Népújság, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-22 / 250. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE » MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN FARKAS AMI RAS: \ent adhatok neked... Nem adhatok neked hírt és hatalmat. Mely számolatlan hurrával fizet, De örömöt igen, melyen elalhat Rohó álmokkal labdázó szíved. Igaz regénye-bája nincsen annak. Ha azt teszem, amiben nem hiszek, S ma már, hogy éveim gyorsan szaladnak. S nincs többem már. mint egy-két évtized. Csak annyi telhetik szerény erőmből. Hogy felkutassam lelkem mélyeit, S ha csak hulló szavadra küszködöm föl Odaadásom, az is melegít, Ha hinni látlak, s nem csalatva érzem: Egyetlen vagy, enyém csak és egészen. HARGITAI ISTVÁN: SALTO MORTALE Nőni kezd már a láthatatlan, Utolsó bölcsesség-fogam. Hogy galambfehér virradatban. Meg az őzbarna alkonyaiban, Magamra leljek boldogan... A nyugtalanság nyugodalmát Hajszoltam eddig hasztalan. Benső hegycsúcsok kékes ormát Kutattam tartalom és formák Hűvös és mély hágóiban. Látni kezdem már, hogy kiáltó Szavak után új, nyugtalan Vágyak szakadnak rám — se salto Mortale örök: mint iramló Folyó, zuhatagaiban. KOVÁCS SÁNDOR: A lázadó teremtés hangja Szelek tüzes-bokájú táncát perdítik magasba hosszúderekú jegenyék, megforgatják villás ágaikon majd eleresztik lányok szoknyáját pirulásig lebbenteni fel. Az ember ámulva nézi a csörgő ragyogást, Amint világra görgeti barna rügyekből A csodálkozás csillagocska virágát. Ez a lázadó teremtés, Mikor minden kínból csak a szépség simaarcú pompája születik, Ez a lázadó teremtés, mikor a remény és a jövő összehajol és egymásbaforr a változás gyantaizzású hevületében. Ez a lázadó teremtés, mikor csak fény van és feslőarcú napok zöld álmát visszhangozza a nyitott tenyerű reggel, Ez a lázadó teremtés... A madárhang-torkú dalolás ; szavakat ad a szerelemnek, hogy többen tudjanak szeretni minden gyűlöletnél, j hogy a bombák ne szakítsák széjjel a csókot,' tank-talpú halál ne dübörögjön mezőkön, réteken, falukon s városon át,! de ismerje meg a bezárt szemű is a béke színét,' az ő szimfóniáját értsék tisztán a süketek! I Szán, 4 hang, í fény, i élet! c Már minden ő legyen! í POLNER ZOLTÁN: Esti vázlat Házak mögé öntve, kék dombokon, a délután hűlő salakja füstölög s verődnek borzas rét után gőzölgő, ezüst ködök. Megkövesedik a fák lángos levelén az ég. Esteledik, s gyöngyveretű arany lobog ásókat lép a csend, mely csapa derű. Meleg alkonyi zománc utcánk, s a folyó felől sűrű holnapi szél lobog, körűm csapódik, tündököl s izzó kévéjébe fog. MOLNÁR JENŐ: Hazafelé Ringó, szép karcsúság, tüzek áradása, mézízű valóság: ugye, ugye vársz ma? Két együtt-verő szív, lobogó, szép éjjel, szívek selyem lánca, semmise tép széjjel. Kerekek, gyorsabban! Segítsünk a gőzön! Friss az esti csillag, KOPIÄS SÁNDOR: FAPP MIKLÓS: Az ágak közt marad... Erdő. rettegés győzelem A hullámzás törvényei szerint a kékség kicsap az ég partjaira; sorsom — napfényként viliódzó betűkkel a felém hömpölygő vizekre van írva. A pillanatok: kicsi buborékok, a felhők peremén gyöngyöznek; lombjukban a fák ma felmutatják zöld csillanású nedveit a földnek. Az erdő hívja és terelgeti a fényekben bujkáló nyarat, mely tovatáncol a szelek útjain, de sugara a széttárt