Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-01 / 206. szám
1961. szeptember I., péntek NÉPÚJSÁG S Gyöngyös, Egri út 14. Interjú Kocsis Imre vízügyi mérnökitől ŰJ ÉPÜLET, előtte futórózsa és kerítés. Mesziről, 3e közelről is, nyaraló villának, kellemes vidéki kis üdülőnek látszik. Szerényen húzódik meg a nagy házak között. Pedig akik az ablakok mögött ülnek, nem nyaralni jöttek ide, komoly munkát végeznek. Hogy mit? Fel sem tűnik az embereknek, akik elmennek a patak mellett, s megállapítják, hogy a meder ismét gazdagodott egy 20—30 méter hosszú betonággyal — szóval azoknak fel sem tűnik — Miért éppen ezeket az embereket említettem? Csak azért, mert a patakmedrek szabályozását, a halastavak építését, az öntözőművek létesítését és megépítését — itt tervezik, ebben a kis földszintes épületben. Itt van az Észak- Magyarországi Vízügyi Igazgatóság gyöngyösi szakaszmérnöksége. A mérnökség hatásköre túlterjed a járás határain; a mérnökség dolgozóira, vezetőire hárul a Salgótarján környéki patakok, a Jászberény melletti belvizek megrendszabályozá- sának feladata ls. — Évente, több mint százezer köbméter földet mozgatnak meg kubikosaink, építőink. Ennyi földet kell Kitermelni, elszállítani, s helyébe betont és köveket építeni, hogy megfékezzük az áradásokat és öntözőműveket, halastavakat építhessünk — mondja Kocsis Imre szakaszmérnök. — Milyen nagyobb munkákat végeznek az idén Gyöngyös környékén? Válasz helyett fényképcsomót tesz az asztalra. A fényképek tágas medencét ábrázolnak. — Ez a nagyrédei Szőlőskert Tsz víztárolója — mondja a mérnök. — Igaz, még csak lesz tároló, mert eddig nem készült el. Az év végén jár le az átadási határidő, de mi szeretnénk ennél hamarabb a tsz rendelkezésére bocsátani. Még sokat kell dolgoznunk, amíg a 300 000 köbméter víz a meden- -cébe kerül; szolgálhatja és elláthatja a tsz öntözőrendszeré*. Ugyanis a nagy mennyiségű vizet a szőlőtelep öntözésére használják fel. — Mibe kerül a víztároló építése? — MAJDNEM KÉT ÉS EÉL MILLIÓ forintba. A szám első pillanatra kissé magasnak látszik, de eltörpül amellett a haszon mellett, amit majd a tsz- nek hajt. Ugyanis, előzetes tervek szerint: az összes építkező si költségek másfél éven belül megtérülnek. — Az öntőzőberendezésekef is a szakaszmérnökség építi? — Természetesen. Speciális a környék tsz-eiben még nem túl Ismert öntözőrendszert építünk a rédeieknek. A csöveket a föld mélyében vezetjük, és szóróberendezéssel, vízágyúval végezzük el az öntözést. Az öntözött telepen az oltványok több mint 90 százaléka ered majd meg, az eddigi 60 százalék helyett. Jobb lesz az oltványok minősége is, gyorsabban erősödnek, s több kerülhet exportra. A 70 holdas telep, a víztároló segítségével, a termelőszövetkezet egyik legbelter- jesebb területe lesz. — Emellett természetesen tervezési munkákat is végzünk. Mi tervezzük a patakmeder szabályozósokat, igaz, csak a kisebb munkákat, úgy száz—kétszázezer forint értékig — teszi hozzá. Körülbelül egymillió forint értékű építkezés terveit dolgozzuk ki egy év alatt a szakaszmérnökségen. — Ezen kívül miből áll a mérnökség