Népújság, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-01 / 232. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN

Greskovits László: „AUSSWITZ" 2

FARKAS ANDRÁS:

Egy szeptemberi óra balladája

Egyre köröznek a szürke galambok Lágy libegőssel a gondtalan égen.

Nincs sehol egy pihenésnyi borulás.

Csak süt a nap öreges ragyogással,

Mert ez az ősz, ez a búcsú a nyártól.

S egyre köröznek a játszi galambok. Szép, patyolat hasukaija fehérük,

Mert amikor puha szárnyuk a légben Űj iramot kanyarít, mutogatják,

Mint falu lányai éppen a pendelyt.

Ószi a város, a szél születése Messze van innen, a dombok ölében Érik a bor, a gyümölcs le-lepottyan,

Még a virág is aludni siet már,

Míg a galambok a tájra köröznek.

Híreket olvasok, éppen a külföld Híranyagát. Makacsul sorakoznak Orrom elé: ma a németek újból Fegyverekért hadakoznak. Az érdek Nagy Uhegése lohol körülöttünk,

Mert nyugatunkat az Afrika-rabló Tőke uralja, a francia ango]

És a hatalmat azok bitorolják,

Érdekek ülnek a fegyverek orrán,

Kikben az ősi jogok masíroznak.

Visszaidézem az egykori múltat:

Szállnak a gépek a meztelen égen,

Csillog a testük. A terhük eündul,

Tépi a házat ezer darabokra,

Tépi felébe a gyermeket-asszonyt,

Robban a szörnyű erő, a szívünket Rémület osztja sötét szakadékra, Füstgomolyag szaga pörköli orrunk,

Nagy robajok zaja megtörni lelkünk,

Már nem is értjük az emberi hangot, ,

Felnyöszörög közelünkben a macska, Asszonya ujjai közt hunyorog most:

Érti-e vajon a percet, a poklot,

Mert mi nem értjük, az és® belevénül Kínjaiba, csak a félelem él még.

Messzi robajra a csend kikopogja Homlokainkon a híreket: élünk,

Halljuk a pince öreg neszezését,

Minket a horda-veszély kikerült most;

És csoszogunk, remegünk fel a lépcsőn.

Kint a nagy égen a csillagok esti Pitvara nyílik, az agy nem is érti,

Hol van a rossz, hova tűnt el a dörgés: Gyászlepedőben elalszik a város.

Ennyi csak, ennyi lehetne az emlék?

Most a derűs egeken kanyarognak,

Egyre köröznek a szürke galambok,

Már nem is érdekel engem az újság, Nem figyelem mi a hír, mi az emlék: Béke van, élek, a hit dalol értem.

Nézem a szárnyakat. Egy a csapatban Száll legelői, magaszabta irányban, Szépnek, erősnek, igaznak is érzem Mind, ami két szemem egy tükörében Vallja a béke, az ősz ragyogását.

KÓPIÁS SÁNDOR:

Tanuljunk meg élni a mában..

Az összetalálkozások pillanatai csillagként gyúlnak ki a béke egén, s a kézfogások magasfeszültsége lelkemig cikázik a kifeszített örömhuzalokban.

Kapcsolatok szövik át életünket, száz híd köti össze létünk partjait, s a magasban

minden nép közös leheiete kékük.

A kontinensek ütőerének ritmusát ne gyorsítsa az izgalom!

A gyűlölet nyílvesszője szívünket ne döfje át!

(Ne térítsük le ősi pályájukról a naponta világot teremtő fényeket.)

GYURKÖ GÉZA:

: DÓRA ZOLTÁN:

Nem igaz, Barnabás!

Vallomás

^kömyál úszik a levegőben. Mézszínű az ég. Szerelmesek sétálnak a parkban és í boldog álmokat szőnek a vágyak szövőszékén.

$ Autó suhant, szürke és fénylő, mintha ezüst- 1 bői lenne. És verebek csiripelnek vidáman és ; a szomszédasszony most megy tejért és egy i férfi az országúton olajos, izzadt arccal a mo- | torkerékpárját javítja. Az iskolában, mint valami furcsa szekta tagjai, a misztikus i ábécét éneklik a tudás istenének, könyör- i gésyl.

Lélegzik, mozog, zsong, szaporodik, tervez, | alkot, álmodik és időnként megriadva hallgatja a rádiót: az élet!

Valaki hazudik...

Az orvos operál...

A századik csille szén bukkan elő,.. Vágtat a mozdony...

... és babakocsit tol egy nő az utcán! Lélegzik, mozog, zsong, szaporodik, tervez, , alkot, álmodik, vétkezik és időnként megriad- i va hallgatja-« rádiót: az Élet!

