Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
népűjsAg 1961. december 24.. vasárnap Szeretet és béke hogy öröm legyen az élet \7ártuk ezt a napot, sóvá* rogva és türelmetlenül. Az elmúlt héten a szokásosnál korábban ébredtek a gyermekek, kicsiny ujjaikon számolgatták, és első szavuk az volt, hogy hányat alszunk még karácsonyig. Szülők, gyerekek, nagyapák és nagymamák keltek útra, hogy szeretteikkel együtt lehessenek. Ajándékokat vásároltunk, törtük fejünket, hogy kinek mivel szerezhetnénk örömet. Mert karácsony a család, a szeretet és a béke ünnepe. Én ilyenkor az édesanyákat csodálom. Azokat, akik napközben gyárban, hivatalban dolgoznak, aztán bevásárolnak a főzéshez, gondoskodnak arról, hogy Évikének meglegyen a beszélő babája, Gyuri megkapja az űrhajót, a másik gyerek a könyvet, mackót, egyszóval azt, amire legjobban vágyik. És mindenre — százszor és ezerszer megfontolva — az édesanyák osztják be a pénzt. Takarítanak, sütnek, főznek és fáradhatatlan kezük munkáját dicséri a férj gondosan vasalt inge, az ünnepi ebéd, a fenyőfára kötözött cukor és csillagszóró. Hogyan képesek az édesanyák mindennel törődni, env- nyi tenger-sokat dolgozni? Mi ad erőt nekik, hogy ezen az ünnepen bánatot, gondot felednek, egész lényük, minden mozdulatuk és mosolyuk a békét és szeretetet sugároz, milyen motor hajtja az édesanyák szívét? A határtalan szeretet..; Ez adott életet mindnyájunknak és a szeretet, a lelkesedés sokszorozza meg az édesanyák erejét. A szeretet változtatja boldog kötelességgé és kiteljesedő örömmé a munkát. • arácsony a család, a szeretet és a béke ünnepe. A kisebb közösség, a család ünnepét évente egyszer üljük. A karácsonyi ünnep indítéka kétségtelenül a szeretet. De lehetséges-e a gyermeket, a szülőt és testvért csak ezen az egy napon szeretni, lehetne ünnepelni munkáshétköznapok nélkül? Látható, kézzelfogható tanújélét adhatnánk-e szeretetünknek munka nélkül? A család eltartásáról, a . karácsonyi ajándékokról gondoskodhattunk volna munka, illetve annak ellenértékeképpen fizetett kereset nélkül? Közvetlen összefüggést látunk a szeretet, a munka és karácsony ünnepe között. A karácsonyvárást, az áldozatos szeretetet tegyük ne csak a család, hanem a társadalom ügyévé, és akkor megvédhetjük a békét. A családot, a társadalmat éltető munka, szeretet és béke között szoros kapcsolat van, tehát miért ne lehetne a szeretet ünnepén a munkára is gondolni? Hadd idézzük ma Juhász Gyulát, a költőt: „En ót dicsérem csak, az élet anyját; Kitol jövendő győzelmünk ered; vei egyetértünk mindnyájan.. De ennek megvalósításához az szükséges, hogy mindnyájunk asztalára, a népgazdaság tárházába többet gyűjtsünk. A családnak, az egész társadalomnak csak akkor jut több, ha ezt a többletet megtermeltük, ebben a munkában mindnyájunknak részt kell venni, kinek-kinek ereje és tehetsége szerint. Egyéni helytállásra van szükség, hogy korszakalkotó nagy terveinket végrehajtsuk, az egyén, a közösség, magunk és utódaink javára. Dizonyára már sok em- * * berben felvetődött a kérdés, hogy mit jelent a személyes helytállás. Mit tehet a falusi tanító, a gyári munkás, a termelőszövetkezet brigádvezetője, a mérnök és igazgató? Mit tehetek én, a közösség, az ország javára? Hiszen az egyes ember, az én erőm parányi csupán. Mi függ tőlem? Jóformán semmi, hiszen az üzem, vagy az ország dolgában, a háború és a