Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN (Az író centenáriumára készülő, életét és munkásságát ismertető nagyobb munkából.) t1 zerkilencszáznyolcban jelent meg Gár*-J donyi Géza Isten rabjai című munkája. A regény korabeli fogadtatása nagy port vert fel és még nagyobb ellenszenvet váltott ki, különösen egyházi körökben. Az illetékes körök hangot is adtak ezen elmarasztalásuknak. amikor dr. Dudek János egyetemi tanar a „Religio” (LXVII. évfolyamának 29. szám). 1908. szeptember 20. számában Gárdonyit kíméletlenül támadta. „Mlf tagadjam, amit (az Isten rabjai) olvasása közben annyiszor éreztem, Gárdonyi nagyon alatta maradt tárgyának. Gárdonyi úgy látom, nem előtanulmápy nélkül fogút rajza megírásához. Tanult, mi volt a venia, a cilicium, a szerzet külső konstrukciója? De az intézmények szellemébe, a kor leikébe nem hatolt bele. Bántó körülmény, hogy ha már alkalmas cselekményt — mesét —, nem is tudott kigondolni művéhez a képek sorozatát összetartó fonalat, a mű egységét a kertészfiúból baráttá fölcseperedett Jancsival tartja össze, ahhoz kapcsol mindent éspedig annak a Margithoz, a királylányhoz, az apácához való szerelmi hajlandósága alapján. IVfind a vezető személy, a Jancsi fráter, mind különösen a hozzá kapcsolt motívum oly kicsi, oly jelentéktelen s annak a kornak a bemutatásához annyira méltatlan, hogy ez magában is eléggé bizonyítja Gárdonyi rátermettségének fogyatékosságát, egy ilyen nagyszabású regény megírásához. Gárdonyinak nincs egy jó, méltányló szava, különösen az apácákról s nem sokkal több a férfi szerzetesekről. Mintha csak azért írta volna könyvét, hogy aki elolvassa, az a szerzetességet tartsa a leggyarlóbb intézménynek a világon, hogy alaposan elmenjen tőle a kedve. De különösen az apácaélettől. ... de a férfiakról beszélve inkább azt akarja megismertetni velünk, mennyire kicsi- nyeskedők, micsoda semmiségeket tartanak bűnnek és micsoda szörnyű kínzásokat visznek végbe magukon — semmiért. Az ember a Végén igazán azt gondolja: micsoda balgatag egy élet ez, nem józan eszű embernek való! Ha ezt akarta Gárdonyi elérni, valóban könyve ezt a benyomást teszi az olvasóra. Stílusát külön kell felemlítenem. Nagyon- nagyon köznapi. Gárdonyi jelen regénye tehát gyarló termék, nem is tudom tulajdonképpen miért írta meg?” ★ Gárdonyi szóban levő művének Dudek- féle korabeli bírálatát az irodalomtörténet nem tartja számon és irodalmi körökben alig ismert. Az ismertetett bírálat nem teljes ugyan, de elegendő ahhoz, hogy Dudek Gárdonyival szemben táplált elfogultságát megállapíthassuk. Egyébként is a Dudek-féle álláspontot — tarthatatlansága mellett —, az elmúlt fél évszázad mindenképpen avulttá tette. A magyar regényírás Mikszáth és Gárdonyi írói munkásságával kiművelt Mikszáth— Gárdonyi iskola irodalomtörténeti jelentőségét, irodalomtörténetünk azelsők közé sorolja. Ezen belül Gárdonyi Isten rabjai című munkája volt az első magyar, középkori szerzetesrendek (apácák és szerzetesek) életéről szóló munka. Kétségtelen, hogy a század elején megjelent Isten rabjai a szenzáció erejével hatott, hiszen a klerikális sajtó, maga az egyház ekkor győződött meg Gárdonyi egyházellenes magatartásáról. Ezen írói munka jelentőségét nemcsak az egyház 4 mindenhatóságának tagadása, hanem ezen túlmenően az is jellemzi, hogy Gárdonyi bátran, a legnagyobb határozottsággal leplezi le a klastromok barbarizmusát, embertelenségét. A mű helyes értelmezéséhez még tudni kell Gárdonyi életrajzi-kutatásoknak újabb eredményeit (Heves megyei Irodalmi Kör által végzett kutatások), hogy az Isten rabjai Jancsija maga az író és Margit királylány pedig az író akkortájt bontakozó nagy szerelme, Tóth Ilona. A mű