Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS NAPILAPJA XII. évfolyam, 303. szám Ara I forint 1961. december 24., vasárnap V'ILÄCi PRO! FÚRJÁL EGYESÜLTETEK ! behavazottak a tájak. Bé- 1 * kességes ez a decemberünk. Együtt a család, s az emberek a csendes ünnep hangulatával ilyenkor veszik számba a jövőt, ilyenkor tervezgetnek, álmodoznak, vagy tekintenek vissza a végéhez közeledő esztendő lepergett eseményeire. Most, ha még százszor is ünneprontónak hatnak ezek a gondolatok, emlékezni kell másfajta decemberekre. Emlékezni kell, hogy hitünk a béke, az élet fennmaradásában, megerősödjön. Emlékezni kell olyan napokra, amikor a hosszú pincei gub- basztások után előmerészkedtünk a homályból a fényre, s füstölgő, lángoló romhalmazként bontakoztak ki előttünk a ködtakaróból, a havas tájból a házak, mikor ijedten bújtunk vissza a nyirkos helyekre az ágyúlövések detonációi elől, amelyek olyan sűrűn követték egymást, hogy egyetlen robajban olvadtak össze a becsapódó robbanások. Emlékeznünk kell a háborúra. Emlékeznünk kell a sebhelyes, tankcsapdákkal, lövészárkokkal keresztül-kasui hasogatott vidékekre. Azokra, akiknek életébe belegázolt a pusztítás, akiket felőrölt a gyilkos embertelenség hóhér-malma. Emlékezni kell ebben a decemberben is, jobban, mint az esztendők más hónapjaiban. Emlékezni kell, mert a közömbösséget, az elfelejtést meg- u^ergelve, új értékelésben, szinte fetisizálva tálalják asztalunkra a fasizmust. Mert Nyugat-Németország társadalmi életének szimptómái újra Vészesen a hitlerizmus barna foltjait mutatják, az ébredező szörnyeteg meg nem változott ábrázatát. „Látjátok, milyen sok jó ember akadt a nácik között!” — ezt próbálják mákonyosan bizonyítani néhány extra esettel azok. akik ma nagy előszeretettel ajnározzák a nyugatnémeteket. Hadd idézzek egy példát... ... 1940-ben Párizsból Németországba vitték Jean Vitold karmestert. De nem vendég- szereplésre, koncertre — koncentrációs táborba. Szomorú sors várt rá. Egyszer azonban, mikor barakkjának lépcsőjén álldogált, hegedűszót hallott. Az egyik tiszt, a krematórium parancsnoka gyakorolt az SS- kaszárnyában. Bach valamelyik szonátáját kínozta a húrokon. Művésznek érezte magát, s gyakorolt rendületlenül, hogy a háború után, a Gesta- no-nál betöltött állása mellett, majd hangversenyeken is felléphessen. ' A nagy francia karmester elragadtatva hallgatta a muzsikát. Bach muzsikája a koncentrációs táborban?! Mint az oroszlán füle mögött a rózsa... Csakhát nem jól szólaltatják a hangokat. Hamisan csendülnek, istentelenül hamisan. ' Időközben az SS-tiszt, bele- únva a gyakorlásba, kiment az udvarra levegőzni, s egyúttal ellenőrizni a rendet is. Meglátta a csontváz-sovány, rabruhás alakot és szokása szerint revolveréhez kapott. De a csontváz megszólalt: — Bocsánat, ne vegye rossznéven ... a kilencedik taktusban hibázik. Nem bé van ott, hanem há. .Tói ismerem ezt a Bach-darabot. Ez a néhány szó mentette meg Vitold életét. A tiszt vitatkozni kezdett vele, de végül is elismerte szakmai fölényét, s, ezért a tudásáért meg is „jutalmazta” a maga módján: nem küldte a krematóriumba, kinevezte ápolónak a tábori kórházba, s Vitold itt érte meg felszabadulását, a fasizmus összeomlását... Uz az eset, amit részlcte- sen szellőztettek a nyugatnémet lapok, nekem egy i;égi-régi anekdotát juttat fezembe a farkasról meg a PATAKY DEZSŐ: Békességes december muzsikusról; a nagylelkű farkasról, aki a muzsikus hege- dülését hallgatva, meghatódot- tan eloldalgott. A farkasról szóló mese modern változata nagyonis világos értelmű. És nagyonis nagy veszélyt rejteget! Hiszen azt mondja: „minek a harc, a küzdelem, elég, ha a művészet erejével próbáltok hatni a farkas szívére — és akkor már megvagytok mentve; legrosszabb esetben ti is betegápolók lesztek a lágerkórházban”. Ki akarja ezt?! Aki szereti az életet, aki örülni tud egy tekintet, vagy egy meleg tenyér simogatásának — nem! Aki értelmet és célt talált — nem! Az egészség, a fiatalság nem akarja a háborút, az erőszakos halált! A karácsony a szeretet ünnepe — mondjuk. A testvéri szeretet ünnepe. Szeretni keli hát embertársainkat, felebarátainkat. Hadd idézzek ismét egy esetet, és megintcsak Nyu- gat-Németországból... Ho- gyanis