munkája? — Első fokon vízügyi hatóság vagyunk. Mindenféle „vízügyben.” öntözés, berendezés létesítése, lakótelepek vízveze tőkének bekötése, a tanácsi kezelésben levő vízfolyások, belvizek szabályozósa, tehát községen belüli árokrendszer, levezető csatornák, mind a mi hatáskörünkbe tartozik. — Hogy tudja ellátni feladatait a mérnökség? — Egyre nehezebben. Ugyanis három műszaki ember kevés ilyen töméntelen sok munkához. Legalább másik háromra lenne szükség. így talán gyorsabb lenne az ügyintézés és nem kellene várakozni a „feleknek.” A várakozás természetesen nem mindig rajtunk múlik — teszi hozzá a mérnök —, mert például az említett rédei víztároló építése is a pénzügyi és tanácsi szervek huzavonája, lassúsága miatt késik ennyit. Komikus helyzet, de mi — mert mi vezetjük ott az építkezést — már másfél millió forint értékű munkát elvégeztünk, mikor megnyitották a hitelt. Akkor sem annyit, amennyire szükség lett volna, csak egymlllló- kétszázhetvennégyezer forintot folyósítottak. — Érdekes, szép, rafinált szám, igaz? Nem tudom, kinek juthatott eszébe. Egyszóval az emberhiány mellett a legtöbb gondot okoz a mérnökségnek az építkezések, a létesítmények elkészülésében érdekelt intézetek, vállalatok, hivatalok kellő összhangjának hiánya. Enélkül pedig nincs jó eredmény, és főleg nincs gyors eredmény. A SZAKASZMÉRNÖK az órájára néz, s közben az asztalon előtte heverő tervrajzokra, másolópapírokra kacsingat. Látom, szívesen befejezné már a beszélgetést, sok a dolga. Nem is zavarom tovább. Krajczór Apróságok Mai „Róbert bécsi“ A rádió táncszámokat sugároz. Edénycsörgéstől, kacagástól zsong, zsibong az egész ebédlő. Ki meri állítani — én nem! —, hogy ma is áll az a közmondás: Magyar ember nem beszél, amikor eszik. Hát még ha a „magyar ember” mind 20—25 éves fiú és lány, és éppen egy gyönyörű üdülő éttermét töltik meg. Beszél, hancúrozdk bizony itt az egész tisztes gyülekezet. Egyik dicséri, a másik szidja a „kaját”, a „balegyes” asztalnál a délelőtti röplabda-meccset elemzik. A levesen már túl vannak, s aki nem győzi kivárni a pörköltet a galuskával, már a csemegét, a hatalmas szelet görögdinnyét csipegeti. De máris jön á pörkölt, tűzpiros szafttal, apró, sárga galuskával és a jó étvágyú sereg pillanatok alatt tünteti el a tányérról. Ekkor egy fiatal fiú lép be a tálaló felőli ajtón. Kezében hatalmas tál, majdnem tele pörkölttel. — Ki akar még? Ki óhajt duplázni — kínálja tréfálkozva. Négyen-öten ugranak fel, tányérjukat kézben tartva iparkodnak a pörköltet tartó felé és egyikük — nincs még 20 éves, bajuszos (1) Cézár-fri- zurás legény, lelkesülten kiáltja: — Ide, ide, Róbert bácsi! Te vagy a mi kedves Róbert bácsink! Ne sajnáld, merítsd meg a kanalat, nehogy rád rohadjon ez a sók jó disznóság. Hatalmas, az egész éttermet betöltő kacaj kíséri — mint minden étkezéskor — szavait. „Éljen Róbert bácsi”, „Hurrá, Róbert bácsi”, „Csak így tovább, Róbert bácsi” — verik vissza a falak... Elnézem ezt a jókedvű, gondtalan társaságot. Milyen Jő, hogy „Róbert bácsi”, ez a régi rossz emlék ma már csupán viccelési, tréfálkozás! téma, amin, mint