Népújság, 1961. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-25 / 148. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE * MEGYEI IR39ALMI KÖR KIAOÍSMMN T ŰLIUSVÉGI forró nyárba szaladt az " idő. A felhőtlen égről lángolva sütött a nap: a házfedésekből pattogva kancsa- rodott fel a nádtorzs, a kazlakban zizegve per- cegett a szalma, s kint a határban egy-egy hirtelen-támadt forgószél bakázott végig a gabonatarlók, kukoricások felett; magával cipelve az útjába eső giz-gazt, hogy aztán hatalmas porfelhőbe kavarva hagyja maga után. Híves Ádámék háza is fürdött a délutáni napsütés özönében. Az udvaron, a rekkenő meleg elől, árnyékba menekülve hűsöltek az apró lábasjószágok: széteresztett szárnnyal, félrebillenő fejjel hevertek a jércék a bokrok alatt. Egyedül csak a kakas virrasztóit: figyelte a szarkák cserregését, ahogy azok fel- felzúduló lármával fészkeltek az egyik lombosakác hegyén. A kút szomszédságában, a disznóólhoz ragasztott deszkaoduban a Bundás szunyókált. Mellső lábaira támaszkodva kapott olykor egy-egy szemtelenebből surrogó dongó után, miközben arasznyira lógó nyelvvel vakkantott bele az udvar csendjébe. Nagytakarítás rendetlensége vette körül a ház elejét. Öcska lavórban, fül ellen vasfazekakban tükröződött a hígraoltott mész, melybe a segítségül jött szomszédasszonyok márto- gatták a meszelőt szaporán, hogy aztán nekiveselkedő mozdulattal pásztázzák, meszeljék az utcára néző falat. Meszelés közben vidám hangulatban folyt az évődés. — No, Juli — kacsintott Csévás Gáborné az áldott állapotban pihegő Híves Ádámné felé — meg leszel elégedve a munkánkkal? ELMOSOLYODVA bólogatott Pásztor ■*J Juli az incselkedő szavakra. Szólni nem szólt semmit, csak ült, előrepúposodó hassal, a háromlábú fejőszéken, s mosolyában benne csillogott a szíves segítség öröme, az az öröm, hogy tisztára meszelt, rendbetett házban hozhatja világra magzatát. Darázs Mari rezzentette ki tűnődéséből. — Te, Juli! — állt meg a meszelő a kezében — kérdeznék valamit. Várakozó csendben bukott ki belőle a szó. — Kit akarsz keresztanyának felkérni? Elgondolkozva tűnődött el a kérdő szavakon Híves Ádámné, majd kis idő múltán megszólalt. — Rád gondoltam, csak még nem mertelek megszólítani... Csévás Gáborné gömbölyű arcán kifényesedett az öröm. Repdeső izgalommal helyezte a meszelőt' az egyik füleden fazékra, majd hitetlenkedve nézett Julira. — Tényleg elhívsz keresztanyának?! — Tényleg, hát, — Ó, aranyos jóistenkém! — lélegzett fel Darázs Mari. — De boldog is leszek én! Bába Jánosné csengő hangja kuncogott bele a párbeszédbe. — Félsz, ugye, hogy rajtamaradsz az ördög farkán?! Felgyöngyözött a nevetés. Darázs Mari pedig elsorolta nyomban, hogy milyen ruhába fog kiöltözni a keresztelőre: magára ölti a kékvirággal hímzett meggyszín-posztószok- nyát, a margitdísszel rakott fehérselyem- szálikát, s fölköti a zsalyikendőt. Kényeskedve mórikálta magát az asszonyok előtt. — Gábor sosincs kibékülve a zsalyiken- <főmmel! Azt mondja: olyan vagyok benne, mint Tutulya Mári. Pedig tudom: a zsalyikendő illik hozzám a legjobban. ✓ rjGY ILLEGETTE magát, megvizsgál- va, felmarkolva a mindenlevele- hasított ócska szaknyájának az alját, egysíkba hozva a gyolcspendel aljával, mintha máris a keresztelőn sürgött-forgott volna. Még a farát is megriszáJta kóricálás közben, majd felcsapódott a bohókás