« *

A temető azonban néma és csendes és itt- ott süppednek a sírok.

Elmentem a tudóshoz:

Szemüvegét feltolta, kicsit összeráncolta : homlokát, látszott, hogy erőlködik: úgy akarta elmondani, hogy megértsem...

— Ha kísérleteim sikerülnek, akkor boldoggá teszem az emberiséget. S nem is én.

1 Mi. A hajdan volt és a most élő tudósak j együtt. Nélkülük én semmire se mentem vol- i na. Meg kellett volna járnom az emberiség I egész életét, az alapfok megismerésétől az 1 összetettig, az egyszeregytől az integrálig, a résztől az egészig. De most úgy érzem, hogy közeledik a végső, a győztes pillanat. Talán [ még egy nap, talán kettő és odatehetem az emberiség asztalára nagy találmányomat, a tudomány új győzelmét: tied, Ember, légy boldogabb és hatalmasabb...

Ennyit mondott és máris számításai fölé g hajolt.

•jnlmentem, a földműveshez:

Megállt egy pillanatra a tábla szélén, tekintete végigkúszott a rögökön, aztán meg- | nézte a távoli hegyeket, ül-e köd már rájuk,

| jön-e eső, áztató, magot nevelő, a fold ke- i gyeden szomját oltó...

— Csak az esőt várom. Szép, csendes esőt, hogy úgy permetezzen, mint anyám szitáján

i a liszt, mikor kenyeret sütni készült. Eső ‘ kell a földnek és akkor duzzad, csírázik a i mag, szárat hajt, magot hoz. Eső kell. Ma , még semmit nem látni, szürke, rideg, élette- I len a föld. S aztán másnap kibújnak az apró ’ zöld hajtások, s úgy sorjáznak végig a táblán, i mint valami kis, de győzhetetlen hadsereg.

Szeretem az árnyas ligeteket, a napszítta fákat és a madarak zsongó hajnali szerenádját.

Szeretem az izzadó földeket, melyeken kövér kalászokat ringat a szellő, a májusi ébredést, a rügybontó tavaszi napsugarat, mely szelíden simogatja a lányok fodrozó haját, mert a húszévesek siheder szívét szerelemre gyújtja. De szeretem a sárguló őszt is: a szeptemberi bágyadt napsugár sápadt fényét és a hegygerincen édesre érett szőlőt.

6 Szeretem a lányok víg mosolyát,

® Az emberek szürke hétköznapjait,

s az ünnepeket,

mikor a meleg étel párolgó gőze mellett békésen ül a család.

Vidám gyerekek pajkos futásait.

Amint egymást kergetve, űzve jókedvűen rikkantanak, vagy fütyülnek, mint a hangos erdei madár. —

i Az életet és a békét szeretem! —

[Esténként, amikor nyugodni térek • nem szégyen bevallani —

[ gyakran elfog a sötét félelem^

js nem tudom nyugodtan fejem lehajtani.

^Valami furcsa, szorongó érzés,

[ami szívem körül, mint vaspánt szorít, ^valami szörnyű, riasztó gondolat »engem annyiszor nyugtalanít.

> A háború szörnyű képeit látom feltűnni: 'anyák és gyermekek, hitvesek,

j szeretők könnyeit

i látom omolni és hallom panaszos,

síró nyögésük, i Látom a stroncium kilencven és az uránium í áldozatait, az emberroncsokat,

kiknek testéről í leégett a bőr, s kiket tán anyjuk sem

ismerne meg.

; Látom megfagyni a lányok víg mosolyát, i jókedvű gyermekek füttyentése helyett

> hallom a fájdalmas, síró jajgatást.

f Ó, Hetünk gyilkos, gennyes gócai,

> mik a világ testében élősködtök,

; s a halálos fekélyt, a háborút terjesztitek,

J mint patkányok a pestist, vagy mint vírusok fa tüdőbajt és a kolerát, meddig ölitek i még az embert, s az életet?

' Hát nincs erő, mely elpusztítson titeket?

! Nincs kéz, mely a véres tályogot kivágja? i — De van és lesz erő! Megszűntök ti mind,

! életünk gyilkos, gennyes gócai, í Nem fog még egyszer pusztítani vész, i Nem lesz még egyszer koldus a világ,

! Nem fog nyomorultak véréből arany ! teremni dúsak asztalára, i Gyermekek vidám, pajkos futása,

" anyák öröme és lányok mosolya

?fog itt csak élni. —

iS elvész mindenki, aki mást akar!

