Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-16 / 166. szám
I 4 1961. július 16., vasárnap népújság 3 FIATAL NYOMDÁSZ OJajkutaktól — a szedőasztalig ÜÜRÖTORNVOK, olaj 1 kutak vastraverzei magasodnak ég felé a demjéni határban. Innen, a hevesi táj „olajvárosából” indult el Han- gácsy József pályát választani, szakmát, mesterséget tanulni — tizennégy évesen. Kis vargabetű után jutott el a nyomdász szakmához: három évig a gimnázium padjait koptatta s csak aztán döntött, otthagyva a középiskolát. Nyomdász lett, mert idehúzta kedve- vágya. Egy élet állomásai?! Hát milyen állomásai lehetnek egy két évtizednyi fiatalembernek? — kérdezhetik és méltán. Igaz, emberéletnek is kurta időmennyiség az a húsz esztendő, amit Hangácsy József maga mögött hagyott. De ennek a húsz esztendőnek is megvannak a maga eseményei, örömök, sikerek, szándékok, felbuzdulások — mind egy-egy állomás, melyek formálják az embert, a munkást, a nyomdászt. Életének felejthetetlen állomása a tavaly nyári keletnémetországi út... Jó munkája, jó tanulása eredményeként küldte őt jutalomüdülésre az egri Bornemissza Gergelyről elnevezett MTH intézet igazgatósága. Az üdülés időtartama alatt sorrajárta az NDK minden nagyobb városát: Lipcsét, Drezdát, Berlint, Weimárt. Weimar... itt találkozott a nagy német költő, Goethe-t idéző emlékekkel, dokumentumokkal. Itt találkozott Goethe emlékével, akit Erfurtba való bevonulásakor Napóleon is így köszöntött: „Voila un hőmmé!” — „íme, egy ember!” De nemcsak az Ember emlékével találkozott, de látta önnön szemével a fasiszta embertelenség nyomait is Buchenwald múzeummá berendezett kontcentrá- ciós táborában, ö is ott állt Ettesbergen, a koncentrációs tábor „pályaudvarán”, ahová a deportáltakkal zsúfolt vagonok befutottak, ahol szüntelenül ontották az emberi nyersanyagot az olajos rámpák, s ujjak intésével osztották a méltatlan, gyalázatos és embert megszégyenítő halált. PIATALEMBER, Hangácsy *■ József, s még szakmájában is fiatal. De eleget látott és tanult eddig is ahhoz, hogy életét, életének lehetőségeit, szakmáját, hivatását megbecsülje és szeresse. Hogy igazán és egészen — nyomdásszá legyen... Pataky Dezső A Mont Blanc alagút „félideje“ 1961. május 18-án, a Mont Blanc alagút-építkezés „félidejében” a két építő ország Franciaország és Olaszország között a következőképpen állt „a mérkőzés”. A franciák 3406 méter mélységig jutottak el a hegy belsejében, míg az olaszok csupán 3130 méterig haladtak. A nagyszabású építkezést 1963-ra tervezik befejezni. Lehetővé teszi majd, hogy a járművek az Alpok francia feléről, Chamonixből nem egészen tíz perc alatt tehessék meg a 17 kilométeres utat az alagúton keresztül az olasz Courmayeurba. Az alagút építése eddig a franciáknál négy, az olaszoknál három építőmunkás életébe került. Munkások százai szenvedtek kisebb-nagyobb sebesüléseket az építkezésnél előforduló balesetekben. Aratnak a megye legészakibb faluiában Hangácsy József nemrég fölötte be huszadik életévét. Évekig volt nyomdaipari tanuló, évekig tanulta a szakma „fortélyait”... és kitűnően megtanulta, a szakmunkás- vizsgáját kitűnő minősítéssel tette le. Megtanulta a betűszedést, a linómetszést. (Ö tervezte, véste és készítette el az ipari tanulók vizsgamunkáinak kiállítását hirdető plakátot. Egy fogaskerék, rajta keresztbe fektetett kalapács. A munka jelképe, szimbóluma.) Megtanulta a kéziszedést.. Szokatlan, furcsa volt először odaállni a magas betűszekrények mellé, különösen hatott rá az apró rekeszekben heverő betűk összevisszasága. Akkor először úgy tűnt — összevisszasága. De hamarosan rájött a betűk ésszerű — a használatnak leginkább megfelelő! — elhelyezésére. S már tudta, behúnyt szemmel is, melyik rekeszben kell keresse az „a”, „e”, „k” s az ábécében szereplő más betűket. Üj szavakkal, fogalmakkal ismerkedett össze: „ciceró”, „dursusz”, „ariszton”, „bodoni”, „tótfalusi”... Megtanulta, milyen betűnagyságot jelentenek ezek a szavak: bor- gisz, garmond, verzál, nonpa- rel, doppelmittel... E