értelmezik ott a felebarát! szeretetet? ... Berchtesgadenben meghalt egy öreg hölgy, sírjára koszorút helyeztetett és díszes keresztet állíttatott a községi elöljáróság. Ez az öreg hölgy nem akárki volt. Kegydíjat kapott, pénzét a községi tanács minden hónapban pontosan kiutalta. Paula Wolf! — mindenki így ismerte a magános asszonyt. Ez a magános asz- szony, 1957-ben megjelent a községtanács előtt, levette sötét szemüvegét és azt mondta: „Adják vissza nekem fivérem nevét! Nem akarok többé Wolf lenni..Kívánságát teljesítették, s már a keresztre is így került rá az igazi név: Paula Hitler... Nos, nem akarok komédiáz- ni. De minden jelenséget a maga konkrét lényege alapján kell, hogy vizsgáljunk! A testvéri szeretet, a felebaráti szeretet gyönyörű érzés, de ha ez a testvér, ha ez a „felebarát” — Hitler, mi nem hatódunk meg, nem lágyul meg a szívünk. Megható- dássai és ellágyuiással nem megyünk semmire! Könyörteleneknek és szívteleneknek kell lennünk, mint ahogyan a háború is az. Erőnek — hatalmasabb erőt kell szegezni, hogy a béke megvédhetőségét reálissá tegyük. A háborút meg keli fojtani! Meg keli fojtani, különben bennünket fojtanak meg a halál kalmárai, az új háborúról álmodozók. Ne csak álmodozzunk, tervezzünk a jövőről. Ne csak beszéljünk és gondolkodjunk az életről, a békéről. Az élet nemcsak arra való, hogy örüljünk neki, a béke nemcsak arra való. hogy gyönyörködjünk munkánk eredményeiben — meg is kell védeni mindezt. Az életet, a békét. És mi most már meg is tudjuk védeni... Tenni, cselekedni kell mindig a béke ügyéért! Gondolkozzunk csak, mi volna, ha semmi se lenne, csak radioaktív sugarak és felhők, s halál és borzalmas semmi lenne ezen a földön? Békességes ez a decemberünk. De nyugtalanságot is takar a hó. Odaát, nyugaton szuper-Hirosimáról álmodnak, az újságokban a neutron- bombáról, az összes létező bombák iegaljasabbikáról esik szó. De az emberek élnek és dolgoznak. Nem a világ elpusztításáról, hanem átalakításáról gondolkoznak. Mégis, kimondatlanul, tudatuktól függetlenül is, ott bujkál idegeikben valamiféle félelem, hogy egyszer végeszakad mindennek, egy őrült ledobja az első atombombát, s katasztrófába sodorja az életet, a békét. Szívós agitációra van szükség, komoly, s meggyőző felvilágosító szavakra. Riadőztatni a lelkiismeretet ügyünk érdekében. Fellázítani az embereket a háború veszélye ellen, amely veszély — mig a kapitalizmus létezik — mindig fejünk felett lebeg. De — mint ahogy a tél dermesztő fagya felenged, ahogyan mind kisebbre és kisebbre zsugorodnak össze a hófoltok — a háború erői is úgy veszítenek félelmetességükből. Mert akár a nan győzedelmeskedik a tél fölött, erőink megsokasodva, szintén diadalra jutnak a gonoszságokon. I/" inyílt előttünk a jövő. Fejlődik a társadalom, s egyre tökéletesebbé válik a társadalommal együtt — az ember. A mi nemzedékünk elérheti a kommunizmust. Erős fegyverzettel indulunk a kommunizmus csúcsaira, fegyverzetünk a kor leghatásosabb erkölcsi—ideológiai fegyvere, amellyel a XXII. kongresszus gazdagította az emberiséget, a kommunista világmozgalmat. A nyugati nagyhatalmak az erőszakos nemzetközi zsarolás politikájával, az erőpolitika hangoztatásával akarja ránk kényszeríteni doktrínáikat. Ez minket meg nem ingathat. Az erő politikájával szemben mi a nagyobb erőt és a bölcsebb politikát állítjuk. Mondhatnák úgyis: a háborús erőpolitikával szemben a béke erőpolitikáját. A tömény sötéttel szemben a még töményebb fényt. Rakéta ellen a még jobb rakétát, hazugság ellen a legnagyobb igazságot sorakoztatjuk fel. Tudjuk, hogy az éles szavak nem sokat érnek az éles fegyverek ellen, — de a pásztornak furkósbotja van a farkasok ellen! Tudjuk: aki csendet akar teremteni, annak meg kell szólalni, hangosan kell szólani, hogy meghallják a zajongók is. A mi szavunkat meghallják az élet rendzavaréi. Mert a mi nyelvünk nagyonis érthető, világos nyelv. Akkor is, ha Hruscsov beszél, akkor is, ha több megatonos bombák robbannak, s akkor is, ha lezárjuk a zsilipeket Kelet- Berlin övezethatárain, „vissza- kozz”-t! intve az agresszorok- nak, diverzáns bandáknak. Könnyű a mi nyelvünk. Hiszen a szavunk: a béke. S amikor azt mondjuk: fegyver — akkor is azt mondjuk: béke. Amikor azt mondjuk: rakéta, amikor azt mondjuk: atom, amikor azt mondjuk: ember — akkor is mindig, és újból meg újból, egyetlen szót ismételünk csak: Béke. A szocializmus — a békével édestestvér. Mi nem akarhatjuk a háborút, hiszen mindenünk megvan céljaink eléréséhez —, éppen csak a béke kell hozzá! Békében valóra válthatjuk mindazt, amit a Szovjetunió Kommunista Pártjának a kommunizmus társadalmának felépítéséről szójp programja feladatul jelölt ki. „Jelenleg a kérdések kérdése a békeharc, a termonukleáris háború elhárításáért folytatott harc — mondotta Hruscsov eivtárs, a Moszkvában megtartott V. Szakszervezeti Világkongresszuson. — Az imperialista hatalmak agresszív körei a fegyverkezési hajsza fokozásának politikáját folytatják, szítják a régi háborús tűzfészkeket, egyszersmind újakat hoznak létre, fokozzák a hidegháborút, sőt a legbuzgóbbak nyíltan forró háborúra uszítanak. Ma, jobban mint valaha, fontos, hogy minden erőt harcra mozgósítsunk a háborús veszély ellen.” Fel kell tennie magában a kérdést mindnekinek: meg- tett-e minden tőle telhetőt azért, hogy ne legyen háború?! Imádkozol érte a mai „szent” estén?! Az imádság nem elég! jüiij Béla felvétele) az ajkunkon imádsággal vonulnánk az imperialisták elé, fl térdre hullva, könyörögnénk: legyenek emberségesek! — kinevetnének bennünket; ez — mint Hruscsov elvtárs is mondotta — a mi gyengeségünket bizonyítaná. De nem imával akarjuk kiküszöbölni az emberiség életéből a háborút. Megmutatjuk az erőnket, a szocialista tábor hatalmát, a marxista—leninista eszmék, a békéért küzdő népek erejét! Ezzel az erővel nem fenyegetőzni akarunk. Csak figyelmeztetni a megmámorosodott forrófejűeket: ha semmibe véve a népek békeakaratát, háborút indítotok — elkerülhetetlen pusztulás vár rátok. Mindnyájatokra — kivétel nélkül! Az az erő, amit mi szembe szegezünk az imperialisták erejével — visszarettenti az eszteleneket. A szocialista tábor atom- és rakétafegyverei féken tartják az imperialisták támadó szándékát. A Szovjetunió erélyesen és határozottan megmutatta a világnak a háborús veszély egészét. Ezzel a veszéllyel nem lehet incselkedni! Az imperializmus mégis az erő próbáját akarja felidézni. Ha szükséges, a Szovjetunió is demonstrálhatja erejét — kizárólag ázok- nak, akik az erő szavát jobban értik az ész szavánál. Mindent meg keli tenni a békéért! Min- denekfölött: állandó éberség keli! Még az atomerő fokozása is az atomhalál elkerüléséért! A Szovjetunió mindig a béke történelmi parancsát teljesítette. És teljesíti most is mikor irtózatos erejű nukleáris bombákat tart készenlétben — azért, hogy azokat sohase kelljen használni senki ellen; mikor villámgyors, a világon páratlan rakéták állnak kilövőpályáikon — azért, hogy atomtöltettel azokat sohase kelljen célba juttatni. Vajon, van-e lehetőség az élet fenntartására most. a nemzetközi feszültség fokozódása közepette? Vajon, kiküszöbölhető-e a háború ma, amikor az imperialista hatalmak növelik atomfegyverkészleteiket, s háborúval fenyegetnek bennünket? 'J'ény, hogy az imperializmus féktelenül szítja a háborús veszélyt! De az is tény, hogy: a béke nagyobb erői — a béke megvédhetősé- gének esélyét növelik. S a béke realitása éppen e most kialakult erőviszonyokra épül — nem az imperializmus „humanizmusának” függvénye tehát. ... Én ismételten újra és újra csak a második világháború eseményeire gondolok. Hitler, a zsidók kiirtása után, a cigányoknak szánt hasonló sorsot. Minket valahová messze Ázsiába szándékoztak kitelepíteni, ahol egyenként hullajtottak volna el mindenkit. Tizenhét évvel ezelőtt dagadt és pocakos németeknek az én húsomból és csontjaimból főtt szappannal kellett volna mosa- kodniok. Ez azonban nem sikerülhetett. Tegyél meg mindent, hogy lehetőség se mutatkozhasson ezek megismétlődésére. Nem szabad megengedni egy újabb háborút. Öklökből emeljünk torlaszokat elébe. A legkisebb dologgal, a legapróbb szolgálattal is, de járuljunk hozzá a béke megvédéséhez. Most, hogy a gondolatok végére pontot tennék, még várok egy-két pillanatot. Az ablakon át egy kisfiút látok, gyúrja a havat, komoly arccal. Valamin gondolkozhat. Ugyan -im? Nem tudni biztosan. Csak egyet tudok: nem szabad megengedni, hogy me> üljék u