egy „jó bulin”, derülni lehet. Még az sem bosszant, hogy ezek a fiatalok csak nevetnek egy olyan keserves emléken, amely nem is olyan régen még az éhező nép sorsát szimbolizálta. Nem bosszant, mert ha c s a k nevetve emlegetik is, legalább tudnak, hallottak róla. Ac ultizók nem maradnak le Hárman ülnek az asztalnál és űzik „nemzeti sportunkat” — ultiznak. Körülöttük a kibi- cek kara, a ki bicéké, akiknek Jenő. Már ez a név fs nevetséges volt. Hogy lehet valakinek ilyen neve? Jenci, Jenőke... a buta kis gyerek neve, a Karinthy-féle buta gyereké, aki ha felmászik egy kis buckára, a lehető legnagyobb tanácstalansággal néz körül, hogy most mit ti csinálom. Hisz neki csak azt mondták, fusson fel a burkára. Ét milyen borzalmas ez a tanácstalanság. Ezt Jenő szeméből ki is lehetett olvasni Az örök riadtság és az örök tanácstalanság járt valami állandó, furcsa, reszkető táncot két szemében, amely közelről nézve meleg és barna volt, hűséges és végeredményben is igen értelmes. De ki nézte közelről Jenő szemét? Talán édesanyja, aki valahol az ország távoli csücskében ét, egyedül és Jenő itt — egyedül. Miért? Hát Jenő sorsa végképpen nem volt annyira érdekes, hogy ezt megkérdezzék hogy emiatt faggassák. Jenő van, volt és lesz. Mint ahogy van szék a szobában és vizeskancsó is, meg egy fáradt, mindig poros kaktusz az ablakban, s nyilván ott lesz holnap is, mint ahogy mindenki ügy emlékezne, ha egyáltalán beszédGYURKÚ GÉZA: JENŐ téma lehetne egy kak- íusz, vagy egy vizeskancsó, hogy igen, ezek mindig itt voltak a szobában. Különben Jenő nem volna csúnya férfi, pontosabban csúnya ember. Ezt a nők mondják, gondosan először a férfit, aztán pikánsan kuncogva, mintha beavatottak lennének, helyesbite- nek, hogyhát — ember. Megszokták, mint egy semmitmondó festményt a falon, vagy a fogast a sarokban, amelyre oda sem nézve akkor is raakasz- tanák a kabá'ot, kalapot, ha valaki tréfábót kicsempészte volna. Jenőke diszkréten, mosolyogva adót’ kölcsön, igazán szívesen segített, ha lemaradás volt a könyvelésben, ha megkérték, Irt fali- újságcikket, részt vdtt az évenkénti vállalati kirándulásokon, pontos, precíz és n, -gbízható ember volt, olyan, mint egy jól működd gép. Mindig lehete rá számítani, s így nem ts volt különösebben érdekes senki számára S egyszer, váratlanul, nem Is tudni kitől, szárnyra röppentő hír: Jenőké, a Jenő... — Mire vagytok ki- váncsiak? S miért oly egyszerre ez a kíváncsiság? — Ne bolondozz már... Hogyhogy mire? Hallom, nőd van, Jenőkém, nőd... Szerelmes lettél, drága barátom... Ez igen... — tárta szét színpadiason két karját Kötődi ... — S verseket is Ír? Írjon, Jenőke, azt irtó szeretik a nők — búgott rekedten Jánosiné is oldalbalökte szomszédját, az igazgató titkárnőjét, akit pedig ki nem állhatott. A titkárnő fiatal volt és menyasszony. A lány ingatta a fejét, mint a harangvirágot a szél és inkább magának Jegyezte meg: — Ha őszinte a vers, akkor nagyon... De talán még akkor Is, ha nem őszinte... — Nem hagynátok abba a hülyéskedist — tette le Jenő a kanalat és tanácstalan, riadt szemében most sértődöttség és düh villant