béke kérdésében sokkal nagyobb erők döntenek. De álljunk meg egy szóra! A kétkedők és a kishitűek kifogásai mögött — kimondhatatlanul és a légj óbb szándék mellett is — vajon nem az az ódon felfogás húzódik meg, hogy mi közöm hozzá, ez a nagyok, ez a vezetők dolga? Vajon nem a feladatok előli menekülés, nem üres kifogás az, ha mindenáron azt bizonygatjuk, hogy milyen keveset, vagy éppenséggel semmit sem tehetünk a közösség ügyéért. Először is az ember nem pa- rány. Mert lehet-e kicsinek és a világ dolgaival szemben tehetetlennek mondani az embert, amikor meghódította a világűrt, eszével és akaratával parancsol a természet erőinek. Ma már joggal állíthatjuk, hogy az ember nemcsak alkotóeleme a nagy egésznek, hanem főszereplője is, mert mindaz, amit társadalmunk és korunk megalkot, az egyes ember kezéből — agyából kerül ki. Az egyéni teljesítményekből adódik a dolgozók, a társadalom összességének teljesítménye. Ha az egyes embereik helytállnak, ebből a társadalom helytállása kerekedik. És gondoljunk arra is, hogy nálunk megsokszorozódik az erő, mert az egyes emberek céljai és- törekvései az előre meghatározott feladatok megoldására irányulnak. Persze, először csak a kisebb közösségben, a brigádban, a műhely dolgozói között formálódik a közösségi célokért való küzdés szelleme. Így volt ez Borsodi Dezső brigádjában, meg a töb* bieknél is. De már forrnak, érlelődnek a szocialista műhely, a szocialista üzem feltételei. Űj munka- és életformák alakulnak. A családi és vérségi köteléknél is nagyobb, átfogóbb erők fűzik szorosabbra az embereket. A közös célok megvalósításában segítik egymást a munkások, egymás megbecsülése, az emberi szeretet új, és igaz értelmet nyer. Azok a munkások, akik így élnek és ebben a szellemben dolgoznak, eleget tettek család- és a társadalommal szembeni kötelességüknek. I j gy vélem, nem kell azt részletesen bizonygatni, hogy mennyire megváltozott falun is az élet. De kellő mértékben formálódtak az emberek? Nincs-e tengersok tennivalónk gondolkodásunk és magatartásunk átalakításában? Mindenki egyformán jól óvja és becsüli a közös vagyont? Nem . fenyeget szinte naponként az a veszély, hogy nemtörődömség, hozzá nem értés, .restség, sértődöttség, egyéni előnyök és jogtalan haszonszerzés miatt, vagy esetleg szántszándékkal megkárosítják a közös tulajdont? Fiatalságunk egy része — bár kisebb hányada — még nem jár azon az úton, hogy az új társadalomhoz formálja élet-ideálját és érdeklődését. Nyugodt lelkiismerettel elmondhatják-e vezetőink és főként az értelmiség — beleértve a pedagógusokat, a tanácsot, a KISZ- és a pártszervezetet —, hogy megfelelően kihasználják az em- berréformálás céljaira rendelkezésre álló összes feltételeket? Becsüljük meg eredményeinket, hiszen semmi sem hullott ingyen az ölünkbe. Nem kell restellkednünk, akár fejlődő iparunkra* akár az új talajon gyökeret eresztő mezőgazdaságra, tudományos életünk előrehaladására, vagy éppen arra gondolunk, hogy miként, milyen körülmények között ünnepeltük a karácsonyt tizenhét évvel ezelőtt és hogyan ünnepelünk most. De nem bízhatjuk el magunkat, mert látnunk kell a bajokat és a fogyatékosságokat, vegyük észre azt is, amin még javítani" kell. Ne csak emlegessük a hibákat, hanem vizsgáljuk azok okait. Innen már csak egy lépés, hogy az alkotó ember eredménnyé! ostorozza a hibákat. De ne csak azokat, melyekért