Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-12 / 267. szám

6

NÉPÜJS ÁO

1961. november 9., csütörtök

A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

m A ME6YE| ,R0DALM| K0R KlADASáBAN .....

Az éjszaka Marioráról álmodtam

Hirtelen, szívdobogással ébredtem, s az álom nehéz mámorával szememben és az agyamban, keresni, kutatni kezdtem Mario- rát. Kedves, ingerkedő hangja még fülembe csengett, félig nyílt szempillám alól belebámultam a sötétbe, keresve azt a kecses, sudár termetű, fekete hajú kislányt, akinek már a puszta megjelenése izgalomba hozta a munkásokat, mérnöktől a vízhordó fiúig, az alagút legjobb vájárát. Ha két-három hetenként lejött Mariora onnan a rengetegből, ahol vén nagyapjával együtt őrizték a calu- ger barátok kecskéit, egyszerre mindenki csinosítani kezdte magát. Különösen a kantin mellett lakók, azok suvickolták a bakancsot, meg szaladtak új bocskorszíjért, s lám, a mérnök, Petrescu Doicu, a lompos, és haragos, borotválatlan Petrescu mérnök is igyekszik beülni a pajusi Figaróhoz. Az örül legjobban a szép lánynak, csakúgy dűlnek hozzá a vendégek és mindenki siet... siet...

Szobám sötét. Alig tenyérnyi homályos, gyenge fény rezeg a falon, a lehúzott redőny valahol hiányos, azon bátorkodik be az utcalámpa. Ki tudja, mennyi az idő, az óra tán két kartávolságnyira ketyeg, különben csend, szigorú éjszakai csend bóbiskol a falak között. Csupán a szívem dobog rendületlenül, éppen úgy, mint amikor Mariorát megismertem.

De régen is volt 1935!

Sok kemény esztendőt rakott azóta rám az idők atyja, hanem azok a napok ott a Zsil völgyében, azoknak emléke mit sem fakult. Mintha most lenne, hogy Pável Muresánuval felültünk Petrozsényban az autóbuszra s irány a hármas lőtt. Bizony nagy munka volt az abban az időben, nemrégen kezdték, ötven kilométeres vasútvonalat építettek a Kárpátok között a Zsil-völgyön át. Petrozsényt Tirgu Jiuval kellett összekötni, ehhez aztán kiszámolták a mérnökök, hogy huszonnégy alagút és tizennyolc hatalmas viadukt szükséges.

Könnyű ezt így leírni, hanem a valóságban! Nagy, hatalmas hegyek közt kanyarog a Zsil, ez a szeszélyes, rohanó hegyi folyó, néhol több száz tonna súlyú, zöld mohával lepett sziklák trónolnak a közepén, s mosatják magukat a tajtékzó, fehér habokkal. Honnan kerültek oda? Tán onnan, a Kárpátok ormairól, melyek úgy magasodnak az ember feje fölé, hogy az égnek csupán egy keskeny sávját látni. No hiszen, megjárná itt a napóra! Tessék tájékozódni a Petrozsény és Tirgu Jiu között közlekedő autóbusz, vagy a calugerek hagymakupolás templomainak harangszoja után. Meg lehet ám hallani, pedig jól bent van az is, valamelyik hegyszoros oldalán, távol az úttól, s világ zajától. Nem volt itt soha nagy zaj, kivéve a háborút, meg az égzengést, meg a téli hófúvást, amikor a farkasok üvöltése versenyt zeng a széllel.

Egyszer csak emberek jöttek, olasz, német és román mérnökök, nagy kucsmás, bocskoros, vastag tüszőjű momorlánok, meg regátiak. Mérni kezdték a völgyet, a hegyeket, karókat tűzdeltek a homályos, dús lombú tölgy-, fenyő-, gyertyán- és bükkerdők hullott, rothadó levelektől párolgó földjébe, vagy a kopár, mohafoltos sziklák repedéseibe erőszakolták a mérőlécet. A hegyipásztorok, a momorlánok feltolták kis, kerek, fekete kalapjukat a fejükön, s találgatták csendesen legelésző nyájaik mellett, hogy mi lesz itt, kinek állt útjába a rengeteg, erdeivel, szakadékai- val, a kanyargós Zsil folyóval együtt.

