Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-24 / 277. szám
november 81., péntek NÉPÖJSAG D 600 levél bizonyít... Nemrégen vendég járt Ver- peléten, a Dózsa Termelőszövetkezetnél. Amikor betessékelték az elnök irodájába, első pillantása az asztalra esett, s nem leplezte csodálkozását, amikor felkiáltott: — Ennyi levelet kap naponta, elnök elvtárs?... De hiszen ez egy miniszter napi postájával is felér... Az elnök akkor csak mosolygot a megjegyzésen, ám egy óra múlva, amikor már jól be- lemelegedet mindenki a beszélgetésbe, maga hozta szóba a leveleket. — A Népszabadságban nemrégen apróhirdetést tetettünk közzé. Állatokhoz értő embert keresünk állattenyésztésünkbe, mert ennek eddig bizony híjával voltunk, s nagyon szeretnénk, ha az is olyan szépen fejlődne a jövőben, mint a többi üzemág, — mondta. — A levelek az apróhirdetésre érkeztek válaszként. Hatszáz, vagy annál is több jött már, s túlnyomó részükben jelen pillanatban Budapesten az iparban dolgozók ajánlották fel szolgálataikat, tudásukat, termelőszövetkezetünknek, — folytatta azután az elnök. A jelenlevők figyelemmel, s kicsit talán döbbenten is hallgatták szavait, de ebben az esetben tulajdonképpen a döbbenet sem csodálatos, mert hat- százan jelentkezni egy vidéki termelőszövetkezet egyetlen hirdetésére, — egy kicsit sok. A későbbiek során azonban minden érthetővé vált, mert önkéntelenül is elemezni, kutatni kezdje mindenki a levéláradat okát. Az első, ami némi magyarázatot ad, az a verpeléti Dózsa működésének a híre. Ez a közös gazdaság már éppen elég eszbendeje él ahhoz, hogy mindinkább növekvő eredményeit szárnyra kapja a hír, s sokfelé elvigye. Van elegendő jó, amit szétkürtölhettek mindenütt, s ezek közül ha több nem is, de egy mindenesetre megmarad az emberek fülében. A legkönnyebben az, hogy már hosz- szabb ideje dolgozik együtt a tagság, így minden bizonnyal megtalálta helyes útját, s szilárd alapokon nyugszik már az egész gazdaság. Emellett bizonyít a legna- gyob napilapunkban közzétett hirdetés is, mert nyilván sokan vélekednek úgy, hogy csak jó termelőszövetkezet lehet az, amelynek tagsága azt mondja: nekünk már nem mindegy, hogy milyen szakmai tudással rendelkező ember viseli gondját állatainknak. Szeretnénk ha azok éppúgy díszére válnának gazdaságunknak, mint például a szőlőtermelés. Van aztán egy harmadik ok is, s ez az előlegosztás. A verpeléti Dózsa Tsz tudvalévőén a rendszeresen előleget osztó gazdaságaink közé tartozik, s mint a levelekből kitűnis, nagyon sokan ezért vállalnák szívesen a meghirdetett üres állás betöltését. S ék tulajdonképpen nem hat meglepetésszerűen. Nem kell messzire visszatekintenünk ugyanis, s máris láthatjuk, miért. Alig néhány hónappal ezelőtt, amikor megyénk parasztságának zöme js elkezdett közeledni a szövetkezés útjához, számosán azért váltak ki a tömegből, mert, nem bíztak a holnapban. Lehet, hogy saját kishitűségük volt az oka, az is lehetséges, hogy valóban nem volt egy esztendőre szóló anyagi „kitartásuk”, de inkább gyorsan elhelyezkedtek az iparban, mint, aláírták volna a termelőszövetkezeti belépési nyilatkozatot. Akkor ennek tudomásul vétele keserű pirulát jelentett a termelőszövetkezetek számára, de le kellett nyelni, mert más lehetőség nem volt, mint vár ni türelemmel. Az ugyanis kétségtelen volt már akkor, hogy az igazi parasztember, akibe beivódott az évek, évtizedek során a föld szereteíe — nem tud sokáig élni a barázdák, a sarjadó vetések, a betakarítások nagy láza nélkül. Jó ipari munkásnak lenni annak, aki nem az anyatejjel szívta magába a föld szerete- tét, mert aki igen, bármily messze is szakad tőle, visz- szavágyik hozzá, mint ez az egy hirdetésre jelentkező hatszáz ember is. Legtöbben azért jönnének szívesen, mert a tsz oszt előleget. Azt írják