mások felelősek, hanem törekedjünk saját munkánk szüntelen javítására. Az ötéves terv nagyszerű célkitűzésed ösztönözzenek arra mindnyájunkat, hogy ne álljunk meg a félmegoldásoknál, ne nyugodjunk bele a látszateredményekbe, ne elégítsenek ki a tessék-lássék teljesítmények. Mindig és mindenütt a teljesértékű, maradandó eredményekre törekedjünk. Ha igényesek leszünk saját magunkkal szemben, akkor szilárd erkölcsi alapot nyerünk arra, hogy a mások fogyatékosságaival szemben is kellő határozottsággal léphessünk fel. A társadalom ma bizo^ nyos többletre tart igényt — mindenkitől. Hol találhatjuk meg e többletnek forrását? Mindenki megtalálhatja saját feladatai között. A régi világban elegendő volt, ha a gazdatiszt gyakorlati ismeretei alapján úgy-ahogy járatos volt szakmájában és tudott parancsolni. De ma elegendő-e, vajon boldogul-e az, aki csak parancsolni akar a termelőszövetkezetben? Szükség van a fegyelemre, de ez nem alapulhat kizárólag a határozott fellépésen, különösen nem a megfélemlítéssel párosulandó hangoskodáson. A tekintélyt, a vezetéshez való jogot emberi helytállással, szakmai felkészültséggel kell megalapozni és minden vezető legyen példakép a maga területén. Ne az erély, hanem a belső meggyőződés hassa át szavunkat és a szigor kellő határozottsággal, türelmes, nevelő munkával egyesüljön. Nemcsak a közösség, hanem az egyén szempontjából is jelentősége van a becsülettel, jól végzett munkának. A hatékonyabb, a jobb munka nagyobb biztonságot ad a dolgozó embernek. Aki úgy érzi, hogy mindennap megtette kötelességét, és többet adott a társadalomnak, annak bensejében nem az aggodalom uralkodik, hanem a nyugalom és a jövőbe vetett bizalom. Ebből a nagyobb iparkodásból, az egyének anyagmegtakarításából, a minőség javításából, az ötletekből és újításokból, a vezetés egyre javuló színvonalából, az egyének és a társadalom becsületes kötelességteljesítéséből tevődik össze mindaz, ami terveink valóraváltásához szükséges. Ebből teremthetjük meg az ország anyagi és szellemi felemelkedésének soksok eszközét. Ez és csak is ez lehet forrása az egyén és a társadalom további előrehaladásának. C zeretet és béke kell, hogy öröm legyen az élet. Béke kell az emberiségnek, hogy igaz karácsonyt ünnepeljenek Párizsban, Moszkvában, Afrikában és Latin- Amerikában — mindenütt az egész világon. Dr. Fazekas László „Száz évet éljünk öregkor nélkül“ TIZENÖT évvel ezelőtt, egy alsótagozatos tankönyvben láttam tíz képet, amelyek az emberi élet különböző periódusait, mozzanatait mutatták be. Az első önfeledten játszó tízéves gyereket ábrázol, a második egy overálos munkást húszéves korában, a harmadik — tíz évvel később, családos embert — és így tovább, egészen a késői öregkorig, ahol az egykor virgonc ifjú megtört öregember lett, százéves korára pedig, mint valami muzeális Matuzsálem egy pillanatra sem tudja elhagyni örökös helyét, az ágyat. Még nem láttam százéves embert, de akkor, nyolcéves koromban félisteneknek tartottam őket, ismeretlenül is. Nem egyszerűen a hosszú évek miatt: a 100-as szám bűvölt el. A századik születésnap megérése valami különös életcélnak tűnt előttem, egy furcsa, de tiszteletre méltó csúcsnak. Száz év után — úgy képzeltem — mindenki nyugodtan hal meg, hiszen mindent elért. Később is érdeklődéssel lapozgattam a százéves emberekről szóló hírek közt, bár akkor már nem az évek szép