írásának idejére esik Gárdonyi házasságának bontópere is. A mű tele szenvedéssel, borzalmakkal Gárdonyi istenhivése mellett a boldogságkeresés és az utána való epekedés vágyától csordultig telt lélek szenvedése, menekülés talán önmaga elől. keresve, kutatva a boldogtalanság okait. Gárdonyi mégis alapos. Hónapokon át bújja a történelmi regényeket. Latinból fordít, tanulmányozza a klastromok életét. Ha- lászy Cézár barátjával és Pulcsák Pál tudós dominikánussal tárgyalja meg. munkája legapróbb részleteit. Többször is felkeresi a budai klastromot és a szigetet, vagy éppen a levéltárat, ahol jegyez, ismereteket szerez és betekintést nyer nemcsak a kolostorok vagy rendi házak egykori felépítésébe, formátumába, hanem a kolostori életet, a véniát, a föl- tétlen és gondolkodás nélküli engedelmességet, a ciliciumok barbarizmusát is megismeri. Dudek tévedése ott van, hogy számon ké- ri Gárdonyin a XIII. század levegőjét, amelyben azok a „hőslelkű” emberek éltek. Részlet egy Gárdonyi tanulmányból A '■ író nem is törekedett arra, hogy művé- ^ ben a XIII. század társadalmi viszonyaiból fakadó életkörülményeket ismertesse, legalábbis nem bővebben, mint azt művének körülményei megkívánták. Ennek ellenére Gárdonyi mégis korhűségre törekszik. Könyvének olvasói lúdbőrös háta tudja azt igazolni, hogy mennyire sikerült Gárdonyinak hűen visszaadni a szerencsétlen és ámított emberek önkínzását. Gárdonyi munkája, realizmusra való törekvése mellett, leleplező és fel- világosító szándékú munka, amely megjelenése idején méltán számot tarthatott a forradalmi igényre. „... A szekér elakadt a sárban a szigeten. A kocsis felgyűrte a gatyaszárát és belement a sárba. — No, Isten álgyon... Gyüte! Azt a hét imádságos keserves szentségit...! ! FARKAS ANDRÁS: Decemberi románc Ropog a hó lábunk alatt. Amerre szem lát, csak fehér A táj és nincsen mozdulat, Amely szentebb színig felér, A néma, tízfokos hidegben Csonttáfagyott szellő se rebben. Mi is munkánk után vagyunk. Négyen hazafelé megyünk. Hideget érez az agyunk, Fázó ösztön vitáz velünk: Jobb lenne most a tarka nyárban. Ahol lomb, s tarka napsugár van. A lány előremegy, s hajol. Nyakunkba csapja a havat, S ezer tündérke valahol, Bordánk közül előszalad, S már hó porzik, pirul az arcunk, Nevetve küzdünk és haragszunk. Az őszülő-komoly gyerek Mosdatni készül és szalad, A lány a hóban hempereg, Mert tízfokos, kapós hidegben A vér se olyan telhetetlen. Kedvünk gurul a táj fölött, Mint rossz kondért, kongatja meg A völgyet és szánk gőzölög, Leheletünk párás, meleg, Hancúrozunk, zsibong a bőrünk, És semmivel nem is törődünk. Ez a szilveszteri világ, Röppen fölötte száz szavunk, Érzés repíti száz nyilát, Ismét egymásba szakadunk: A hó, a játék, ó, csak ennyi, Vastag ruhában így ölelni! Hő permetez ruhánkon át, Ereinkben ezer manó Szül gyermeket és unokát Álmunknak. — Így is volna jó, Ahogy a kristályok teremnek, A Mindent nyitni meg szemem ne' A hó most izzaszt, végtelen Párnája futni kényszerít, S gombóccá sodrom, védtelen Anyaggá — így lesz emberibb, S mire tíz ujjam közt elolvad, Csak kérdem: Szűz csillag, no. hol vagy? Nem válaszol és nem felel. Már mást figyel, fülem, szemem, Játékom vad zenéivel Már túl vagyok a jelenen, És hallom a jövő tavaszból. Hogy az eresz csodás panaszt szól! Eger, 1961. december. HATVANI DÁNIEL: JKbn.djM.ki által hideg szelek öntenek nyakon lábaim néha megdermednek a kicsinyesség hernyói mászkálnak fényekkel átitatott agyamon s képtelen vagyok egy szót leírni de én hiszek a nap erejében napjaim nemcsak csillagos látomások de néha kígyós haraggá kunkorodnak s bizony mint a sírás torkomat fojtogatná ha nem rántana magához az erős-mellű utc; mely