ágak közt marad. SZEMES PIROSKA: A pacsirta ; Csapó Pista harmadik nap- ] ja nem tud másra gondolni, ' mint a tragédiájára. Es nincs ’ a világon senki, aki kiden te- ! né az igazságot. Azt, hogy Schultz Imre és Hatos János ; valóban elcsavarták-e Zsuzsi ! fejét? Zsuzsit, a feleségét azzal | hagyta ott, hogy soha nem ’ tér vissza. Mindennek a Schultz az oka. Ha nem be- , széli rá, hogy engedje el modellnek a Zsuzsit, az asszony t soha nem tette volna be a lá- | bát az üzemi képzőművész- ; körbe. Ha tárgyilagos akar ; lenni, különb mindegyiknél. A : Schultz? Semmi. Van még >más esztergályos is, aki bejár ; a körbe festeni, és a műhely- ! ben is valaki. A Hatos meg öreg melós, i fontoskodó, minden lében ka- í náL A kört is ő szervezte meg. ’ Persze, hogy kiélje magát a I fontoskodásban. De hát a nők ! — úgy látszik — nem válogató- í sak. Zsuzsi se különb a többi- i nél. Ezek persze tették a szé- ípet, az asszonynak meg tet- > szett, hogy nyüzsögnek körü- i lőtte. Most itt van. Mi lehet íegy nőből, akit elhagy az ura, ; mert nem úgy viselkedett, i ahogy tisztességes asszonyhoz [ illik. A dolog akkor pattant ki, i amikor tombolán kisorsolták a »képzőművészkor festményeit. ^Schultz Imre és a vén Hatos •János képein felfedezte Zsu• zsikát. Mégpedig anyaszült • meztelenül. Kint, szabadban, háttal fekszik mind a két ké; pen, egyik könyökével feltá- ; masztja a fejét, felnéz az ég- 5 re, egy kis fekete pöttyre. Az í a pacsirta. Vagy a Zsuzsi? '.Mindegy, hogy melyik, a lé- l nyeg, hogy képes volt ennek a i két embernek levetkőzni. Már* pedig, aki ezt megteszi, csak azért, hogy lefessék, az mást l is megtehet. És Zsuzsi csak ne* vetett ezen. Esküdözött, hogy nem ő volt a modell, de Pistának minden tiltakozás csak olaj volt a tűzre. A végén már Zsuzsi is elhitte, hogy őt festették meg tudtán kívül. — Ha bevallód, hogy megcsaltál azzal a vénséggél, azzal a nyápic mitugrásszal — mondta Pista —, nem lesz semmi baj ;.. Illetve, akkor legalább becsülöm benned az őszinteséget. Így viszont semmit nem tudok becsülni! Zsuzsi, amikor Pista rácsapta az ajtót azzal, hogy többet be sem teszi a lábát, már sírni sem tudott. Csak ült, semmibe révedö szemekkel és hallgatott. Másnap Zsuzsi felkereste a két férfit, hogy számonkérje tőlük, hogy milyen bajba sodorták. A két férfi egymás szavába vágva magyarázta, hogy a Szépművészeti Múzeumban másolták a képet, ök is felfedezték, hogy Zsuzsi nagyon hasonlít az eredetihez. — Tudod, mit? — vakarta meg Zsuzsi komor arca láttán 1 nullással nyírt fejét Hatos Já- i nos. — Vidd el azt a bolondos embert a múzeumba, mutasd 1 meg neki az eredeti festményt, akkor majd megnyugszik. — En nem!... — rázta fejét az asszony. — Csak nem fogok neki könyörögni.;. És különben is. Hatos bácsiék csinálták nekem ezt az egész kalamajkát ... — Azt mondod, hogy mi is hozzuk rendbe? — kérdezte az öreg. — Azt. — Csakhogy Pista aligha jön el velünk — szólalt meg Schultz. — De nem baj, Zsuzsika, majd kitalálunk valamit. Higyje el, kitalálunk valami jót. ötnapos gondolkodás és előkészítés eredményekép úgy adódott, hogy szombaton Pista Tivadar mesterrel, a képzőművészeti kör vezetőjével futott össze a gyár kapujában. A beszélgetés végén Tivadar mester megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve Pistának vasárnap egyet sétálni vele: tesse vele a szégyenét. Hogy f nemcsak a Schultz, meg a Hatos, hanem mások is festik meztelenül az ő feleségét. Tivadar mosolygott, s nyugodtan, mint aki észre se veszi az indulatbajött embert, mondta: — Szinyei Merse Pál... — Maga ismeri? — Persze. — Mondja, azt is tudja, hol lakik? A festő mosolygott, pedig í nevetni lett volna kedve. — Sajnos, nem... Meghall. Pista fellélegzett. — De szép a kép, mi? Pista maga se tudta, miért mondta rá, hogy szívesen, amikor egyáltalán nem volt kedvére. Legszívesebben lekevert volna egyet ennek az embernek. Viszont nincs mit csinálni, el kell mennie vele. Még azt hinné Tivadar művész úr, hogy a felesége miatt dühös, Hát csak ne higgyen semmit. A felesége magánügy, nem köti senkinek az orrára. Legfeljebb majd hamar elköszön tőle, nehogy azt higgye, hogy vele passziózni lehet. Másnap a Belvárosban találkoztak. Tivadar azt javasolta, menjenek kiállítást nézni, utána pedig üljenek be sörözni valahová. Semmi nem volt jobban ellenére, mint az, hogy képeket nézzen, mégis követte Tivadar mestert a Szépművészeti Múzeumba. Nem akart képeket nézni, de időnként megfeledkezett magáról és csodálkozással tapadt a szeme egy- egy reprodukcióból már ismert festményre. Időnként Tivadarra is figyelt, s elfeledkezett Zsuzsiról. — Most a Szinyei-terembe megyünk — magyarázta Tivadar mester. A legjobb magyar festő volt a századfordulón. Tivadar észre se vette, hogy már néhány másodperce önmagában magyaráz, mert Csapó Pista eltűnt mellőle. Pista, amint a terembe léptek, szinte sóbálvánnyá változott. Háttal neki Zsuzsi feküdt egy képen. Szép nyakán vöröses hajpihék, ártatlanul nézett az égre, a pacsirtára, mint a Schultz és Hatos képén. Hirtelen gondolkodni sem tudott, rohant egyenesen Tivadarhoz, s mintegy számonké- rőleg kérdezte tőle: — Ki csinálta ezt képet? Es ekkor jutott eszébe, hogy Tivadar mester csak azért hívta ide. Hogy még jobban érez— Mikor halt meg? — Tudja, hány éves ez a kép? Éppen hatvan... Hol van ez a szép modell már? ... Tudja, hányán másolták már ezt? Az én növendékeim is lefestették .. j A kis Schultz, meg a Hatos bácsi.., Pista nyelt egyet. — Most elmehetnénk egyet 8 sörözni, még ebéd előtt.;. ® Pista a száját rágta, majd mint aki siet, órájára nézett. — Sajnos, nekem el kell mennem, de majd legközelebb, ha nem haragszik.. Sajnos, sürgős, fontos ügyben várnak..: Tivadar kezet nyújtott neki. Otthon, az ajtó előtt enyhe | émelygés fogta el. \ — Szervusz — köszönt be a] konyhában tevékenykedő asz- szonynak, s ebben az egy szóban, úgy érezte, belesuttogta a bocsánatkérést is.' — Szervusz — vetette oda Zsuzsi, mint akinek nagyon vigyáznia kell, lázasan kavarni kezdte az apróra vágott hagymát. Pista nagyon sutának érezte magát. Várta, hogy Zsuzsi kisegítse. Könnyíteni akart a helyzeten, s megkérdezte az asszonyt: — Mondd, ismered te Szi- nyei-Merse Pált? Zsuzsi felcsillanó tekintetéből dühös szikrák csapódtak ki. — Ha azért jöttél vissza, hogy engem szekírozz az örökös gyanúsítgatásaiddal, akkor már mehetsz is! Nem ismerek senkit, vedd tudomásul! Pista megpróbált komoly lenni, de Zsuzsi dühös arca megakadályozta ebben. Nem tehetett mást, mint nevetve hátamögé lépett és átölelte. — Szóval nem ismered? Hát