kerek számában gyönyörködtem, inkább az foglalkoztatott, mitől élnek ilyen sokáig, mi a hosszú élet titka, mi az ő külön titlSflfc Statisztikák kerültek a kezembe, amelyekből megtudtam, hogy Magyar- országon az átlag életkor a második világháború előtt „kiemelkedően” alacsony volt. Viszont „kiemelkedően” magas volt a gyermekhalandóság, a gyógyíthatatlan betegek száma, a fiatal munkaerő alkalmazása, a nyomor, a kizsákmányolás. A hárommillió kol- dús nem élt olyan körülmények között, amelyek hosszú életre predesztinálták volna. Ha új ember született, a hivatalos statisztikák negyven- nyolc évet jósoltak neki, még a „békeévekben”. Negyven- nyolc évet, de ezt az átlagot a bőségben élő nagypolgárság és a nyomorban tengődő cselédek, segédmunkások éveinek átlaga adta. ' Tizenhat éve fejeződött be a háború, akkor indultunk el a szocializmushoz, a kommunizmushoz vezető úton. Mér- földes lépésekkel dicsekedhetünk már, szocialista mező- gazdasággal, új városokkal, modem gyártelepekkel, korszerű közoktatással. KÓRHÁZAK emelkedtek a városokban, falvakban, kiépült az Európában párját ritkító egészségügyi hálózat: ma már szinte mindenki részese a társadalmi biztosításnak. A gyógyulásnak nincsenek többé anyagi akadályai. A termelőszövetkezeti mozgalom győzelme után azok is orvoshoz fordultak akik húsz-harminc évet szenvedtek valamilyen betegségben. Mindez elvezetett ahhoz, hogy megnőtt az átlagéletkor: ma tizenegy évvel magasabb, mint a háború előtt. A tizenegy év többlet egy része abból tevődik össze, hogy a betegségből kigyógyult emberek tovább élnek. De az nem jelenti azt, hogy negyvennyolc éven túl minden napot, minden évet, gyógyszereknek köszönhetnek a dolgozók. Fontosabb ennél a bajok megelőzése, ezt pedig csak az egészséges, tudományosan megalapozott életmód biztosítása teszi lehetővé. Egészséges életmód, bőséges, de helyes táplálkozással, a test és szellem fejlődésének szabad, korlátlan lehetőségeivel. Ötvenkilenc év. Ez talán a csúcs? Ennél magasabbra nem törhetünk? Ennél többet már nem akarhatunk? „Száz évet éljünk öregkor nélkül!” — jelezte a kommunizmus nagyszerű célkitűzését Nyikita Szergejevics Hruscsov; s ebben az óhajban talán nem- is a száz év a legjelentősebb, hanem az „öregkor nélkül”. — NEM ÉLET EZ — hallotta az ember régebben, ha ötven—hatvan—hetven éves emberrel beszélt, mert valóban nem volt élet a megrokkant, magatehetetlen aggok tengő- dése. Az öregkort nem az évek száma jelentette, hanem a velük járó nyomorúság. „Az öregkor nélkül” — nem a hosszú életet, hanem az öregkor kellemetlen velejáróját akarja felszámolni. Mert a kommunizmus nem meddő vegetációt akar biztosítani, hanem olyan életet, amelynek — a nyugdíj ellenére is — az aktivitás a cselekvőképesség lesz a legfőbb jellemzője. „Száz évet élni” — ez a leghumanistább társadalom, a kommunizmus célkitűzése. Mikor kommunizmusról beszélünk, az óriási vízierőművek, a feltört szűzföldek millió hektárai, az öntözőrendszerek, az atomreaktorok, az USA-hoz intézett történelmi kihívás mellett ritkán esik szó a legfontosabb kihívásról, amelyet a kommunizmus építői a halál ellen intéztek. Keveset beszélünk arról, hogy a mi társadalmunkban és a kommunizmusban még inkább, az ember végre igazi hivatásának élhet, minden erejét a természet erejének legyőzésére fordíthatja. „SZÁZ ÉVET éljünk, öregkor nélkül”. — Száz évvel ezelőtt