Azután özönleni kezdett a nép. Az ötyen- kilométeres szakaszt öt lottra osztották, mindegyiknek külön mérnöksége, üzemvezetősége lett, külön kantin, csendőrőrs, külön barakktábor, és zengeni, harsogni kezdett a völgy. Az évezredes sziklákat dörögve vetette szét a dinamit, a hegyekben lyukat fúrtak, megduplázták az autóbuszjáratokat, a calugerek jó üzletet kötöttek a kecsketejjel, a Tirgu Jiu-i kereskedő pénzzé tette a házát, élelmet, ruhát és egyéb eladnivaló holmit vásárolt s vitte oda a hegyek közé, s dupla pénzért adta az árut, ami a másik esztendőben újabb házat fialt. Jöttek az emberek Románia minden tájékáról: Moldvából, Beszarábiából, Erdélyből, Dobrudzsából, Olténiából, s onnan, a közvetlen vidékről, Tirgu Jiu és Petrozsény, Lupény, Vulcán, Livazényből. A lottok bábelié változtak, román, magyar, német, orosz, bolgár, török, cigány, hej, ha valaki betévedt fizetés napján a kantinba, ugyancsak kapkodta a fejét, hová is figyeljen. Volt látnivaló bőven, esemény akadt, hiszen a szegények jöttek ide, a földnélküliek, fülig eladósodott parasztok, munkanélküli bányászok, kőművesek, pincérek, szabók, diplomás emberek, utcaseprők és a bukaresti Cruna de Pi- átre kivénhedt kokottjai.

S jöttek, akik csak jöttek, szerencsét próbálni, minden nélkül, üres zsebbel és üres hassal, rongyosan. Ezeket barábereknek hívták, vándormadarak voltak, ma itt — holnap ott. Hanem a lottok felszippantották őket, kellett az emberanyag, ki-ki ráakadt munkájára. Volt nehezebb, meg könnyebb, volt úgy, hogy a könnyebbért többet fizettek.

Bennünket Pávellel — akinek az apja a Brassó melletti Concordia bányánál dolgozott

— a pénz érdekelt, ő sem vehette volna fel ruházat tekintetében a versenyt a Walesái herceggel, meg én sem. Minden motyónk: ami rajtunk, elemózsiánk semmi, de hát, üsse kő, van két egészséges karunk, lábunk, szívünk — a kettőnk vállán mindössze negyven év, ajaj, már sok is a jóból: „Tessék csak egy jegyet adni Livazénba” — mondja vigyorogva Pável a busz kalauzának, s úgy nevet, hogy a tavaszi szeplők, ahány, annyifelé szaladnak az arcán. Mert tavasz van s ez ád vidámságot, hiába mérgelődik a becsapott kalauz, mert egy lyukas vasunk sincs. Küldi is a drákut utánunk, fenyeget az öklével, reng a pocakja, s körbe-körbe járja az autóbuszt. Indulniok kell, és sok az olyanfajta kósza legény, mint mi, s ezek nem átallanak felkapaszkodni az autó hátuljára. Pedig hát mi azt fogjuk tenni, csak nem itt a piactéren, a Negru vendéglője előtt, ahol mindig akad egy-két rendőr. Ettől több eszünk van. S a lábunk is gyors.

Hamar leszaladunk a népkertig, ott megáll a busz és már gyérebb a forgalom. Nem akarunk mi messze kocsikázni az állam terhére, csak négy kilométernyit, ott aztán akad annyi autó, cementet, meg téglát, bolcárt fuvarozó, amennyi kell. Azok ingyen szállítanak tovább, be a hegyek közé, ahol egynapi munka után bont lehet kérni a munkavezetőtől, s jól lehet lakni valamelyik pocakos kantinosnál.

Átestünk a felvételen, a hármas lotton, a Pajuson.

Az úgy történt, hogy a nagyiroda mellett volt egy kicsi, tiszta, jószagú fenyődeszkából emelt barakk, s benne egy alacsony, kecskeszakállas „professzor”. Ápoló volt .valamikor a Tirgu Jiu-i kórházban, hozott magával egy fehér köpenyt, szemüveget, egy foltozott orvosi táskát, és fontoskodó, magabiztos fellépést. Először megtévesztette az embereket tudálékos magyarázgatásával, de amióta Ko- sicki bányamestemek a baloldalán kereste a máját, azóta csak úgy hívták: „Domnu professzor”. Pávelnél a hosszú hajat, nálam a hajlott hátat kifogásolta, hanem a végén elintézte azzal, hogy „azért vagy görbe, mert hosszú vagy és azért vagy hosszú, mert nálatok sok eső eshetik.” Pável pukkadozott s arra kérte a kecskeszakállast, hogy segítse hozzá a nyiratkozáshoz. Így lettünk gazdagabbak két lejjel, amiből fél kenyeret vettünk. Kenyérrel a kezünkben mentünk fel a hegyoldalon levő barakkba. Esteledett.

A barakkban élénk nyüzsgés fogadott. A hosszú faépületben két sor prices húzódott. Azon ültek, heverésztek az emberek. Külön csoportokban a románok, magyarok, bolgárok, németek. A helyiség két végén egy-egy téglából rakott tűzhely piroslott, a tetején cserépcsuprok, postos, böjti babbal, lábasok paprikáskrumplival és füst, meg büdösség. A sarokban üres helyet találtunk, letáboroztunk. Pável megvakarta a fejét:

— Te, komám — mutatott a csupasz fa- priccsre —, valamit kéne szereznünk erre, mert hideg lesz. Május ide, május oda, itt, a Kárpátok között még hó( is eshet.