jelentkező levelükben, hogy csak ha 5—600 forintot kapnak havonta, akkor is szívesen jönnek. A nagyobb havi fizetéstől húzza-vonzza valameny- nyiöket újra a föld, az otthagyott mezőgazdaság. Nagyon sokan nem ebből a megyéből, de még csak nem is erről a vidékről származnak a jelentkezők közül. A Tiszántúl, vagy éppen a Dunántúl születtek, onnan jöttek el egy, vagy két éve. Oda még nincs bátorságuk visszamenni, mert szemrehányástól tartanak, de már a föld, a jószág nélkül sem bírják, azért jönnének szívesen Verpelétre. A vezetőség most válogat, közöttük. Fontolgatja, melyikük lenne jobb, megfelelőbb, de közben más gondolatok is megfordulnak a fejben, a levelek nézegetése közben. S elsősorban az: ez a halszáz levél is bizonyítja, milyen hasznos dolog a rendszeres előlegosztás, s mennyire megnőtt a verpeléti tsz tekintélye. Weidinger László Javul a 32-es Autóközlekedési Vállalat gazdasági munkáia A 32-es Autóközlekedési Vallalat, harmadik negyedévi gazdasági eredménye jobb az év korábbi negyedéveinél. A gazdasági eredmény javulásához nagymértékben hozzájárult a teherkocsik fel- és le- pakolásának meggyorsítása. A fuvaroztató vállalatok ma már nagyobb gondot fordítanak a kocsik kihasználására. Korábban gyakran előfordult, hogy egy-egy gépkocsi a tervezettnél jóval kevesebb fuvart tudott lebonyolítani, mert a ic- és felpakolás sok időt vett igénybe, de most már jobban szervezik meg a rakodást, így a teherkocsi több hasznos kilométert tud megtenni, és kedvezően hat a vállalat gazdasági eredményeire. A IV. negyedévre tervezett gazdasági eredményt erősen befolyásolja: a lecsökkent fuvarigény, de még így is további javulást várnak és még jobb gazdasági eredmény eléréséért harcolnak a vállalat dolgozói. Úi klubhelyiség a fiataloknak Üj klubhelyiséget .kapnak a boldogi fiatalok. A KISZ-szer. vezet tagjainak eddig egy klubhelyiség állt rendelkezésünkre, azonban ez az egy helyiség szűknek bizonyult. Most a termelőszövetkezet még egy klubhelyiséget biztosít a fiatalok számára. A földművesszövetkezet táncterme mellett volt eddig a termelőszövetkezet darálója, ezt leszerelték és a falat kibontva egy nagyobb méretű termet létesítetettek a fiataloknak. Itt helyezik majd el a televíziót is. Egy film ürügyén... A Hatvani Konzervgyár főmérnökének véleménye a kongresszusról, a gyár jövőjéről, munkánk céljáról és értelméről Bereí, Ferenc, a Hatvani Konzervgyár főmérnöke, elfoglalt ember. Csupán párperces beszélgetésre kérjük. Időnk rövidre szabott, ezért a kérdések közepébe vágtunk: — Mi ragadta meg az Sn képzeletét a XXII. kongresz- szus anyagából? A főmérnök kissé meglepődve néz rám. Homlokáról apró ráncok futnak fényesen csillogó szeme felé. Nem sieti el a választ. A pillanatnyi csendet újabb kérdéssel töröm meg: — Mostanában, napi munkája közben a kongresszusi beszámoló, vagy a vitaanyag melyik részére gondol? — Elsősorban a gazdasági épitőmunka soha nem tapasztalt, nem is képzelt nagyszerűsége kapott meg. Hruscsov elvtárs azt mondta, hogy példátlanul hatalmas termelőerőket kell teremteni és az egy lakosra jutó termelésben a Szovjetuniónak el kell érni a világelsőséget. Rámutatott arra is, hogy a munka termelékenységében is meg kell szerezni az elsőbbséget. Az új társadalmi rend szempontjából a legfontosabb, a legfőbb követelmény, hogy a szovjet embereket ellássák a legkorszerűbb technikával. Bátran, az egész nép támogatásával fejleszteni kell a termelőerőket, fejleszteni kell az anyagi jaVak termelését, hogy kielégíthessék a szovjet ember valamennyi igényét, hogy biztosíthassák a lakosság legmagasabb életszínvonalát. Azt hiszem, valamennyi magyar műszaki és gazdasági szakember előtt világossá vált, hogy a Szovjetunióban nem ilyen, vagy olyan gazdasági reformokról van szó, hanem a kommunizmus