fel. Ez meghökkentr volt és egyben mulatságos is. Jenő, Jenőke, a nyugodt bútordarab, a csendes, a légynek sem ártó Jenclke — dühös. Koródl cinkos pillantást vetett az asztal körül ülőkre, mintha csak azt mondaná, most jövök én, most figyeljetek, s hangosan Jánosinéhoz fordult: — Sose gúnyolódjék, kedves kartársnő ... Jánosiné tiltakozóan emelte fel a karját, de Koródl kacsintott. — ... igenis, Jenő nem érdemli meg. Jenő nagyon is ravasz egy fickó... Mondták, akik látták, hogy nem rossz az ügy... Idősebb kartársnő a választott szívszerelem. Pénz a bankban, bútor, lakás ... Dörzsölt gyerek ám Jenő. Alamuszi macska nagyot ugrik... Jánosiné, a föbérlell lakással a háta mögött, irigyen vette észre, hogy nem is olyan férflatlan Jelenség ez a Jenő... — ... fog magának egy lakást, összkomforttal. Jó, mi? Jenő, a Jenőke, lassan felállt, kényelmesen, mintha csak kisétálna az ajtón, hogy friss levegőt szívjon, odalépett Koródihoz. A pofon akkora volt. hogy az egész étkező 1 egy pillanatra néma csendbe dermedt. Jó' 1 tehetett hallani Jenő j vérig sértett, s dühtől 1 remegő hangját... — Te állat... Meg- \ fojtalak, ha nem be- ] szélsz tisztelettel az • anyámról.., í semmi sem drága, s aldk hol suttogva, hol haragosan vitatkozva adják tudtuk ők is benne vannak a játékban. — Piros ultimó — szólal meg egy hirtelenszőke, szeplős fiatalember. — Passz, mehet — jön a partnerektől a válasz. Mikor a szőke fiatalember kijátszik, megszólal a jobbján ülő, egy szöghajú férfi. — Kontra parti. — Rekontra — vág vissza a szőke. Pillanatnyi gondolkodás után ismét a szöghajú mozdul egyet: — Szubkontra. — Mord — csattant fel • szőke. Hosszabb gondolkodás, hisz az ő megszokott licitjük már elérte a plafont, nincs tovább. De a szöghajú hirtelen az asztalra vágva elordítja magát: — Gagarin! Csend ... aztán harsogó kacaj. Ilyen még nem volt! Megint csend... Ilyet még nem mondtak! A szőke homlokát ráncolja, rágja a szájaszélét, keze ütemet ver ki az asztalon, látni, még nem adta meg magát. Eltelik egy pár perc, egyszer csak felugrik: — Tyitov — kiáltja diadalmasan. Nevetés, kiabálás, zsivaj, mindenki rájuk figyel. A szöghajú dühösen rakosgatja lapjait, látni, hogy nehezen nyugszik bele, abba, hogy alulmaradt — majd a szőkéhez fordulva megjegyzi: — Mehet. Szerencséd van, hogy még nem tudom a harmadik űrhajós nevét. Különben feljebb mentem volna... Lám, konzervativizmusa ellenére sem marad el az ultimo, hanem a világűr meghódításának ütemével párhuzamosan fejlődik. S ezt a megállapítást még csak kontrázni sem lehet. (P- j ) A Szövetkezetek Hevés megyei Értékesítő Központja a zöldség-gyümölcstáro- lás céljára pincéket vesz bérbe Bérleti díjat a hivatalosan megállapított tarifa szerint fizetjük. Bérbeadók jelentkezzenek MÉK, Eger, Dobó tér 3. sz. Tervosztály. tudod, a statisztikából... — Viccelsz... — Komolyan mondom. Én se akartam elhinni... — Nahát... Tyltov után már ezt is elhiszem ... A szellemes, a kőny- nyed Koródl, ebédnél hangosan, hogy mindenki hallja, meg is kérdezte Jenőtől: — Jencikém... Hol a főkötői Jenő egy pillanatig értetlenül nézett a nevető