jámbor óhaj volt ez, még akkor is, ha e kívánságnak csak az első felét mondták ki. Száz év múlva, mikor a huszadik század hatvanas éveiről már csak történelemkönyvek beszélnek, bizonyára mindennapos, megszokott, köznapi jelenség lesz... Krajczár Imre Én Őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik”. Nem restellj ük mi, hogy a dolgozók igyekezetének egyik hajtóereje a nagyobb keresetre való törekvés, a család igényének állandóan fokozódó növelése. Eleinte a nagyobb kereset hajtotta és ösztönözte versenyre a Szerszám- és Készülékgyárban Fáncsi Bélánét és Russz Márton brigádjának másik négy nőtagját. Először maguk sem bíztak a sikerben, de ma már a legjobbak közé tartoznak. A nemes vetélkedés során többet tesznek, jobban, eredményesebben dolgoznak, mint az átlagmunkás. Ebbén a gyárban negyven brigád versenyez, az országban . több mint 71 ezer brigád 750 ezer taggal, ezen belül 6500 szocialista brigád. A jobb, az eredményesebb munka gyümölcse a karácsonyfa alá rakott gazdagabb ajándék, ez jogos örömünk, Vitathatatlan sikerünk. Az élet nagyobb igenlésével, a jobb lakás, a szebb ruha, az anyagi és a szellemi Javak fokozottabb kielégítésé-. Havazás után volt. A frisssen hullt hókristályok bolyhos vattacsomókban ültek a hegyek között ittrekedt falucskát ta- ■kargató erdő fáinak ágain, s a Mátra is fehér csúcsaival lenézett a völgybe. A völgybe, ahonnét az üveggyár karcsú kémény-ujjai nyújtóznak az ólomszínű, hasas, porka havat rejtegető felhők felé. A fenyők, amelyek, a gyárat övező háljak kertjeibe, udvarára is besorakoztak gyertyaegyenes de- \rékkal — talpig hóruhában állanak, csak éppen a csillogó díszek hiányzanak róluk, hogy teljesebb legyen a karácsonyi Ihangulat. Gyönyörű a táj, elragadó látvány ... Mindig, miniden évszakban, most is, mikor hosszú idő után újra e ked- '.ves helyen járok, ez a gondolat fészkelődik bennem. S azon I töprengek: vajon nem ez a pompás környezet sugallja-e ép- \pen a híres üvegmunkásoknak azt a sok szépet, ami kezük :munkája nyomán formát ölt? Vajon nem éppen a táj ma- 'gávalragadó szépsége az ihlető forrása díszítő kedvüknek, ’.mestermunkáik finom színeinek? Az üveggyár munkásai szeretik és szenvedélyesen ku- : tátják a szépet. S/ aki egyszer belekóstolt az üvegkészítés mesterségébe, az nem lesz hűtlen hozzá soha — apáról fiúra száll a foglalkozás szeretete. Si'VWWVWWM Egész dinasztiák... — Bizony, aki egyszer bele- ; kóstolt a mesterségbe... — ! mondja elgondolkozva Juhász József üvegfúvó. — Én fiatal voltam még. Teljesen gyerek, Imikor dolgozni kellett. Ho- gyan kezdtem? Mint mások, mint a velem egyidősek. Oda- I álltam a kemence mellé. Fór- Imát tartottam a fúvóknak, I üveget hordtam az égetőbe, a I hűtőbe. Onnan a raktárba. ; Aztán a kátrányon próbálgattam, milyen is a fúvás. Tizenhárom éves voltam, mikor kezembe vettem a fúvócsövet, azóta, harminchét éve, le sem tettem. Nehéz volt a munka, ;de szép is. Most lényegesen : könnyebb. ötven éves Juhász József. Közepes termetű, vállas férfi. Csendes folyású beszéde van. S amit elmond, abban nemcsak a saját, de a gyár múltja, élettörténete is benne van,- S benne a maga egész nemzedékének sorsa. Szókup János 13 éves volt, amikor 1943-ban, tizennyolc évvel ezelőtt átlépte a gyár kapuját. Ö is üvegfúvó-dinasztia sarjadéka, üvegfúvó őseit szinte számba se tudja venni... Üvegfúvó volt az édesapja, nagyapja, de