anyagi-műszaki alapjainak megteremtését határozták el. És máris elszánt akarattal ennek megvalósításán dolgozik a Szovjetunió népe. Így reálisabbá vált, hogy a kapitalizmussal szembeni gazdasági versenyt a Szovjetunió megnyeri. — Világméretű gazdasági harcról, az új társadalmi rend megteremtéséről van szó. De az eszme nagyságát bizonyítja az a tény, hogy intézkedés történt arra is, hogy a lakosság összes rétegét ellássák jó minőségű élelemmel. Bizonyára nem véletlen, hanem éppen a program e részének végrehajtását jelenti, hogy a Hatvani Konzervgyárnak soha annyi szovjet megrendelése nem volt, mint az idén. Csak egy példa: Tavaly 25 vagon zakuszkát (paprikába töltött, zöldséges, fűszeres konzerv- fajta) gyártottunk, ebben az évben 80 vagonos megrendelést kaptunk, és jövőre összesen 800 vagon konzervvel kell; többet gyártanunk, mint az; idén. Ez gyakorlatilag azt je-; lenti, hogy a Hatvani Konzervgyár termelése egy esztendő; alatt negyven százalékkal nö-; vekszik. De azt Is jelenti, hogy megszűnik a konzerv- gyártás szezon jellege. Egész; éven át foglalkoztatni tudjuk: a munkásokat, teljes mérték-! ben kihasználhatjuk gépeinket. A negyven százalékos termelési felfutás lényeges be-! ruházást igényel? — Nem. A jelenlegi gépeinkkel, lényegesebb beruházások nélkül oldjuk meg a termelés növelését. Értesüléseink szerint szovjet megrendelésre újabb készítményeket is fogunk gyártani, olyanokat, amit eddig a magyar konzervipar nem gyártott. Pár esztendővel ezelőtt még értékesítési gondjaink voltak, most; azon kell tanakodnunk, hogy miként tudjunk eleget tenni exportkötelezettségeinknek. A mi vidékünknek különleges! adottságai vannak zöldség- és főzelékfélék termelésére. — A gyáron belül történt már valamelyes kezdeményezés? — Igen. Augusztusban létrehoztuk a műszaki tanácsot. Részletes javaslatot dolgoztunk ki, hogy milyen műszakigazdasági intézkedések szükségesek ahhoz, hogy egy éven belül 800 vagonnal több konzervet gyártsunk. A műszakiak, a munkások megértették a lehetőségek nagyszerűségéi. Soha még olyan lelkesedést nem tapasztaltam, mint ott, azon a megbeszélésen. Az emberek egyöntetű véleménye az volt: igen, vállaljuk a 800 vagonos többletet, A gyár is, meg a munkások is győzik. De ne higgye, hogy ez pillanatnyi lelkesedés volt. A tervek kidolgozásánál és azóta Is tapasztalom a céltudatos felkészülést és a fokozott érdeklődést. Érzik, tudják az emberek, hogy nálunk most jól megy a munka, jövője van ennek a gyárnak, itt érdemes élni, dolgozni és tanulni. — Látja, most engem is elkapott a lelkesedés. A XXII. kongresszusról kezdtünk beszélgetni, és a mi munkánkhoz, a mi jövőnkhöz kanyarodtunk... Egymásra csodálkoztunk és szinte egyszerre mondtuk: hiszen ez a kettő szorosan egybekapcsolódik. Sokan most, a kongresszus fényénél értik meg munkánk lényegét, célját és értelmét: „mindent az emberért, mindent az ember javára”. (F. L.) Nem filmkritika ez, csak néhány gondolat, amelyet a Hármasok szövetsége című szovjet film ébresztett bennem. A film, bár művészi eszközeiben, igényeiben szerényebb, mint a Tiszta égbolt, szintén az olvadás jegyében született. Megmutatja, hogy egy osztály, egy úttörő-kollektíva hogyan harcolja ki igazát a konvenció, a rosszindulatúság, a dogma- tizmus, a felületesség ellen. Ami új: az a dogmatízmus skálájának ábrázolása, röviden: hogy a személyi kultusz idején kialakult egészségtelen légkör mindenhova behatolt, mindenütt hatott, ez alól az iskolában cseperedő ifjú generáció sem volt kivétel. Nem lehetett az, hiszen a felnőttek, akik között meghonosodott, szinte általánossá vált a politikai bizalmatlanság: az érzéketlenséget, a lessék-lássék munkát jól „közvetítik" az egész érát — a fiataloknak. Ha így, nagy betűvel írjuk a Lelketlenséget, Dogmatíz- must, senki