arcokra, aztán elvörösödve dugta bele orrát a tányérba, s úgy kezdte kanalazni a for- ró levest, hogy fuldoklóé fogta el... Jánosiné, hervadt, elvált asszony, aki a rossz nyelvek szerint szívesen járna kertészhez, hogy újra bimbók nyíljanak a virág száradó szárán, nyikorgó hangon felnevetett: — Nézzétek, eskü- szóm, elpirult... Nahát, még ilyet se láttam.,. Valaki félhangosan megjegyezte: — Mert mindig csak magát nézi a tükörben — de a hang elhallgatott, mert Jenő ezokat- la'-n élességgel és szinte már férfias elszántsággal izett körül: akkor, ha hibát követünk el Becsületes ember fiának, iá nyának lenni és úgy vissza térni dolgozni haza, szerinten ez a legszebb dolog. Nagyon sok gondtól, apn kellemetlenségtől szabadul a, a fiatal nevelő, aki valóbar hazatér. — Én egy kicsit kényelme: is vagyok. El tudom gondol ni, milyen rossz lehet az, ami kor főzési, tiszta fehérnemű meg a csuda tudná, milyer gondokkal küzd a fiatal tanít/ valahol, ahol még csak köze' lében sincs rokon — mondjí Nagy Sándor, erki tanító. — No, de a kényelmen túl mi Indította arra. hogy haza jöjjön és ne más falut vá lasszon? — Falu — falu. Ügyis fa lura mentem volna, hát mos akkor miért menjek idegenbe' Itthon mindenkit ismerek, e gyerekek szeretnek, a szülői szeretnek, én meg szeretem c falumat és az édesanyám is boldog, hogy három fia közü legalább egy itt van vele. Miközben beszélgetünk édesanyja a szemét törülgeti — Nincs az én kisfiámnál jobb gyerek a világon se! - mondja, de ezt már nem hall ja a „kisfiú”, mert közber jöttek, hogy adjon már í könyvtárból könyvet. Hogy most nincs könyvtár óra? Sebaj! Hiszen Kati nén jött át a szomszédból, éi olyan kedvesen mondta: — Sanylkám! Bátyád olyar nem jól érzi magát, szeretni egy kicsit olvasni. Adjál mái valami könyvet neki! — Hát hogyne adna már e lelkem! — néz utána szeretettel az édesanya. MEGBECSÜLT emberek s falu fiatal pedagógusai, akii a hosszú évek, a tanulásbar eltöltött idő után visszatérne! oda, ahonnan elindultak. Szeretik Őket a faluban és pél dának állítják a gyerekek elé Jó családi környezetben, nyugodt körülmények között vé gezhetlk azt a munkát, amelyik nem tartozik a legköny- nyebbek közé. És igaza van Bak Józsefnek, amikor az! mondja: — Nekem nagy segítség, hogy Itthon vagyok. Ha más van bajban, szívesen fordul hozzám, de ha én lennék bajban, ezer kéz segítene nekem. Én érzem, hogy — Itthon vagyok. Cs. Adám Éva nyeinek arányában emelkedő szakos és nem szakos pedagógusok számával nem növekedhet egyenes arányban és egyenlő gyorsasággal a nevelői lakások száma. És hogy nem próféta a saját hazájában? — Nem akarok én próféta lenni — mondja erre Bak József tiszanánai fiatal nevelő, aki már negyedik éve tanít itt, ahol született, ahol szülei élnek és egész faluja ismeri. — Nem a próféta, a mindent másként csináló ember hiányzik a falunak, hanem az kell, hogy a fiatal értelmiségi, aki visszatér, lássa meg azt, hogy a falujában egyszerű szövetkezeti tagok már a gimnáziumot, a technikumot, mások az egyetemet végzik. Lássa meg, hogy ezek az emberek, akik talán játszópajtásai voltak, de a körülmények