hangja. — Te, Juli! — csippentett feléje a ferde, mandulavágású szemeivel — ha gyereked lesz, akkor kakast vágok. Nagyot, taréj osat. — S ha jány lesz? — Akkor csak tyúkot hozok, öreget, göthösét. Erre már a szüle is közbeszólt. — Az öreg tyúk húsából főzik a legjobb levest! Csévás Gáborné azonban nem az az asz- szonyka volt, aki könnyen hagyja magát. S ezért, most is tromfolni kezdett a szülével. — Mondhat, Borcsa néném, amit akar! A kakashús a legfinomabb! — Tévedsz, fiam! — védte álláspontját a szüle. — A kakas húsa száraz, mert lehergeli magát. — Ajjaj, maga mindig öreg kakasra gondol!... Csiklandó nevetésbe fulladt a tyúk és a ka-' kas körüli vita. A két szomszéd menyecske •kuncogó vihogással meszelte a falat tovább, miközen pajzánkodó célozgatással tértek át a kakaskodó férfiak viselt dolgaira; bizonygatva i azt, hogy a kakast mégiscsak többre becsülik a tyúknál, mert a kakashúsról más is eszébe- ‘jut a fehérnépnek. özvegy Híves Ádámné magábasüppedve i meszelt tovább. Gondolatai az érkezendő unoka köré sűrűsödtek. Minden vágya az volt, ; hogy kislányt hozzon a gólya, amelyre rápa- 1 zárolhatja minden szerétét. Gondolatban maga elé képeit egy aranyszőke hajú, mosolygós arcú kislányt — másfajta unokát nem is tudott elképzelni —, aikit majd ő fog fésülni, öltöztetni. PÜSPÖKI MIHÁLY: Behívó 1942 nyarán mái* nekigyflrkűzvc aratott a halál EIÜUNOKÁNAK még a gondolatától is rettegett. Valahogy az a tudatalatti aggodalom fészkelődött a fejébe, hogy a gyerek csak szomorúságot hoz a csalódra; mire emberré nevelkedik, szerencsétlenségbe keveredik. Megfricskázzák — testvérbátyját is úgy szúrták1 le legénykorában egy mulatságban —, háborúba viszik, mint ahogy a férjét is elvitték a nagyháborúba, s oda is, veszett örökre. S miért rettegje hát ő át a még hátralevő életét? Hiszen itt van most a saját fia is, Ádám, akinek az elvesztésétől úgy retteg, hogyha rágondol, a jeges félelem fogja két- marokra a szívét. Ezek a lelketemésztő gondolatok búsítot- ták el a szüle szívét, amikorcsak váratlanul megzörgették a kiskaput. A zörgetésre felneszeit a Bundás is, s éktelen csaholásba kezdett. Láncát csörgetve, száguldott az ólja előtt, les-föl, mire Pásztor Juli rászólt a ku-' tyára, indulatosan. — Takarodsz a helyedre!... A kutya morogva bújt be az óljába. Csülök. Ábel kisbíró pedig megtaszította maga előtt a rozzant kaput, majd átlépve a küszöböt, megpöccintette fejebúbján a hivatali bádogsapkát. — Rossz hírt hozok, asszonyok! —1 Csák nem behívó?! — rebbent meg a hírre Bába Jánosné,’ majd elvette a hivatalos papírokat. Csülök Ábel némán bólintott a feltett kérdésre. Egy darabig azon gondolkozott, hogy megereszt néhány vigasztaló szót, de aztán elkedvetlenedve legyintett. Hóna alá csapta a levélhordó mappát, s elköszönt. Bába Jánosné reszkető kézzel fogta a három levelet. Szélütötten forgatta kezei között a nyomtatott betűkkel rótt papírokat, melyeken csak a „Sürgős, azonnal sürgős!” szavak hatoltak el tudatáig. A KADOZVA bukdácsolt ki belőle a ^ kétségbeesés. — Űristen, mi-lesz velünk?!... Némán, könnybefátyolosodó szemekkel meredt a három asszony maga elé. Tétován, kétségbeesetten nézték a naptól szürkére per- zselődött földet, s nem is hallották, amikor özvegy Híves Ádámné félj aj dúlt öreges, panaszos hangon. — Ó, hogy az a boldogságod Szűzanya szo- morítsa meg az átkozottakat!.,. A