. 1957 óta játszanak, azóta több hármas és sok kettes találatot értek már el. Most végre a valódi szerencse is rájuk mo­solygott: közel 55 ezer forintot nyertek. Tegnap délelőtt jöttek be Bélapátfalváról, hogy az OTP megyei fiókjánál felvegyék a pénzt, én is akikor beszéltem velük. Egy kis természetes irigységgel figyeltem a száza­sokat számláló asszonykezeket, s gondolatban már el is köl­töttem az összes pénzt. Addig ők éppen megszámolták. A magam tervei után az ő ter­veik is érdekeltek. — Először is üstökön ragad­juk a szerencsét, most mór is­merősök vagyunk. Vettem egy tízezer és két ötezer forintos autónyeremény-betétkönyvét, hátha... — mondja Bíró Mi­hály. — En is vettem a pénzből egy ötezer forintos autónyere. mény-betétkönyvet — mondja Horotán Sándor, sose lehet tudni. — Természetesen, én is vál­tottam a pénzemből, a rám cső részből, mert ha kollektiven nyertünk, nem akarok kima­radni a közös elhatározásokból sem. A többi pénz kell a házara — véli Bucsai Jánosné. Az OTP-ben folyik a min­dennapi munka, közben a nyertesek már ballagnak tófe­lé, s törik a fejüket, hogy mit is vegyenek a családtagoknak, hogy ők is részesüljenek a sze­rencséből. fá) GUZf MIHÁLY" KÁROLY í . Az asszony ezután egy mé­lyet sóhajtott — eszmélni kez­dett. Gazsó óvatosan felse­gítette a földről és egy kapu alá vitte. Mellé tette kisebbik lányát is. Gyorsan visszafor­dult, hogy az eszméletlen na­gyobbik lányt is behozza, ami­kor a sarkon két empés for­dult be. Amint az M. P. tagjai meg­látták, hogy egy bennszülött gyerek mellett egy légiós se­gédkezik, odarohantak és ütle­gelni kezdték őket. Gazsót vá­ratlanul érte a támadás, nem vette észre a közeledőket. Az első ütés megszédítette, de azért még felugrott, védekezni próbált. Az ütések azonban zá­poroztál!, a légiós ereje fogyott. Agyba-íőbe verték, s Gazsó már csak arra emlékezett, hogy az egyik empés magyarul ká­romkodott: — Az anyád istenit, bennszü­löttekkel cimborálsz?! Honfitársam ver félholtra — ez volt az utolsó gondolata, az­tán elalélt. A kémelháritó osztályon tért magához, ahová az empesek hurcolták. Akkorra megnéz­ték a számát, érdeklődtek a CP 2-ben, hogy kicsoda, micso­da az 57 081-es, sőt megtalál­tál! zsebében betegségéről szóló írást is. Egy kapitány állt előtte, né­hány méterrel odább pedig egy kegyetlen arcú őrmester. A kapitány megvárta, míg a lé­giós teljesen összeszedi magát, aztán megkérdezte: — Távol-Keleten szolgáltál? — Igen. — Idegbeteg vagy? — Az. — Akkor menj a fenébe, de máskor meg ne lássunk az arab negyedben, mert megjár­hatod! Kotródj! Gazsó kitámolygott a szo­bából és egyik meilákhelyiség- ben megmosta arcát, leporolta ruháját, rendbeszedte magát. Valamennyire felfrissült, de még mindig kóválygott a feje, amikör elindult a postahivatal felé. Negyed öt után érkezett a postára. Nem kellett sokáig várnia, csengett a telefon és a kisasszony máris jelentette: — Marseille van itt... Gazsó izgatottan sietett a fülkébe. Kissé reszketett a ke­ze, amikor felemelte a kagy­lót, csak altkor nyugodott meg valamennyire, amikor meghal­lotta Lisette lágycsengésű hangját. Azonban a legdrá­gább hang tele volt szomorú­sággal. — Lisette, édes, minden rendben lesz — próbálta meg­nyugtatni Gazsó — hamaro­san bizottság elé kerülök... — Michel, én úgy félek... — De mitől, kicsi Lisettem? — Kislányom mindennap sír. És azt mondja, ő már so­ha nem fogja meglátni apu­káját... És... ez olyan rossz hatással van rám... most már én sem tudok másra gondol­ni... — De hát miért?... Olyan embernek ismertetek meg, aki képes arra, hogy otthagyjon benneteket? — Ellenkezőleg!... Rendes, becsületes ember vagy... De az élet komisz!... És éppen azokhoz kegyetlen, akik jók, akik boldogságot érdemelné­nek... Akik gazemberek, azok pedig élik világukat!... — Ugyan, drága Lisettem... Ne légy így elkeseredve. Meg­lásd, minden jóra fordul... Lisette elsírta magát,.. — Ne vigasztalj!... Ne!... Vigasztalásod úgy hat, mint egy búcsúbeszéd a koporsó mellett! Gazsó az ajkába harapott. Lisettem — folytatta —, úgy hallottam, hogy néhány nap múlva bizott­ság elé kerü- , lünk. A hét végére Marse- illeben va­gyok. Jó lesz? Lisette ismét elsírta magát és a fiú már nem is értette utolsó szavait. Gazsó nehéz szívvel lépett ki a posta ajta­ján és sietett vissza a CP 2- be. Azonnal asztalhoz ült és levélíráshoz kezdett. Vörös lépett melléje. — örömhír! — mondotta vidáman — ma megtudtam az irodán, hogy a következő cso­porttal Oránba visznek és ked­den a leszerelési bizottság elé kerülünk... — Ez most kinek örömhír? Nekem, vagy neked? — kér­dezte