gy élet Állomásai — ezt a címet akartam a Hangácsy Józsefről készülő rövid portrém címéül adni... Épül a csehszlovák atomerőmű A szlovákiai Tmava közelében fekvő Bohumiceben, a Kis- Kárpátok tövében gyors ütemben épül az első csehszlovák atomerőmű, amely hazai természetes uránnál dolgozik majd. Az erőmű reaktora a vizet 29 atmoszféra nyomással 400 fokra melegíti, majd a hőcserélő rendszer közvetítésével 180 fokos gőz kerül a turbinákba. Az erőmű hőkapacitása 590 000 kilowatt lesz. A reaktort és az elektromos gépeket automata irányítóművel szerelik fel. A radiaktív hulladékanyagok tárolásának és ártalmatlanná tételének problémáját úgy oldják meg, hogy mélyen a föld alatt a radioaktív sugarak számára áthatolhatatlan tartályokat építenek. A szocialista Csehszlovákia az ötödik ország lesz, amely atomerőművel rendelkezik. Menekülés a kés elöl A franciaországi Avignon város kórházában egy paciensnek a műtő felszerelése láttán annyira inába szállt a bátorsága, hogy az egyébként jelentéktelen műtéti beavatkozás elől teljesen meztelenül megszökött. Nemcsak a műtőből rohant ki, de még a kórház épületéből is és nagy darabon eltávolodott a Marseille felé vezető országúton. A kórház mentőautója hozta vissza a szökevényt. Nagyvisnyó. A kis bükki falu dimbes dombos lankái a nagy hegyek karjaiba futnak, a házak ablakaiból pedig látni lehet az erdőt. Tózsa Jánossal, a termelőszövetkezet elnökével a dombról figyeljük a tájat. Délfelől sárguló búzatenger, a tarlókon egymás mellett sorakozó keresztek, északról pedig a messzi kékségben a dédesi vár repkénnyel, iszalagokkal benőtt romja látszik. — Szép táj ez a miénk, — mondja az elnök és az erdőt járó, a földet szerető ember csodálatával mutat szét a messzeségbe: — Nézzen csak arra, a dombok felé! Ott, ahol tarkállnak az asszonyok, lányok kendői. Aratnak! Ma több, mint ötve- nen, közöttük sokan bányászok, szövetkezeti aszonyok férjei, akik a csákány helyett mostanában a kasza nyelét szorítják. Minden épkézláb emberünk arat most. Idős, hatvan, hetven esztendős szövetkezeti tagok is kaszát fogtak és a fiatalok között vágják a rendet. Néhány perccel később ott állok az aratók között. A Nap szinte éget és a déli forróságban reszket a levegő. Egy pirospozsgás fiatal menyecske, aki férje nyomában szedi a markot megáll egy pillanatra, a nap felé fordul és letörli karjával verejtékező homlokát — Ez a legnehezebb a paraszti munkák között, — mondja —, de egyben ez a leghasznosabb is. — Itt, a mi földjeinken, nem ad nagy termést a búza, de azért az idén nagyobb termést arathatunk le a vártnál. A mi földjeinkben alig-alig van sík, lapos vidék, csupa domb, csupa emelkedő mindenütt. ügy mondják az öregek, erdő volt itt hajdanán, éppúgy, mint ott a hegyeken, a Bükkben, — mutat az asszonyka a közeli erdők felé, aztán újra gyorsan forog kezében a sarló. Távolabb, az útkanyarban hatalmas gép zúgása, moraja hallik. Az Állami Gazdaság kombájnja iparkodik egy búzatábla felé, ahol arat majd a délután folyamán. A kéziaratók megállnak, figyelik egy- egy pillanatig a gépkolosszust, amely bizony elég ritka vendég volt eddig errefelé a nagy- visnyói, szilvásváradi határban. — Többet arat ez egy nap alatt, mint mi mindannyian, — jegyzi meg valaki az aratók közül elismerően. — Méghozzá el is csépeli, amit learatott, — toldja meg a szót valaki, aztán kis idő múlva hallani, látni lehet, hogy a gép hogyan vág hatalmas rendet a hajlongó búzaföldön és hogyan harapja, szeA tenki községi KlSZ-szer- vezet az utóbbi időben 'egyre jobban igyekszik segítséget nyújtani a helybeli Béke Termelőszövetkezet tagságának. Már több ízben előfordult, hogy szabadidejüket feláldozva, vasárnap is, — amikor a munka jobban sürgetett mindenkit — besegítettek a növényápolási munkák elvégzésébe. Legutóbb vasárnap voltak kint a KISZ-tagok a szövetkezet földjein és 4 hold búzát vágtak le társadalmi munkában a közös táblákból. E nemes tettükért valameny- nyi KISZ-tag dicséretet érdemel, de