ÍHEDY' MEDREA román költ: verse:

Három, dal

Egyszer három tündérre leltem, napkelteelőtti ligetben.

Csak egyetlenegy pillanatra tartottam őket akkor fogva, aztán kinyitottam markom, s a tündérek szálltak, Tündérhonba...

Három csöpp harmat maradt nékem emlékül, röten, fehéren, kéken, és mikorra feljött a jó Nap,

A csöppek már gyöngyszemek voltak.

Ez lett szívemnek édes titka; csak a halálban adom vissza!

Fordította: Antalfy István

KÓPIÁS SÁNDOR:

Nyárutó

... Egymásra találni oly egyszerű, mint észrevenni a kikéletet a felgöngyölödő hó alatt.

(Tanuljunk meg élni a mában, hogy a holnap megérlelhesse a barátság szőlőhegyén az egy-akarat aszú-fürtjeit.)

KOHÁS JENŐ:

A DAL

Patakpart, bokrok, barna út, estébe hull a délután, száz béka harsog odalent, árva rigó fütyül a fán.

Zeng az iszapból a kóros, semmibe száll a bokron át, zaj, de nem hallasz egyebet, csak a kedves rigó dalát.

Áttetszővé válnak a színek, s feloldódik lelkűnkben a zöld. Elcsitul a fény hullámverése, nem ostromolja az ég partjait, Kifeszített, arany vitorláját bevonja lassan a Nap.

A vizek

még egyszer, izzón felragyognak, s betöltik egy percre a világot.

(A villódzás később lehámlik róluk-)

A nyárvégi csendet behálózzák az emlékezet hajszálerei...

Holnap

tarka tollú madár lesz a táj; szárnyai alá bújunk, s testének élet-melege tovább őriz bennünk egy ilhiatái.

És akkor érzem, hogy nem volt kár izmaimért, nem volt kár, hogy hajnalban köszöntöttem a kelő napot és búcsúztattam is, mikor nyugovóra tért. Nem volt kár, mert életet neveltem az esővel, a nappal, a földdel összefogva: kenyeret. Hogy odatehessem az ember asztalára: szelj belőle, a tiéd e soha meg nem ún- ható, ropogós hátat fordító kenyér.

Ennyit mondott és máris indult a traktor nyomába, amely pöfögve zúgott tova a végtelen nagy határ ismert ismeretlenségébe, ■prímentem a kőműveshez:

A kanállal könnyed mozdulattal új habarcsot csapott a téglasor tetejére és már huppant is bele az új, hogy tenyérnyit magasodjék egyre feljebb a ház fala ...

— Egy hét se tán’ s jöhetnek a cserepezők, hogy új ütemet verve befejezzék, amit én kezdtem. Ki nem érti, nem is látja, hogy milyen szép így is ez a vakolatlan épület. Még kopár, vörös falak, létra, állvány lépcső helyett; s még fentről lelátni az alapig, ahol elkezdtük jó ideje. De nemsokára élet költözik a falak közé. Szerelmes éjszakák és szorgos nappalok. Gyermekét virrasztó anya. Tervek. Veszekedések. Barátságok, öröm és bánat. Vasárnapi ebéd. Szól a rádió és összegyűlnek a szomszédok, hogy megnézzék a televíziót. Nagyszerű dolog építeni! Nekik. Magunknak. i Az életnek.

Elmentem az orvoshoz:

Éppen operált, s késével megvívta a har- , cot, legyőzte a halált... 1

Elmentem a bányászhoz:

Szénporos arcán átfehérlett nevetése, s iz-. maival gyors ritmusú táncot járt a fúró... I Elmentem a tisztviselőhöz.:.

... a szabóhoz...

... az újságárushoz...

... és elmentem mindenkihez, aki ember,' aki teremt, aki magában hordja a százezer éveket és a beláthatatlan jövőt. Mentem aj- tóról ajtóra, kilincsek kattantak mögöttem és i körülöttem lélegzett, mozgott, zsongott, terve- zett, alkotott, álmodott és időnként megriad-, va hallgatta a rádiót: az élet.

Tiyjindenkihez elmenem és mindenkit j meghallgattam. ,

És megkérdeztem magam is, meghallgat- \ tam szívverésem, megvizsgáltam vágyaimat,1 terveimet, leszálltam álmaim mélyére is... ,

És most nyugodt szívvel írom le a nagy I riport végső tanulságát:

Nem igaz, Barabás!

Nem igaz, hogy mindenki békét kiált és az háborúnak hallatszik. Nem igaz! 1

Nem.

Tanúim ők: az emberek! ,