millió lábával tapossa fel-felbukkanó kishitűségemet de én hiszek a nap erejében nem ismerem a száműzetés odvát szitkok undorával taposom el a gondot sorssal nem alkuszom erősebb vagyok na az emberek által mindenki által s szívem kinyitom mint tűzrózsáit a nap maci éo hiszek a nap erejében A lovak nekihuzakodtak, de a szekér nem mozdult. ■ — Szépen emlegeted az Istent! — szólt a szedresre az idősebbik barát.” Dudek ebben az idézett részben is csak az istenkáromlást látja, a szegény, meggyötört ember kínlódását már nem. De bántó körülményként hatott az is, hogy „alkalmas cselekményt”, „mesét” nem tudott művéhez kigondolni az író. Miért a kertészfiúból baráttá felcseperedett Jancsival tartja, össze a cselekmény szálait, éspedig ahhoz a Margithoz, a királylányhoz, az apácához való szerelmi hajlandósága alapján. Az író felbontja a megszokott formákat. Elveti a társadalomban megszokott -és kialakult formákat, újat hoz, forradalmi változásokat hajt végre. A kertészfiú egy pór gyereke, és amikor felnő, egyszerű szerzetes, ANTALÉY ISTVÁN: Az első levél Szinte eltűnik a kis ceruza a nagy kéz vastag ujjai között. Szánt a papíron, de makrancosán, ide-oda csúszkál, mint egy kölyök, — jaj, ez az első, legelső levél, bakancsszagú, első üzenete... Mit kéne írni? s amit írna, jaj, hogyan is írja... mint írja bele? A kezdet még csak megy: „Kedves anyám!” de aztán... megáll... ehhez nem szokott... Gondolkodik, s írja: „tiszteltetem magát, apámat, én itt jól vagyok...” Mit még? mit még? Igaz, hogy volna mit, a laktanyát... a kiképzéseket... de nem, azt mégsem... hiszen minek is, nem is illik... meg tán nem is lehet... és rövid lesz a legelső levél, így is elfáradnak biz’ a kezek. „Ha ölnek, majd rám is gondoljanak... karácsonyra talán hazamegyek... Julika kishúgomat csókolom, és hogyha... a szomszédba menne át, megmondhatja, hogy én itt jól vagyok, és tiszteltetem... őt is... Marikát... Jó egészséget kívánok nekik, és minden jót... Magukat csókolom...” Aztán megtörli izzadt homlokát, és végigfut szeme a sorokon, talán valamit hozzáírna még, keze alatt pihen a papíros, a gondolattól megdobog a szíve, arca forró lesz, két füle piros... Marikának kellene írni még, olyan kevés az, hogy „tiszteltetem...” Mégsem ír többet és a boríték már leragasztva, szép türelmesen magába zár minden üzenetet, pár sorban mindent... és indul haza... Jaj, mielőtt a kimenő lejár, meg is érkezhetne a válasza! HARGITAI ISTVÁN: Só és kenyér Szilveszter vállon ver, s nevet Szemembe, s elbocsát — Búcsúul sót nyújt s kenyeret: Hogy adnám én tovább Éjfélkor, ha szikrázva lép Töretlen vasderes Lován a — Hatvankettes Év S alattvalót keres. Falat kenyeret, cseppnyi sót veszek táljából el, S váltok néhány baráti szót Jó vendégeivel, Kik véle mennek végtelen Ütjára tér s idő Felett, ha éjfél itt terem A sötét semmiből... S éjfél lesz, féllobban a láng. Lárma támad s derű, Koccint a fiú és a lány S dal zendül messziről, A jó, igaz és hű barát Csipet sót, kenyeret Fogyaszt veled, s kék hajnalát Hajtják hűvös szelek. fráter és odáig merészkedik, hogy beleszeret a királylányba. Ez már mindennek a netovábbja és ez Dudek szerint rendkívül bántó körülmény. De ki is ez a Jancsi tulajdonképpen? J ancsi mélyen, őszinte, igaz szerelemmel szereti a királylányt. Folyton a szépséges királyleány körül tesz-Vesz. Figyelmet azonban alig tud kelteni maga iránt. Egyszer inni ad Margitnak, máskor a kiesett labdáját adja vissza. Gondolata azonban mindig ott van. A vastag kolostorfalak sem változtathatják meg az emberi érzelmeket. Az élet a klastrombán is követeli a maga jussát. Jancsi a könyvkötészethez is ért. Ott is dolgozik. És a tojáshéjban tartott tintával