névszerint Ferencz Sándor KISZ-titkár, Ozsvári di telhetetlen gyomrába a súlyos kalászokat. Délidőben lapos, stráfkocsi áll meg az úton, az állami gazdaság aratói mellett, akik azon a területen szorgoskodnak a kézi kaszával, ahová nem tud eljutni a kombájn. — Ebéééd ... hangzik az elnyújtott kiáltás és néhány perc múlva már osztják is a párolgó levest, a rizses húst a húst adó eperfák árnyékában. — Jól esik ilyenkor az étel. — sóhajt nagyot a levesből felhajolva egyik barna legény, majd éhesen kanalazza tovább a jó falatokat. Ebéd után néhány perces szundítás következik, hiszen hajnali négytől egészen látásig megy most a munka, az aratás. Nem szabad sajnálni az időt. Es mire az óra egyet mutat már újra felzúg a motor, suhognak tovább a kaszák. Aratnak megint... teljes erőből Nagyvisnyón is ... (szalay) István, Tóth Jőlánka, Szalmá- si János, Szedlák Péter, Do- linszki Anna, Bakos Erzsébet, Gál Mária, Molnár István, Csontos István, Szedlák Ferenc, Boda Antal és Tóth József. Meg kell még dicsérni Tóth Miklós KISZ-fiatalt is, mert kévekötő-arató gépével már több vasárnap dolgozott a szövetkezetben és eddig közel 100 hold búzát és árpát vágott le. A kiszistákat ezért a példamutató munkájáért a szövetkezet vezetősége a cséplés után budapesti autóbusz kirándulással jutalmazza majd. Korozs István VB-elnök Példamutató tenki KJSZ-fiatalok ÜímzéLka él az ái'uikö dúj Most, amikor vége van a tanítási évnek és a kis Zsuzsi is a vakáció boldog napjait tölti, olcsó babájával, amit szüleitől a jeles bizonyítványért kapott, elpletykázha- tom, hogy bizony nem volt Zsuzsi mindig jeles. Sőt, egy időben éppen abban „jeleskedett”, amiben nem lenne szabad. De, hát kérem, ha egy elsősről van szó, több mindent el kell nézni, mint egy felnőttnél. — Szóval, ami Zsuzsit illeti, talpra esett kislány ez. Szőke copfos hajával, kék szemével, fehér ruhájában, mint egy angyal. De csak külsőre! Belül hét ördög. Első időben öt percig nem ült nyugodtan a padban. A tanítónéni szép szavakkal tuszkolja az apró fejecskékbe, hogy „3+4=7” a sok érdeklődő szempár a táblára tapad, de egyszercsak kilép a pádból Zsuzsi, odasétál a terem másik végébe, Pirihez, és hangosan kéri: cseréljék vissza a szalvétát, mert annak a széle, amit Piritől kapott, be van szakadva. (Azt már nem érdemes mondani sem, hogy ő szakította el.) Vagy: éppen olvasás folyik, apró ujjak követik a könyv sorait, még a legyek is beszüntették szünetig a zümmögést, hogy hallhassák a folyamatosan csiligelő gyermekhangot, amikor Zsuzsi megszólal: „Tanító néni kérem, holnap is idejön a pereces bácsi?” Mit csináljon ilyen és ehhez hasonló esetben a tanító néni. Türelmes, anyai hangon magyarázza, mit lehet óra alatt és mit nem, beszél a szófogadó gyerekekről, akik örömet szereznek mamájuknak és tanító nénijüknek, és akik jutalmat érdemelnek. S ha elfogy a türelem, vagy gyengének érzi magát elmegy a szülőhöz, segítségét kéri. Ezt tette Zsuzsi tanító nője is. Bár ne tette volna! Mert mikor a türelem gombolyagáról elfogyott a cérna, felkereste Zsuzsika szüleit és elmesélte mindazt, amit Zsuzsi az iskolában művelt. Persze, a papa is, a mama is „elkapta” Zsuzsit, aki bizony szipogva bújt az este a kis paplan alá. S mi történt másnap az iskolában? Alig lép be a tanítónéni az ajtón,- Zsuzsi szépen feáll, kimegy az asztalhoz, megigazítja szok- nyácskáját, meghajol, „jó napot kívánok-ot” köszön, majd a tanítónő szemébe nézve, így szól: — Csúnya dolog ám az árulkodás. A tanító néni szégyellje magát, mert apunak és anyunak árulkodott. Ilyet máskor nem szabad csinálni — majd egy pukedlit csinált, és mielőtt a tanító néni szóhoz juthatott volna, visszasétált a helyére. Persze, azóta már Zsuzsi is megértette, mi az árulkodás. Ez a kis félreértés megbocsátható, hiszen még csak elsős volt — most pedig már — másodikos, ugyan hogy is csinálna ilyent. Az egri Park Szálló halfában, a kényelmes fotelek öblében néhány külföldi vendég egy albumban lapozgat. Szépen, sorban, végignézik az