pórnépnek mindig pusztulni kell... ★ A két szomszédasszony már rég hazament a szomorú hírrel, de Pásztor Juli még mindig a ház előtt állt a széken. Magábasüllyedt áb- rázattal révedt a levegőbe, s csak gyűrkélte a hivatalos papírt, öntudatlan mocorgással. Ájulásig érő -tehetetlenséggel kuporgott a fejőülőkén, s bent, valahol a tudata mélyén, akörül forogtak a gondolatai, hogy mi is lesz vele ezután. Mit fog csinálni, éppen most, az elkövetkező napokban? Mire, és kinek fogja megszülni ő a magzatát? Ki áll melléje majd a megpróbáltatások idején? Az embere jutott eszébe. Ádám, aki most kint dolgozik a határban: ássa, mélyíti a víztároló-gödröt, mert a nagy szárazságban kiapadt a víz teljesen. Ügy érezte, ki kell mennie a határba. Ki kell jutnia az emberéhez, mert megfullad a rázúduló szomorúságtól. Megfojtja a ránehezedő bánat, ha még csak egy percig is tovább marad itthon. S ezért, minden erejét összeszedve, feltápászkodott a székről. Imbolygó léptekkel indult el a határba- vezető úton. Kint, a mezőre érve, engedni kezdett a tompa ájultsága. Jóleső érzéssel nézett végiig a pásztánként elébetáruló tarlóvi- rág-szőnyegen. Bújában csitulva hallgatta a szorgoskodó méhek lágy zümmögését, ahogy azok virágról virágra szállva, mint a hűtlen szerető, fosztogatták a nektárt. Y/j EGHÖKKENVE állt meg bandúkólás közben az egyik kókadozó kukoricás végén. Fejét csóválva vette szemügyre a kukoricák széles leveleit, melyek a szárazságtól elfonyorodva konyultak le a száron. A látványra olyan gondolatok vágódtak eszébe, hogy: lám, lám! Micsoda különbség is van a vadon növő és a megszelídített növény között. A gazként viruló tarlóvirág fel sem veszi a szárazságot; hajt, növekedik, ha arra egy kis lehetősége adódik; addig a kukorica, ez a hőségre, hűvösre egyaránt kényes jószág, azonnyomban megadja magát, mihelyt nem a szájaíze szerint fordul, változik az időjárás. Ezek a gondolatok a saját életét juttatták, eszébe. A lánykorát, amikor a szülei úgy vigyázták rá, mint a melegházi virágra. Annyira körülvették a szülői szeretettel, hogy azt sokszor valóságos nyűgnek, tehernek érezte. Pedig az ő szülei is szegényes-módú emberek voltak. Az apja napszámba járt a Blumenthal szőlőgazdaságába. Az anyja a házkörüli teendőket látta el: libát tartott, malacot nevelt, s ezek a postorgások hozták össze a menyasszonyi kelengyéjét: a libatollal dagadó dunyhákat, párnákat, s mindazt, ami a férjhezmenéshez szükséges volt. Persze, egyszem-lány volt a családban. Minden kedvezés, ami egy napszámos szülőiktől kitelhetett, megteremtettetett számára. Két munkásélet garasos életmódja segítette őt elindítani az életbe. Házasságában is ilyen szerető-féltés, meg- kímélés jutott számára. Minden kíméletet megadott az embere, amit csak ember megadhatott: végezte a határi mun kát a három hold íöldecskén. Mellette kaszálást, aratást vállalt a módosabb gazdáknál. Télen pedig nádvágásra szegődött a Görbeérbe, vagy kosarat kötött odahaza. Ez a munkaszeretet valóságos güzütermé- szetté fejlődött az embere szemléletében. Nem múlt el nap a feje felett, hogy az semmittevéssel telt volna el. Minden szabad órájában foglalatoskodott valamivel. Azt tartotta: aa ember azért él, hogy dolgozzon. Aki nem dolgozik, az megszokja a lustaságot és élhetetlenné válik. 