sem hajlandó magára venni: a pedagógusok meg főleg nem ismerik el, hogy ez a hiba az ö munkájukban is előfordulhat, hogy sokan közülük is lélek nélkül dolgoznak. Tehát ezeket a tulajdonságokat emelt fővel senki nem vállalja. Talán nincsenek is ilyenek? Maradjunk csak az iskolánál. Ki ne ismerné azt a nevelőt, aki értekezleteken, a pedagógia lehetőségeiről, a szocialista nevelésről szónokol, s a tízperces szünetben, egy cigaretta és egy dupla mellett füledhez hajol, úgymond: — No, egymás között azért valljuk be, hogy nem egészen így... s beszél, beszél, pontosan ellenkezőleg, mint egy félórával azelőtt. S még hozzáteszi: Tudod, ezek a mai gyerekek, És közben nemcsak azt árulja el, hogy elérhetetlenül távol áll és távol él a mai gyerekektől, a mai kortól, hogy fiatal évei ellenére is öreg. És ő, az önálló ember, nem enged beleszólni munkájába. ö a Nevelő, ő az Oktató, ehhez a munkához csak ö ért — ezt tanúsítja az oklevele is. Az oklevél, amelyre büszke, amely falat emel közé és a laikusok közé. — Vásott kölykök, javíthatatlanok — keseregnek egy élénkebb osztály láttán, s a fiatalokat nem megnevelni, hanem legyőzni akarják. Legyőzni minden eszközzel, ha másképp nem megy, politikai ügyet kreálnak egy ártatlan, naív, romantikus gyermeteg szervezkedésről. S közben lerombolják a gyermekek önbizalmát, ízelítőt adnak nekik a felnőttek l e I- ketlenségéből. Mert a tanulók számára ők a felnőttek. Sőt, a példaképek — mert azoknak kellene lenni- ök. De a legkényelmesebb megoldást választják, az ártatlan csínyeket is fontoskodva, felnagyítják, vagy éppen politikai vágányokra terelik. Erre ösztönzi őket az érdektelenség, amellyel saját munkájukat, saját feladatukat nézik — s elbuknak életismeretből, lelkiismeretből, humanizmusból. Egymás között vagyunk — mondja ö és mondják a többiek, s ilyenkor őszinték. Elárulják, hogy alkalmatlanok erre a munkára, bár ezt így fejezik ki: sohsem lesz ezekből ember. Egymás között vagyunk, mondjuk meg nyíltan: ezek nem pedagógusok, nem nevelők. A filmről beszéltem aj első mondatokban. A filmről, amely megmutatja, hogy az élet nagy és legyőzhetetlen, az igazság erői végtelenek, a lelketlenség, a dogmatízmus, a felfuvalkodottsig csak ideig-óráig tarthatja magát. A fejlődés, a jövő nem alkuszik meg a hazugságokkal, nem szabad megalkudnia. És az iskola, a gyermeki lelkek műhelye nem egyszerűen munkahely, ahol diplomával rendelkező emberek szív nélkül dolgozhatnak... ahol az emberismeretet a túlhajszolt óvatosság, valamiféle „neoéberség” pótolja. Szovjet iskoláról, egy szovjet intézetről szól a film. Egy osztályról, s egy nevelőről, helyesebben a nevelők kisebb részéről. Nálunk nincs ilyen iskola? Nálunk nincsenek ilyen nevelők?! <K. L> Egységes munkaterv szerint dolgoznak az egri általános iskolákban a gyakorlati foglalkozások oktatói Megtartották értekezletüket az egri általános iskolák gyakorlati foglalkozásaiknak oktatói, akik elhatározták, hogy a városban egy központi műhelyt hoznak létre, ahol majd a gyakorlati foglalkozásokhoz szükséges nyereanyot, szerszámokat előkészítik. Az értekezleten megállapodi lak a gyakorlati foglalkozások egységes munkatervében is. A Nyugdíjasok Álmát Megfejtő Vállalkozás — továbbiakban NYÁMV — nem nagy létszámú cég és ez nem is volna baj, de az már annál inkább, hogy a vállalkozás tizenhárom dolgozójának mindössze egy vállalkozási kocsi áll rendelkezésére. Méghozzá ez se nem Hudson, se nem ZISZ, még csak nem is Volga, hanem csak egy Warszawa, méghozzá az is régi kiadású. Történt pedig, hogy a NYÁMV két instruktorának egyidöben egyfelé vitt az útja. Mindkettő igényelte a kocsit, de a gépkocsielöadó egyedül — pedig az isten is ennek teremtette —nem tudott dönteni, melyik igényt elégítse ki. Végül is az egyik statisztikus