ol- lalakat, s nekem, aki távolról szemlélem a dolgot, kis büszkeség önti el a szívemet: igen, most ismerkednek immáron régen enyém városommal, azok, akik most úgy indulnak az ősi emlékeknek, mint én, majd másfél évtizeddel ezelőtt. Nagyon okos, nagyon helyes ötlet volt, hogy már itt, a 1 szálló baljában, két Ü ■zléses albumban kis keresztmetszetet kaphat az idegen Egerről, „gusztust”, hogy valóságban is láthassa, amit a fénykép ugyan hűségesen, de mégis csak élettelenül rögzített a papírra. A külföldiek felállnak, elmennek; gyorsan odamegyek az albumokhoz és én is belelapozok. Nagyon szép felvételek, sorban, rendben: a múzeum kincseiről. Semmi több. Ez is kell. De csak ez is! Legalább egyetlen képet a városból, hogy megmentsem magambanm az album becsületét! (- ó) A közönség ügye is Évek óta készülnek a Heves megyei írók egy antológia kiadására, de hol ez, hol az jött közbe, nem került sor rá, míg végre a múlt év végén minden együtt állt, ami egy antológiához szükséges: színvonalas irodalmi művek, versek, elbeszélések, ízléses képanyag és ami cseppet sem mellékes — o pénz is. A gyűjtemény nyomdába került és az idei könyvhét előtt két héttel, az ízléses kiállítású könyv — az „Üzenet” bekerült — a raktárba. A raktárba, ahol május közepe óta porosodik. Az érdeklődők hiába keresik, mert nem jutott el a könyvesboltok kirakatába, a könyvespolcra. Nem jutott el, mert a könyv eladásához, terjesztéséhez előbb a Kiadói Főigazgatóságnak meg kell állapítania a könyv árát. No és az ármegállapítás tart már két hónapja? — kérdezheti az ember. Az árazás komoly dolog, felelősségteljes, de talán még sem kell hozzá nyolc hét. De nézzük csak a tényeket! A megyei tanács művelődésügyi osztálya — mint az antológia ügyének fő-fő pat- rónusa — május 31-én levélben fordult a Kiadói Főigazgatósághoz, kérve az ármegállapítást. Azóta az osztály egyik munkatársa telefonon is érdeklődött már az igazgatóságnál. És eltelt a június, nem ősz, de mindenesetre forró nyár is lett azóta, s az Üzenetről még mindig csak üzenetekből, hírekből tudnak az emberek. Mert a Főigazgatóság még nem állapította meg az árat. Július közepe táján — pontosan 12-én — a művelődésügyi osztály ismét levelet küldött a Főigazgatóságnak: megismételve a kérést. On- nan azt a választ kapták, hogy nem is tudnak az előző levélről, de küldjék csak be a kérelmet ismét, s akkor aztán... Akkor talán két hét múlva már olvashatják is az antológiát. Mi az oka ennek a késedelmeskedésnek ? A művelődésügyi osztály vezetői és dolgozói szerint: ők nem, hisz írtak is elvben az ügyben, reklamáltak is. Egyébként szerintük ez nem is tartozik a nyilvánosságraj hiszen az Irodalmi Kör ügye. Szóval, nem vették jó neuen, hogy kívülállók „háborgatják” őket. Nézzük csak először az első problémát: Valóban megtettek mindent a művelődésügyi osztályon? Az osztály két levele között — melyet a Főigazgatóságnak küldött — 40 nap telt el... Talán még egy sürgetés nem ártott volna azért közben sem: előbb kiderülj hogy az igazgatóságon nem is tudnak a Heves megyeiek kérelméről. És persze, ha mondjuk, ajánlott levélben kérték volna az árazást — ez talán megért volna 2,60-at —• még a levél sem vesz el. Most a második kérdési hogy tudniillik az Üzenet az Irodalmi Kör ügye. Az irodalom a közönség ügye isi Közönség nélkül nincs irodalom. És a közvéleményt nek, a közönségnek — mely értesült az antológia munkát tatairól — igenis joga van tudni, mikor olvashatja q könyvet. Reméljük, most már nemt sokára (krajczár) Mióta szabad az utcán dohányozni? Kevesen tudják, hogy nem is olyan régen. 100—150 évvel ezelőtt még tilos volt az utcán dohányozni. Poroszországban engedték meg először, hogy a férfiak rágyújtsanak. A nevezetes dátum) 1848. március 19-e volt, ami-: kor Lichnowsky hercegnek: hosszas huzavona után sikerült rávennie az illetékeseket, hogy oldják fel az utcai dohányzási tilalmat. A modern BÚTOR kiállítás i vasárnap is nyílva n „-_ bútor megvásárolható az Egri Bútorüzletben. K3