— Engem az ennivaló is izgat, Pável — feleltem.

Felnevetett:

— Ej, komám, hát egy nap nem a világ. Holnap reggel bebújunk az alagútba, két órakor kijövünk, megyünk a mérnökhöz, adja az a bont merzsem le Bulugia és eszünk. Kibírjuk, ne félj! Hanem gyere, láttam néhány üres cementes zsákot, megteszi pokróc helyett.

Követtem. Még nem volt sötét. Köröskörül a hegyek sziluettjei élesen rajzolódtak ki, s valami rózsaszín derengés pompázott a keskeny, szürkéskék nyugati égen. A barakk háta mögött húzódó kis iparvágányon csattogtak a lőrék kerekei, az alagútból szüntelenül érkeztek a kemény kőzettel megrakott csillék. Lent, az országút fehér, poros szalagja mellett a kantin ablakában már hivogatóan csil- lámlott a lámpa fénye, s a nyitott ajtón kihallatszott egy cujkázó rekedt danolása: „Édesebb lányt, mint a bukaresti,

Az egész világon nem fogsz lelni.”

Mélyen a Zsil dübörgőit, zúgott, fehér ködpára gomolygott a folyó fölött. Fiatal, kerekképű olténia kapaszkodott felfelé a siklónál, ahol az alagút számára szükséges anyagokat szállították, s torkaszakadtából igyekezett túldalolni a kantinban hagyott cimborát:

„Hű de, hű de jaj lesz nekem,

Kend meg az ajtót Ilonkám,

Mert estére megyek hozzád.”

Fürgén röppent a nóta. Pável is dúdolgat- va válogatott a cementes zsákok között; A por az orrom alá csapott s már hajoltam volna, hogy én is biztosítsam a pokrócnak valót, amikor a barakk végén húzódó keskeny vízmosásban megpillantottam Mariorát. Kecsesen, szapora léptekkel igyekezett. Fehér, bő szoknya ringatózott karcsú derekán, telt, egészséges keblei feszítették az ugyancsak fehér blúzt. Elől színes szőttes köténykét viselt. Fején valami kosárfélét vitt, hogy meg se billent, két kezében egy-egy cserép- csuport. Utána egy gubancosszőrű, jól fejlett komondor, mindég a nyomában. A lány derekáig csüng a kékes-fekete, két ágba font haj, s csak megy, megy ...

— Nézd, Pável... nézd, testvér..

Pável füttyent és keresztet vet. Igen vallásos, ha szép lányt lát, különösen. Azt szokta mondani, hogy a szép lány az isten különös ajándéka. Szeplői most helyükön maradnak, még a lélegzete is akadozik, akárcsak az enyém. Ott állunk s tátott szájjal bámulunk Mariora után, míg egy hosszú moldvé- ni el nem kiáltja magát:

— Gyertek, testvérek, megjött Mariora.

A hívó szóra percek alatt kitódul a barakkban levők fele. Mind odagyűlnek körénk. Csoportosan kiabálnak:

— Jó estét, Mariora!

— Éljen Mariora!

— Hogy vagy, kislány?

— Itt maradsz a bálba?

— Viszontlátásra, Mariora*

Mariora megáll egy pillanatra, leteszi kezéből a csuprot és visszaint:

— Legyetek egészségesek, fiúk! Jó szerencsét!

És ereszkedik egyre lejjebb a vízmosásban, üdén, frissen, mintha a tavasz menne ott. Az útra leérve, megpihen, cseréli kezében a csuprokat s beletapos a porba. En csak nézem-nézem, semmi egyebet nem iátok Mariorán kívül;

*

Egyheti orrlógatás után Pável vigasztalni kezdett. Akkor már gazdagok voltunk, biztosítva volt a napi háromszori étkezés. Hat napunk ledolgozva s erre mindössze koponyánként száz lei bon. Siktánként százhúsz leit is megkerestünk, a legjobb vájárok mellett csilléskedtünk.

Mondom, Pável vigasztalni kezdett. Legjobb hely az effajta művelethez, a kan - tinasztal, félliter cujka, egy doboz Plugár cigaretta. Füst, meg pálinka, bódít, a Pável hangja nyugtat. Ülünk a csendes kantinban a durván gyalult lócán, Pávelen új ing, abban feszít. Hirtelen nagyot csap nyitott tenyerével az asztalra.

— Ide figyelj, komám! Mi a fene ütött beléd? A Mariora? No és... Hát érdemes azért a jányért? És beszéljünk komolyan. Magyar vagy...

— És?