még a dédapja is folytatta már ezt a mesterséget. Apja nyolcéves fővel kezdte, s negyvenkét, éves volt, mikor a halál arra kényszeritette, hogy soha többé ne vehesse kesébe fűvé szerszámát. De fia, szintén az örökébe lépett. S itt van Szilágyi Lajos ... ugyancsak 18 éve formálja az üveget, s itt dolgozott édesapja is, kerek ötvenkét éven át. Nemrég köszönt csak el a gyártól, hatvanhétévesen — nyugdíjazták. Négy évtizeden keresztül állt az üvegolvasztó kemencék perzselő forrósága mellett Mikus Béla édesapja. Béla, aki családi örökségként kapta ezt a szakmát, tucatnyi éve, hogy az üveget fújja. A brigád „benjáminja“ A szocialista címért versengő brigád: Juhász József kis kollektívája. Egyszer már próbálkoztak, hogy a megtisztelő címet elnyerjék, tavaly. Akkor valahogy nem ment. Magára hagyták a csapatot, mint Defoe Robinsonja, olyan magánosok voltak. Ez év júniusában megint csak nekigyür- kőztek a feladatnak. Jól dolgoznak, dicsérik őket a vezetők, s a többi munkatársak is elismeréssel szólnak róluk. öt ember — a brigád. S ötük közül legfiatalabb, a brigád ..benjáminja” — Teleki Lajos. Tizennyolc éves, barnásszőke, izmos, keménykötésű fiatalember. De • keljó gyakorisba már megvan a munkához — három éve üvegfúvó. Nemcsak éveinek számát tekintve fiatal, a brigádban sincs régóta. Mindössze csak egy hónapja csatlakozott hozzájuk. Kérte, hadd lépjen ő is közéjük. A többiek befogadták. Barátsággal, szívesen. Hiszen tanulékony, ügyes fiú. Ö még úgy formálható, mint a képlékeny üveg. Szövetkeztek ezek az emberek. Szövetkeztek arra, hogy kisöprik önmagukból a régit, ami akadályoz, ami visszahúz. S ők már érzik a munka inasabb értelmét. Szeretik a munkájukat. A munkának becsülete van gondolatvilágukban, életmódjukban. S az eredményesebb munkát szolgáló tanulást is szeretik. Mélyítik szakmai ismereteiket. Odahaza könyveik vannak, sokat olvasgatnak, politizálnak. De nem eleget vannak együtt. Virtuózok Akár órák hosszat is el lehetne gyönyörködni az üvegfúvók munkájában. A csarnokban — am két végén nyitott. hogy a légáram kihúzza a széngáz szagai — üvegolvaeztó kemencék dohognak. Egymás mellett vagy öt. A kemencék Hintát: sít ki a folyékony üveg fénye. A kemencék előtt pódiumszerű deszka-dobogók. Mozgalmas képet látni mindegyik kemencénél. Valóságos tűzijáték az. amit Juhászék csinálnak: izzó gömbök villognak a levegőben, amelyekből hihetetlen gyorsasággal alakul ki a tárgy. Fújják, forgatják, lengetik, himbálják a képlékeny üveget a munkások, mintha játszanának az anyaggal. Sokszor furcsa mozdulatokat tesznek, de még a legkisebb csavarintásnak is célja, értelme,' haszna van. Virtuózok ők __ Gyorsaság és ü gyesség, könnyedség és érzék, a legapróbb mozdulatok célszerűségének ismerete — ezek az üvegfúvás fortélyai, ezek a vérbeli üvegfúvók jellemző vonásai, s ennek mindmind birtokában vannak. Ügy csalják elő gz izzó üvegből az alakot, mint húrokból a dallamot. S a munka, az üveg természete sürgető iramot, ritmust diktál. Bírják ezt az iramot, ezt a ritmust. Kelyheket formálnak. Kecses vonalú, ízléses kelyhekdt, amelyekből aranyló-sárgán megcsillanó bort iszunk. Csodálatos dolgokat varázsolnak elő ezek az emberek. A porból csillogást, a homokból kelyheket. S a földből szőlőtőkék sarjadnak ki, a szőlőkből bor csurran a kely- hekbe, — s mellette kell, hogy az emberek egymásra találjanak.