ragyogó javaslattal állt elő — az ötletért a házipénztárból azonnal kifizettek neki 70 forint ötletdíjat — ketten igényelték a kocsit, teljesítsék mindkettő kérését, utazzanak együtt... Másnap — mivel az úticél távol volt — már kora délelőtt tíz órakor előáll a kocsi. A motor indulásra készen zümmög, amikor megérkezik a két utas. Mivel egy időben egyfelé vitt az útjuk, egyszerre is érkeztek. A kocsivezető udvariasan kinyitja a hátsó ajtót, a két delikvens azonban egyszerre kap — az első ajtó kilincséhez. — Bocsánat — mondja az igyik. — Parancsoljon — így a máJCi üJfÖlL eíiil sik és mindketten a hátsó ajtó felé intenek. — Csak ön után — S2ÓÍ az egyik —, ugyan kérem, ön az idősebb — udvariaskodik a másik. — Ne röhögtessen, kolléga, hiszen ön a rangidős — vág vissza az idősebb, de a másik ragyogóan védi állását: — Mit vacakol a kartárs, tudja, hogy kortisztelő vagyok — és közben nyitni próbálja a kocsi első ajtaját. Az ajtó azonban nem enged, mert kartársa ép- penhogy azt akarja, hogy a másiknak ne nyíljék ki. Közben szemerkélni kezd a régen várt őszi eső, de a kocsi még mindig áll, az utasok még mindig a hátsó ülést kínálják egymásnak. És egy kicsit mintha csapzottabb volna már két ismerősünk is, no lám, már a hangjuk is szinte rekedt a kiabálástól. — No, elég legyen, vén potyaleső! Vagy leteszi a hátulsó ülésre azt a nagy fenekét, vagy itt marad. Mit gondol, meddig udvarolok még magának, egyáltalán akar maga utazni, vagy nem? — recsegi az egyik. — Akarok, de ott — mutat a másik az első ülésre. — Az a hely engem illet, mint idősebbet! — De az én nevem áll elsőnek a menetlevélen és egyébként is az én osztályom elöbb- revaló, mint a tiétek, te nagy- zoló hólyag. Az első ülést, mint a megfejtett álmot sten- cilező osztály képviselője, nem engedem! — Mit stencileznél, te fafe- jü, ha mi nem gyüjtenénk ösz- sze az álmokat és nem mi fejtenénk meg. Ha már rangsorolod a vállalkozás osztályait, akkor vedd tudomásul, te pepitafejű, hogy a NYÁMV-nál egy osztály van, amit osztálynak lehet nevezni és ez az én osztályom. Mars hátra! — Mars?! Nekem mondta, hogy mars? Tudja ön kivel beszél? Engedje el a kilincset! — Nem és nem! Még mit nem! Most már csak azért se! Ez elvi kérdés, nem engedhetek és nem is engedek. Ragaszkodom az első üléshez. Egyébként is hátul szédülök és be se férek. — Engem pedig hátul félelemérzés gyötör. Nekem látnom kell az utat, amerre haladok és én is szédülök, én se férek el és az első üléshez ragaszkodom. Minek folytassam? így folyt a veszekedés hosszú félórákon át és végül is, mint a mesebeli két makacs kecske, egyik sem engedett. Inkább nem utaztak el, egyik sem akart meghátrálni, hát csak nem utazik a hátsó ülésen? A vita a vállakózás irodáiban még folytatódott. Kiszélesedve az osztály tagjainak véleményével, de eredmény, döntés: nulla. Végül is a statisztikus, mint pártatlan vezette le, ha nem is véglegesen, aa indulatokat. íme, életrevaló javaslata: mivel ez elvi dologt mivel itt tekintélyről van szó* s mivel ez a legeslegnagyobb kérdés, két részre állította a vállalkozást, leghelyesebb tehát, ha közvéleménykutatást végeznek és alávetik magukat a nagyközönség akaratának, véleményének. Nagy ováció és 200 forint ötletpénz kiutalása követte a salamoni bölcsességü statisztikus szavait. Gyorsan munkához láttak és már mentek is ki a kérdőívek: „Ki üljön elöl"? És szépen kitöltve vissza is érkeztek. Tessék, íme ez volt a nagyközönség véleményének összesítése: Kiküldtek 12 ezer kérdőívet, ebből visszaérkezett 11 999. A válaszok a következőképpen oszlottak meg: 1079: „üljenek hátra mind a ketten”. 3713: ..marhaság". Kár volt a papírokért”. 7207: „menjenek mind a kelten gyalog". Bevallom őszintén — bár én kérdőívet nem kaptam — én is a többséggel értek egyet. (Papp János)