rója a sorokat egy papírlapra: ...A te fehér arcod úgy fénylik szívében, mint a csillag képe a tónak vizében. A tónak nem lehet semmi reménysége, hogy a csillag leszáll ezüst tükörére... — Miért írom le ezt papírosra? — mor- > íondírozik Jancsi. Nem tudom. Az ember ajka lehet néma. A szíve nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olykor kiönt. Másutt, amikor a két fráter, Rudi és Jancsi beszélgetnek, így nyilatkozik meg: — Hát aztán? Azt véled-e, hogy ez a földi világ valami nagy embertenyésztő hely? Hogy az Isten úgy tenyészt bennünket, mint te a tököt, vagy Bajcsi a lovat? — Vajon mire kellenénk mink az Istennek? Hogy őt imádjuk? Jancsi fráter írásait felfedik. A prior azt fejtegette: „Hogyan akar az ura lenni az életnek, aki nem tud hitvány testének sem ura lenni? Háromszáz ostorcsapás lett kiróva Jancsinak a bűnéért. Es négyszázötven vénia. Elszenvedte. Másnap feküdt. Harmadnap is [ csak vonszologva bírt járni. De még akkor is kifeküdt a kertjébe egy halom venyigére. ... Mit várhatok idebent? — kérdezte keserű tűnődéssel a fráter. Társaim már mind misések, azok is, akik utánam léptek a szerzetbe. Parancsolgatnak nekem. A kezüket kell csókolnom, amikor gyónok. A második asztalnál kell ülnöm, amikor esznek. És vigyáznom kell, hogy amikor szólnak hozzám, valahogy bátran ne nézzek a szemükbe, örökös szolgálója vagyok a nálamnál fiatalabbaknak, tudatlanabbaknak... * ... Bezzeg, ha kint volnék, talán én is tekintetes úr volnék és családos. Volna feleségem, szép gyermekeim, meleg tűzhelyem. Vajon az mind elkárhozik, aki nem szerzetes? ★ a kenyéren és vízen élés, a sugalmazott szadista önsanyargatás beteggé teszi a ! királylányt. Hiába a prior bizodalma, hogy a „fiatal kiheveri hamar” és hiábavaló Jancsi í könyörgése, Margit nem javul. Súlyos beteg- ! sége idején nem hívnak orvost, pedig a ki- ! rályi házban van orvos. Imádkoznak és be- ; szentelik a szobasarkokat. Margit soror meghal. Jancsi a Margitnak ! nevelt virágokat — melyeket azért nevelt, ! hogy „csak egyszer láthassam örvendezni az ! ő szemeit” — egy sarlócsapással levágja. Oda- ! teszi Margit koporsójába és megcsókolja a ! kezét. Aztán a fráter a fejét két kézbe fogva [könnyezte a kapusszobában Margitot. ...Mégis tévesztett élet volt! Hiszen az Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy > ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig ’ imádkozik és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység > fájának is vannak bütykei, vadhajtásai... Gárdonyinak az Isten rabjai című művé- | ben éppen ott tündöklik írói nagysága, hogy ! a kis kertészfiút emeli fel a királylányhoz és > éppen őt teszi meg a szabadulni vágyás köz- ! pontjává. Jancsi személyében mutatja meg az ; író, hogy ki kell tömi az ódon épület áporo- ; dott levegőjű falai közül, hogy véget kell vetni az értelmetlen önsanyargatásnak és ha- ! zugságnak. Gárdonyi realista írói nagysága a - legkevesebb bonckést kapott Isten rabjaiban is le- ; mérhetőek. Az Isten rabjai értése, a kolostori ; életet ’bomlasztó szándéka mellett könnyebb, ; ha ismerjük az író akkori életkörülményen. ; Gárdonyi társtalan, magányos, elégedetlen. ; Szerencsétlennek érizi magát. Érzi, tudja, hogy többre hivatott, többet érdemelne az ! élettől. Boldogtalanságában szerelemre, bon ; dogságra vágyik, epekedik. \ királynő szépségű Tóth Ilonával lassan nyiladozó szerelmét reménytelen- ; nek véli. Tóth Ilona foglalt, már asszony. A ; Törökországból hozott virágokat ültéti, neveli >— Gárdonyi kertészkedik és alázattal rakja ! virágait hódolatként „királynője” lábai elé. Erről tanúskodnak az idő aszalta virágok ; és a ma is élő „végtelen jóság”: Tóth Hona. Okot Mikim V