1939 farsangjának egyik bálján ismerkedtek össze. Ölmos, ködös estébe hullott már a zúzma- íás délután, amikor az anyjával megjelent a mulatságban. A cigányok csárdásra hangolták a szerszámot éppen, ahogy Híves Ádám a zenekar elé perdült. Szemét végigjártatva a lányok sorfalán, intett a muzsikások felé, majd észrevéve őt, megindult feléje. EELKÉRTE a táncra. S többé nem is tágított tőle. Ha valaki megkísérelte felkérni egy fordulóra, akkor ott termett nyomban. Ellentmondást nem tűrő hangon kérte le a legények kezérőL s villámló szemekkel tirított el közeléből minden próbálkozó legényt. Némán, visszafojtott indulattal táncolták az egymást követő, vértpezsdítő csárdást. Szinte szótlanságig menő elkeseredéssel járták a táncot. A legények meg látva a halálosan komoly szándékot, úgy elsikerültek közelükből, mintha soha nem is ismerték volna. Az első fordulókban még maga is. meg- hökkenő félelemmel próbált elhúzódni a mord kinézésű legény elől. Idegenkedéssel igyekezett elbújni a lányok háta mögé. Ijedten sunyta le fejét, ha a morkolábképű legényt megpillantotta. De amikor a fülébe vágódott a parancsolva hívó hang, megtört minden akaratereje. Ment a hívó hang irányába, engedelmesen. Két álló évig járt hozzá Híves Ádám. Két álló esztendőn át ismerték ki egymás törvényeit, szokásait. Kétéves mátkaság forrasztotta őket egybe, melynek neve: Szerelem. Házasságuk'után is olyan ember maradt Híves Ádám, mint amilyennek megismerte: kevés beszédű, mindig komoly, de hűséges és rendszerető. S egyben: végtelenül szorgalmas, munkáért élő-haló. Mostanában a zöldpaprika termesztésébe habarodtak bele. Két esztendeje kísérleteznek már a paprikatermesztéssel. Persze, az elmúlt évben balul ütött ki a próbálkozás. Hiába várták ki a faigyosszentek érkezését a palántázáshoz,, de néhány napos késéssel mégiscsak jelentkezett Pongrác, Szervác, Bonifác. Egyik r.eggel, mire kisütött a nap, a kirakott palánták lekonyultak, meg- fekedtek rendre. A Z IDEI ÉV azonban jobban indult. Jó volt hozzájuk a tavasz. A fagyosszenteknek sem jutott eszükbe, hogy keserűséget okozzanak az embereknek. Sikerült a korai palántázás, szépen fejlődött a paprika. S már eddig, három szüretelést sikerült levenni a négyszáz kvadrát paprikaföldről, amikor csak újabb baj, nehézség jelentkezett: kiapadt a víz a gödörből, s elhallgatott a kétágas csörömpölése. Már két napja ássa, mélyíti az embere a gödröt, hogy a vizet jelentő homokot elérje. Mert ha egyszer az ásó belebukik a laza homokba, akkor a paprika meg van mentve. A kékesszínű homoktalajból úgy spriccel a forrás, hogy ember legyen a talpán, aki azt kétágassal kimerje. Surrogó robajlással rebbent fel egy fogolycsapat mellőle, a kukoricásból. Ö pedig felrezzenve a tovarepülő madárcsapat láttán, eszébejutott hirtelen az útjának a ‘célja. Ezért sietős iparkodással összekapva magát a nagy magárafeledkezésben, nekivágott a Szúnyog- lapos-dűlő felé. Híves Ádám a gödör partján üldögélt a testet nyűvő munka után. Verejtékben úszó, meztelen felsőtesttel görnyedt a kihányt agyag tetején, miközben jóleső érzéssel szíttá a magasodort cigarettát. A megerőltető munkától reszkető ujjakkal túrt időnként a ■ fekete üstökébe, s figyelte a víz emelkedését. Valósággal belefelejtkezett a források hangtalan bugyborékolásába. Csak a felesége fátyolos hangja rezzentette ki az ábrándos nézelődésből. ' — Ádám; * 1\/I EGLEPÖDVE fordult meg az ismerős, lágyan