akkor minek jársz te annyit a festőkhöz, ha még azt sem tudod. Hát ő festette a Pacsirtát? Ügy vitt a léptem: pihenni fogak: s elbotlottam ittmaradt kőben, megcibálták hajam öreg bokrok s jó virágok vártak ismerősen. Valami tisztás örömét vártam: lurkóként futottam a hegynek, s csúszott az út, mohos fák dűltek rikkant kedvemre ráfeleseltek szél-korbácsok csaptak le a földre eső-húrokba belecibáltak s viharrá-veszetten megrohantak szolgái a föltámadt halálnak: kövek repedtek, fölzajdult a föld, futott az ösvény, robbant a fergeteg, csecsemőkként kavarogva hulltak metszett köldökzsinórú levélek... menekültem egy erős ág megtartott és én földet és füvet tapasztottam az arcomra a fa mögött lapulva mondtam és újra mondtam az egyszeregyet szemembenézett egy virág és nem tudtam válaszolói betonos levegő súlyosul* rám, nyárban vacogtam kezem a földet kaparta és porladt a föld nyüszített velem képek sikoltottak agyamba: géppisztolyokat hallottam, meg testek zuhanását meszes-gödör, folyó-koporsó együtt kiáltott halálbafonnyadt karok meredtek föl a lágerekből és éreztem a cián-szagú „Cyklon”-t megperzselt hangyák botladoztak s én egész tisztán hallottam, hogy a mohákon sercenve elakadt a lábuk összerohantak bogarak s a pisztrángok is olyan eszeveszetten menekültek a fagyos patakban kiáltó madarak fütyültek át a beomló levegő falai közt az ellökött csúcsról mázsás kövek zúdultak és azt se tudtam, hogy nyár van-e, vagy bármilyen évszak lélekként recsegtek a fák s a tisztást se láttam, ahova menni akartam.-, gaztettes, görbedt ujjak csavarták ki a fák gyökereit testet csupált, virágot megfizetett tenyerével bombák voltak a fogak, hegyesek v és jött, zuhogott, szemeiben lángszórók voltak roppant lépte tankosan dübörgött és egész közel, jaj, már itt van, éreztem a megreccsent fák köz*... És akkor fölálltam. Az édes füvek karddá acélosodtak, s én felészegeztem. A fáknak kiáltottam és áttéphetetlen fallá mellesedtek. Millió emberek futottak hozzám mindenünnen és botlottak is, de ákartak-jöttek mindenünnen forrasztott szívek, s csontos öklökkel hegyekké lettünk hitünk pajzsán keménység volt a fény, karunk óriási izomköteg lett és szúrtuk a Rémet, hasítottuk foggal, vassal, körömmel... Amikor vége lett a megharcolt-győztes éjszakának s megtépve fölálltunk: asszonyok, pillangós gyerekek szaladtak hozzánk. és nótás lábbal jártuk el az egyetlenül legszebb táncot. BERECZKY ZSOLT: Vasárnap delelő, l Langyos csókjával simogat a nap, s szellő ingat még sok levelet, a kertben, ahol most ülök és figyelek egy kis domb tetején. Messze nézek: túl kerítésen, út- házon, hegyeken, és közel: füvön, kövön. Mellettem kis almaía nyújtja ágait, apró almákkal mosolyog s nem gondol a télre. Szikrázó meleggel ölel a nap, s jut a kertnek is, akácbokomak, mely remegve nyújtja levelét a lény fele, a ragyogás felé. Lent egy udvarban néni mos, loccsan a víz, mereng a fateknő, az úton kék busz suhan, rajta csillan a sok sugár, majd iramodik és csókot nyom a néni ősz hajára, simítja két eres kezét... Szelíd a csend. Szürke rög nyújtózik, ásít a fényben, bámul a pókhálón, mély ragyog, mint a szivárványfonál. Derűs kéményekből kék füst göndörödik, s bárhova nézek, messze, vagy közel, a fény, a meleg nyugtat, simogat, elei...