miatt csak munka mellett végezhetnek magasabb iskolát, ezek éppen azért tanulnak, hogy tudásukkal a munkájuk, ezen keresztül a társadalom hasznára legyenek. Hát én vajon miért tanultam? Pontosan ezért. Hogy a gyerekeknek átadhassam a tudásomat. — És amikor végigmegy a falun és így szólítják: „hová mégy Józsi?” Akkor erről mi a véleménye? Mert egyesek szerint ez tekintélyromboló. — Az iskolában én a saját keresztapámnak is „tanító bácsi” vagyok. De kint az életben? Nagyon boldog vagyok, hogy mindenki ismer, és ha szó kerül rólam, akkor azt mondják: „Ez a Bak Józsi fia, tudod, akinek 700 munkaegysége volt tavaly is!” Kell ennél jobb ajánlólevél a tekintély megteremtéséhez? Ügy látom, sok olyan dologgal, sok olyan gondolattal küzdenek a fiatal pedagógusok, ami teljesen fölösleges. — Mi a véleménye arról, hogy innen egy pedagógust iszákosság miatt tanácsoltak el? — AZT HISZEM, ez a kérdés összefügg a beszélgetésünkkel. Talán soha nem lett volna iszákos az az ember, ha a szülei, a rokonai környezetében él, tanít. A teljesen idegen környezet valahogy olyan hatással van a fiatalok egyikére, másikára, hogy szabadabb a vásár, hiszen nincs a közelben senki, akinek nehéz a szemébe nézni — ÉN NEM MENNÉK innen sehová! Alig vártam, hogy végezzek, hogy leteljenek az iskolaévek, s hogy visszatérhessek oda, ahonnan évekkel ezelőtt tanulni indultam, a falumba — mondta Dékány Erzsébet, a fiatal, főiskolát végzett pedagógus. amikor együtt ültünk a tarnaőrsi szülői ház egyik szobájában. — Milyen szakos? — Magyar-történelem szakon végeztem Egerben és tavaly kezdtem meg itthon a tanítást. — Miért nem ment máshová? — Miért mentem volna? — adja vissza a kérdést — Miért menjek idegenbe, ahol ismeretlen és új minden, amikor itthon olyan jó. Édesanyám és édesapám tavaly ment nyugdíjba, csaknem negyven esztendeig tanítottak itt, ebben a kis, Tárná menti faluban. Én Itt csak azt láttam, hogy mindenki szereti, becsüli őket, hogy ők is szeretik a falut, az embereket, — miért kezdjek én most másutt, ismeretlen körülmények között? — De a tekintély! Azzal mi van? Hiszen nem egy fiatal emlékszik még magára, amikor kislány volt! — No, ezzel van a legkevesebb baj! — mondja nevetve. — A kicsik, akikkel valaha én együtt játszottam, azok felnőttek. Azok, akiket most tanítok, azok hozzám képest igen kicsik, és semmi rossz nem származik abból, hogy ismernek, hogy tudják, ki vagyok. — Még előnyöm is származik ebből. Nevezetesen az, hogy minden gyereknek ismerem a körülményeit, a szüleit és ez nagy segítséget ad a nevelői munkámban. És — teszi hozzá kicsit elpirulva — anyagilag Is jobban járok ám! Édesanyáméknál megvan mindenem, sem a lakásért, sem az étkezésért nem kell fizetni, így a fizetésem nagyobb részét magamra költhetem. DÉKÁNY ERZSÉBET gondolkodásmódja okosan cáfolja egye» pedagógusok érthetetlen indokolását, amikor azt hangoztatják, hogy nem szívesen mennek vissza a falujukba, mert a „saját hazájában senki sem próféta.” Igen, de arra nem gondolnak, hogy a megszaporodott nevelői létszám, az iskola követelméPedagógusok, akik nem féltik a tekintélyüket