dallamos hangra. A kedves, megszokott hang mosolyt csalt a csontos ábrázatára. De, ahogy feltekintett asszonyára, ijedt hőköléssel vette észre felesége elkínzott arcán a szomorúság felhőjét. Riadtan csúszott ki a kérdés a szájából. — Mi van veled, Juli?; Hangtalan zokogással nyújtotta át Juli a hivatalos írást. Szorongó félelemmel meredt Ádám a sa■ sós behívóra. Elsötétedő orcával olvasta el a | szigorú értesítést, majd kitört belőle az ösz■ szeroppant emberek átkozódása. ; : — Hogy az a megváltó úristen szakajtsa ! az eget erre a rohadt világra; I Sírásba vonagló arccal, kezdett tiblábolni ! a keserves munkával kimélyített gödör kö- I rijl. Eszelős dühyel taposott a forróságtól : kqkadozó paprikák között, miközben az eget ’ fenyegette. ; — Te vén szakállas, mért ülsz fenn az ; égben?! Meddig nézed ezt a piszok életet?! ; Elkeseredve vágta földhöz a féligégett ci- ; garettát. Csikorogva szűrődött ki a keserűség : a fogai, közül. ; . — A szegényember minden ivadékának a ; háborúban kell megdögleni... ; Elernyedt tagokkal, megcsömörlött élet- ; kedvvel dőlt végig a puha agyagon. I Alaktalan fájdalom öntötte el az egész • testét. Ügy érezte, hogy egy távoli ködös vi- I luágba zuhan, ami őt körülvette. Érzéketlen > egyhangúsággal bámult a semmibe, s tuda• tán kívül maradt a jajongó zokogás, mely > kétségbeesetten tört fel az áldott állapotban ; levő asszonyának vékonyívű szájáról. ; — Mi lesz velünk, úristen! ji ELEVESZETT a jajongás a levegő JJ irdatlan tengerébe. A nap rőt suga- í raira ülve suhant el az asszonyi zokogás, oda, ! ahol — úgy hiszik az emberek — meghall- ! gatásra talál. > De ezt a jajszót nem hallgatta meg senki >sem. VVAÁÁAA^A/VVAAAAAAAA/VVAA/VAAAAAAAÁ^AAÁÁAAAAAAÁ'VWWWiAÁAAAAAAAAAAAAA/WVÁAAAAAÁ/WWWWWWWV BERECZKY ZSOLT: Hasa felé Füst szállt tétován, kerék kattogott, a töltés mellett villamos ^ suhant, tejszínű égbolt, surranó házak, oszlopok, Kattanó híd, melyen vonatom átfutott; mind: egy vasárnap délután, melyben most suhanok, robogok. Gondom Pesten maradt, valahol kinn a Gellérthegyen, s most oly jó a Suhanó vonat, ahogy ringat, s dajkál az ülés, és a kattogás oly nyugtató. Húnyt szemmel nézek; látom öt, közömbös szavak peregnek köztünk, mert elmúlt a tegnap és a szerelem. Ö volt minden: nap, sugár, ; mosolygó élet, öröm, távoli vágy — nekem... , Elszállt, mert csak pillanat ! a tegnap, s a jelen kevés. I Üjra kinyitom szemem: ' ! lombos fák, zöld mezők ! Intenek, | s velem fut az út; • autók, szekerek, ; nyugodt vizű tó, ; komoly sorompó, és újra fák, házak, ' emberek. Füst száll tétován, de újra ütemre kattan a sok kerék. Hátradülök, oly jó a suhanó vonat, ahogy ringat s dajkál az ülés, oly jó a robogás,... s új cél fele száguldók és is, felém nyílik, tárul a világ, vár a munka, a holnap, a fény! HARGITAI ISTVÁN: Mini Anonsmus. Megdöbbentő volt a hasonlatosság — Oly hirtelen ért: hogy elébe léptem, Megvágott szinte! arcán bölcs okosság. — Fején a kendő, s talpig feketében..-. Egy parasztasszony ült Berzsenyi szobra Talapzatán — előtte két kicsiny, Unokák játszadoztak a homokban — Döbbenten néztem újra és megint... A Névtelen szobra szakasztott mása Volt, mondom Ö, és benne méltósága Egy Ötvenes parasztasszonynak oly Sugárzó plasztikával volt megöntve, Hogy szinte csengett, — s vártam testet ölt-e, — Felállt, s elindult, mit nem tesz szobor.