— Mariora román. Még ez nem is lenne baj, hanem ki tudja milyen vaskalapos a nagyapja. Az gyűlölhet is téged, mint ahogy veszed észre, itt is el-elmondogatják, hogy hazátlan. Az öreg igen egyszerű és igen korlátolt is lehet, ő nincs a szakszervezetben, ez nem Brassó, meg Nagyvárad, vagy Bukarest. Az 6 apja nem fenekelte el őt, mint engen»

az enyém, amikor a vasgárda felé pislogtam. És egyáltalán, mi a célod, a terved Mariorá- val? Tán csak nincs nősülési szándékod?

Pável nevet. Szeplői megint ugrálnak s ez most bosszant. Megértő barát ez a román fiú, de nem lát belém, nem tudja, hogy szenvedek. Hogy a föld alatt, míg a hegyet vágom, a Mariora arcát látom s akárhogy berreg a fúrógép, áthallik az egyszer hallott drága hang: „Legyetek egészségesek, fiúk!” De hát mit,.is akarok? Szerethetem-e Mariorát? Es ő tudna-e engem szeretni, hiszen tőle is függ, a feleségem lenne-e?

Hej, ezek a gondolatok?

— No, felelj, Joan!

Pável az asztalhoz veregeti a pohár talpát, s kérdően néz. Bulugia, a kövér, pókhasú kantinos örökké izzadó, kerek arcát törül- geti hatalmas lila zsebkendőjével. Láthatóan unatkozik, nincs vendég, csak mi ketten, Pedig szeret társalogni, már jön is..,

— Testvérek, beszéljetek már egy kicsit románul. Hát nem a román király kenyerét eszitek? — mondja a kantinos és letelepszik hozzánk.

Pável magyarul morog:

— Eszi ám a fene a királyét, eszem a magamét, hogy süllyedj el, vén potrohos!

— Hagyd — intek neki s románul folytatom —, azt mondod, hogy elvenném-e ót,

Vagyis mi a célom. Az, az, jó lenne, ha a feleségem lenne. Csak tudnék beszélni, vagy találkozni az öreggel, talán fel kellene keresni .; .

— No, hiszen, rád is uszítaná a kutyáit.

— És ha nem? Vagy ha igen, az ördög bánja. Nem bánok én semmit, testvér, csak beszélni tudjak vele... még holnap felmegyek ..;

De nem lett belőle semmi. A napok teltek, melegebb lett, otthagytuk Pávellel a po- loskás barakkot s a vízmosás szélén, ott, ahol Mariora szokott lejönni a hegyekből, az oldalban csináltunk magunknak kis kunyhót. Jó védett helyén volt a kunyhó, esténként kiültünk elébe és hallgattuk a rengeteg su- sogását. Én Marioráról álmodoztam, Pável őrült terveivel bíbelődött, hogy felrobbantja dinamittal az egész nagy irodát, mert százötven lejjel megbüntették, amiért nem volt hajlandó beoltatni tifusz ellen magát. Bonyolult dolognak látszott megérteni Pávélt. Néha előreszaladt volna kétszáz évvel, néha pedig .:. Néha verte a mellét, hogy ő ilyen román, meg olyan, máskor meg egymás mellé tette a tenyerünket s azt mondta: „Nincs se román, se magyar. A te tenyered is olyan kérges, mint az enyém, testvérek vagyunk.”

Egy este nem bírtam tovább. Pável már aludt, a hold a Pajusi hegy gerincén lovagolt, világos éjszaka ígérkezett. Nem, nem várok tovább — határoztam el —ha csak egy percre is, de látnom kell Mariorát. A sátor oldalából kihúztam egy fütyköst s nekivágtam az erdőnek. „Mindig csak a vízmosást követni, akkor megtalálod a vén Jor- dache sztánáját” — jutott eszembe Bulugia- nak az útbaigazítása. Hogy hány kilométer lehet, azt nem tudta megmondani senki, íg' aztán csak tapostam az utat. A vízmosás ú' landóan keskenyedett, és egyre meredekeb' lett a hegy. A fák összeborultak felettem, ; hold fénye csak imilt-amott nyilazta át ; lombozatot. Hanem azért volt világossás Annyi, de annyi szentjánosbogár cikázott a fá törzse között, mintha csak tűz lenne a lomb szőnyeg. Hogy mennyi ideig tartott ez az ú! biz’ nem tudnám órára kiszámítani. A fárad ságot még nem nagyon ismertem akkoriban s a szívemben fészket vert szerelem amúg> se törődött a nehéz kaptatóval. Annyira telve voltam a Mariora utáni vágyakozással, hogv öt láttam a vastagtörzsű gyertyánok között Mintha jönne, lebegve tartana felém, két karját kitárva, s mondaná: „Jó egészségen fiú — vártalak!”

(A befejező részt a keddi szamunkban közöljük.)

S

<t