óvatosan Gazsó. — Mindkettőnknek!... Csak tizenhat beteg kerül a bizott­ság elé, de mi mindketten benne vagyunk... ... És kedden tizenhat em­ber várta szorongva a bizott­ság megérkezését. Mind a ti­zenhatan reménykedtek, vala­mennyien azt hitték: leszerel­nek. Szorosan egymás mellett ül­tek a kis szobában. Az aszta­lon Kartotetóapok: sárgák es fehérek, azon az élet ési ha­lál. Aki sárga kartonlapol kap, az attól a pillanattól sza­bad ember, aki fehéret, azi a legrövidebb időn belül visz- szadobják ezredéhez... Végre megérkezett a bizott­ság: három légiós orvos, meí egy írnokféle. Amikor a bi­zottság elhelyezkedett, néma csend lett a szobában, még í légy zümmögését is hallani lehetett. — Karel Michala — hang­zott el az első név. A cseh fiú odabicegett sű asztalhoz, mivel sebesülése után még mindig nem jött rendbe a térde. Az írnok fehér kartotéklapot nyújtott feléje. Michala arca fehérré vált. Az egyik orvos felállt, meg­indokolta a döntést. — József Vörös — olvasta másodikként a magyar fiú nevét az írnok. Vörös is fehér lapot kapott, sót, a névsorban a harmadik és negyedik is. Végre az ötö­dik, egy hosszú jugoszláv fiú sárga lapot vett át az írnoktól. Gazsó szíve összeszorult. Mi ez?! ... Hát ez így megy? Ti­zenhatójuk közül mindenki biztosra vette, hogy leszerel, most meg... Egy pillanatra felvillant előtte Lisette és a kislány arca ... Úristen!... Mi lesz, ha ő is fehér lapot kap? ... Nem, az nem lehet! ... Szorongva figyelte a bizott­ság munkáját. Egy sárga és egy fehér kartotéklap követke­zett. Tizennégy nevet már felso­roltak, s csak négyen szerel­tek le. — Mihály Gazsó — hallatszott tizenötödiknek. Gazsó halálsápadtan állt fel és ment az asztalhoz. Szemét le nem vette a döntést tóhir­dető tisztről. A tiszt kezébe vette a papírt, hogy felolvassa a betegségre vonatkozó ada­tokat és döntést, az írnok pe­dig előszedte a kartotékot. Gazsó odapillantott: a karto­ték sárga volt! ... Tehát leszerelték! Örömében még a könny is kicsordult a szeméből. A tiszt szavaiból szinte egy szót sem értett, csak nézte, nézte a sár­ga lapot... Kihirdették az utolsó döntést is: az olasz fiút visszaküldik Vietnamba, ezredéhez. Fehér lapot kapott. A tizenhat beteg közül ötöt szereltek le. Gazsó azonnal a postára ro­hant és táviratban közölte az örömhírt Lisettel. Azonban neon ment a lesze­relés olyan gyorsan, ahogy sze­rették volna. Ugyanis csak egy hét múlva vitték őket Sidi-bel Abbesbe, ahol megkapták ci­vilruhájukat. Igaz, nem azt kapták vissza, amit bevonulás­kor levetettek, hanem annál jóval, ócskábbat, kopottabbat, de mindezzel most senki sem törődött... Néhány hét kényszerpihe­nőt töltöttek még Sidi-bel Ab- besben, türelmetlenül, míg végre Oran kikötőjébe vitték őket és az Ilde Oran fedélze­tén elindultak Marseille felé. A hajóról partra lépve, ka­tonai kísérettel vonultak be Ban Fart Nicolaus erődjébe. Azt hitték, már csak annyi van hátra, hogy visszakapják irataikat és fényképeiket, ame­lyet bevonuláskor elszedtek tő­iül!, utána pedig kihirdetik: ki hová megy dolgozni, leinek tudtak állást szerezni, kinek nem. Bevonuláskor ugyanis megígérték többek között azt is, hogy leszereléskor segítenek az elhelyezkedésben. Gazsónak félig-meddig már kész terve volt, amely szorosan összefüggött Lisettel és kislá­nyával. Ö nem nagyon kéri a légió támogatását az elhelyez­kedésnél ... Majd ők ezt meg­oldják Lisettel. Még aznap levelet írt Li- settenek, aki harmadnapra vá­laszolt is... Levelének hangja derűs, bizakodó volt. Negyedik nap az erőd pa­rancsnoka behívatta az öt ex- légionistát az irodájába és ki­hirdette az azok számára leg­szomorúbb döntést: a francia állam egyiküknek sem adott francia állampolgárságot, sőt még francia letelepedést sem. Ezért a legrövidebb időn be­lül mindenkit abba a városba visznek vissza, ahol be­szervezték. Indokolás: fent ne­vezettek nem teljesítették azt, amit a szerződésben vállaltak, nem szolgálták öt évig Fran­ciaországot. — De hiszen fiatalságunkat, egészségünket adtuk érte! — kiáltotta Gazsó. Szavai süket fülekre talál­tak. A parancs szerint még aznap este el kell hagyniök Marseillet és egy napon belül Franciaországot. Gazsó az egyik írnok tele­fonján nagy nehezen beszél­hetett Lisettevel... Az erőd bejáratához hívta délután négy órára. Lisette örömmel sietett a Ban Fart Nicolaus kapujához. Gazsó viszont csali az egyik őrt megvesztegetve léphetett tó néhány percre a kapun kí­vül. Lisette túláradó örömmel sietett a. fiúhoz, s magához; ölelte, hosszan boldogan. (Folytatjuk4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom