Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-10 / 291. szám

A NÉPÚJSÁG-------_-------„---„---------—r-rrf:--Brsj-r---rr*-----------»----IR

ODALMI MELLÉKLETE

fl MEGYEI IRODALMI KÖR KIAOflSflBAN ="

RAKOVSZKY JÓZSEF:

Sasok és verebek

Bús őszi köd szitál a völgy ölére, november végi ólomszürke láva.

A megtépázott erdő üstökébe kapaszkodik az elmúló, a gyáva.

Sóhajt a kert: „Hol már a zöld csalit?”

Mint röpke perc, kihunyt a nyár, az álom, s a holt virágok fonnyadt szirmait a szél zokogva szórja szét a tájon.

— De nézd a sziklát fenn a bérc fokán!

Nem árthat néki dúló, zord enyészet.

Sasok tanyáztak egykor homlokán, uralva széles, szürke messzeséget.

Alant a tarlott fák deres gerincén fázó verébhad zajlik rendületlen.

Üzent az alkony, szívüket derítvén: „Csipogjatok csak'százszor ily kegyetlen, tiétek most e múló, törpe kor.

Osszátok szét egymás között az erdőt. Uralkodásban rajtatok a sor,

és szánjatok, mint széltől űzött felhők!

— De haliga csak, az ágak mit zörögnek? Köröttük szárnya leng egy röpke dalnak;

„Ha majd virágba szöknek messze földek, megdőlnek, mint a bús verébhatalmak,

s a szirteken születnek új sasok, kik nagyra nőve győztes útra kélnek.

Fejük felett a jobb kor felragyog azúrjain a mérhetetlen égnek.”

S a zajló, szürke hadsereg,

mint koldus teng a-tarlott, őszi tájon.

Keres, kutat a dér felett, s a kéményekben alszik éjszakákon;

Félszeg verébhad, semmi több, mely udvarokban morzsát lelni kószál.

Felül a bérc, alant a köd.

Verébfiókát nem nevel a kőszál!

Nem hősi szív, csak gyáva az, ki végleg egy kis morzsával beéri.

S ki a kavicstól megriad,

hová lesz majd, ha hull a kő, az égi?

Törpék korában nőnek a Titánok.

Lent lárma, zaj egymást emészti meg, és fenn, a hallgató csillagvilágot formálják titkos végtelen kezek.

Kél már a Nap, az óriások lelke, szent lángja éget, s már nem nyughatom. Tüzével írom szürke féllegekre az Űj Időket hirdető dalomé ★

(Ezt a költeményt 1944-ben, november 18-án írtam Budapesten, a Szent István krt. 2. számú ház pincéjében, ahol azidőtá.jt három napig fogvatartottak a nyilasok.)

AKAC ISTVÁN:

Novemberi kép

Az esőcseppek gömbölyű gyémántokként feszülnek, csatornák éles peremén s barnálló fákon ülnek.

Halk szavú szellő dudorász, a kertünk vízben ázik, kései virágok között néhány levél cikázik.

Kémények kék sóhaja száll, galambok összebújnak, mogorva felhő-zsoldosok ' zárt sorokban vonulnak.

Szürke ködhegy mögül a nap sápadt arccal kibukkan, s szeme hidegen, józanul az őszi tájra lobban.

HATVANI DANIEL:

EMLÉKMŰ

Mint a vasmunkás acél-kalapácsa lecsap a szerte sziporkázó fényre, épp úgy üt mellbe emléked zöld fénye s körém zuhan a sokszögű csend rácsa.

A szétfeszített napok összetörnek s mint tenger mormol lázas-hangtalan a levegő mélyébe hullt szavam, mely érted kiált, ablakodon zörget.

A tépett gyönyör búg, mint a zene; orgonahang az üvegkupolában, honnan borzongás szállong lefele.

S te eltűnsz majd a zúzó® téli tájban, szívem ragyog csak alkonyattá hülve, mint a megszépült bánat emlékműve,

MOLNÁR JENŐ:

rX)iMq.at&

Serkenj az álomból, fürödj meg a fényben: én már az arany Nap sugarára léptem, szapora két lábam friss harmatban ázik, talán eljutok még a Tejút poráig.

Gyere-gyere Kincsem! jön és el is tűnik Lenge ám a hajnal: arany sugarakkal.

Fűszálak hegyéről ugorj be a fénybe: boruljunk le egymás illatos szívére.

ANTALFY ISTVÁN:

Muzsikáló tél

Mondják: keserves, csúf idő. Hiába süt... hideg a tél.

Szél dúdol az ágak között, a kéményekben tán szökött ördögök víg nótája kél:

Fagyott az ablak, és a víz,/ s a pára is a bajuszon.

Mínusz tíz, mínusz húsz körül Tehet vacogni emberül,

— de hiszen ezt is megszokom.

S én azt mondom: zenél a szél, fagy csilingel a tó felett, az úton szán, friss hó a fán, s e furcsa téli muzsikán kottázom az emlékeket...

BERECZKY ZSOLT:

TE MEG ÉN . ..

Te meg én, így mondom, Ismételni jó, te meg én ... Ize van a szónak.

Ha mondom, már Ott is vagy velem,

Bár szótlan vagyok, Megfogod a kezem.

4 Kérdés nincs közöttünk, Minden vita rendben.

Csak kezedet fogom,

S így ülünk mi ketten. Szemünkben lobban a Mesebeli fény.

Csupán szívünk beszél, így ülünk mi ketten Együtt, te meg én ...

FÖLNEK ZOLTÁN:

Őszi táj

Szétdúlva a nyár karámja. A parton füzek csordája bőg a citromsárga nap előtt és töltések izzadt vállára fojtott szitokként száll a köd.

Szétdúlva a nyár karámja. A kukoricaszár kúpokat veri a szél és nem lohad dühe amíg a szikkadt tájra sűrű esők nem rontanak.

Szétdúlva a nyár karámja. Az ősz tárt, fénypántú kapukat lóbáz s felhorkanó utak iramlanak a fák nyomába. Viszik megroggyant árnyukat.

Szétdúlva a nyár karámja. Kiiobbant az égi fáklyaláng A síkon traktor ballag át s a hűvös kátrányszín határra vonja a csendek garmadát.

KOPIÄS SÄNBOR versei:

Csak virágot vessünk...

Gyaluljuk le szálkas életünkről a háború rémét örökre.

Szántsuk fel a félelem mezsgyéit, hogy a béke földje végtelen legyen.

Ne falják fel egymást perceink, s az emberevő éjszakák ne érezzék a vér ízét többé.

Gereblyézzük el kicsi kertjeinkben az idézhetetlen emlékeket, s csak virágot vessünk a lélek lapályos tájaira.

Legyen a Föld minden kontinense az emberi nem rezervátuma, ahoi ölni és rombolni tilos.

Legyen minden szív a mi ügyünk haditámaszpontja, ahonnan az öröm szuper-rakétái háríthatatlanul kilőhetők.

Az ajkakon csak csók

és mosoly szállhasson partra, s a szemekben

csak a szalonnasütés tüze ragyogjon.

Legeslegnagyobb riadalmunk az legyen, amikor kifut a tej, s az ajtőcsapódás dörrenése veszély-érzettel ne döfje át a pillanatot...

Az erdő húr jail

Az erdő húrjait záporok pengetik, s a dallamok a nyárból őszbe csapnak át; a változó évszakok kinyitják fölöttünk az átláthatatlan kékség ablakát.

Az esőcseppekből kilépnek a lányok,

— csókjuk ring ma a leveleken; ajkuk érintését megőrzik a fák, de a lányokat már holnap nem lel Mi.,.

> AKAC ISTVÁN:

Vigasz

Lányok kacagó mellén rügyek szikrája pattan, ki hogy élt életében,

. ügy lesz majd halhatatlan.

Porló kezek szorítják gyökerek kusza rendjét, volt életek tanítják: élő, teremtve zengj, égj.

Házaink légbe szöknek, — friss ablakuk virágzik, utakon karcsú, könnyed fények bokája látszik.

A való forrva lángol örök csillagkötökben, s hűséges földanyánkról fényünk az űrbe röppen.

t KEMÉNY ERZSÉBET versei:

Nem válaszolsz

Mondtam az éjszakának: — Te. Mondtam a vonat mellett rohanó tájnak: — Drága.

Mondtam a kősziklának: — Szeretlek.

A sötétség, a föld, a kő feleltek.

Mondtam neked: — Nélküled nem tudok élni. —

Te bálványarcod fölém emelted

és nem válaszoltál semmit.

TŰZ

Reggel, amikor felkelek, s merev ujjakkal tüzet élesztek az akác tüskés gallyából, s leheletemre lángot vet a fa, aprócska szikrákat rebbentve szerte, míg a tűzfolyam loholva kanyarog tova a b ma héjon — valami ősimádat ébred fel bennem, barlangi emberek riadt csodálata űz: >a kályha ajtaját nyitva ■i-ntyuns'. s a földre kuporodva borzadt gyönyörrel bámulom hogy táncol és ujjong a Tus,